Élet és Irodalom, 1993. január-június (37. évfolyam, 1-25. szám)

1993-05-14 / 19. szám - Maria Luisa Pesante: Kihívás a történészeknek • Liber • Európai könyvszemle, 12. szám, folytatás. Jancsó Júlia fordítása. (14. oldal) - Móder Rezső: rajza • kép (14. oldal)

UBER — EURÓPAI KÖNYVSZEMLE, 12. SZÁM (FOLYTATÁS) ffFTFfíí· IRODALOM Kihívás a történészeknek Maria Luisa Pesante A történészek mindig is tudták, hogy a szavak problémák forrásai számukra. Vagy legalábbis mindig akadt közöttük, aki arra figyelmeztetett, hogy a szavak fo­lyamatát meg kell szakítania az értelmüket meghatározó, történetileg specifikus szó­­használat azonosításának. A háború utáni történetírás nyelvészeti fordulata azonban nemcsak hogy módszeresen eloszlatta az anakronizmus halálos veszedelmének tu­datát, hanem ennél jóval többet is hozott. E fordulat középpontjában nem csupán a szavak történetisége áll, hanem az is, hogy az emberek történeti életéből lehe­tetlen kiküszöbölni természetes beszéd­módjukat; ide tartozik a rétegnyelvek bo­nyolultsága is, amelyeket ma már nem semleges eszközöknek tekintünk, nem is a világhoz fűződő kapcsolatunk átlászó esz­közeinek, hanem a világ értelmezésére és manipulálására szolgáló összetett módo­zatoknak, a nyelvi lehetőségek univerzu­mának, amelyből lehetetlenség kilépni. E szerint a — különféle kortárs ismeretel­méletekből eredő — szemlélet szerint bi­zonyos fokig megválaszthatjuk, milyen nyelvet is beszéljünk, milyen játékot is játsszunk, de a világ nem létezhet a nyel­vet megelőzően vagy a nyelven kívül. Már nem a jelölő és jelölt közötti feszült­ség ez, amely rég nem jelent újdonságot számunkra, s amellyel a történész a jól be­vált eljárások segítségével szembesülhet. Ellenkezőleg, ez ama sokkal nehezebben érzékelhető feszültség, amely a jelentés és a tapasztalat között támad; egyfelől a nyelvi eljárások között, melyek révén az emberek ilyen vagy olyan jelentést tulaj­donítanak a tapasztalatoknak, másfelől az emberi cselekvés avagy szenvedés nyel­ven kívüli folyamatai között. A fenti szemlélet azzal a problémával állítja szembe a történészt, hogy tudnia kell, vajon fenntartható-e a feszültség akár csupán a jelentést tulajdonító nyelvi mó­dozatok és a nyelven kívüli eljárások kö­zött is, hiszen a nyelv mindenütt­ jelenva­­lósága megsemmisítheti a világot. Ebből a szemszögből nézve az egyetlen megírásra érdemes történelem a nyelvi eljárások tör­ténete, vagyis azoké a jelentéseké, ame­lyeket az emberek mostanáig a történelmi eseményeknek tulajdonítottak. A linguistic turn-t elfogadó történészek egy része különféle módokon megkísérel­te fenntartani és meghatározni a jelentés, illetve a tapasztalat közötti feszültséget, így csökkentve a lehető legcsekélyebbre a kettéosztottságot. Ők kerültek szembe azokkal, akik, épp ellenkezőleg, úgy dön­töttek, hogy a megismerhető világ egészét a nyelvben oldják fel. Azok között, akik eltökélten a második utat választották, ta­lán Hayden White-nak, a Metahistory (1973) szerzőjének példája a leginkább fi­gyelemre méltó. White nézeteinek radika­lizmusa abban foglalható össze, hogy ő magukra a történészekre alkalmazza a nyelvészeti elemzés egy sajátos formáját, a retorikai analízist, azzal a szándékkal, hogy így mutassa be, miként szerkeszti meg a történész a maga elbeszélését, mi­közben a trópusok (a retorikai alakzatok összessége) segítségével megalkotja tár­gyát, a saját rés gestae-it. Ha nem fogadjuk el, hogy a nyelven túl kell lépnünk egy nyelven kívüli valóság azonosítása végett (vagyis itt olyan való­ságról volna szó, amelynek ismerete füg­getlen attól a nyelvi változattól, amelyben kifejeződik), akkor a történész — saját szellemi közösségének határain kívül — arra sem tarthat számot, hogy a legcseké­lyebb mértékben is legitimnek tekintsék a rekonstrukciónak ama módozatait, ame­lyek beszédének tulajdonképpeni tárgyai. Ezen a ponton újabb különbségtétel osz­totta két csoportra a történészeket: az egyik oldalon azok állnak, akik szerint minden nyelvi réteg egyenértékű, a mási­kon pedig azok, akik folytonossági hiányt látnak az egyes nyelvi rétegek között, s a történész megnyilatkozásait a tudomá­nyos beszédmód kategóriájába sorolják, amelyet elméletiség, a retorikus kifejezés­­módra vissza nem vezethető fogalmi és fokozatosan kifejtő megfogalmazás jelle­mez. Erre két példát is idézünk. A Geschichtliche Grundbegriffe, az 1972-től kezdve kiadott nagy német törté­nelmi lexikon szerkesztői közül Reinhart Koselleck érvelt a legösszetettebben egy történelmi szemantika elméleti megalapo­zása mellett. A Vergangene Zukunft (El­múlt jövő, 1979) című kötet esszéiben, s az azóta kiadott újabbakban is, Koselleck a szavak történeti mutációját a kölcsönha­tások olyan mezejében helyezi el, amelyet egyszerre határoz meg a fogalmak átala­kulása és a dolgok mutációja — más szó­val a nyelven kívüli eredetű változások. A szavak — pontosabban azok a jelentéstar­talmak, amelyeket a különféle szavak a kialakult szokásnak megfelelően hordoz­nak a különféle történelmi helyzetekben — lehetőségeket és akadályokat is jelen­tenek ama fogalmak kialakítása során, amelyek révén az emberek elgondolják tulajdon történelmüket. Koselleck elméle­te szerint a szavak szemantikai gazdagsá­ga a fogalommá alakulás folyamatától függ, amelynek során jelentéssel töltődik fel valamely szó. A folyamat ellentettje azonban nem érvényes: az, hogy valamely szót sokféle szövegösszefüggésben alkal­maznak, még nem ad irányt fogalommá alakulásának. Koselleck szemantikai történelmének valódi tárgya nem a beszédmód, a nyelvi aktusok szerveződése, hanem az a gondo­lati folyamat, amelynek során a minden­kor rendelkezésre álló szókincset arra használják föl, hogy a történelem folya­mán az embert meggondolkodtató esemé­nyeket és struktúrákat fogalmi szintre emeljék. Ebben az értelemben Koselleck ugyanazzal az újszerű és elmélyült figye­lemmel fordul a nyelvhasználat felé, mint amely a nyelvészeti fordulat nyomán éb­redt azon történészekben, akik erőteljes, dichotomikus különbséget tesznek a (tra­gikusan valóságos és néha embertelen) esemény, illetve az eseményt értelmező és humanizáló szavak között. Másféle problémával és másféle megol­dásokkal találkozunk, amikor az elméleti vizsgálódások középpontjában álló törté­nelem — a fentiekkel ellentétben — egy elsőrendűen diszkurzív tevékenység törté­nelme. John Pocock például a XVII.— XVIII. századi angol nyelvű politikai be­szédmódot tanulmányozza (eltökélten ezt a kifejezést használja a jó öreg gondolko­dás helyett), s tőle származnak a cambrid­­ge-i iskolának nevezett irányzat legjelen­tősebb munkái, legkifinomultabb mód­szertani elgondolásai. Számos esszéjében — közülük néhány a Politics, Language and Time (Politika, nyelv és idő, 1971), il­letve a Virtue, Commerce and History (Erény, kereskedelem és történelem, 1985) című kötetekben olvasható — Pocock a politikai gondolkodás történeté­nek nyelvközpontú modelljét vázolja fel. Először is, az elemzés alapegysége nála nem a szó, illetve annak változatai, hanem a nyelvi aktus, az egyszerű állítás, amely a politikai megnyilatkozás szükségképpen párbeszédes játszmájának egy-egy lépését jelenti. Másodsorban a beszédmód a törté­nészi rekonstrukció tárgya, az a mód, aho­gyan a világgal szembesülő szerző tetsze­tős elbeszéléssé rendezi a világról szóló kijelentéseit. A történeti rekonstrukció legvégső tárgya azonban maga a nyelv (language), a lehetséges beszédmódokat meghatározó szabályok rendszere. A nyelvi változatok történésze tehát há­rom fokozaton halad át. Melyek voltak a rendelkezésre álló nyelvi változatok az adott történelmi helyzetben? — ha ennek a kérdésnek a fényében vizsgálja a szöve­geket, nyelvi szokások egész sorát ismeri fel, amelyek vagy kimondott meggyőző­déseket, vagy rejtett előfeltevéseket és el­kötelezettségeket foglalnak magukban. Ezeket az alkalmazási módokat nem könnyű elkülöníteni egymástól, hiszen egy szövegen belül, a lehető legkülönfé­lébb okokból, egyazon korhoz tartozó, de különféle nyelvi változatok fordulhatnak elő. E nehézség miatt a történész nem csu­pán valamiféle külön szókészletet kényte­len megalkotni, hanem külön nyelvtant, illetve mondattant is; azonosítania kell, milyen történelemben, azaz az események miféle, empirikusan kimutatható (diszkur­zív, nyelvi, játszmabeli lépés­) sorozatá­ban figyelhető meg működés közben a modellszerűen meghatározott szövegfaj­ta. A stabil és összetett társadalmaknak e szerint feltehetőleg számos nyelvi válto­zat áll rendelkezésükre, mellyekkel mind a politikáról szólhatnak. Pocock úgy véli, hogy e nyelvi változatokat egyfajta füg­getlen folytonosság jellemzi, hiszen fel­­használásuk során szükségszerűen kívül kerülnek eredeti szövegösszefüggésükön, s mivel a nyelvi változatok használata mindig vitatható, azt is előre tudhatjuk, hogy e felhasználási módok kérdése, s így a másodlagos beszédmódok legitimitásá­nak kérdése is újabb meggondolásokra késztet. A történész tehát tulajdon kutatá­sa tárgyaként eleve olyan bonyolult és sokrétegű nyelvi struktúrát hoz létre, amely azzal a ténnyel jellemezhető, hogy bármely színre lépő személy a számára adott nyelvi változat korlátai között be­szél, ám ezenközben az adott nyelvi válto­zatokon belül maradó beszédmódok óha­tatlanul módosítják is ezt a nyelvi változa­tot — ezzel magyarázhatjuk tehát a folya­matosságnak és az újításnak a nyelvtörté­netre oly jellemző váltakozását. Ha elfogadjuk, hogy az egy bizonyos pillanatban egy közösség rendelkezésére álló nyelvi változatok a történelembe kül­önféleképpen beilleszkedő nyelvi helyze­tekből erednek, ez az állítás nagyon fontos következményt rejt magában. Mivel a szövegekben testet öltő beszédaktus olyan sajátos típusú cselekvés, amely nem enyé­szik el a megvalósítással, s amely a későb­biekben maga is cselekvések időbeli sorát válthatja ki, mindebből fölépíthető a be­szédmódok hatástörténete — ebből pedig a történelmi idő sajátos struktúrájára kö­vetkeztethetünk. S ez az egyik lehetséges megoldás a történészek hagyományos kérdésére: miképpen állíthatjuk, hogy a múlt a jelen magyarázata, és hogy a jelen­ben létezik. Pocock módszere lehetővé te­szi, hogy megcáfoljuk a genetikus értel­mezéseket, melyek szerint a jelen a múlt­ból születik. Ez a módszer épp a múlt folytonosságát hangsúlyozza a jelenben, hiszen rámutat a beszédaktusok gerjesz­tette következmények tartós voltára. Maria Luisa Pesante a kutatás-módszer­tan professzora a Torinói Egyetemen. (Jancsó Júlia fordítása) Móder Rezső rajza 1993. MÁJUS 14. LIBER — EURÓPAI KÖNYVSZEMLE Főszerkesztő: Pierre Bourdieu Koordináló szerkesztő: Rosine Christin Titkár: Jean-Claude Gilbert College de France 52, rue du Cardinal Lemoine 75 005 Paris, France A magyar változat szerkesztésében részt vettek: Rényi Ágnes és Széky János

Next