Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)
1988-08-05 / 32. szám - Kerekes Zsuzsa: Mi a hézag? • reflexió • ÉS 1988. július 29. Szerkesztői üzenetek (2. oldal) - Erdődy János: Megmentettem egy lovat • reflexió • Zöldi László: A lengyel birka. ÉS 1988. július 23. (2. oldal) - Miklós László: Mi van a lovakkal? • reflexió • Lovasnemzet. ÉS 1988. július 8. • Miklós László a Magyar Lovas Szövetség főtitkára, ÁISH (2. oldal) - Rónai Mihály András: Mérges agg • reflexió • ÉS 1988. július 22. Görgei emlékiratokról szóló cikk (2. oldal) - Nagy Csaba: Nyilatkozat • reflexió • Fejtő Ferenc: József Attila és a szociáldemokrácia. ÉS 1988. július 22. • Nagy Csaba, a PIM Kézirattárának vezetője (2. oldal)
Megmentettem egy lovat Több híradást olvastam — és hallottam is egyet-mást — a filmművészet érdekében elevenen felgyújtott birkákról. Legutóbb Zöldi László A lengyel birka című cikkét az Élet és Irodalom július 23-i számában. Eszembe jut erről egy régi, immár negyedszázados epizód. A hatvanas-hetvenes években a nagyszerű Várkonyi Zoltán Jókai-filmsorozatot rendezett, ezeknek a filmeknek forgatókönyveit én írtam. Első volt köztük a Kőszívű ember fiai. Várkonyinak — aki művészete mellett rögtönzéseiről is híres volt — forgatás közben támadt egy ötlete. A szabadságharc huszárjainak egyik táborozásakor vödörből iszik egy kimerült ló , a vödröt robbanóanyaggal preparáljuk, ivás közben, mintegy becsapódó aknától, felrobban a vödör, és a robbanás széttépi a lovat. Tagadhatatlan, hogy megrázó és képileg szenzációs látvány lett volna. Elleneztem. Legfőbb érvem az volt, hogy az állat nyíltszíni kegyetlen lemészárolása sok nézőben indokolt viszolygást és undort keltene, nemcsak a látvány, hanem a film alkotói iránt is. (Állatkínzásról nem is esett szó közöttünk, pedig hát az sem lett volna lehetetlen, hogy a pillanatnyi főszerepet játszó szerencsétlen pára nem pusztul el egy pillanat alatt...) — Várkonyi Zoltán, évtizedes barátságunk ellenére, megneheztelt, VISSZHANG Mi a hézag? Ki ne látná, hogy új, nagy jelentőségű törvények alkotásának reményteli idejét éljük? Némelyek egyenesen reformországgyűlést emlegetnek. Eljött a jogászok nagy korszaka. A hetvenes években közgazdaságilag kiválóan kiképzett közvéleményünk ma — a cserearányromlás, a fizetési mérleg, a reálbér megemésztése után — a jogtudományok alapfogalmaival birkózhat. (Amint erre az Élet és Irodalom 1988. július 29-i számának egyik szerkesztői üzenete utal.) Olyannal, mint a joghézag. Laikusan azt hihetné bárki, hogy joghézag ott van, ahol nincs jogi szabályozás. Ezt a tévhitet sugalmazzák az utóbbi hetek egyes sajtóbeli megnyilvánulásai is. Különösen azok, amelyek a leendő egyesülési és gyülekezési törvénnyel foglalkoznak. Mást se hallunk, mint hogy eddig — sajnos — joghézagok voltak e területeken, de most — hála a még tovább demokratizálás feltartóztathatatlan áradásának — ismét lépünk egyet előre, és sorra betömünk minden joghézagot. De mi is a helyzet? Hiszen voltak eddig is szabályok a gyülekezési jogról. Az alkotmány, a Magyarország által aláírt nemzetközi egyezmények, sőt egy ma is hatályban levő 1945-ös belügyminiszteri rendelet. Mi az, ami nem volt? Nem volt például joga a hatóságnak előzetesen betiltani gyűlést vagy felvonulást. Még kevésbé hiányolható a jogi szabályozás az egyesülési jogban, hiszen a már említett jogszabályokon túl a Polgári Törvénykönyv és az egyesületekről szóló törvényerejű rendelet megszabta, milyen feltételek mellett egyesülhetünk. Mi hiányzott hát? Eddig az úgynevezett társadalmi szervezeteknek megalakulásukhoz nem kellett állami nyilvántartásba vételért folyamodniuk. Így bárminemű állami elismerés nélkül is legális, teszem azt: a TDDSZ, a FIDESZ. Úgyszintén mind a tizenkilenc ágazati szakszervezet, a' 'KISZ,~a'Vépírqnt vágy' az MSZMP. Eme beállítás szerint tehát_ már ■' nem egyszerűen jogszabályhiányos állapot a joghézag, hanem jellemző minden olyan helyzetre és viszonyra, ahol hiányzik az állami hatósági beavatkozás jogi lehetősége. Ezt a logikát elfogadva belegondolni is szörnyű, mennyi munka vár a törvényalkotókra, hiszen még mindig rengeteg dolgot csinálhatunk külön engedély nélkül Kerekes Zsuzsa majd egyszerűen kinevetett, mondván: a kimustrált ló innen úgyis a vágóhídra kerül, mit akarok hát? Igyekeztem meggyőzni őt, hogy nem mindegy, miképpen végzi életét az állat, főleg pedig: miért tegyük a nézők tíz- és százezreit ilyen szörnyű látvány tanúivá? Nem biztos az azonnali pusztulás; az állat haláltusájának premier plánja nem izgalmas, hanem visszataszító lenne. Két napig tartott köztünk a vita. Várkonyi engem szentimentálisnak nevezett, én a tervet szadistának mondtam. (Közbevetőleg: másfél évtizedes együttdolgozásunk alatt ez volt az egyetlen komoly összecsapásunk.). Vitatkozásunk odáig mérgesedett, hogy bejelentettem: ha ez a jelenet a ‘filmbe kerül, én letiltom a nevemet a filmről. Végül sikerült tiltakozásomat elfogadtatnom, ezzel az egyszerű érvvel: — Te is meghalsz egyszer majd, Zoltán, meg én is. De nem mindegy, hogy emberséges körülmények között távozunk majd az élők sorából, vagy valamely nálunk erősebb hatalom spektákulumot csinál a pusztulásunkból. Igaz, emberek is halnak meg a filmvásznon, de a néző tudja, hogy ez csak játék, a színész életben marad. De egy állat... Az állat élete az emberénél is olcsóbb: tudja mindenki, hogy a felrobbantott ló valóban felrobban. Ezen elgondolkozott. És a vitatott jelenet nem játszódott le a filmben. Mi pedig Várkonyival még sokáig dolgoztunk együtt, zavartalan harmóniában. Ma is gyászolom a nagy művészt és igaz embert. Nem tartozik ugyan a történethez, de még elmondom: a megmenekült ló a filmezés után nem került a vágóhídra, egy téesz megvásárolta, ott éldegélt a lói kor végső határáig. Mindez nemcsak a lóra vonatkozik, hanem a megkínzott birkákra is. Erdődy János ehhez ugyanis aligha kell valakinek komolyabb szaktudással rendelkeznie. Ami igaz: valóban itt van a Bordal nevű ló, amelyik 16 éves, s ez bizony a lovaknál jelentősen túl van a java korán. Ami nem igaz: Bordal díjugratásban semmilyen sikereket nem ért el, ugyanis díjlovaglásban versenyez. Nem igaz továbbá az sem, hogy az állat-egészségügyi vizsgán ilyen összefüggésben ne felelne meg, lévén a kor nem olyan tényező, amely magában ehhez elegendő lehetne. Nem felel meg a valóságnak a szakvezetők döntésére vonatkozó kitétel sem, tekintve, hogy a Magyar Lovas Szövetség vezetése továbbra is szeretn黕 ha a ló és lovasa indulna az olimpián. Szeretné I T mit, sem törődve a „lósport rossz hírnevével”.. már csak azért sem, mert lósport a galoppot és az ügetőt jelenti,« ehhez a szövetségnek és hozzá tartozó lovassportnak nincs köze. A szövetség vezetői maradnak annál, hogy szeretnék, ha indulna, dönteni azonban sem így, sem úgy nem döntöttek, mert e vonatkozásban döntési jogköre a Magyar Olimpiai Bizottságnak van. Ami igaz: a militaryválogatott lova, Adonisz, sajnos valóban elpusztult. Ami nem igaz: szállítás közben nem „véletlenül leesett” a teherautóról, hanem kiugrott arról. Ami igaz: az olvasókat célszerű tájékoztatni az eseményekről. Ami nem igaz: a cikk írója — KZ — ért ahhoz, amiről írt. Tisztelettel: Miklós László a Magyar Lovas Szövetség főtitkára ÁISH ★ Elfogadom én, hogyne fogadnám el, hogy az ÁISH szakági szövetsége kioktat a lovassport néhány időszerű kérdésével kapcsolatban. Helyzetemet még az sem menti, inkább csak magyarázza, hogy a kifogásolt tényeket az ÁISH saját lapjában olvastam, amitől persze azok lehetnek tévesek. Sorolhatnám a forráshelyeket évfolyam és szám megjelölésével, de nem teszem, inkább csak a címeket írom ide. Dallos sem indul az olimpián, Al Capone eltűnt. Nem gengszter — herélt volt (további idézetekkel nem fárasztok senkit). Az embernek fogalma sincs, kinek higgyen jó kérdésben, a szakszövetség főtitkárának vagy esetleg a szaklap szakírójának — ha már egyszer homlokegyenest ellenkező állításaikkal találkozik. Viszont az ember mindig örömmel hall olyan híreket, hogy egy nagy értékű versenyló a szállítás közben nem „véletlenül esett le” a teherautóról, hanem kiugrott onnan, így mindjárt más, az embernek eszébe sem jut a szakszerűség hiánya. Kovács Zoltán Mérges agg : Sosem vigyáztam a presztízsemre, most sem azt teszem. Ha szemtelenkedhetnek velem, úgy kell nekem. Mégis meglepett, amit az Élet és Irodalom 1988. július 22-i számában a Görgei-emlékiratokról szóló cikk írójának merészsége engedett meg magának (a lap pedig neki), hogy nevem említése nélkül, de világos jelzéssel és sértő körítéssel, hetykén „mérges aggnak” titulált. S megálltam volna szó nélkül azt is, ha cikkét tovább nem olvasom. De amikor odáig értem, ahol Kossuth Ferenc m. kir. kereskedelemügyi minisztert „cs. és kir. miniszternek” véli, az elképesztő, alapfokon aluli ismereteknek ez az egyetlen, de annál hatalmasabb fényképése úgy világította ki az egész dolgozatot, hogy ami a szabadságharcot és az utóbbi másfél század magyar történetét illeti, a tökéletes és tömör, már-piár üde és idilli tudatlanság számos további jele úgy táncolt benne, mint ami a reflektor fényében a szélvédőre csapódik. S mindez, mint ilyenkor lenni szokott, ezúttal is az ehhez illő konfúzus tudákosság hányaveti, nyegle hangján. (Bár helyenkint az idegen anyaggal rossz forrásból ismerkedő olvasó reflexeinek egyet-mást mégiscsak pedző intelligenciájával.) Csak ezért teszem szóvá. Szomorúan: mert ha ez volna a jövő, ha ez volna készültségnek és irálynak új típusa, akkor nem is bánom, hogy éveim fogytával az ilyen vaskorszakon is aluli parifonvilágnak csak az elejét értem meg. A mégiscsak — amint remélem — folytatás nélküliét. Mert egyelőre és mindenesetre addig maradok meg mérges agynak, amíg jelenségek és állapotok meg nem engedik, hogy azzá legyek, aki lenni szeretnék és ami koromhoz is illenék: bölcs és joviális agg. Rónai Mihály András ★ Magyarországon a statisztikák szerint mintegy kétmillió agy van; közülük, nyilván, szignifikánsan nagy számban mérgesek. Ráadásul és a francia Gambettáról szóló víziómban egy francia „mérges agyról” írtam. R. M. A. a sok lehetőség közül mégis magára veszi e címet; valamiért találónak érezte, lelke rajta. Én, mint eme pakfónkorszak irálytudatlan szélvédője (vagy fénykévéje?, netán bogár a szélvédőn?, ezt a legjobb jóindulattal sem sikerült kifejtenünk a hosszú mondatból) nem tehetek mást, mint hogy csodálattal nézek vissza ama gyémántkorszakra, amikor az irály tudós művelői oly végeérhetetlen körmondatokban, s képzavaros kacifántokkal tudtak még gorombáskodni. Szántó Péter Szabadi Katalin: Na, mi van? Mi van a lovakkal? Az Élet és Irodalom 1988. július 8-i számában Lovasnemzet címmel rövid cikk jelent meg, amely a lovassport néhány kérdésével foglalkozott. Ehhez szeretnék néhány megjegyzést fűzni. Ami igaz: a díjugratók versenyeredményeinek javítása érdekében került sor egy ló vásárlására, amelyik a mi válogatott lovasaink alatt nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Ami nem igaz: a vásárláskor tenyésztési célkitűzésről szó sem volt, ennek következtében — bár jól hangzik, de nem igaz, hogy a szakemberek itthon vették észre, miszerint a ló heréit. Ezt már a vásárláskor is tudták, Nyilatkozat Az Élet és Irodalom július 22-i számában Fejtő Ferenc József Attila és a szociáldemokrácia című cikkében azzal a megjegyzéssel tette közzé a költő egyik írását, hogy az „állítólag Horváth Márton hagyatékából került elő”. A tulajdonos felhatalmazott arra, hogy e feltevést megcáfoljam. A kézirat, mint letét, hosszabb ideje a kutatás rendelkezésére áll a Petőfi Irodalmi Múzeumban, azzal a feltétellel, hogy közzététele csakis a letétbe adó engedélyével lehetséges. Szükségesnek tartom kijelenteni, hogy ilyen engedélyt a Múzeum Fejtő Ferencnek nem adott, következésképpen József Attila írását ő nem az eredeti kézirat alapján, hanem valamely más, előttem ismeretlen helyről származó másolat nyomán közölte. A letét létezéséről és védett voltáról sem Fejtő, sem pedig az ÉS nem tudott. Nagy Csaba a PIM Kézirattárának vezetője Szerkesztői üzenetek LÁSZLÓ PÉTER, KONYHÁD. Levélírónk felemelő, szép sorokkal emlékezik István királyra. Többek között így írt „Ő volt az első nemzetközi hírű magyar politikus, aki arra is megtanírtatta népét, hogy az egekbe kapaszkodjon és messzire lásson. Nem a jövendőmondó táltosok leszármazottja, hanem a saját korát megélő és értő ember. Népét a lehető legsallangmentesebb eszközökkel európaivá tette, mert ez volt a kor parancsa. A kínálkozó lehetőségek közül azt választotta, amely távlatokat nyitott. A periférián sodródó magyarság jövőt kapott. Illetve a jövő ígéretét. A felzárkózás kínos-keserves lehetőségét. Az egész vállalkozásban az volt a garancia, hogy a választott út " az európai népek nagy, országútjába és nem zsákutcába torkollott.” A levél ezzel a korszerű tanulsággal zárul: „A kisodródás ellen nekünk sincs más eszközünk, mint első királyunknak volt. Meg kell találnunk azokat az új tevékenységi formákat, amelyekkel befogad bennünket a felgyorsuló Világ.” I. István királyi életműve visszatérő, meg-megújuló példázata történelmünknek. Ezért is nyugtázzuk köszönettel Olvasónk 1 aital pf MOLNÁR TAMÁSNÉ, MISKOLC. „Mostanában gyakran találkozunk efféle megjelölésekkel : államfő, államelnök, s a többi, érzésem szerint ezek a fogalmak nem tisztázottak. A a helyzetet tovább bonyolította az körülmény, hogy az utóbbi időben önálló államminiszteri funkció is létesült. Ki fog rendet csinálni e fogalmi keveredésben?” Olvasónk érdekes kérdést feszeget, a funkciók és fogalmak pontos meghatározása valóban tisztázásra vár, és nemcsak elméleti szempontból. GYÖRGY LAJOS, BUDAPEST. „Az Élet és Irodalom 1988. június 8-i számában olvastam Határ Győző A magyar Bhagavadgítá című írását. A költő-szerző szerint a távoli kultúrkörök, nagy világvallások között helytelen párhuzamot keresni.” Olvasónk e tételhez a következő kiegészítést fűzi:: „Úgy gondolom, hogy e vallások összevethetők. Azonos kérdésekre keresnek választ, s ha e válaszok nem is azonosak, összevetésük fontosnak látszik. Nem szintézist keresünk, de úgy véljük, kiegészítik egymást. A vallások segíthetnek kilábalni bolygónk egyetemes válságából, valódi értékeket adva. így gondolták ezt az öt világvallás azon képviselői, akik két évvel ezelőtt a World Wildlife Found megalakulásának huszonötödik évfordulóján azért jöttek össze Assisi városában, hogy kétnapos lelkigyakorlatuk, tanácskozásuk alkalmával az élővilág megmentéséről, bolygónk gondjairól cseréljenek eszmét. A, keresztény, a hindussta, , zsidó, mohamedán és buddhista nyilatkozatok eltértek: ugyan egymástól, de túl a közös szándékokon azonos gondolatok, erkölcsi elvek is jelen voltak, találtak közös nevezőt.” Olvasónk gondolatait, tájékoztatását közönjük, LELKES PÉTER, BUDAPEST. Állandó levelezőnk írja: „Olyan hírek keringenek, hogy az ÉS is érzi a nehéz gazdasági széket.. . Szóval olyan tevékenységeket óhajt kifejteni, amelyek pénzt hoznak a házhoz. Ha ez megfelel a valóságnak, akkor leírhatok néhány ide vonatkozó ötletet — sine ira et studio, azaz sine honorarium — ezek ugyan nagyon távol állnának az ES világától, de hát pecunia non elet (szeretek latin kifejezésekkel dobálódzni).” Szerkesztőségünk tagjai hovatovább egy évtizede érzik ezeket az — úgymond — izéket, ebből fakadólag központi kérdésként kezelik egyéni fizetőképességük megőrzését, gátat próbálnak vetni az eladósodási folyamatnak s lankadatlan hévvel keresik a kibontakozás útját — ez utóbbit kisebb-nagyobb pénzösszegekhez való rendszeres hozzájutás reményében remélnék föllelni. Szándékaik tehát nem különböznek a kormány szándékaitól, s ami a nagyobb baj, az eredményeik sem különböznek. Munkatársaink természetesen nemcsak egyénileg, hanem kollektíván is kutatják a válságból való kilábalás módozatait, kidolgozták az A változatot, a B változatot, a C változatot és így tovább, az ábécé betűi már elfogytak, az ötleteink még nem, kár, hogy közben tovább döglenek a libák. (Reméljük, az idevágó viccet ismeri.) Mindazonáltal érdeklődéssel fogadnánk az ön écáit is, mi bizakodunk változatlanul, adversarum impetus rerum viri fortis non vertit animum, azzal se törődjön, hogy távol esnek az ÉS világától, artes omnes perdocet paupertas. A teljes igazsághoz persze hozzátartozik, hogy legszívesebben mégiscsak lapcsinálással foglalkoznánk jövőben is, aránylag még ehhez a értünk a legjobban, ha tehát arra vonatkozólag is volna valami tippje, hogy ebből a tevékenységből hogy lehet ma Magyarországon megélni, azt nagyon megköszönnénk, ön pedig még nálunk is jobban járna, minthogy datis beneficiis plus quam acceptis gaudeas. TÖBBEKNEK: A fentebbi üzenetünkben szereplő kifejezések és szállóigék jelentése: harag és elfogultság nélkül; a pénznek nincs szaga; a balsors csapásai nem tántorítják el a bátor férfi lelkét; a szegénység minden mesterségre megtanít; nagyobb öröm jót tenni, mint elfogadni a jótéteményt.