Élet és Irodalom, 1988. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1988-02-26 / 9. szám - Kemsei István: Nyárfák a szigeten (részlet). Deme Gábor emlékének (11. oldal) - Hernádi Miklós: Okos, elegáns krónika • könyvkritika • A. Alverez: Házasság után (Európa) (11. oldal) - Kőrössi P. József: Eretnek hűség • könyvkritika • Tompa Gábor: A hűtlen színház (Kriterion) (11. oldal) - Lévai Júlia: Egy hatás alatt álló úttörő • könyvkritika • Edmondo De Amicis: Szív (Móra) (11. oldal) - Balássy Zoltán: • szitanyomat (11. oldal)

KEMSEI ISTVÁN: Nyárfák a szigeten (részlet) Deme Gábor emlékének Elrágja valami lassan a gyökereket alant, hasonlón, mint hajdan a Világfáét. Nem történhet az véletlenül, hogy azóta mindig, ugyanígy dőlnek a fák a megrendelt fuval­latra. Ekkor és ekkor érkezem — súgja titokzatos nyelvén a szél. Készülhetnek a lakók, tolonghatnak fölösleges tár­gyaikkal, de csak a legszükségesebbel távozhatnak, ameny­­nyi a zsebben elfér. Némelyiknek alig van valamije. Hatal­mas tömeg feketévik az odúk bejáratánál, szorong a vé­kony ágakon. Miért nem indulnak? Mert lehetetlen lejutni innen a nagyapa vascipője nélkül. Igen, amelyikkel még ők akartak felérkezni a tetőig, ahol állítólag a Holdkirálynő lakik — legalábbis erről adtak hírt a varjak. A nagyapák megrekedtek valahol, elöregedvén, meghaltak. A vascipő berozsdált, feledésbe merült. Ki is szóródhatott a napi sze­méttel. Az éjszaka csupa izzás: tágra nyílnak az apatikus szemek. Mindenki a jelre vár: az első madár felröppen, a föld, elunva terhét, megropogtatja ujjait, és a gyökereket lassan, szálanként elereszti . Okos, elegáns krónika ■ A. Alvarez: Házasság után (Európa, 329 old.) Alfred Alvarez, az ismert angol Irodalmár, azok közé tartozik, akik a válásintézmény felszabadító ere­jét hangsúlyozzák. Csak ritkán vil­lan elő írói esettanulmányai közül az a korántsem ritka eshetőség, hogy legalább az egyik fél, de in­kább mindkettő, életreszólóan fog­lya maradhat a „felszámolt” kap­csolatnak, vagyis épp rabságát mé­lyíti el a bontóperrel. Az önmegvalósítás varázsigéjétől megittasult tíz- és százezrek úgy vélik, egyszerűen elháríthatják az útjukba eső akadályokat, hisz — egykori választásukkal — maguk helyezték el őket. A hallatlanul tá­jékozott, jól felépített, téziseit ta­pintatosan kimondó kötet nagy nyeresége a hazai tájékozódásnak. Alvarez a saját válását is beépítet­te monográfiájába. Le szokták szólni a személyes tapasztalatokon nyugvó beszámolókat, pedig sem­mit sem ér az olyan beszéd, amely nincs személyiségtől hitelesítve, még a szociológiában sem, hát még ez Alvarez művelte szocio-irodalmi esszé műfajában. Az angolszász tájak házaspárjai csodaszerként veszik magukhoz a liberális válástörvények kínálta or­vosságot, csak éppen mellékhatá­saival nem számolnak. A sportoló sem utasítja el a gyorssegélyt, ha tíz év múltán belerokkan is, ő mindenekelőtt a következő verse­nyen akar rajthoz állni. A férfi-nő kapcsolatok legújabb sokfélesége korántsem iktatta ki a nemek kölcsönös, szexuális vagy gazdasági függőségét. Korunk reg­ressziós és infantilizációs jelensé­geinek egyik gyújtópontjában épp a nemi kérdést találjuk. A bizonyí­tássá hosszú, a felülkerekedés, a tiltakozás — rendre éretlen szemé­lyiséget feltételező — vágya ma tárgyalótermi díszletek között is kifejezésre talál. Alvarez okos, ele­gáns krónikája mélyebb lehetett volna, ha arra is ügyel, hogy az éretlen személyiség a magával va­ló szembesüléstől roppan össze leg­inkább. A házastársával viaskodó ember voltaképpen saját magával harcol. Ez a legkomiszabb harc, mert bármelyik „fél” győz is, egy felbonthatatlan személyiség látja kárát. Egyszemélyes alagút a vá­lás, amelynek végeérhetetlen sötét­jében az ember óhatatlanul össze­találkozik önmagával. (A házastárs egy másik alagútban botorkál.) Kellemetlen, felzaklató ez a talál­kozás, mert magunkat mindig ma­gunk mögött szeretjük tudni. S ősi, territoriális ösztönöket is for­ral, mert nem térünk el egymástól egymás mellett. Egy testből-lélek­­ből így lesz két test és négy lélek. A szenvedélyességében is vilá­gos, utalásokkal át- meg átszőtt szöveget Novák György színvona­las fordításában ízlelgetheti az ol­vasó.­­ Hernádi Miklós Balassy Zoltán szitanyomata 19 IS. FEBRUAR 21. ­ Tompa Gábor: A hűtlen színház (Kriterion, 118 old.) Tompa Gábor 1957-ben szüle­tett Marosvásárhelyen, jelenleg Kolozsváron színházi rendező. Is­koláit Bukarestben fejezte be, és már főiskolásként felhívta magá­ra a figyelmet egyszer Beckett­­előadásával, máskor pedig Mro­­zek Tangójával. Ezeket román társulatok vagy főiskolások ro­mán nyelven adták elő a nagyon kényes és európai mércével mér­ve is igen igényes bukaresti közönségnek. Egy alkalommal —, amikor még vendégszerepelt ha­zánkban a sepsiszentgyörgyi tár­sulat —, Woyzeck­ rendezését a budapesti és a veszprémi közön­ség is láthatta. Valamikor Harag György rendezéseiről jöttek át hírek — képek és előadások, me­sék és legendák — Magyaror­szágra, ma Tompa Gábor nevét emlegetik gyakran az itthoni és az ottani színházak környékén. De Tompa neve verseiről is is­mert, itt-ott Magyarországon is publikált, és több antológiában szerepelt; úgy hírlik, saját ver­ses kötete is készülőben. Egy könyve máris megjelent Tompa Gábornak — váratlanul és meglepetésszerűen, a bukares­ti, még Domokos Géza igazgatta Kriterionnál. A könyv címe A hűtlen színház, és azt hiszem, Magyarországon nem adták volna ki. A feldolgozott szakirodalom egy része könnyen hozzáférhető itt, ott viszont a könyv több, mint kétharmada hiányt pótol. Ha csak ennyi volna, nem ér­demelne szót A hűtlen színház, de jóval több. Életének egyik fontos szakaszát zárta le Tompa ezzel a szintézissel: felmondta a leckét, immár verbálisan is, egy másik színpadon is. Könyve vé­gén pedig igazolja, amit eddig csak előadásaiból lehetett kikö­vetkeztetni: gondolkodóként, a gondolkodás építőjeként sem akármilyen. Hogy rendkívül jó szeme van ehhez a világhoz, azt tudtuk eddig is, merthogy ínyenc­ségeket teremtett a színpadon, meg a lapokban (mint legutóbb Eretnek hűség az Utunk egyik tavaly novembe­ri számában, amikor Karinthy Méné, Tekel... című versét elemzi). A hűtlen színház azon­ban első írói teljesítménynek is nagyszerű. Lehetne csak egy szak­dolgozat vázlata. De micsoda váz­lat! A bevezető kb. száz oldal, főként színháztörténet, modern — és európai — stílustörténet má­sodsorban, és a színjátszáshoz kötődő valamennyi „szakma” története harmadsorban. Így ti­zenöt-húsz oldala szól arról, amiért az előző százat meg kel­lett írnia. Soha, a címen kívül meg nem nevezi a hűtlen szín­házat, és a hűségesről sem ír di­rekt módon. Az a színház, amit Tompa a maga számára keres, hűtlen és hűséges egy időben. Az ő színházában megférnek egy­más mellett például Sztanyisz­­lavszkij és Mejerhold, mert mind­kettőjüktől azt veszi át, azt a na­gyon keveset, ami közös bennük. Miközben Mejerholdra voksol, „felfedezi”, amit illik elfelejteni manapság. Sztanyiszlavszkij íté­letei sem voltak következetesen kizárólagosak, nem minden eset­ben követelte meg színészeitől a szerep tökéletes átélését, és a maga eszméje mellett Brecht sem volt diktatórikus, engedett érzel­meinek is. Tompa mindent és mindenkit végiggondol, Brecht vagy Sztanyiszlavszkij rendezé­seiről készült filmeket néz meg a mai rendező szemével és ta­pasztalatával. Mindenből tanul és mindig „hűtlen” lesz valami­hez, amihez ezt a világot csak a konvenciók kötik. Tompa meg­győződése, hogy „az autentikus tehetségű művész művészetében egyik kifejezési eszköz nem zárja ki a másikat. Sőt, egyazon elő­adáson belül találkozhatunk oly­kor kétfajta játékstílus ötvözésé­vel. A nagy előadások mindig értelem és érzelem szintéziséből jönnek létre. A legfontosabb, összefogó elem a mű autonómiá­ja. „Az eretnekséget talán itt kö­veti el Tompa (igaz, nem itt elő­ször, mert a színpadon már több évvel ezelőtt meggyőző eretnek volt és ebben is következetes): törvényesíti a „vegyes stílust”. A különböző stílusok keverését nemcsak megengedi, egyenesen megköveteli. Könyve szerint a „hűtlen szín­ház” mindig valahol a határon, a határokon áll; minden, ami ed­dig volt, minden, ami az adott előadástól nem idegen. A „hűtlen színház” szabályos szabálytalan­ságai mindig egyetlen előadásra érvényesek. Semmit sem vesz át úgy, hogy át ne értelmezné, a maga szükségleteihez ne igazíta­ná, de mindent megtart, ponto­sabban: semmi használhatót nem vet meg, nem dob el végérvénye­sen. „Túloznak azok — írja Tom­pa —, akik az átéléses és ábrá­zoló vagy elidegenítő vagy il­lusztratív játékstílusok közötti kibékíthetetlenséget abszolutizál­ják..” Tompa a „rendezőcentri­kus” színjátszástól éppúgy tanul, mint a színészcentrikusaktól. Va­lamennyi társművészt, társművé­szetet partnernak, egyenrangú partnernak tekint, úgy is kezel minden szakmát és minden mun­katársat. De azzal a határozott igénnyel lép fel, hogy az előadás koordinátora, összefogója, megal­kotója mindig egyetlen személy — a rendező legyen. A felelős rendező, akinek mindent részle­teiben és egészében is át kell lát­nia, és a végső döntéseket neki kell meghoznia. Itt nincs helye demokratikus részrehajlásnak. Tompa színészpárti, de sohasem adja fel a saját autonómiáját. A­­színésztől pedig elvárja, hogy megteremtse vagy megtartsa a sajátját. Mint a lakmuszpapír, magába szív és elszíneződik. Elszínező­­dik, de katalizál is. Színeváltozó katalizátor. Azok a színészek ál­lítják, akik már dolgoztak vele. Most majd olvasói is érteni fog­ják. _ Tompa könyve gyermekien őszinte. Harmincévesen nem szok­tak az emberek szakmájukról korszakalkotó mesterművet írni. Tompa első könyve sem korszak­­alkotó, de mestermű. Ki merte írni magából, szembe mert nézni azzal, amit tud, amit az ő korá­ban tudni lehet, amivel az ő ko­rában szembe kell nézni, és ha szükséges , szembe kell szállni. Szembeszállt — és azt gondolom —, most tm­ajd könnyebben tud más lenni. Hogy végigjárhassa amit el­kezdett, ahhoz az Európában ki­emelkedően jó iskola kellett, amiben bukaresti évei alatt része lehetett, az akkori bukaresti Nemzeti Színház vagy a Buland­­ra Színház előadásain és intellek­tust kápráztató művészei között. Olyan mesterek előadásait, rende­zéseit látogathatta, mint a mél­tán világhírű Liviu Ciulei, Andrei Serban, hogy a sok név közül a legismertebbeket említsem, akik a világszínházak eseményeinek egyik-másik darabját hol Európá­ban, hol pedig Bukarestben pro­dukálták. Tompa mint író is jól vizsgázik ezzel a könyvével. Könnyed, egyé­ni stílusa van. Tud sűríteni és tö­möríteni, választani és lemondani. Ami felróható neki, hogy olykor didaktikus és ha megfeledkezik magá­ról, sok töltelékszó marad a mondataiban. Azzal is árt néha, hogy formás, kerek mondatokkal hajlandó csak egyik gondolatát a másikba fűzni — nem ártana, ha ez a törekvése észrevétlen maradna. Amitől a színpadon megszabadult már, nem vetette még le a fehér papír előtt. Gya­korlat kérdése, és jó lesz, ha gya­korolja. Különösen, ha folyama­tosan vállalni és produkálni tud­ja azt, amit könyve utolsó olda­lain így fogalmaz meg: ......ami­kor felmerül a kérdés, mi is egy adott jelenség, a művész úgy ha­tároz, hogy nem hisz többé ab­ban, amit erről a jelenségről mindaddig tudott, hanem min­dent elölről kezd. Saját eddigi eredménye sem elégíti ki (...), kétségbevonja mindazokat az is­mereteket, amelyeket ráhagyomá­nyoztak (...), szétrombolja azt a rendet, amely ráhagyományozó­­dott, és másikat javasol. Még­hozzá abban az értelemben, hogy minden mű, amelybe belefog, számára egy történelmi esemény­nyel egyenértékű.” Kőrössi P. József Egy hatás alatt álló úttörő ■ Edmondo De Amicis: Szív (Móra, 285 old.) Amikor Vantsa Cini az ötödik kében titkolódzó képpel a kezem­be nyomta a Színét, rögtön tud­tam, mit kell tennem. Mire a töb­biek feljöttek az ebédlőből, a bar­nás fedelű, kopottas könyv már a Népszabadság III. évf. 253. szá­mába kötve rejtőzött, mint alkar­­­mely haladó szellemiségű mű, me­lyet a külső hatásoktól óvni szük­séges. Akár az utcán is nyíltan mehettem vele: ki gondolná, hogy ez valami kétes értékű írás a régi, ellenséges világból. Akkor engem az úttörőszövet­ség még nem fogadott be a sorai­ba (adminisztrációs hiba történt). Elégtételre vágytam, hiszen meg voltam győződve. Be fogom bizo­nyítani, hogy én nyugodtan olvas­hatom a Ciri mamájának leány­kori könyvét: nem fog rajtam a retrográd, sem a kispolgári. Én már meg tudom különböztetni a tiszta búzát az ocsútól és a pely­vától, rám lehet bízni. A Népsza­badság leple alatt rögtön nekilát­tam a dallamos nevű Edmondo De Amicis napló (ah, mily ósdi) for­mában írt gyerekregényének. En­rico Bottini, torinói kisfiú, köze­pesen jómódú szülők gyermeke október közepén megkezdte az is­kolát (jobb helyeken megvárták az aratás végét), s minden jelentős eseményt feljegyzett a naplójába. Gondosan szelektálva olvastam, ocsúnál és pelyvánál szinte elfor­dítottam a fejem. Már októberben felismertem, miért nem olvashat­ja ezt csak úgy, akárki. Itt van rögtön Coretti papája, aki egy herceg seregében harcolt, és még büszke is rá. De ugyanez a helyzet a királlyal, akinek csak jósága ábrázoltatik, kizsákmányoló szerepéről nem is esik szó. Ha most újra kiadnák, az éret­len emberek még azt hinnék, visz­­sza kell hívni a királyokat. Az­után, október közepén megtalál­tam a tiszta búzát is. Enrico iga­zán a szívemhez szólt, amikor ön­­feláldozásokról, adományozásról, testvér-meleg barátságról és min­denki egyenjogúságáról írt, sőt a munka megbecsüléséről. Ámbár nem szabad elfelejteni, hogy ez a polgári ideológia igazi céljainak álcázása is lehet, gondoltam ma­gamban. Ám azt is tudtam, hogy az út­törő ahol tud, segít, s ilyesmi a könyvben is lépten-nyomon olvas­ható. Hiszen ez tele van a lemon­dás legszebb példáival és közösségi szellemével (utóbbi különösen mé­lyen érintett, mert magam is ön­feláldozó partizánnak készültem. De aztán nagyon féltem a sötét erdőben.­ Megkönnyebbülten ol­vastam a kis padovai hazafi jó megoldását: büszkén vágta vissza az áladakozók képébe a pénzü­ket, mert azok közben a hazáját ócsárolták. Megnyugodtam. Csak azt lehet megalázni, aki megaláz­ható. Elhatároztam ekkor, hogy én sem fogom hagyni magam. „A kis firenzei címíró” esetéből meg­tanultam, milyen léleknemesítő a jó tettek eltitkolása és az igazság pillanatának kivárása. A fiú is hónapokig tudta titkolni, hogy fá­radt apja helyett dolgozik éjsza­kánként, és szó nélkül tűrte a szi­dást, amiért figyelmetlen volt az iskolában. A szülei végül köny­­nyes szemmel látták be, milyen csodálatos és szeretetre méltó gye­rek az övék. Tudtam, hogy otthon ilyesmire hiába vágyom, az isko­lában kell hát megpróbálni. Már korán reggel bent voltam az osztályban, takarítottam, a dél­előtti szünetekben én árultam a pacsnit (lemondva a játékról), délután pedig a könyveket, felön­töttem friss vízzel a jégpályát az udvaron és gyűjtöttem a papírt. Jóságommal nem dicsekedtem sen­kinek (pedig nehezemre esett). Biztos voltam benne, hogy így rá­szolgálok az úttörőségre. A február a Megérdemelt kitün­tetés című bejegyzéssel kezdődött, s én az iskolában mégis hiába vártam erre. Eközben azt is meg­tanultam a Fogadkozások című részből, hogy az embernek legyen ereje egyedül dönteni. Így is tet­tem. Nem vártam tovább, felkö­töttem én magam a piros nyak­kendőt és elkezdtem fizetni a bé­lyeget. Később került hozzá egy kis piros tagkönyv is, pecséttel. Úttörő lettem. Ebben a minőségemben már nem olvashattam kritikátlanul a sok önfeláldozásról, bűnbánatról és megváltásról: jól tudtam, ez egy­házi hatás. Ám szerencsére min­dig ott voltak az úttörők tizenkét pontjában található erények is. El kellett tehát ismernem, hogy akár úttörő is lehetett volna például Marco, aki egyedül indult el Ame­rikába a mamája után. Szinte egy labirintuson kellett keresztülmen­nie, amíg gonosz és jó emberek, félelmetes erdők között bolyongva végre odaért. Anyja ekkor már haldoklott, de fia érkezése új éle­tet öntött belé: vállalta a nehéz műtétet, s egy sikoly jelezte, hogy újjászületett. Könnyes szemmel dugtam visz­­sza a pad alá a könyvet, s még ennek szellemében toltam oda bio­lógiafüzetemet a barátnőmnek, aki otthon felejtette az övét, de kihív­ták felelni, önfeláldozásomon rajtakaptak. „Csaló vagy” — mondta a csámcsogó Berci bácsi. Hiába volt hát minden. Keserű szájízzel, a nagy barna könyv ha­tására fogtam a kis pirosat (a bé­lyegeset), s vittem le a tanáriba, csapatvezetőmnek. Nem vagyok méltó, az úttörő nem csalhat. Visz­­szaadom. Már akkor is kiröhögtek. Most, amikor a könyvet Székely Éva friss fordításában nemcsak lopva lehet olvasni, azt is tudom: az út­mutatás nem mindig szó szerint értendő. Sőt, hogy néhol az írás a giccs határain jár, amikor hő­sei nem belső vívódások, hanem fizikai gyötrelmek útján jutnak lelki erényekhez, s a stílus is döc­­cen néha, amikor a szimbolikus­ból realistába vált — ez mégis va­lami igazi. Alighanem úgy marad­tam. Mindenesetre odaadtam a fiamnak is. ( Lévai Júlia Ti ill & § Eren­g

Next