Élet és Irodalom, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)
1990-03-16 / 11. szám - Buk Pál: Hitelesen fejlődő árulók (4. oldal) - Bálint István: rajza • kép (4. oldal) - Diczházi Bertalan: Átgondolt privatizálást! • Diczházi Bertalan, az MDF gazdaságpolitikai bizottságának tagja (4. oldal)
Korunk-est A Kolozsvári Korunk és a pécsi Jelenkor című folyóiratok közös estjét rendezik 1990. március 19-én, hétfőn este 7 órakor a TIT Kossuth Klubjában (Bp. VIII., Masyrum u. 7.). A Korunkat Jancsik Péter, Kántor Lajos, Lászlóffy Aladár és Markó Béla képviseli. A Jelenkort: Balassa Péter, Berták László, Parti Nagy Lajos, Pákolitz István. Házigazda: Csordás Gábor. A beszélgetést vezeti: Kulcsár Katalin. Ι315133Π IRODALOM ejTi Hitelesen fejlődő árulók Átgondolt privatizálást! Manapság a politikai arénában durvul a stílus. Másfelől megjelentek az erkölcs bajnokai, akik kedvenc ellenfelük erkölcsein ejnyebejnyéznek — miközben persze a szavükhöz közelállókat nem bántják.Néhány héttel ezelőtt Popper Péter állt be (ÉS, 1990. január 26.) a purifikátorok sorába, hogy elverje a port „a polgári restauráció bolsevik múltú apostolain”, a hitehagyott kommunistákon. Popper „nem áthatja” ezeket, amit már azzal a korábbi cikkével is bizonyított, amelyben Pozsgay Imrét vizsgálta meg külön a bal és külön a jobb szemével. Az alábbiakban Popper Rescipe Finem című cikkének módszerével, eredményeivel és stílusával kívánok vitatkozni. — Popper állásainak némelyikével, nevezetesen azokkal, amelyekben fellép a közéletünkben tapasztalható tisztességtelen megnyilvánulások ellen, az egyoldalú múltábrázolás ellen, s óv az indulatok elszabadulásától, egyetértek. De e részigazságok nem teszik igazzá és helytállóvá a cikk általános irányultságát és szemléletét. Hogyan harcoljunk a politikai gátlástalanság és a „zsivány újságírás” elllen? Popper szót emel „a tisztességtelen eszközöket gátlástalanul bevető politikai agitáció” és a „zsivány újságírás” ellen. Ezek után elvárhatnánk, hogy ő maga betartsa a tisztességes polémia követelményeit. Ilyen (minimális) követelményeknek tekintem a következőket: a) az igazmondás, vagyis a tények és összefüggések valósághű bemutatása; b) kritika esetén a címzett világos és egyértelmű megnevezése ; c) sértegetésektől mentes, „emelkedettebb” stílus. Popper cikke e követelményeknek nem felel meg. Először is nem mindig tudható, hogy egy-egy megállapítása kire vonatkozik. Ennél lényegesebb, hogy az a kulcsfontosságú állítása, amely szerint a „hitehagyottak” „mindig a hatalom irányába fejlődtek”, nem fedi a valóságot. Ami a címzetteket illeti: kikre gondoljunk, amikor Popper gúnyos megjegyzéseit olvassuk: csak a Lukács-iskolára és egyikmásik szocialista vezetőre (Pozsgayra?, Nyersre?), vagy netán az egész szocialista pártra? És csak Magyarországra, vagy külországokban élő szocialista reformpolitikusokra is? S ha igen, akkor például Gorbacsovval szemben Ligacsovot kell az erény megtestesülésének tekintenünk? A valamikori kommunista Semprunt, aki ma Felipe Gonzalez kormányának pártonkívüli minisztere, tekintsem árulónak, s vele szemben, mondjuk, Georges Marchais lenne az erény és derekasság megtestesülése, akit anakronisztikus nézetei fenntartásában nem vezetnek önös, hatalmi megfontolások ? Ami a reformerek hatalomhoz való törleszkedését illeti, a Lukácsiskola tagjai nemcsak Lukácstól távolodtak el, hanem a retorziók miatt többen közülük az országtól is, melyet jobbnak láttak elhagyni, s más tanítványok karrierje is megsínylette a „hitehagyást”. Nyers Rezső reformeszméi miatt éppenséggel kikerült a hatalmi centrumból, s Pozsgay reformlépései is sokkal kevésbé voltak kockázatmentesek, mint Popper mostani cikkei. — Persze, sok manapság a politikai szélkakas és szélhámos. De ebből nem következik, hogy egy elegáns gesztussal minden reformert közéjük soroljunk. Popper nem tartja szükségesnek bizonyítani azt az indulatos állítását, hogy „a kommunista vezetők mesterműve volt, hogy a tisztes vereségből gyalázatos bukást állítottak elő”. Nos, a volt vezetők jelentős része kétségkívül nem bizonyult politikai zseninek, de belátható, hogy e körülmény rendszerspecifikus, s mindenekelőtt a rendszert minősíti. Popper elgondolkozhatna azon, hogy más országokban hasonlóképpen bekövetkezett a posztsztálinista rendszerek „gyalázatos bukása”, amiért is feltehetően közelebb járunk az igazsághoz, ha az okokat a társadalmi berendezkedésben és a világhelyzetben, nem pedig a személyes politikai túlélésre játszó, netán szocialistává — vagy még (már?) azzá sem — váló kommunista vezetők képességeiben és jellemében keressük. Ezt felismerve, méltányolni lehetne azt a szerepet, amit egyes, árulónak kikiáltott vezetők az átmenet békés jellegének biztosításában játszanak. Lehetséges-e a személyiség hiteles változása, és ha igen, akkor miért nem? Popper a nézetválttoztatókat elítélő véleményét alátámasztandó furcsa érvelési módot alkalmaz. Azzal kezdi, hogy az egyén ■ „lelki tartalmai” (nézetei, meggyőződése, érzelmei) változhatnak. Azzal folytatja, hogy az egyén magatartási sémái, gondolkodásának „hogyan”-ja makacs módon állandó, mint minden, ami a jellemből fakad — teszi hozzá. S azzal végzi, hogy egy furcsa logikai ugrással a nézetváltozást jellemváltozásként, erkölcsi rosszként ábrázolja, kikiáltja „árulás”-nak, s kijelenti, hogy ebbe „mindenki belezünk”. Sejteti, hogy a nézetváltozás csak karrierista megfontolásból következhet be, s fel sem veti, hogy adott esetben éppen a gondolkodás korszerűsítése lehet a jellempróbálóbb teljesítmény. Popper a társadalmi-politikai választást — úgy tűnik — egy életre szóló, változatlanként megtartandó hitbéli állásfoglalásként értelmezi, amit nem szabad kitenni a ráció folyamatos felülbíráló működésének. Pedig bizonyára tudja, hogy Marx kedvenc mondása volt a „de omnibus dubitandum est” (mindenben kételkedni kell). „A derék Adolf meg Joszif” győzelme a lelkekben — és hogyan harcoljunk ez ellen? E hitelvű gondolkodásmód Poppert nem zavarja abban, hogy fellépjen Hitler és Sztálin szellemi kisugárzása ellen, amit abban vél felismerni, hogy, Zsivkovot és Honeckert bíróság elé készülnek állítani az eddigi „pepsinyalogatók”: „így hát megint lesznek politikai perek” — mint Sztálin alatt. Sajnos itt a Sztálin szellemétől óvó szerző teljesen a sztálini voluntarista gondolkodásmód szellemében cserél fel fogalmakat, amikor a hamisításokra, kínzásokra és rágalmakra épülő sztálini koncepciós pereket azonosítva a „politikai per” általánosabb fogalmával azt sugallja, hogy most ugyanolyan perek vannak készülőben, amilyenek annak idején voltak. De Poppernek a reformerek (a revizionisták!) elleni támadásai, ennek kapcsán az „áruló” jelző alkalmazása szintén a sztálini szellemet idézi. Mint ahogy a „gyalázatos bukás” felelőseinek megjelölésében is egy régi minta látszik újjáéledni: nevezetesen, annak idején a jobboldal hirdette, hogy a vilmosi Németország a szociáldemokraták áruló „tőrdöfése” miatt vesztette el a háborút. Szóval: más szemében ő a szálkát... Az igazság mint erkölcstelenség — avagy: erkölcsösen tarts ki tévesnek és károsnak bizonyult eszmék mellett. „Még csak nem is vitatom állításaik igazságát! Amivel bajom van, az a dolgok erkölcsi vetülete” — így Popper. Nos, itt sűrítve fejeződik ki Popper szemléletének egyoldalúsága. Popper a fő kérdést kerüli meg, amikor ítéletet alkot nézeteiket változtató emberekről anélkül, hogy megvizsgálni, mitől és hogyan változtak e nézetek. Köztudott, hogy Nyers reformeszméi a 60-as évek első felében alakultak ki, Pozsgayéi sem mai keletűek. Szűrösnek és Hornnak pedig nagy érdemei vannak az új külpolitikai koncepció kialakításában és megvalósításában. Szellemi fejlődésük szervessége — és az ország helyzete — alapozza meg azt a jogukat s egyben erkölcsi kötelességüket, hogy tevőlegesen részt vegyenek az ország átalakításában. E szerves fejlődés egyben azt is jelenti, hogy nézeteik változásában súlyos új felismerések fejeződnek ki, s nem valamiféle, Popper által vélt jellemgyengeség. Végezetül tehát: Szeretem Platónt... „Szeretem Platónt, de az igazságot jobban szeretem” — mondta Arisztotelész, aki, mint ismeretes, nagy fontosságú filozófiai kérdésekben szembe került mestere nézeteivel. Vajon akkor lett volna gerinces, ha az igazsággal szemben Platónt részesíti előnyben? Akik a baloldali mozgalmakhoz, szervezetekhez valamikor — esetleg évtizedekkel ezelőtt — csatlakoztak, ezt különféle okokból tették. Legalább egy részüknél feltételezhető, hogy döntésükben eszmei indíttatásnak, humanista törekvésnek is szerepe volt. Engedtessék meg ezeknek az embereknek — kicsiknek és nagyoknak egyaránt —, hogy a sztálini hekatombákról, a kambodzsai népirtásról, a „létező szocializmusokban” eluralkodott korrupcióról és pazarlásról nyert információk és személyes tapasztalatok alapján szabadon mérlegelhessék, hogy kitartanak-e a hagyományos kommunisztikus elképzelések mellett, vagy más úton kívánnak haladni. Ma a baloldalt sokan támadják, s kiváltképp a reformelkötelezett baloldalt. A magát vélhetően baloldalinak tekinthető Popper Péternek nem kell egyetértenie a „régi hitet” elhagyó szocialistákkal. De azt azért észre kellene vennie, hogy ÉS-beli publicisztikájával a mai hazai baloldal fő áramát támadja. Bak Pál Az Élet és Irodalom 1990. március 2-i számában Pető Ivánnal készült interjú olvasható. Az SZDSZ ügyvivője több helyen foglalkozik az MDF tulajdonreform- és privatizációs elképzeléseivel. Ezzel kapcsolatban sajnálatos módon Pető csúsztat és hamis dolgokat állít. Ezért kénytelen vagyok reflektálni a fent említett cikkre. Természetesen hozzászólásként, hiszen az MDF-nek“ tizedannyi lehetősége sincs nézetei megjelentetésére, nyilvánosságra hozatalára, mint az általam is nagyrabecsült szabad demokratáknak. (Egy teljes hónapon át igyekeztünk kapcsolatba lépni az MDF-fel — nevezetesen Antall Józseffel, Kulin Ferenccel, Kiss Gy. Csabával —, hogy interjút készíthessünk. Telefonhívások és üzenethagyások ellenére csak néhány napja adtak erre lehetőséget, így sikerült a lap 6. oldalán olvasható írásit elkészíteni — a szerk.) 1. Az MDF programjában sehol sem olvasható, hogy az alkalmazott-bérmunkás viszony tömegesen megszüntethető lenne. Ugyanakkor nem idegen tőlünk, az USA- ban, Angliában vagy Finnországban bevált alkalmazott részvénytulajdonlás rendszere. Az MDF — jelentős belföldi magánmegtakarítás és korlátozott külföldi érdeklődés híján — támogatja, hogy a hazai cégek alkalmazottai — beleértve a vállalati menedzsereket — kedvezményes hitel segítségével részben vagy teljes egészében megvásárolják a munkaadó vállalatot. Azt gondoljuk, hogy az alkalmazotti magántulajdonba kerülő cégben már megjelenik a magántulajdonosi érdek és magatartás. Ha az Egyesült Államokban a munkavállalók 8-10 százaléka egyben résztulajdonos is, akkor Magyarországon sem lehet megtiltatni ezt az ESOP konstrukciót. Az MDF szerint az alkalmazotti tulajdonosi programot nem kampányszerűen, hanem önkéntes, szabad vállalás alapján lehet megvalósítani. Természetesen a sokféle privatizálási lehetőség közül csupán egyfajta megoldás, elsősorban a kis- és közepes, nem nagy tőkeigényű vállalatoknál alkalmazható. 2. Ami a spontán privatizációt illeti, örömmel olvasom, mivel az SZDSZ magáévá tette az MDF felfogását. Ugyanis az 1989 nyarától máig folytatott vitáikon a szocialista kormányt kizárólag az SZDSZ támogatta a „vadprivatizáció” folytatásában. A háromoldalú tárgyalásokon az ellenzéki pártok közül egyedül az SZDSZ nem követte a spontán privatizáció társadalmi kontrollját. 1990 januárjában változott meg az SZDSZ- álláspont, ami azt jelenti, hogy az SZDSZ szakértőinek egy része felülvizsgálta a korábbi véleményét. Nyilvánvaló, hogy a botrányos esetek tapasztalatai alapján az SZDSZ felsorakozott az ellenőrzött, privatizációért síkraszálló pártok, így az MDF mellé. Ami a privatizáció sebességét illeti, úgy gondolom, ez ár kérdése. Minél alacsonyabb áron határozzuk meg a nemzeti vagyon értékét, annál gyorsabb a privatizáció. 3. Az SZDSZ-szel szemben, amely egy szűk elitben látja a kapitalista Magyarország tulajdonosi rétegét, az MDF többszázezres magánvállalkozó és széles körű magántulajdonosi réteg kialakulását tartja szükségesnek. Úgy gondoljuk, hogy a társadalom stabilitásának lényeges összetevője a polgárok döntő többségét magába foglaló széles középosztály. Emiatt a hazai polgárosodás fontos elemének tekintjük, hogy a hazai vállalkozók, pénztulajdonosok, befektetők a külföldiekkel egyenlő eséllyel vehessenek részt a privatizációs folyamatokban. Az MDF felfogása szerint fizetőképes kereslet mutatkozik a belkereskedelmi és a vendéglátóipari vállalatok egységeinek megvásárlására. Ugyanakkor a spontán privatizáció bűvészmutatványai eredményeképpen az egyes boltok és vendéglátóipari egységek magánszemélyek által megvásárlására nem nyílt lehetőség. Az MDF szerint a vállalati vezető réteg privilegizált helyzetét meg kell szüntetni az állami vagyon rendelkezési joga felett, annak érdekében, hogy a pénzzel és hitelfedezettel rendelkező belföldi magánszemélyek — köztük a mostani menedzserek is — megvásárolhassák, bérbe vehessék az állami vállalatok egységeit. Az állami monopóliumokat, valamint a több telephelyes nagyvállalatokat esetleg szét kell szedni a privatizáció előtt, hogy a piac- és versenyellenes struktúrák magánmonopóliumok formájában ne jelenhessenek meg! 4. A külföldi működő tőke bevonásának szabályozását — Bokros Lajos szavaival élve — nem nemzeti-értelmiségi vagy világpolgári érzület alapján kell meghatározni, hanem szigorú közgazdasági racionalitás alapján. A nemzetgazdaság műszaci-technológiai fejlődését, valamint a konvertibilis aportot fejlesztő vegyes vállalkozásokat jelentős adókedvezménnyel — a zöldmezős beruházásokat adómentességgel — kell támogatni. A nemzetgazdasági prioritásokkal nem rokon működő tőkeimport esetén nem kell adókedvezményt nyújtani. Szűk körben esetleg engedélyhez kell kötni a külföldi részvételét a privatizálásban. Szeretném hangsúlyozni, hogy a közgazdasági racionalitás maximális figyelembevételére azért van szükség, mert a külföldi tőke beáramlása esetén az adókedvezmények nyújtotta profit az esetek nem kis részében devizában kimegy az országból. Ilyenkor nettó tőkekivonás történik, amely tovább rontja a konvertibilis fizetési mérleget. Sajnálatos módon a sajtó és a pártok jelentős része azt a képzetet kelti, „hogy a működő tőkeimport majd megold mindent, nekünk nem kell semmit csinálni”. Ne feledjük, hogy a Kádár—Lázár korszak fénykorában, a langyos hetvenes években az a hatalmas dollárhiteltömeg észrevétlenül szétfolyt és milyen súlyos örökséget hagyott a demokratikus kormányra. Összegzésül azt szeretném hangsúlyozni, hogy az MDF és SZDSZ közötti gazdasági programkülönbségek nem szignifikánsak, személyes véleményem szerint, a kormányzati koalíció lehetséges és szükséges is. Nincs erős kormány sem az MDF, sem az SZDSZ nélkül. Egy új kormánynak lesz elég baja a hirtelen munkásvédővé avanzsált SZOT-tal, a szociális demagógiával, a populizmussal és a reálproblémák megoldásával, így a konvertibilis fizetési egyensúly fenntartásával, a munkanélküliség kezelésével, az infláció stabilizálásával, a rubelaktívum leépítésével. Diczházi Bertalan az MDF gazdaságpolitikai bizottságának tagja .········· 1 1990. MÁRCIUS 16.