Élet és Irodalom, 1993. január-június (37. évfolyam, 1-25. szám)
1993-05-14 / 19. szám - Maria Luisa Pesante: Kihívás a történészeknek • Liber • Európai könyvszemle, 12. szám, folytatás. Jancsó Júlia fordítása. (14. oldal) - Móder Rezső: rajza • kép (14. oldal)
UBER — EURÓPAI KÖNYVSZEMLE, 12. SZÁM (FOLYTATÁS) ffFTFfíí· IRODALOM Kihívás a történészeknek Maria Luisa Pesante A történészek mindig is tudták, hogy a szavak problémák forrásai számukra. Vagy legalábbis mindig akadt közöttük, aki arra figyelmeztetett, hogy a szavak folyamatát meg kell szakítania az értelmüket meghatározó, történetileg specifikus szóhasználat azonosításának. A háború utáni történetírás nyelvészeti fordulata azonban nemcsak hogy módszeresen eloszlatta az anakronizmus halálos veszedelmének tudatát, hanem ennél jóval többet is hozott. E fordulat középpontjában nem csupán a szavak történetisége áll, hanem az is, hogy az emberek történeti életéből lehetetlen kiküszöbölni természetes beszédmódjukat; ide tartozik a rétegnyelvek bonyolultsága is, amelyeket ma már nem semleges eszközöknek tekintünk, nem is a világhoz fűződő kapcsolatunk átlászó eszközeinek, hanem a világ értelmezésére és manipulálására szolgáló összetett módozatoknak, a nyelvi lehetőségek univerzumának, amelyből lehetetlenség kilépni. E szerint a — különféle kortárs ismeretelméletekből eredő — szemlélet szerint bizonyos fokig megválaszthatjuk, milyen nyelvet is beszéljünk, milyen játékot is játsszunk, de a világ nem létezhet a nyelvet megelőzően vagy a nyelven kívül. Már nem a jelölő és jelölt közötti feszültség ez, amely rég nem jelent újdonságot számunkra, s amellyel a történész a jól bevált eljárások segítségével szembesülhet. Ellenkezőleg, ez ama sokkal nehezebben érzékelhető feszültség, amely a jelentés és a tapasztalat között támad; egyfelől a nyelvi eljárások között, melyek révén az emberek ilyen vagy olyan jelentést tulajdonítanak a tapasztalatoknak, másfelől az emberi cselekvés avagy szenvedés nyelven kívüli folyamatai között. A fenti szemlélet azzal a problémával állítja szembe a történészt, hogy tudnia kell, vajon fenntartható-e a feszültség akár csupán a jelentést tulajdonító nyelvi módozatok és a nyelven kívüli eljárások között is, hiszen a nyelv mindenütt jelenvalósága megsemmisítheti a világot. Ebből a szemszögből nézve az egyetlen megírásra érdemes történelem a nyelvi eljárások története, vagyis azoké a jelentéseké, amelyeket az emberek mostanáig a történelmi eseményeknek tulajdonítottak. A linguistic turn-t elfogadó történészek egy része különféle módokon megkísérelte fenntartani és meghatározni a jelentés, illetve a tapasztalat közötti feszültséget, így csökkentve a lehető legcsekélyebbre a kettéosztottságot. Ők kerültek szembe azokkal, akik, épp ellenkezőleg, úgy döntöttek, hogy a megismerhető világ egészét a nyelvben oldják fel. Azok között, akik eltökélten a második utat választották, talán Hayden White-nak, a Metahistory (1973) szerzőjének példája a leginkább figyelemre méltó. White nézeteinek radikalizmusa abban foglalható össze, hogy ő magukra a történészekre alkalmazza a nyelvészeti elemzés egy sajátos formáját, a retorikai analízist, azzal a szándékkal, hogy így mutassa be, miként szerkeszti meg a történész a maga elbeszélését, miközben a trópusok (a retorikai alakzatok összessége) segítségével megalkotja tárgyát, a saját rés gestae-it. Ha nem fogadjuk el, hogy a nyelven túl kell lépnünk egy nyelven kívüli valóság azonosítása végett (vagyis itt olyan valóságról volna szó, amelynek ismerete független attól a nyelvi változattól, amelyben kifejeződik), akkor a történész — saját szellemi közösségének határain kívül — arra sem tarthat számot, hogy a legcsekélyebb mértékben is legitimnek tekintsék a rekonstrukciónak ama módozatait, amelyek beszédének tulajdonképpeni tárgyai. Ezen a ponton újabb különbségtétel osztotta két csoportra a történészeket: az egyik oldalon azok állnak, akik szerint minden nyelvi réteg egyenértékű, a másikon pedig azok, akik folytonossági hiányt látnak az egyes nyelvi rétegek között, s a történész megnyilatkozásait a tudományos beszédmód kategóriájába sorolják, amelyet elméletiség, a retorikus kifejezésmódra vissza nem vezethető fogalmi és fokozatosan kifejtő megfogalmazás jellemez. Erre két példát is idézünk. A Geschichtliche Grundbegriffe, az 1972-től kezdve kiadott nagy német történelmi lexikon szerkesztői közül Reinhart Koselleck érvelt a legösszetettebben egy történelmi szemantika elméleti megalapozása mellett. A Vergangene Zukunft (Elmúlt jövő, 1979) című kötet esszéiben, s az azóta kiadott újabbakban is, Koselleck a szavak történeti mutációját a kölcsönhatások olyan mezejében helyezi el, amelyet egyszerre határoz meg a fogalmak átalakulása és a dolgok mutációja — más szóval a nyelven kívüli eredetű változások. A szavak — pontosabban azok a jelentéstartalmak, amelyeket a különféle szavak a kialakult szokásnak megfelelően hordoznak a különféle történelmi helyzetekben — lehetőségeket és akadályokat is jelentenek ama fogalmak kialakítása során, amelyek révén az emberek elgondolják tulajdon történelmüket. Koselleck elmélete szerint a szavak szemantikai gazdagsága a fogalommá alakulás folyamatától függ, amelynek során jelentéssel töltődik fel valamely szó. A folyamat ellentettje azonban nem érvényes: az, hogy valamely szót sokféle szövegösszefüggésben alkalmaznak, még nem ad irányt fogalommá alakulásának. Koselleck szemantikai történelmének valódi tárgya nem a beszédmód, a nyelvi aktusok szerveződése, hanem az a gondolati folyamat, amelynek során a mindenkor rendelkezésre álló szókincset arra használják föl, hogy a történelem folyamán az embert meggondolkodtató eseményeket és struktúrákat fogalmi szintre emeljék. Ebben az értelemben Koselleck ugyanazzal az újszerű és elmélyült figyelemmel fordul a nyelvhasználat felé, mint amely a nyelvészeti fordulat nyomán ébredt azon történészekben, akik erőteljes, dichotomikus különbséget tesznek a (tragikusan valóságos és néha embertelen) esemény, illetve az eseményt értelmező és humanizáló szavak között. Másféle problémával és másféle megoldásokkal találkozunk, amikor az elméleti vizsgálódások középpontjában álló történelem — a fentiekkel ellentétben — egy elsőrendűen diszkurzív tevékenység történelme. John Pocock például a XVII.— XVIII. századi angol nyelvű politikai beszédmódot tanulmányozza (eltökélten ezt a kifejezést használja a jó öreg gondolkodás helyett), s tőle származnak a cambridge-i iskolának nevezett irányzat legjelentősebb munkái, legkifinomultabb módszertani elgondolásai. Számos esszéjében — közülük néhány a Politics, Language and Time (Politika, nyelv és idő, 1971), illetve a Virtue, Commerce and History (Erény, kereskedelem és történelem, 1985) című kötetekben olvasható — Pocock a politikai gondolkodás történetének nyelvközpontú modelljét vázolja fel. Először is, az elemzés alapegysége nála nem a szó, illetve annak változatai, hanem a nyelvi aktus, az egyszerű állítás, amely a politikai megnyilatkozás szükségképpen párbeszédes játszmájának egy-egy lépését jelenti. Másodsorban a beszédmód a történészi rekonstrukció tárgya, az a mód, ahogyan a világgal szembesülő szerző tetszetős elbeszéléssé rendezi a világról szóló kijelentéseit. A történeti rekonstrukció legvégső tárgya azonban maga a nyelv (language), a lehetséges beszédmódokat meghatározó szabályok rendszere. A nyelvi változatok történésze tehát három fokozaton halad át. Melyek voltak a rendelkezésre álló nyelvi változatok az adott történelmi helyzetben? — ha ennek a kérdésnek a fényében vizsgálja a szövegeket, nyelvi szokások egész sorát ismeri fel, amelyek vagy kimondott meggyőződéseket, vagy rejtett előfeltevéseket és elkötelezettségeket foglalnak magukban. Ezeket az alkalmazási módokat nem könnyű elkülöníteni egymástól, hiszen egy szövegen belül, a lehető legkülönfélébb okokból, egyazon korhoz tartozó, de különféle nyelvi változatok fordulhatnak elő. E nehézség miatt a történész nem csupán valamiféle külön szókészletet kénytelen megalkotni, hanem külön nyelvtant, illetve mondattant is; azonosítania kell, milyen történelemben, azaz az események miféle, empirikusan kimutatható (diszkurzív, nyelvi, játszmabeli lépés) sorozatában figyelhető meg működés közben a modellszerűen meghatározott szövegfajta. A stabil és összetett társadalmaknak e szerint feltehetőleg számos nyelvi változat áll rendelkezésükre, mellyekkel mind a politikáról szólhatnak. Pocock úgy véli, hogy e nyelvi változatokat egyfajta független folytonosság jellemzi, hiszen felhasználásuk során szükségszerűen kívül kerülnek eredeti szövegösszefüggésükön, s mivel a nyelvi változatok használata mindig vitatható, azt is előre tudhatjuk, hogy e felhasználási módok kérdése, s így a másodlagos beszédmódok legitimitásának kérdése is újabb meggondolásokra késztet. A történész tehát tulajdon kutatása tárgyaként eleve olyan bonyolult és sokrétegű nyelvi struktúrát hoz létre, amely azzal a ténnyel jellemezhető, hogy bármely színre lépő személy a számára adott nyelvi változat korlátai között beszél, ám ezenközben az adott nyelvi változatokon belül maradó beszédmódok óhatatlanul módosítják is ezt a nyelvi változatot — ezzel magyarázhatjuk tehát a folyamatosságnak és az újításnak a nyelvtörténetre oly jellemző váltakozását. Ha elfogadjuk, hogy az egy bizonyos pillanatban egy közösség rendelkezésére álló nyelvi változatok a történelembe különféleképpen beilleszkedő nyelvi helyzetekből erednek, ez az állítás nagyon fontos következményt rejt magában. Mivel a szövegekben testet öltő beszédaktus olyan sajátos típusú cselekvés, amely nem enyészik el a megvalósítással, s amely a későbbiekben maga is cselekvések időbeli sorát válthatja ki, mindebből fölépíthető a beszédmódok hatástörténete — ebből pedig a történelmi idő sajátos struktúrájára következtethetünk. S ez az egyik lehetséges megoldás a történészek hagyományos kérdésére: miképpen állíthatjuk, hogy a múlt a jelen magyarázata, és hogy a jelenben létezik. Pocock módszere lehetővé teszi, hogy megcáfoljuk a genetikus értelmezéseket, melyek szerint a jelen a múltból születik. Ez a módszer épp a múlt folytonosságát hangsúlyozza a jelenben, hiszen rámutat a beszédaktusok gerjesztette következmények tartós voltára. Maria Luisa Pesante a kutatás-módszertan professzora a Torinói Egyetemen. (Jancsó Júlia fordítása) Móder Rezső rajza 1993. MÁJUS 14. LIBER — EURÓPAI KÖNYVSZEMLE Főszerkesztő: Pierre Bourdieu Koordináló szerkesztő: Rosine Christin Titkár: Jean-Claude Gilbert College de France 52, rue du Cardinal Lemoine 75 005 Paris, France A magyar változat szerkesztésében részt vettek: Rényi Ágnes és Széky János