Élet és Irodalom, 1993. július-december (37. évfolyam, 26-52. szám)
1993-12-23 / 51-52. szám - Monoszlóy Dezső: Szakítás • széppróza (24. oldal) - Parancs János: Szvidrigaljov tükörképe • vers (24. oldal) - Sarusi Mihály: Hun, ki (Manhattani levelek a Kastély-szöllőkbe). A „Vagabundkorzó” VI. könyvéből. • széppróza (24. oldal)
MONOSZLÓY DEZSŐ: Szakítás Élet Mihály Mária tányérján az ételmaradékokat vizsgálta. Ugyanabban a kiskocsmában ültek, ahol egy héttel azelőtt. Akkor Mária tányérján nem maradt semmi, most viszont a vacsora fele farkasszemet nézett Mihállyal. Egy héttel ezelőtt Mária műdalok hangján sustorgott: Ahogy én szeretlek, nem szeret úgy senki. Most azt igyekezett megmagyarázni, hogy szerelme nem elegendő, nem méltó Mihályhoz. A vacsoramaradékok is mintha ezt visszhangozták volna. Jó lenne ezeket pár évtizedre visszadobálni a hóra, arrafelé, amerre fogságba meneteltek. Akkor bekaphatná, lenyelhetné Mária szavaival együtt. Márcsak azért is, hiszen a visszaemlékezés ételek ízére hasonlít, sistergő húsokra, hideg főzelékekre, rágós mócsingokra és valami fagyos hidegre, ami jégdarabokként az ember foga között őrlődik, megrághatatlanul. De hiszen a jeget meg lehet rágni, ezt nem. Ez hidegebb, keményebb a jégnél. Pedig Mária szavai egyáltalán nem egyértelmű ízűek, hol melegek, hol hidegek, hol langyosak, minél jobban keveri, annál zavarosabbaknak hatnak. Egyszerűbb lenne, ha elmondaná, megismerkedett valakivel. Nem ismerkedtem meg senkivel, helyesebben igen, de ez egészen más, mint amire gondolsz. Honnan tudod, hogy mire gondolok? Minden férfi arra gondol, ha nem szereti eléggé a szeretője, biztosan más férfival ismerkedett meg. De nem? Nem, én egy vallásos lánnyal találkoztam, akinek megjelent az isten. Megjelent, és mit mondott? Azt, hogy bűnösen élek, nem lehet segíteni rajtam. Mire te elhatároztad, szakítasz velem. Igen. Mihály most a főzelékroncsokat fixírozta. Abban reménykedett, valaki segítőtársként kilép a kelbimbófejekből, de azok változatlanul eredeti állapotukban maradtak, s közben rájött, senkije sincs, mindenki meghalt, egyedül Mária van, aki szerette, s most már nem szereti. Te talán azt a lányt szereted, akinek megjelent az isten? Igen. Jobban, mint engem? Igen. Vele szeretnél lefeküdni? Igen. Vagy már le is feküdtél vele? Nem. De azt hiszem, én csak a lányokat szeretem. Talán túl fiatalon lettem a szeretőd, összekeveredtem, az is lehet, hogy fiú vagyok. Mihály kifizette a vacsorát, felsegítette Máriára a kabátot, s az utcán egy lehullt gesztenyét vett észre, azt rugdalta, amíg le nem perdült a járdáról. Sokáig némán lépegettek egymás mellett, végre a lány törte meg a csendet. Amit a vacsoránál mondtam, felejtsd el. Mit felejtsek el? Azt, hogy szakítani akartam veled. Egyedül téged szeretlek, s amit a lányról mondtam, nem igaz. Tulajdonképpen sok minden összegyűlt bennem, nyugalomra lenne szükségem, ennyi az egész. Ez oltárig füttyentett Mihály. Mária megrántotta a vállát, szemét összeszűkítette. Micsoda? Ez a villámgyors véleményváltoztatás. Szóval mégis szeretsz? Természetesen. Jobban, mint azt a lányt? Természetesen. Erről a logika-vicc jut az eszembe. Miféle vicc? A százados megkérdezi az őrmestert, tudja-e, mi a logika. Nem tudja. Na, hát akkor idefigyeljen. Van magának akváriuma? Van. Akkor maga szereti a halakat. Ha szereti a halakat, szereti a halászlét. Ha szereti a halászlét, szereti a jó borokat. Ha szereti a jó borokat, akkor szereti a nőket. Látja, ez a logika. Az őrmesternek roppant megtetszik a magyarázat, s másnap mindjárt megállítja a szakaszvezetőt. Tudja maga, mi az a logika? Nem tudom, őrmester úr. Majd mindjárt megmagyarázom. Van magának akváriuma? Nincs, őrmester úr. Hát akkor maga buzi! Mária szembefordult Mihállyal. Ezzel mit akarsz mondani? Egyszer és mindenkorra vedd tudomásul, hogy amit az előbb mondtam, nem érvényes, és ha még egyszer célzást teszel ezzel kapcsolatban, akkor... Nem teszek célzást. Nem is ajánlom. Mi nagyon szeretjük egymást, és mindig együtt maradunk. Mihály lelkesen ismételgette Mária szavait. Amerre mentek, kedves kis otthonok villanyfényei hunyorogtak. Volt bennük valami bíztató, hívogató. Mindig együtt maradunk, harsogta Mihály, s közben egyre inkább elfogta a keserűség, érezte, ha most elválnak, nem találkoznak többé. SARUSI MIHÁLY: Hun, ki (Manhattani levelek a Kastély-szöllökbe) — A „Vagabundkorzó" VI. könyvéből — Édes Lelkem! (Tizenegyedjére.) — Régen kétszáz magyar vendéglő volt itt, ma négy-öt, magyar zene egy helyen, a Hetvenötödik ucca s a York- fasor sarkán, a Red Tulip-ban. Éva Kávéháza az Első, Hungaian Pastry Shop az Amszterdami, a Mokka a Második fasoron, s a Második fasoron a Nyolcvankettedik utcánál is magyaré vendéglő. E helyt a legutóbb négy magyar megakadályozta, hogy a rabló elszedje a pénzt a pénztárostól: követelődzésére az ivócimborák ráordítottak, mire az rémületében kiszaladt az utcára. Ezek utánavetették magukat s üldözni kezdték. A Második fasoron szaldgáltak össze-vissza, a végén a rabló kiáltott rendőrért. Uncle Ványa Bácsi kávézója a Nyugatioldalon. A Városligetben, hol ezrek futnak, sétálnak, kerekeznek, páran lovagolnak, kastélyt másznak, Jagelló Ulászló lovasszobránál ábrándoznak, csupa mosoly kínai leány szólít meg, nyissam már ki az ásványvizes üvegjét, tesz, akár nálunk a kupakja, olyan kedves, hogy amikor csodálkozva visszanézek az egyedül kiránduló ázsiai cicára, az eddigieknél is kedvesebben integet. Sokáig nem marad egymaga ebben a napsütötte, hétvégi manhattani ligetben! A tesz, aki bírja, marja. New York int vele Isten áldját. Ez a város, azon nyomban beolvaszt; ha nem vigyázol magadra, rábízod magad, rögtön magáévá tesz. A nyelvét sem érted, máris befogad. Jesz. Úgy, ahogy vagy úgy, ahogy parancsolod. Jesz, a Reptérre! A fátlan fasoron öreg hunok napoznak, útrakelés előtt megpihenni közéjük ülök. Fehér nős fekete férfi, gyakori pár, fehér férfiú fekete csinibabával, csak ha barátnőnek, futóvad-lövészetre választja az ember. — Tizenhét év óta vagy negyven párt adtam össze, talán három-négynél volt mindkettő magyar. Színes egy sem. Az: el sem jön a maradék magyarok körébe. — Egy kikapós székely menyecske Bukarestban előbb romántól szült kettőt, majd leányt egy néger egyetemistától. A kislánya, már Amerikában, azt kérdezte az anyjától: „Ugye én fehérnek születtem?" Ro tesz, nagyon tesz. S már alattam — kivilágítva — a tegnapi zátony, amely fölött elröppenve kihajózunk a tengerre. Ide török pulyka, haza karibi csirke. Pá, Amerika, gutbály! Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk. Ja, ha velünk. És akkor az amerikai légikisasszony: kissáréti! Az apukája ötvenhatos, később jött ki hozzá, ittmaradt. — Az a szerencsém, hogy tudok idegen nyelven, ezért alkalmaz a Delta. Jesz, az anyanyelvén. Még hogy mennyire! Hajnal a felhők fölött, már közelebb az Istenhez, mint a földön és tengeren járókhoz. — A férjem angol, villanyszerelő, két gyermekünk van. A férjem hétközben dolgozik, én hétvégén jöhetek el, hogy egyikünk mindig a gyermekekkel lehessen. S a legjobb falatokat és kortyokat nekem adja. — Morrison Antónia nevijorki mélynéger regényíró egyetemi tanár lett az idei irodalmi Nobel-díja! Jesz, jönnek a szarból. — Ajánlottuk a pestieknek, de nem kellett. Pedig, hidd el, olyan nagy író, mint Móricz Zsigmond. A nevijorki magyar egyetemi tanár honnan tudná — ötvenhat óta él kint —, hogy a pestbudai PortBárd Clubban ennél csúnyábbat nem mondhat az ember, ennél rosszabb ajánlólevelet nem adhat. Móricznál nevetségesebb huszadik századi magyar írót nem említhet?! Olyan jó, mint Móricz. A fiam új, negyedikes gimnáziumi irodalom tankönyve, az e századi magyar szépirodalomról szólva, nem tud Adyról és Móricról (mert azok tizenkilencedik századiak!), ellenben Apollinaire és Kassák XX. századi! Mintha az ízlésüket (no és elméletüket) szeretnék az urak — a korábbi bolsi módot megfordítva — ránk erőltetni. Az érettségi tételkidolgozó pedig megemlíti a máris megszűnt, ám valóban az Emelkedett Modort mívelő (mondhatni: lásd még egyebütt!) Orpheus című orgánumot, hogy a Hitlerről ne is tudjon. Jesz, elég lesz egy dolog! Hogy úgy mondjam: Harmadik Típusú Csalás. Móriczcal dicsérni egy amerikai írót (Amerikából) a magyar ország irodalmárainak a huszadik század végén... Egyetlen könyvét azért kiadták, de ki vette észre? Hisz nem igazolta a Fusztrált Kasztrált kecske dalába (érthetően) szerelmes honi posztmodern irodalmi elképzeléseket. A PortBárdClub, úgy is, mint PártPenna- Kör másképpen döntött. Szerintük az korszerű és egyedül figyelemre méltó, ha az író (költői ihletében) — afféle újmódi janicsár agaként — gyalázni kezdi a hazája lakónépességének többségét alkotó római katolikusok Szentatyáját, ha a másik — csausz gyanánt — a Szabad Magyarország miniszterelnökének a sebébe mártja lúdtalpnyi tollát, s ha a tollforgatók gyűlölködő pár százaléka (magát kilencvenkilencnek és félnek kiadva) a gyűlölet ellen kezd békehadjáratba. Hogy a bégjük a pártbéli Műszaki fordítót (ahogy belépett a Pártba) rögvest világhírű szépirodalmi szerzővé varázsolja! Én mondom, nagyon tudnak! Jesz, jesz, nagyon nem tesz. Ezeknek író az, aki — akár a csausz — oly bátor a demokráciában, hogy föl nem ébredve az önkényuralomból, most is a zsarnokság ellen vívó partizánnak hiszi magát. Jesz, beteg. Valami nagy baja lehet, mert nem bátor, futóbolond az efféle — felénk, a Kastélyszöllőkben, de tán Manhattanban is —, ahogy a bég is, ki arról értekezik, hogy itt lassan már nem lehet élni, ha így mennek a dolgok, odébbáll, el, Amerikába! S a pártbárdok teljes bandája. Ha rábizonyítod, hogy hazudik, vagy hogy semmi másról nincs szó, mindössze nem kell az írása az írásában semmibe vett népnek, vagy hogy ne adj Isten tehetsége hibádzik, megkaphatod: „ — Fasiszta, antiszemita, MAGYAR! Jesz, elég tesz. S máris más hát keres. Hogy — mondjuk — Farkas Árpád meg Balázs József nem megy sehová!? — ... furcsa — de akkora honvágy is akadt amitől az ember egyszerűen itthon maradt - olvashatnád Simonyi Imre fakeresztjének forgácsán. 1993. DECEMBER 23. PARANCS JÁNOS: Szvidrigaljov tükörképe pusztuló arc, a halál stigmáival, a megváltás reménye nélkül, gyűrötten, magába roskadtan, ahogyan két állomás közt rátekint a metró mocskos üvegablakából, már semmi jóval nem kecsegtet, azt mutatja, ami gyorsan közeledik, hívni sem kell, talán váratlanul, de számára rövidesen megérkezik, s ha kegyes hozzá az ég, az átmenetet észre sem veszi ÉLET ÉS ÍR IRODALOM