Élet és Irodalom, 1988. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1988-02-26 / 9. szám - Kemsei István: Nyárfák a szigeten (részlet). Deme Gábor emlékének (11. oldal) - Hernádi Miklós: Okos, elegáns krónika • könyvkritika • A. Alverez: Házasság után (Európa) (11. oldal) - Kőrössi P. József: Eretnek hűség • könyvkritika • Tompa Gábor: A hűtlen színház (Kriterion) (11. oldal) - Lévai Júlia: Egy hatás alatt álló úttörő • könyvkritika • Edmondo De Amicis: Szív (Móra) (11. oldal) - Balássy Zoltán: • szitanyomat (11. oldal)
KEMSEI ISTVÁN: Nyárfák a szigeten (részlet) Deme Gábor emlékének Elrágja valami lassan a gyökereket alant, hasonlón, mint hajdan a Világfáét. Nem történhet az véletlenül, hogy azóta mindig, ugyanígy dőlnek a fák a megrendelt fuvallatra. Ekkor és ekkor érkezem — súgja titokzatos nyelvén a szél. Készülhetnek a lakók, tolonghatnak fölösleges tárgyaikkal, de csak a legszükségesebbel távozhatnak, amenynyi a zsebben elfér. Némelyiknek alig van valamije. Hatalmas tömeg feketévik az odúk bejáratánál, szorong a vékony ágakon. Miért nem indulnak? Mert lehetetlen lejutni innen a nagyapa vascipője nélkül. Igen, amelyikkel még ők akartak felérkezni a tetőig, ahol állítólag a Holdkirálynő lakik — legalábbis erről adtak hírt a varjak. A nagyapák megrekedtek valahol, elöregedvén, meghaltak. A vascipő berozsdált, feledésbe merült. Ki is szóródhatott a napi szeméttel. Az éjszaka csupa izzás: tágra nyílnak az apatikus szemek. Mindenki a jelre vár: az első madár felröppen, a föld, elunva terhét, megropogtatja ujjait, és a gyökereket lassan, szálanként elereszti . Okos, elegáns krónika ■ A. Alvarez: Házasság után (Európa, 329 old.) Alfred Alvarez, az ismert angol Irodalmár, azok közé tartozik, akik a válásintézmény felszabadító erejét hangsúlyozzák. Csak ritkán villan elő írói esettanulmányai közül az a korántsem ritka eshetőség, hogy legalább az egyik fél, de inkább mindkettő, életreszólóan foglya maradhat a „felszámolt” kapcsolatnak, vagyis épp rabságát mélyíti el a bontóperrel. Az önmegvalósítás varázsigéjétől megittasult tíz- és százezrek úgy vélik, egyszerűen elháríthatják az útjukba eső akadályokat, hisz — egykori választásukkal — maguk helyezték el őket. A hallatlanul tájékozott, jól felépített, téziseit tapintatosan kimondó kötet nagy nyeresége a hazai tájékozódásnak. Alvarez a saját válását is beépítette monográfiájába. Le szokták szólni a személyes tapasztalatokon nyugvó beszámolókat, pedig semmit sem ér az olyan beszéd, amely nincs személyiségtől hitelesítve, még a szociológiában sem, hát még ez Alvarez művelte szocio-irodalmi esszé műfajában. Az angolszász tájak házaspárjai csodaszerként veszik magukhoz a liberális válástörvények kínálta orvosságot, csak éppen mellékhatásaival nem számolnak. A sportoló sem utasítja el a gyorssegélyt, ha tíz év múltán belerokkan is, ő mindenekelőtt a következő versenyen akar rajthoz állni. A férfi-nő kapcsolatok legújabb sokfélesége korántsem iktatta ki a nemek kölcsönös, szexuális vagy gazdasági függőségét. Korunk regressziós és infantilizációs jelenségeinek egyik gyújtópontjában épp a nemi kérdést találjuk. A bizonyítássá hosszú, a felülkerekedés, a tiltakozás — rendre éretlen személyiséget feltételező — vágya ma tárgyalótermi díszletek között is kifejezésre talál. Alvarez okos, elegáns krónikája mélyebb lehetett volna, ha arra is ügyel, hogy az éretlen személyiség a magával való szembesüléstől roppan össze leginkább. A házastársával viaskodó ember voltaképpen saját magával harcol. Ez a legkomiszabb harc, mert bármelyik „fél” győz is, egy felbonthatatlan személyiség látja kárát. Egyszemélyes alagút a válás, amelynek végeérhetetlen sötétjében az ember óhatatlanul összetalálkozik önmagával. (A házastárs egy másik alagútban botorkál.) Kellemetlen, felzaklató ez a találkozás, mert magunkat mindig magunk mögött szeretjük tudni. S ősi, territoriális ösztönöket is forral, mert nem térünk el egymástól egymás mellett. Egy testből-lélekből így lesz két test és négy lélek. A szenvedélyességében is világos, utalásokkal át- meg átszőtt szöveget Novák György színvonalas fordításában ízlelgetheti az olvasó. Hernádi Miklós Balassy Zoltán szitanyomata 19 IS. FEBRUAR 21. Tompa Gábor: A hűtlen színház (Kriterion, 118 old.) Tompa Gábor 1957-ben született Marosvásárhelyen, jelenleg Kolozsváron színházi rendező. Iskoláit Bukarestben fejezte be, és már főiskolásként felhívta magára a figyelmet egyszer Beckettelőadásával, máskor pedig Mrozek Tangójával. Ezeket román társulatok vagy főiskolások román nyelven adták elő a nagyon kényes és európai mércével mérve is igen igényes bukaresti közönségnek. Egy alkalommal —, amikor még vendégszerepelt hazánkban a sepsiszentgyörgyi társulat —, Woyzeck rendezését a budapesti és a veszprémi közönség is láthatta. Valamikor Harag György rendezéseiről jöttek át hírek — képek és előadások, mesék és legendák — Magyarországra, ma Tompa Gábor nevét emlegetik gyakran az itthoni és az ottani színházak környékén. De Tompa neve verseiről is ismert, itt-ott Magyarországon is publikált, és több antológiában szerepelt; úgy hírlik, saját verses kötete is készülőben. Egy könyve máris megjelent Tompa Gábornak — váratlanul és meglepetésszerűen, a bukaresti, még Domokos Géza igazgatta Kriterionnál. A könyv címe A hűtlen színház, és azt hiszem, Magyarországon nem adták volna ki. A feldolgozott szakirodalom egy része könnyen hozzáférhető itt, ott viszont a könyv több, mint kétharmada hiányt pótol. Ha csak ennyi volna, nem érdemelne szót A hűtlen színház, de jóval több. Életének egyik fontos szakaszát zárta le Tompa ezzel a szintézissel: felmondta a leckét, immár verbálisan is, egy másik színpadon is. Könyve végén pedig igazolja, amit eddig csak előadásaiból lehetett kikövetkeztetni: gondolkodóként, a gondolkodás építőjeként sem akármilyen. Hogy rendkívül jó szeme van ehhez a világhoz, azt tudtuk eddig is, merthogy ínyencségeket teremtett a színpadon, meg a lapokban (mint legutóbb Eretnek hűség az Utunk egyik tavaly novemberi számában, amikor Karinthy Méné, Tekel... című versét elemzi). A hűtlen színház azonban első írói teljesítménynek is nagyszerű. Lehetne csak egy szakdolgozat vázlata. De micsoda vázlat! A bevezető kb. száz oldal, főként színháztörténet, modern — és európai — stílustörténet másodsorban, és a színjátszáshoz kötődő valamennyi „szakma” története harmadsorban. Így tizenöt-húsz oldala szól arról, amiért az előző százat meg kellett írnia. Soha, a címen kívül meg nem nevezi a hűtlen színházat, és a hűségesről sem ír direkt módon. Az a színház, amit Tompa a maga számára keres, hűtlen és hűséges egy időben. Az ő színházában megférnek egymás mellett például Sztanyiszlavszkij és Mejerhold, mert mindkettőjüktől azt veszi át, azt a nagyon keveset, ami közös bennük. Miközben Mejerholdra voksol, „felfedezi”, amit illik elfelejteni manapság. Sztanyiszlavszkij ítéletei sem voltak következetesen kizárólagosak, nem minden esetben követelte meg színészeitől a szerep tökéletes átélését, és a maga eszméje mellett Brecht sem volt diktatórikus, engedett érzelmeinek is. Tompa mindent és mindenkit végiggondol, Brecht vagy Sztanyiszlavszkij rendezéseiről készült filmeket néz meg a mai rendező szemével és tapasztalatával. Mindenből tanul és mindig „hűtlen” lesz valamihez, amihez ezt a világot csak a konvenciók kötik. Tompa meggyőződése, hogy „az autentikus tehetségű művész művészetében egyik kifejezési eszköz nem zárja ki a másikat. Sőt, egyazon előadáson belül találkozhatunk olykor kétfajta játékstílus ötvözésével. A nagy előadások mindig értelem és érzelem szintéziséből jönnek létre. A legfontosabb, összefogó elem a mű autonómiája. „Az eretnekséget talán itt követi el Tompa (igaz, nem itt először, mert a színpadon már több évvel ezelőtt meggyőző eretnek volt és ebben is következetes): törvényesíti a „vegyes stílust”. A különböző stílusok keverését nemcsak megengedi, egyenesen megköveteli. Könyve szerint a „hűtlen színház” mindig valahol a határon, a határokon áll; minden, ami eddig volt, minden, ami az adott előadástól nem idegen. A „hűtlen színház” szabályos szabálytalanságai mindig egyetlen előadásra érvényesek. Semmit sem vesz át úgy, hogy át ne értelmezné, a maga szükségleteihez ne igazítaná, de mindent megtart, pontosabban: semmi használhatót nem vet meg, nem dob el végérvényesen. „Túloznak azok — írja Tompa —, akik az átéléses és ábrázoló vagy elidegenítő vagy illusztratív játékstílusok közötti kibékíthetetlenséget abszolutizálják..” Tompa a „rendezőcentrikus” színjátszástól éppúgy tanul, mint a színészcentrikusaktól. Valamennyi társművészt, társművészetet partnernak, egyenrangú partnernak tekint, úgy is kezel minden szakmát és minden munkatársat. De azzal a határozott igénnyel lép fel, hogy az előadás koordinátora, összefogója, megalkotója mindig egyetlen személy — a rendező legyen. A felelős rendező, akinek mindent részleteiben és egészében is át kell látnia, és a végső döntéseket neki kell meghoznia. Itt nincs helye demokratikus részrehajlásnak. Tompa színészpárti, de sohasem adja fel a saját autonómiáját. Aszínésztől pedig elvárja, hogy megteremtse vagy megtartsa a sajátját. Mint a lakmuszpapír, magába szív és elszíneződik. Elszíneződik, de katalizál is. Színeváltozó katalizátor. Azok a színészek állítják, akik már dolgoztak vele. Most majd olvasói is érteni fogják. _ Tompa könyve gyermekien őszinte. Harmincévesen nem szoktak az emberek szakmájukról korszakalkotó mesterművet írni. Tompa első könyve sem korszakalkotó, de mestermű. Ki merte írni magából, szembe mert nézni azzal, amit tud, amit az ő korában tudni lehet, amivel az ő korában szembe kell nézni, és ha szükséges , szembe kell szállni. Szembeszállt — és azt gondolom —, most tmajd könnyebben tud más lenni. Hogy végigjárhassa amit elkezdett, ahhoz az Európában kiemelkedően jó iskola kellett, amiben bukaresti évei alatt része lehetett, az akkori bukaresti Nemzeti Színház vagy a Bulandra Színház előadásain és intellektust kápráztató művészei között. Olyan mesterek előadásait, rendezéseit látogathatta, mint a méltán világhírű Liviu Ciulei, Andrei Serban, hogy a sok név közül a legismertebbeket említsem, akik a világszínházak eseményeinek egyik-másik darabját hol Európában, hol pedig Bukarestben produkálták. Tompa mint író is jól vizsgázik ezzel a könyvével. Könnyed, egyéni stílusa van. Tud sűríteni és tömöríteni, választani és lemondani. Ami felróható neki, hogy olykor didaktikus és ha megfeledkezik magáról, sok töltelékszó marad a mondataiban. Azzal is árt néha, hogy formás, kerek mondatokkal hajlandó csak egyik gondolatát a másikba fűzni — nem ártana, ha ez a törekvése észrevétlen maradna. Amitől a színpadon megszabadult már, nem vetette még le a fehér papír előtt. Gyakorlat kérdése, és jó lesz, ha gyakorolja. Különösen, ha folyamatosan vállalni és produkálni tudja azt, amit könyve utolsó oldalain így fogalmaz meg: ......amikor felmerül a kérdés, mi is egy adott jelenség, a művész úgy határoz, hogy nem hisz többé abban, amit erről a jelenségről mindaddig tudott, hanem mindent elölről kezd. Saját eddigi eredménye sem elégíti ki (...), kétségbevonja mindazokat az ismereteket, amelyeket ráhagyományoztak (...), szétrombolja azt a rendet, amely ráhagyományozódott, és másikat javasol. Méghozzá abban az értelemben, hogy minden mű, amelybe belefog, számára egy történelmi eseménynyel egyenértékű.” Kőrössi P. József Egy hatás alatt álló úttörő ■ Edmondo De Amicis: Szív (Móra, 285 old.) Amikor Vantsa Cini az ötödik kében titkolódzó képpel a kezembe nyomta a Színét, rögtön tudtam, mit kell tennem. Mire a többiek feljöttek az ebédlőből, a barnás fedelű, kopottas könyv már a Népszabadság III. évf. 253. számába kötve rejtőzött, mint alkarmely haladó szellemiségű mű, melyet a külső hatásoktól óvni szükséges. Akár az utcán is nyíltan mehettem vele: ki gondolná, hogy ez valami kétes értékű írás a régi, ellenséges világból. Akkor engem az úttörőszövetség még nem fogadott be a soraiba (adminisztrációs hiba történt). Elégtételre vágytam, hiszen meg voltam győződve. Be fogom bizonyítani, hogy én nyugodtan olvashatom a Ciri mamájának leánykori könyvét: nem fog rajtam a retrográd, sem a kispolgári. Én már meg tudom különböztetni a tiszta búzát az ocsútól és a pelyvától, rám lehet bízni. A Népszabadság leple alatt rögtön nekiláttam a dallamos nevű Edmondo De Amicis napló (ah, mily ósdi) formában írt gyerekregényének. Enrico Bottini, torinói kisfiú, közepesen jómódú szülők gyermeke október közepén megkezdte az iskolát (jobb helyeken megvárták az aratás végét), s minden jelentős eseményt feljegyzett a naplójába. Gondosan szelektálva olvastam, ocsúnál és pelyvánál szinte elfordítottam a fejem. Már októberben felismertem, miért nem olvashatja ezt csak úgy, akárki. Itt van rögtön Coretti papája, aki egy herceg seregében harcolt, és még büszke is rá. De ugyanez a helyzet a királlyal, akinek csak jósága ábrázoltatik, kizsákmányoló szerepéről nem is esik szó. Ha most újra kiadnák, az éretlen emberek még azt hinnék, viszsza kell hívni a királyokat. Azután, október közepén megtaláltam a tiszta búzát is. Enrico igazán a szívemhez szólt, amikor önfeláldozásokról, adományozásról, testvér-meleg barátságról és mindenki egyenjogúságáról írt, sőt a munka megbecsüléséről. Ámbár nem szabad elfelejteni, hogy ez a polgári ideológia igazi céljainak álcázása is lehet, gondoltam magamban. Ám azt is tudtam, hogy az úttörő ahol tud, segít, s ilyesmi a könyvben is lépten-nyomon olvasható. Hiszen ez tele van a lemondás legszebb példáival és közösségi szellemével (utóbbi különösen mélyen érintett, mert magam is önfeláldozó partizánnak készültem. De aztán nagyon féltem a sötét erdőben. Megkönnyebbülten olvastam a kis padovai hazafi jó megoldását: büszkén vágta vissza az áladakozók képébe a pénzüket, mert azok közben a hazáját ócsárolták. Megnyugodtam. Csak azt lehet megalázni, aki megalázható. Elhatároztam ekkor, hogy én sem fogom hagyni magam. „A kis firenzei címíró” esetéből megtanultam, milyen léleknemesítő a jó tettek eltitkolása és az igazság pillanatának kivárása. A fiú is hónapokig tudta titkolni, hogy fáradt apja helyett dolgozik éjszakánként, és szó nélkül tűrte a szidást, amiért figyelmetlen volt az iskolában. A szülei végül könynyes szemmel látták be, milyen csodálatos és szeretetre méltó gyerek az övék. Tudtam, hogy otthon ilyesmire hiába vágyom, az iskolában kell hát megpróbálni. Már korán reggel bent voltam az osztályban, takarítottam, a délelőtti szünetekben én árultam a pacsnit (lemondva a játékról), délután pedig a könyveket, felöntöttem friss vízzel a jégpályát az udvaron és gyűjtöttem a papírt. Jóságommal nem dicsekedtem senkinek (pedig nehezemre esett). Biztos voltam benne, hogy így rászolgálok az úttörőségre. A február a Megérdemelt kitüntetés című bejegyzéssel kezdődött, s én az iskolában mégis hiába vártam erre. Eközben azt is megtanultam a Fogadkozások című részből, hogy az embernek legyen ereje egyedül dönteni. Így is tettem. Nem vártam tovább, felkötöttem én magam a piros nyakkendőt és elkezdtem fizetni a bélyeget. Később került hozzá egy kis piros tagkönyv is, pecséttel. Úttörő lettem. Ebben a minőségemben már nem olvashattam kritikátlanul a sok önfeláldozásról, bűnbánatról és megváltásról: jól tudtam, ez egyházi hatás. Ám szerencsére mindig ott voltak az úttörők tizenkét pontjában található erények is. El kellett tehát ismernem, hogy akár úttörő is lehetett volna például Marco, aki egyedül indult el Amerikába a mamája után. Szinte egy labirintuson kellett keresztülmennie, amíg gonosz és jó emberek, félelmetes erdők között bolyongva végre odaért. Anyja ekkor már haldoklott, de fia érkezése új életet öntött belé: vállalta a nehéz műtétet, s egy sikoly jelezte, hogy újjászületett. Könnyes szemmel dugtam viszsza a pad alá a könyvet, s még ennek szellemében toltam oda biológiafüzetemet a barátnőmnek, aki otthon felejtette az övét, de kihívták felelni, önfeláldozásomon rajtakaptak. „Csaló vagy” — mondta a csámcsogó Berci bácsi. Hiába volt hát minden. Keserű szájízzel, a nagy barna könyv hatására fogtam a kis pirosat (a bélyegeset), s vittem le a tanáriba, csapatvezetőmnek. Nem vagyok méltó, az úttörő nem csalhat. Viszszaadom. Már akkor is kiröhögtek. Most, amikor a könyvet Székely Éva friss fordításában nemcsak lopva lehet olvasni, azt is tudom: az útmutatás nem mindig szó szerint értendő. Sőt, hogy néhol az írás a giccs határain jár, amikor hősei nem belső vívódások, hanem fizikai gyötrelmek útján jutnak lelki erényekhez, s a stílus is döccen néha, amikor a szimbolikusból realistába vált — ez mégis valami igazi. Alighanem úgy maradtam. Mindenesetre odaadtam a fiamnak is. ( Lévai Júlia Ti ill & § Ereng