Élet és Irodalom, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
1989-06-23 / 25. szám - Marsall László: Macska-rondo • vers (9. oldal) - M. G.: Kivonul a párt • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (haynal): Ki itt belépsz… • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Csajka Gábor Cyprian: Nomen est…? • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Szabó Tibor: Nyerjenek meg! (9. oldal)
páratlan oldal MARSALL LÁSZLÓ: Macska-rondó Teremtést bontó ördög-pallér nyakában cirmos szőrös gallér, és travesztita szűz gavallér ■— kalapján bajusz toll de cirmos — nemes bajszával elspacíroz, megtorpan ugrik, ha lehuppan, néma boszorka rejtett zugban, partvisnyéllel ha kipiszkálom, már karmos kurva vetett ágyon, keljfeljancsiki jópipa, mozgásba lendült gótika, bundás tornyocska s dől haránt, akár szélfútta rőzseláng, hullámok vadján dőlő szkúner buzi matróza, orrán púder, a kapitány ha látja s bárki, máris árbocra kötött márki, asztal alatti égi matróz Immelman-csavarban albatrosz, de már a földön áll két lábon, nem a mellsőn de a két hátsón ... — „Most elkaplak, te pisis macska!” — „Tatus, neked rocska borocska.” — „Orrodra egy fruska-fricska!” — „neked a szennyes-kaska macska!” hangtalan vita — szó, köbön, ő tátogja én köpködöm, én köpködöm ő tátogja foga lábamba fogja, s mondom: macska! — kiforgatja, miként ugortában pördül — nyávog morog fúj és hördül — ha én: Macska — ő már: akcsaM, sejtsem Akcsam törökbasa, kcsama moszlim házirája, Csamak türk — farkam babrálja, A macsk jakutsámán fattya, Makcsa pedig indus démon — tehát nyarvog, törökbasa meg a jakutsámán fattya a muzulmán házi rája a türk farkam kibabrálja indus démon ki cicázik asztal alatt rám vadászik, hátukat megkarmozom, kilazul a hátizom — Akcsam Kcsama Csamak Amcsak s én a Macska cirmos-szőrös gallér az elomló, ördögpallér nyakában a rontó szűz gavallér ki travesztita elspacíroz bajusza nemes, kócsag-szőr bajsza igen igényes s rejtett zugban néma boszorka, náspágolja öreg Akroszob, ki karmester miként admirális, megpiszkálja at karmester pálca „kormos szajha te, hozni néked pálca vagy halacskákat egy jókora tálca?! hogy ne dögöljön ágy?!” — kis csoda, máris égő rozsé szélben mint lángravág, flamboyent gótika, dől haránt rőzseláng, szőrös ifjú matróna, s vitorlás szkúner tökrészeg matróza már főárbócra fölakasztott márki... bizony a macska nem mint rózsatő de rózsavirág — ráncbaszedhető, ám soha u. n. „átvitt értelemben”, bolhakirálylány zsúfolt táncteremben — dzsigg és polka nagy ingó képkeretben. KIVONUL A PÁRT Én már a létrejötte pillanatában örömmel üdvözöltem azt az elképzelést, hogy a pártok, de legalább is az MSZMP, vonuljanak ki a munkahelyekről, akik pártozni akarnak, menjenek haza és boldogítsák egymást ott, ahol laknak. Véleményem mögött jól felfogott egyéni érdek húzódott meg. Ahol eleddig laktam — külterület, kertes téglaházak, fasoros utcák, hangfogó lombkoronák — minden körülmény adva volt a pártozás elviselésére. A lombok, sövények, kőkerítések jól felfogták az ember otthona felé áramló hangokat, tőlem két háznyira, például, nyugodtan üvöltözhettek nyolcvan év körüli izgatott emberek egy nyugdíjas tiszt lakásán, elfúló hangjuk, időnkénti lökdösődésük nem zavarta a környék nyugalmát, mindenki szépen elvolt magával. De én most (családi okok miatt) már egy másik kerületben lakom, ott pediglen lakótelepi házak vannak. Úgy két hónapja már, hogy bizonyos, előre ki nem számítható estéken az alagsori szárítóhelyiségből rejtelmes, szűrt hangok indulnak útnak a szellőzőn át és behatolnak a lakás összes mellékhelyiségébe. Az ember kimegy a konyhába, hogy odatesz babot, és miközben foglalatoskodik, a szellőzőnyíláson át visszafojtott dobozhangokat hall, titokzatos morajlást. Időnként egy furcsa, csipogó hang felkiált, véget akar vetni bizonyos folyamatoknak, tiszta vizet akar önteni a pohárba, közben az asztalt üti, akkor a dobozhangok felerősödnek, s valakit borzasztóan szidni kezdenek. Jó időjárási viszonyok között (mikor nem fütyül a szél a szellőzőcsatornában), tisztán kivehető, hogy egy Csákvári nevű embert szidnak, ilyenkor ováció következik, széktologatás, surrogás, majd hirtelen csend, aztán újra a csipogó hang, valaki felkiált, huszonnyolcan vagyunk, mire lábdobogás következik, s most már nem csak Csákvárit szidják, hanem egy Törnek nevű illetőt is, hogy aztán tíz felé hirtelen abbahagyják az egészet. Titokzatos és misztikus az egész, az ember ül a vécén és rátör a rettenet, mi folyhat odalent, él-e még Csákvári, Törnek, az időnkénti csendből, surrogásból szörnyű dolgokra következtet, és másnap, ha lehet, nagy ívben elkerüli a szárítóhelyiséget, igaz, nem is szárított semmit. Azt kérem tehát: ha a pártok, mifélék tényleg kivonulnak a munkahelyekről (amit őszintén remélek), akkor ne hazavonuljanak, lakóhelyre, bérházba, telepre, hanem szálljanak vonatra, buszra, biciklire, s ki a szabadba, hegyekbe, mint régen, egykoron, békebeli időkben. M. G. 1939. JÚNIUS 23. KI in BELEPSZ... Ha az ember Amerikából Magyarországra utazik, először is vízumot kér a washingtoni magyar követségen. Azt hiszi, ezzel befelé is, kifelé is átlépheti az országhatárt — amint az általában szokás. De nem. Ehhez külön belépési és kilépési engedély kell. Más papír, de ugyanazok az adatok, amelyek az útlevélben vannak, és ugyanaz a pecsét, amit a vízum mellé ütnek. Ha az ember tartózkodni is akar az országban, akkor 48 órán belül lakcímbejelentőt kell kitöltenie és benyújtania a rendőrségen. A bejelentőn ugyanazok az adatok vannak, mint az útlevélben s a belépési engedélyen — plusz a lakcím, ahol éppen tartózkodik. Ha meg akarja látogatni a rokonát a szomszéd városban, újabb bejelentőt kell kitöltenie. Ha nagy a rokonság, garantált a közeli gutaütés, s az ambulancián bizonyára újabb papírok várják. Én Tihanyban kezdtem az ismerkedést a magyar tájjal és a papírtermeléssel. Először is kiderült, Tihanyban nemcsak visszhang nincs, rendőrség se, be kell menni Füredre. Törvénytisztelő polgár lévén, az ügy fontosságának teljes tudatában kerestem fél napon át a rendőrséget, s ahogy telt az idő, úgy erősödött tovább bennem az érzés, most valami igazán lényeges fog majd következni. Ünnepélyes hangulatban küszöbét léptem át a rendőrség Színész érezhet ilyet premier előtt. Elfogódottan nyújtottam át a papírt, a rendőr gépiesen átveszi, reám se néz, se szó, se beszéd, bedobja a bejelentőlaptartóba. Én ott állok még egy kicsit, hátha történik valami, afféle befogadási szertartás, vagy esetleg kisorsolnak egy kecskekörmöt annak, aki leghamarabb találta meg a rendőrséget. Semmi. Innen Pécsre utaztam, ahol természetesen újra bejelentkeztem. Volna. Kiderült ugyanis, hogy állandó budapesti szállásomra nem vagyok bejelentve. De hiszen bejelentkeztem 48 órán belül, ahogy elő van írva. A pécsi rendőr a szolgálati szabályzatnak megfelelően kacagott, ön közben elhagyta az országot. — Igen, egy napra. Kivittem a feleségem a schwechati repülőtérre. — Akkor újra be kellett volna jelentkeznie — mondta irigylésre méltó nyugalommal... Én leforrázva hallgattam. Akkor kezdett rángatózni a bal szemem, amikor a komlói rokonok fölhívtak, hogy náluk is el kell töltenem néhány napot. Amikor a komlói rendőrségre gondoltam, sajnálni kezdtem, hogy nem vagyok árva gyerek. De törvénytisztelő polgár lévén, itt is kötelességtudóan megjelentem rendőrségen, ötszázan álltak előttem — útlevélre várva. Gyors számítást végeztem: kettőből egy napot sorban állni? Nem éri meg. Egy diverzáns körültekintő óvatosságával kihátráltam az ajtón. Töredelmesen bevallom, két napot illegálisan töltöttem Komlón családi körben, így bizonyára törvénytelenül ettem meg a temérdek töltött káposztát. A papírt kitöltöttem, de nem jelentkeztem be. Négyeljenek fel. De előtte számoljunk. Ha évente idejön húszmillió turista, s csak három helyre elmegy, az már 60 millió papír. No és persze a 20 millió be- és 20 millió kilépési engedély. Mit lehet ilyen töméntelen papírral csinálni? Ki tudja ezt napra készen feldolgozni? A Szilikon völgyben lakom, de ott sincs olyan komputeres, aki erre vállalkozna. Ha pedig nem csinálnak vele semmit, mivégre az egész? Egyáltalán: minek a vízum mellé külön belépési engedély és miért olyan fontos tudni (tudni?) a rendőrségnek, hogy én a lébényi, a jáki vagy az ócsai templomot nézegetem éppen. A turista azért jön ide, hogy utazzon, lásson, s a rendőrségi épületek szépségben, vonzóerőben a legritkább esetben tudnak vetekedni a templomokkal, kastélyokkal, múzeumokkal. (haynal) Nyerjenek meg! Elmúltak már a „régi szép idők”! Amikor elég volt a bolsevik gőg: „Aki nem jön velünk, az lemarad a nagy történelmi eseményről. A szocializmusról.” S voltak, akik úgy érezték, igyekezniük kell, fel kell zárkózniuk. (Megjegyzem, már akkor is voltak, akik nem hittek ebben, s így a „hívők” hite már akkor balgaságnak tűnt.) Ma azonban teljesen más a helyzet. Ennek a fordítottja. Ma a pártoknak, a csoportoknak kell igyekezniük, hogy megnyerjenek engem. Mert én — és ezt megmondom — oda szavazok, aki verseng az én szavazatomért, aki meggyőz, aki olyan programot dolgoz ki, amely mellett agitálva talán rá szavazok majd. Sajnos, úgy látom, hogy ezt a banális igazságot ma még nem minden politikai szervezet ismerte föl. Pedig itt az ideje. Manapság sokat beszélnek az európaiságról, az Európához tartozásról. Tessék! Én pont erről beszélek. Az Európához való szemléleti felzárkózásról, „keleti”, kelet-európai szemléletmódról a „nyugatira”, egyáltalán a civilizált európaira való áttérésről. Mert nem elégséges ezután annak deklarálása, hogy reformot akarunk. Meg manapság mindenki ezt mondja. Meg is kell nyerni az ügynek az embert, az egyént. Ez az, amit a politikaelméletben röviden konszenzusnak neveznek. Csak valódi egyetértés esetén számíthat a politikai csoport az egyén támogatására. Így, az egypártrendszer megszűnésével szinte automatikusan felértékelődik mindaz, amit az egyes egyén tesz és gondol. Sokáig deklarálták a „párt vezető szerepét” anélkül, hogy megvizsgálták volna, mi van mögötte. Mára megtanultuk: ugyanez érvényes mindenkire, a reformra is. Nem elég a reformot erőltetni, az embereket meg is kell nyerni a reformgondolathoz. S az emberek adott esetben , arra a pártra, csoportra fognak szavazni, amely megnyeri őket, s aki bizonyítja is számukra, hogy képes a vezetésre. Ez a vezetési képesség a politikaelmélet téke, a hegemónia,másik alapérA politikai, szellemi és erkölcsi vezetésre alkalmas csoportok kialakítása a cél, amelyek nem csupán azzal vannak elfoglalva, hogy a párton belüli ellenfeleiket lejárassák vagy a párton kívüli csoportokat diszkreditálják. Azt hiszem — bárcsak tévednék —, hogy a társadalmi átalakulásnak mi most ebben a fázisában tartunk. Az emberek „csöndje” figyelmeztető, intő jel. S szerintem azért hallgatnak, mert csak az egymással torzsalkodó erőcsoportokat, saját érdeküket mindenek elé helyező mozgalmakat látnak maguk körül. S várják, mikor kerülnek ők is sorra, azaz mikor fog a társadalom a következő lépcsőfokra hágni, ahol már — mint Európában — az egyes ember megnyerése lesz a cél. Tudomásul kell venni, hogy nem mindenki kíván aktív politikus lenni annak ellenére, hogy politizál. A politikai szervezetek részéről ez a helyzet újfajta hozzáállást igényel: a többség megnyerését célzó politikát. Én is várok. Nyerjenek meg engem is. Ráadásul az igazi, európai, kompetitív (versengő) társadalomban a hatalom felé igyekvőknek egyre inkább a „démosz” felé kell fordulniuk. Sőt, ha megnyertek maguknak, tovább kell dolgozniuk azon, hogy meg is tartsanak maguknak. Bizony, vége van a „régi szép időknek”! A demokrácia ugyanis — s ezt jól tudják Európában— néha „kényelmetlenséggel” is együttjár. „Kényelmetlenséggel”, amennyiben a demokratikus, többpártrendszerű társadalmakban — ahogyan azt a ma is aktuális olasz filozófus, A. Gramsci már a 20-as években felismerte — a megszerzett konszenzus nem örök, a hegemóniát is meg kell újítani szüntelen. Mert az egyén változtathatja véleményét (itt nem a kaméleonokról van szó) és ha valamely csoportosulás adott helyzetben nem tud olyan politikát kidolgozni, amivel egyet tudnék érteni, hát fogom magam és átmegyek abba a szervezetbe (mert most már van!), amely gondolatilag-ideológiailag közelebb áll felfogásomhoz. Tessék, indulhat a verseny! Európához nemcsak deklaráltan kell közeledni, hanem tettekkel is, felismerve azokat az európai politikaelmélet által már régen kidolgozott alapértékeket, amelyek egyedül képesek legitimálni, elfogadtatni a fennálló társadalmi berendezkedést. S ez végleg időszerűtlenné teszi azt a bolsevik gőgöt, amit — sajnos — nem is egy, magát reformernek tartó polgártársam képvisel. Ideje észrevenni: épp ennek a magabiztos gőgnek („ha nem jössz velünk, nem jössz, ha kilépsz, hát kilépsz” — magatartásnak) az ideje járt le és jött el a politikai, szellemi és erkölcsi vezetés, az egyes egyén (s nem a „tömegek”) megnyerésének az ideje. Szabó Tibor NOMEN EST...? Franka Tibor legújabb, Behívattak című interjúkötetét lapozgatom; a Hegyi Bélával és Bálint B. Andrással készült beszélgetésnél kezdem az olvasást, hiszen ez valamennyire engem is érint. Szerkesztő munkatársa voltam annak a Pallas Könyvkiadónak (a hosszú nevű Pallas-cég könyvkiadói igazgatóságának), amelyet nemrégiben átszerveztek , lényegében véve fölszámoltak. Hegyi Béla kiadónk egyik főszerkesztője volt. Kollégáink közül többeknek sikerült állást szerezniük, de sajnos vannak olyanok, akik egyelőre várni kényszerülnek — talán fölajánlanak nekik valamit vállalaton belül, esetleg kívülről. „Nem tudom, május 1-től megint mi lesz velem — nyilatkozza Hegyi Béla. Azt tudom, hogy Köves Szvetlánáról gondoskodni fognak.” S itt szól közbe Bálint B. András, minden bizonnyal az exigazgatónő pártközpontos múltjára (is) célozva: „... ilyen névvel könnyebb megélni”. Vagyis Szvetlánaként. Nos, én nem tudom, manapság könnyebb-e, nehezebb-e. Azt viszont véletlenül tudom, hogy Köves Szvetlána édesanyja ukrán származású volt, ő maga pedig a Szovjetunióban született, egy Kaukázus környéki kisvárosban. Beláthatjuk, az embernek sem az édesanyja származását, sem saját születési helyét, sem pedig a kapott nevét nincs módjában megválasztania. Kivált a majdani könnyebb „megélés” reményében. Hogy mi fűti itt az indulatokat és miért, arról most túlságosan keserű vagyok írni. De a nevekért, a nevek ártatlanságáért azonnal szót kell emelnem. Mert ebben az országban már annyiféleképpen volt baj a vezeték- meg a keresztnevekkel; századunk történései tanúsítják. Hagyjuk már békén a neveket! Ne riposztoljunk velük, ne gyanúsítgassunk senkit se általuk — ez ostobaság, ez szellemi „altestfogság” (Thomas Bernhard), ez visszataszító. Snitt, a Magyar Nemzet június 16-i száma, beleolvasok, kicsiny hír a negyedik oldalon, s benne: „ Nem kívánjuk az azonnali kiválást a VSZ-ből, de követeljük, hogy azonnal kezdjék meg erről a tárgyalást — mondta Szabó Natasa (Fidesz, radikális frakció).” Hát persze ilyen névvel, mondhatnám, de eszem ágában sincs. Kedves Natasa, nem tudom, ki ön és hogyan lett Natasa, mindenesetre nagyon szép neve van, nekem tetszik. S tetszik még nekem egy csomó más, magyar, szláv, zsidó, latin, germán eredetű magyar név is. Nomen est...? Bizony, olykor a régiek is mondogattak jókora közhely-marhaságokat , közhelytelen ségeket., Csajka Gábor Cyprian B3 1JP” ÉLET ÉS# IRODALOM