Élet és Irodalom, 1987. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1987-11-27 / 48. szám - Koltai Tamás: Börtönnapló sormintákkal • színikritika • Gogol: Egy őrült naplója, rendező Taub János, Játékszín (13. oldal) - Szále László: Érzékeny búcsú a mozitól • filmkritika • Érzékeny búcsú a fejedelemtől, rendező Vitézy László, forgatókönyv Hankiss Ágnes (13. oldal) - Herpay Zoltán: rajza • kép (13. oldal) - Megyesi Gusztáv: Állami névnap • televíziókritika • Erzsébet-napi köszöntő (13. oldal)

KOLTAI TAMÁS: Börtönnapló sormintákkal Gáspár Sándor Popriscsinjéről nem kritikát, hanem mimográfiát kellene írni, amely mondatról mondatra lekottázza az Egy őrült naplója előadásának folyamatos másfél óráját. Ez a játékleírás azzal kezdődne, ahogy kikászálódik a színpad közepére hányt ruhahegy alól, és azzal fejeződne be, ahogy visszabújik alá. A kettő között megcsodálhatnánk a színész virtuóz technikai eszközeinek arzenálját, és szavakba örökített fényképsorozatot kaphatnánk gazdag gesztuskészségéről. Nem csupán rabként való ütemes-szögletes járkálásairól börtönt és gumiszobát egyesítő zárkájának falai mentén, vagy fehér kesztyűs kezének játékáról, amely egy képzeletbeli levél lapjait helyettesíti. Gáspár szinte minden verbális közlést megkoreografál, valóságos pantomimmal kísér. Egyszerűbben szólva, amit mond, azt el is játssza. Főnöke orrát, és önmagát, ahogy a Nyevszkij proszpekten követi a beszélő kutyát. A „spanyol királyt”, fején a lúdtollak ékesítette keménykalap-koronával. A borotvált gramndokat, az igazgatót, aki egy közönséges dugó, és a lakájt, akinek leesik a karja a csodálkozástól. Különleges attrakció Gáspár Popriscsinje. Egy kecses, mondhatni artisztikus őrült, akinek az őrülete inkább tragikomikus bohóctréfához, mintsem emberi szenvedéstörténethez hasonlít. Csupa gondosan kidolgozott stilizáció ez a mutatvány, egyetlen realitása maga a helyzet, a börtön (vagy tébolyda), amelynek képzeletbeli falai a színházteremben folytatódnak. Ha nem érzékelnénk eléggé, hogy közös térbe vagyunk zárva Popriscsinnal, figyelmeztet rá a játék közben időnként kivilágosodó auditórium. Ilyenkor mintegy közvetlen felszólítást kapunk a részvételre. A rendező Taub Jánosnak vannak erősebb eszközei is. Amikor a fogoly „bohóctréfája” túlárad a megengedett szubtilis esztétikai kereteken,, és őrjöngéssé fokozódik, szirénák szólalnak meg fülsértő vijjogással. Ezzel egy időben vakító fénnyel fölgyulladnak a színpad sarkaiban elhelyezett reflektorok. Mielőtt a sokkhatást átmeneti színházi közhelynek ítélnénk, gondoljunk arra, hogy ott, ahol ez az előadás játszódik, valószínűleg előbb alkalmazták, mint a teátrumban. És még aligha ment ki a divatból. A kérdés csak az, hogy a börtön (esetleg tébolyda) mint állandó színhely színházilag a maga valóságos mivoltában félelmetesebb-e, vagy metaforikusan. Ha azt mondom, hogy „Dánia börtön”, az több, mint a benne található zárkák, dutyik, karcerák összessége. Gogol őrültjének naplójából — a Játékszín, produkciója szerencsés módon az eredeti szöveghez tér vissza a Darvas Ivánféle emlékezetes előadásban fölhasznált francia földolgozás helyett — nyomon követhető az ember elnyomorításának folyamata. Ez a folyamat csak egy meghatározott ponton vált át testi brutalizálásba, illetve a szabadság utolsó fokozatának megvonásába, a tényleges bebörtönzésbe. De a lelket kiölő terror, a hivatalnoki hierarchiában elszenvedett megaláztatás, a főnöki lúdtollak eminens kihegyezésének szabadsága nem kevésbé embernyomorító tényező. És Gogol remekének ez a témája. Megítélésem szerint, amikor TaubJános kezdettől fogva egyértelművé teszi a börtönszituációt, éppenséggel gyöngíti az emberi autonómiát legázoló külső fenyegetést. Holott minden bizonnyal erősíteni akarta. Van valami nehezen föloldható ellentmondás abban, hogy kintről sokkoló effektusok érkeznek periodikusan, miközben bent a brutalizált személy a pszichofizikai színjátszás bravúrária-sorozatát komponálja meg. A rendező technikai virtuozitását egy műkedvelő színvonalúra sikeredett erotikus álombetét kivételével — éppúgy nem vitatom el, mint az előadó színészét. Olykor mégis az az érzésem, mindkettőjük számára fontosabb volt a szakmai produkció — például, hogy egy tizenegy perces némajáték a végsőkig feszíti-e a néző türelmét —, mint az emberi drámával való azonosulás. A Gogol szövegébe rejtett kozmikus sesegélykiáltás alig hullik ki az előadásból. Popriscsin korántsem csak pszichiátriai szempontból egyetemes érvényű naplója egyetlen pillanatig sem képes megrendíteni. Pedig ha nem ezért, mi másért érdemes előadni? Film Színház _____________ SZÁLE LÁSZLÓ: — Hogy’ megy a film? — kérdezem a mozisnénit. — Sehogy — feleli. — Nem érdemes megnézni? — Hát... a közönség szerint nem. — Mondjon valami biztatót, ha már itt vagyok. — Nem akarom becsapni, így kezdődött találkozásom Vitézy László új filmjével. A címe: Érzékeny búcsú a fejedelemtől, forgatókönyvét Hankiss Ágnes írta, saját történetpszichológiai esszéjéből — ha van ilyen műfaj egyáltalán. Mindenesetre igen érdekes az a fajta történeti elemzés, amely nemcsak az események gazdasági, politikai hátterére figyel, hanem a történelemben cselekvő személyiségek jellemére, pszichikai motívumaira is. A film kamaradráma, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem életének utolsó napjaiban játszódik. Cselekménye úgyszólván semmi sincs, egyetlen gondolat élteti: a politikai életmű kettős természetének problémája. A rendező, úgy látszik, nem bízott eléggé a téma mozgalmasságában, ezért a fejedelmi életmű mellett a fejedelemasszony életmódját is belevette a filmbe, aki az unalmas fejedelmi udvarban, öreg férje mellett meglehetős intenzitással ügyeskedi fejedelmi testét különféle ifjak karjaiba. Az ország sorsán borongó főurak perverzitása is színezi a képet, egyikük két tárgyalás között az istállóban keresi az örömöt a fejedelemasszony jobbkezével, vagyis társalkodónőjével, még pontosabban: annak jobb kezével. Akinek egyébként az udvari orvos is dudorászva kukucskál a szoknyája alá. Ezek volnának az étvágygerjesztő fűszerek, melyek azonban nem ízesítik a kínált falatokat, mert külsődlegesek, idegenek, funkciótlanok maradnak. Egy mély gondolat történelmi díszletek és pikáns jelenetek közt elbeszélve. Hagyjuk is a körítést, lássuk, miről van szó. Bethlen Gábor közelgő végét érezve, udvarába hozat egy spanyolt s megbízza, hogy írja meg uralkodásának történetét. És itt kezdődnek a bajok. A politikai életmű ugyanis nem feltétlenül azonos a politikus tetteinek összességével. Egy ország fölvirágoztatása mögött olykor gyilkosságok, hitszegések, méltatlan megalkuvások, hazugságok sorozata húzódhat meg. A történetíró azt akarja " megírni, ami történt, a fejedelem pedig azt várja, hogy az ő igazsága derüljön ki, melyet az eredmény hitelesít. Két agresszív nagyhatalom szorításában virágzó országot teremteni hatalmas teljesítmény ezen a tájon. A magyar történelemnek nagyon kevés sikeres politikusa volt, közülük is az egyik legsikeresebb: Bethlen Gábor. Béke, jólét és fejlődés jellemezte uralkodását, melynek ára a korlátozott függetlenség elfogadása volt. Vagy inkább kivívása. Hiszen nem volt más realitás. A fejedelem a spanyolnak először a térképet mutatta meg, a kicsi Erdélyt a német és a török óriás között. Az arányokra figyeljen — mondta neki —, ez a lényeg. Elődje a trónon, a szertelen Báthory Gábor a teljes függetlenség híve volt. Gyanús körülmények között, fiatalon elhunyt, nem lett belőle nagy fejedelem. Sok olyan politikusunk volt, aki a független Magyarországért harcolt. Olyan nagyságok voltak közöttük, mint Zrínyi, Rákóczi és Kossuth, de egyik sem tudott gazdag, boldog Magyarországot teremteni. Voltak szép számmal emberileg feddhetetlen, tiszta erkölcsű politikusaink is. De olyan hajlíthatatlan jellemű emberek, mint például Teleki László vagy Károlyi Mihály nem tudtak sikeres politikusok lenni. És bizonyára akadtak olyanok is, akik az ország érdekében eljárták volna azt a bizonyos bethleni kötéltáncot, de voltak korok, amikor még arra sem volt lehetőség. Itt van tehát egy töröknek meghódoló, némettel alkudozó, ha kell, magyar várat magyarok ellen megostromló fejedelem, aki olyan történetet akar a történetírótól, ami méltó életművéhez, elismerést szerez neki külországokban is, és jó propaganda további politikai harcaihoz. Ingerülten figyelmezteti a spanyolt: ne feledje, hogy az ő megbízásából, az ő pénzéért ír. Képviselje az ő érdekét, írja az ő igazságát, ne vájkáljon fölöslegesen a múltban, amit ő elhallgat belől, azt okkal teszi. Mit tehet a fejedelem krónikása? S mit tehetnek bármely hatalomban a történetek írói, akik hivatásuk szerint és a történelmi távlatokra figyelve az igazság teljességét szeretnék megragadni, kenyéradó gazdájuk azonban eldugja a régi dolgokra emlékező várkapitányt, elzárja előlük a nem kívánatos levéltári anyagokat, kompromittáló dokumentumokat? Mit csináljon a történetíró, ha sok minden hiányzik a történelemből, mert a fejedelmi hatalom érdeke azt kívánja. De mi mást is várhatnánk? A hatalom természete az, hogy minden erővel igekszik stabilizálni, megőrizni, elfogadtatni önmagát. Az igazsága reális igazság. Ott van a virágzó földekben, a békés életben, a gyarapodó jólétben. Ez megdönthetetlen igazsága a bethleni életműnek is, bármennyi elhallgatott igazság és hazugság húzódik meg mögötte. A fejedelem és az írástudó erkölcse, igazsága összebékíthetetlen. Egyik se tehet mást, mint amit tesz. A fejedelem először elcsapja hűtlen krónikását, aztán bölcsen fölismeri: ő csinálta a történelmet, a leírását rá kell hagynia a krónikásra. Nem jó, ha a hatalom diktálja a történelemkönyvet. A krónikás pedig, amikor érzékeny búcsút vesz a halott fejedelemtől, ugyancsak rádöbben a hatalom birtoklásának és megítélésének föloldhatatlan kettősségére. Érzi , képtelen volna vállalni a hatalommal együtt járó tettek súlyát, de akkor van-e joga ítélkezni? Hogy viszonyul a kívülálló, a kibic erkölcse a" politikacsinálókéhoz? Súlyos kérdés. Megoldás nincs. Ha mégis, akkor az csak a független írástudó és a fejedelem igazságának szintézise lehetne. Végül is: mi az oka — az általános moziválságon kívül —, hogy oly kevesen nézik meg ezt a filmet? Vagy az, hogy túl súlyos a gondolat, vagy az, hogy erőtlen a felmutatása. Érzékeny búcsú a mozitól MEGYESI GUSZTÁV Állami névnap Most, hogy túl vagyunk az első Erzsébet-napi nemzeti ünnepen, és kulturális, valamint tudományos életünk legkiválóbbjainak jelenlétében átadták Spéter Erzsébet, magyar származású amerikai hölgy alapítványának díjait, azt hiszem, elérkezett az idő, amikor össze kell szednünk magunkat, és semmiképp sem szabad elvesznünk a részletekben, a fanyalgásról nem is szólva. Igaza van Kállai Ferenc művész úrnak, a ceremónia házigazdájának, aki bölcsen állapította meg, hogy nekünk, magyaroknak sajnos nemzeti sajátosságunk a fanyalgás, amely nem vezet semmire; itt az ideje, hogy szemléletet váltsunk. Én már azt sem értem, hogy a közvélemény egy jelentős részének miért nem tetszett ez a műsor. Ez egy igen jó műsor volt. A mindössze háromórás adás elérte azt, amire eleddig a televízió egyetlen műsora sem volt képes: ha képet festett a hazai állapotokról, fekete-fehéren megmutatta, hogy mi a helyzet, és hogy körülbelül minek nézünk ebbe. Most sajnálhatjuk csak igazán, hogy még nem lőtték fel az első szocialista műholdat, amely geosraeiortárius pályára lépve vihette volna hírül a földkerekség lakóinak, hogy Kibédi Ervinnek aranyere van, Dusika a háború előtt egy ízben moziba ment Tamáskával. Ákoska viszont a székügy óta most már igazán rendes fiú lett. De főképp, hogy nálunk ma már tizenéves gyerekek is el tudják énekelni az állami hálaadó imát Rossini zenéjére, amely jól ölelkezik a kánkán dallamára írt banktechnikai kérdésekkel: mennyi devizát kapunk és milyen feltételek mellett. Mindezt jól keretezik a díszletek, a résztvevők szűnni nem akaró kézcsókjai és hálapillantásai az Adakozóra, valamint egy visszatért világ folyamatos szervustkérlek, hogy vagy kérlek, régláttalakkortek dialógusai. Leginkább persze a földkerekségen szétszórtan élő magyarság jutott volna fontos információkhoz. Tapasztalhatták volna, hogy az óhaza nem hálátlan, a magyar közélet notabilitásai nem is túlságosan nagy összegért, sőt, kifejezetten alkalmi vételáron szinte mindenre készek, ha arról van szó, akárcsak a televízió, műsoridőstül, stábostul, belekeverve az egészbe az összes előfizetőt. Mindez csak azért fontos, mert a legnagyobb Erzsébet-napi láz közepette sem szabad megfeledkezni arról, hogy a világban még nagyon sok magyar él, akik különféle keresztneveket viselnek, van mit a tejbe aprítaniuk, és ezt népgazdasági szempontból vétek volna nem hasznosítani. Én, például, el tudom képzelni, hogy hamarosan Ilona-napot is ünnepel a nemzet, hiszen van nekünk egy Staller Ilonánk is, aki Cicciolina néven nemrég jutott be az olasz parlamentbe, s a dolgok természete szerint lassan-lassan szép vagyonra tesz szert. Neki ugyan nem a színház a hobbija, hanem a szabad szerelem, különféle politikai szituációkban állandóan előveszi a kebleit, amin mi röhögünk itthon, közben nem gondolunk arra, hogy a hatalmas vagyon általában erős honvággyal és adakozókedvvel szokott párosulni. Valószínű, hogy Cicciolina is előbb-utóbb felajánl valamit a magyar egészségügy és szociálpolitika megmentésére (annak idején egészségügyi szakközépiskolából disszidált). Ami rendben is volna, de mi lesz, ha cserébe azt kéri, hogy Ilona-napon a Parlament Kupolaterméből közvetítse a nemzeti televízió, amint prominens személyiségeink gatyára vetkőzve, hallgatják a gyermekkórust, amely a Van neki, na, mije van neki... dallamára énekli el a kibontakozási program szociálpolitikára vonatkozó fejezetét? Eljönnek még ily idők? Ha folyamatában vizsgáljuk a kérdést, és az Erzsébet-napi ünnepséget egy átépítkező társadalom alapkövének fogjuk fel, akkor mi most a névnap termelőerővé válásának vagyunk a tanúi. Mondhatni, most lépünk át a szocialista fejlődés egy sajátos, eleddig nemigen ismert, karitatív szakaszába. Nehéz persze a váltás, vannak buktatói, de megvannak a tartalékok, van mire támaszkodni. A magyar lakosságnak nemcsak hite, bizalma, szürkeállománya és végtelen türelme van, hanem önérzete, sőt, méltósága is, amely szintén mobilizálható, megfelelő gyomor esetén működő tőkévé alakítható. Kérdés persze, hogy menynyiért. Sajnos, ez idáig nincs alkotmányosan, vagy legalább rendeletileg szabályozva, hogy mekkora az a minimális valutamennyiség, amelynek fejében mozgósítható a hazai prominencia egy kis nyilvános danászásra, aka-mókára, meg ami ezzel jár. Ez csak azért érdekes, mert van nekem egy nyugati nagybátyám, megmondom úgy, ahogy van, Bélának hívják, összeszedett némi kis pénzt, hát szeretne most időnként haza-hazanézni. Saját rigmusai is vannak, búsmagyar kiszólásai, aggódik is értünk eléggé, ám nem tudja, hogy pontosan mekkora összeg ellenében csinálhatna nekünk nemzeti programot legalább Bélanapon. Mindössze az élet apró örömeit kérné a népgazdaság fejlesztése fejében, így viszont a legnagyobb bizonytalanságban kénytelen élni. Ez erősen demoralizáló hatású ránk nézve is, hiszen névnap és névnap között ma még nem valósult meg az esélyegyenlőség. Emezét megünnepeljük, amazért meg nem? Ki dönti ezt el, és milyen meggondolás alapján? Bizony, ez társadalmi feszültséget idézhet elő, ami, ugye, visszahúzó erő, visszafoghatja a kibontakozás lendületét a jövőben. Ugyanis itt hamarosan már nem Béla magánügyéről és az enyémről lesz szó, vagy éppen Spéter Erzsébetéről, sőt, még csak nem is egy szűk rétegéről, amely tehetős, nyugati rokont, barátot tudhat magának. Ahogy azt az utóbbi évek országelhagyási, visszanem térési, külföldi munkavállalási, ösztöndíjkérelmi adatai és tapasztalatai mutatják, nem kell pár év, és már újra minden magyar állampolgárnak lesz Nyugaton élő rokona, barátja. Akik eltarthatják majd az itthoniakat, levéve az állam válláról azt a terhet, amit mi rakunk rá a trehány, nemtörődöm munkánkkal, mindenféle sirámainkkal meg szociális problémáinkkal. Szép perspektíva: mindennap nyilvános névnapot ül majd az ország, felhőtlen boldogságban, mi pedig úgy tekinthetünk, Erzsébet, Ilona meg az egész díszgyülekezet ünnepére, mintha a sajátunk volna. Televízió Herpay Zoltán rajza