Élet és Irodalom, 1994. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)
1994-05-13 / 19. szám - Bada Dada: rajza • kép (14. oldal)
(Folytatás a 4. oldalról) — A probléma, úgy vélem, súlyosabb annál, hogysem ráolvasással (prédikációval vagy „fölvilágosítással" — egyre megy) megoldható lenne. A fentieken kívül a monogám házasság mai heveny válságához persze egy sor más tényező is hozzájárul, melyekről már annyit írtunk és beszéltünk, hogy elég lesz talán itt csak utalni rájuk. Ilyen az ősi, patriarchális család belső hierarchiájának megbomlása, a női emancipáció folyamata, az a tény, hogy a család már nem termelési, csak fogyasztási egység, hogy ma már annak, aki a családon kívül él, nem kell egyúttal a társadalmon is kívül kerülnie, hogy a közös vagyon nem összetartó erő már, hisz megosztható, hogy a család feladatai (ha tökéletlenül is) a családon kívül is megoldhatóak, hogy a házasság jogilag fölbontható stb. Azt sem kell talán bizonyítanom, mert köztudomású, hogy a családon belüli hierarchiamegbomlásával egy időben összekuszálódtak a hagyományos nemi szerepek, megzavarodott a hagyományos apa- és anyakép, a régi érvényét vesztette, de új nem született a hagyományos helyett. Hol a kép, hol az a fenséges, titokzatos? Hol a fej, az a sohase pillantó fekete kos? Ez az ember nem enyém, nekem az kell, aki voltál, vesd le a vénséges álcát, állj elém kegyetlen oltár, te, akit aranyoz folyton az asszony esedezése, akitől a gyermek fél, de ha nem volnál, jobban félne. Igen, ez a Nagy László-i apakép él még bennem is, az én egész nemzedékemben, mi ezt kaptuk örökül. És én, amikor apa lettem? Engem milyennek láttak a gyermekeim? Felséges, titokzatos?! Kegyetlen oltár?! Akit aranyoz folyton az asszony esedezése?! Akitől a gyermek fél?! Úristen! De messze estem én már mint apa ettől az apaideáltól! Nem is tiszteltek soha a gyerekeim, legföjebb szerettek... Ez sem kevés, de más. Ez bizony komoly szerepeltolódást, szerepváltozást jelent. Ez bizony válságjelenség. És a válság létezik akkor is, ha a nyugatot elöntő újkonzervatív hullám és nálunk a napjainkban egyre nagyobb szerephez jutó egyházak hatására a monogám házasság intézménye ideiglenesen stabilizálódni látszik. Ez a stabilizálódás nyilván addig tart, amíg az újkonzervatív hullám el nem csitul, utána marad, ami volt, mert maradtak a körülmények is: a monogám házasság válsága. Tudom, a vallásos családok stabilabbak. Ez tény. De a világon mindenütt, minden vallási és etnikai kisebbségben stabilabbak a családok, mert zártabbak. Emellett a vallásos keresztény ember Isten parancsa szerint él. Az isteni parancs pedig tiltja a házasságtörést, a külső kapcsolatokat, tiltja az új szerelmet, tiltja a válást. A házasságok a mennyben köttetnek. Amit Isten egybekötött, ember el ne válassza. A vallásos keresztény ember hisz a túlvilágban, a földi lét számára csak siralomvölgy, átmenet; az igazi, az örök élet csak a halál után kezdődik, hisz egy igazságot osztó Istenben, aki a halál után számonkéri tőle, megtartotta-e a parancsait, aki a házasságtörőket, a válókat, az új házasságot kötőket a pokolra taszítja. A vallásos keresztény ember hisz a testnek föltámadásában is. Számára tehát nem olyan égető szükséglet a földi boldogság, mint a kevésbé mélyen hívők számára. Vallásos ember soha nem írta volna le azt, hogy Nincs alku — én hadd legyek boldog! Másként akárki meggyaláz... Az érzelmeink, és a formák, melyekben élünk (legyen az házasság, együttélés vagy tartós kapcsolat), nem felelnek meg egymásnak; azt hisszük, a formákat az érzelmeink töltik ki, pedig végzetes aszinkronitás van az együttélés bevett formái és az érzelmeink, vágyaink között, mivel pedig megszoktuk — mint följebb írtam, főképp a romantika óta —, hogy az érzelmeinket komolyan vegyük, hogy a vágyainkat fontosaknak tartsuk, ezért mindannyian (vagy majdnem mindannyian) élünk egy gyakorlat szerint, amely nem egyezik a bevett normákkal és szokásokkal; olyan gyakorlatot folytatunk, amelyhez még nem alakultak ki a megfelelő normák, és ezért sunyin, hazudozva, rossz lelkiismerettel éljük ezt a gyakorlatot, pedig, ha tiszta lelkiismerettel tennénk azt, amit most rossz lelkiismerettel folytatunk, a saját idegrendszerünket is tehermentesítenénk, és fontosabb feladatokra maradna energiánk, és sokkal kevesebbet ártanánk másoknak, kevesebbet pusztítanánk magunk körül, mert akinek tiszta a lelkiismerete, az segíteni, használni, adni tud. Persze jobban szeretünk kapni, pedig adni kellene megtanulnunk, magáért az adás öröméért, a viszonzás reménye nélkül. Nem üzleti alapon, bár most éppen a piacorientált kapitalizmust akarjuk fölépíteni (de ez ne zavarjon meg senkit, mi valamit mindig föl akarunk építeni, hol a szocializmust, hol a kommunizmust, hol ezt, hol azt...). És még hogyha csak a mi rossz lelkiismeretünkről és szorongásainkról lenne szó és nem elsősorban a gyerekeink szorongásáról és rossz, zavaros közérzetéről! Mindig úgy éreztem, hogy a tízparancsolatot ki kellene egészíteni egy tizenegyedikkel vagy legalább a negyedik mellé be kéne szúrni egy 4/a jelzésű parancsolatot, a Tiszteld apádat és anyádat... mellé egy Szeresd és tiszteld a te gyermekedet... kezdetűt, és nem tudtam mostanáig, hogy azok a fránya zsidók még erre is gondoltak. „A férfi egyék és igyék kevesebbet, mint amennyit megengedhet magának (...) ámde becsülje meg (...) gyermekeit jobban, mint amennyire megengedheti magának." (Chulin 84b.) Másutt pedig: „A zsidó közösség gazdálkodásában a nevelésügynek meg kell előznie az összes egyéb teendőt, csakis akkor szorulhat második helyre, ha életveszély fenyeget, és ennek elhárítására kell fordítani minden erőt." (Hajim Halevi Donim Zsidónak lenni) Ezt a térségünkben elképesztő ötletet a magyar szülőkön kívül a mindenkori magyar kormányzat pénz- és művelődésügyi minisztereinek is melegen ajánlanám. Na persze, a magunk módján nevelünk mi is; ami témánkat illeti, a legkonvencionálisabb családképet adjuk útravalóul a gyerekeinknek, miközben fennen deklarált elveinket meghazudtolva élünk egy másfajta gyakorlat szerint. Szigorúan vizet prédikálunk, miközben természetesen bort (ha ugyan nem töményet) iszunk, szüntelen összezavarva a gyerekeinket. A gyerek nemcsak azt látja, hogy a szülei személyes példamutatásukkal naponta rácáfolnak saját eszményeikre, hanem azt is, hogy közben hazudnak, sunyjanak és eltorzulnak a bűntudattól. És nemcsak mi, szülők, de az egész oktatási rendszerünk, a médiánk is ugyanazzal az idejétmúlt, hazug, konvencionális családképpel bombázzák a gyerekek tudatát (és nem csak a hittanórákon). A mosóporreklámoktól a készételreklámokig, az általános iskolai olvasókönyvtől az esti meséig mindenütt ugyanazt az „ideális" családot látja a gyerek. Villogó fogú apuka, karcsú anyuka, körülöttük két, illetve inkább három gyönyörű gyermek, bőrük barna, hajuk szőke, majd kicsattannak a sugárzó boldogságtól; ezt hallják már a bölcsődében, erről mesél az óvónéni... és mit lát ehhez képest ő, a gyerek? Mit lát maga körül? Azt, hogy az Andrea a féltestvérem, mert anyu első házasságából való, a Zsolti is a féltestvérem, mert apu harmadik házasságából való, a mamája, a Mari (Mari néni, kisfiam!), de az Erika és a Gábor is a tesóm, de másképp, mert ők nem is a féltestvéreim, mert ők a Mari (jó, tudom, Mari NÉNI!) első házasságából valók. És az apja nem velünk lakik, hanem a Marival, velünk az Elemér lakik (még jó, hogy őt nem kell bácsinak szólítanom), az Elemér nem az anyu férje, hanem a család barátja, de van egy klassz Opelje, meg egy faháza Gárdonyban, és odamegyünk nyaralni. Meg hogy apu és anyu örökké veszekszenek, de ha apu elutazik üzleti ügyben Júliával, aki a titkárnője, és nagyon kedves spiné, egyszer kaptam tőle egy szirénázó mentőautót, de az anyu kidobta a szemétbe, mert szerinte Júlia egy büdöská, és akkor anyu is mindig színházba megy a Laci bácsival, és a nagymama vigyáz ránk, rám meg a Dettire, aki a féltestvérem, mert az apukája nem az apu, hanem a Robi bácsi, és olyankor a nagyi mindig szomorú, de mi örülünk, mert apu is, anyu is mindig jókedvűen jönnek haza, és nem is veszekszenek egy darabig. És azt látja, hogy más gyereknek van rendes apukája, de nekem nincs, mert az én apukám a Jutka néninél lakik, és anyu is meg a nagypapa is azt mondják róla, hogy egy gazember, és én nem is mehetek hozzá, és nem is szabad szeretnem őt, csak az anyut, a nagypapát, a nagyit és a Géza bácsit, mert lehet, hogy a Géza bácsi feleségül veszi majd az anyut, és akkor nekem is lesz apukám, mint más rendes gyereknek. Ezt látja a gyerek maga körül, de tudja, hogy ez nem rendes dolog, sőt bűnös, titkolni és szégyellni való, és ő sem lehet rendes gyerek, mert nem olyan, mint a többi, mert kilóg a sorból, ő más, ő csudabogár, mint akinek fél lába vagy két feje van, mert az igazán rendes gyerek az olyan családban él, mint amilyet a tévében, a fagyasztott csirkereklámban lehet látni, mert a fagyasztott csirkét az egész család imádja a fehér szakállú nagypapától a legkisebb unokáig, aki nem is ehet csirkét, mert még csecsemő. És a gyerek sunyit és titkolózik és hazudik és bűntudattal él, és meggyűlöli az apát, az anyut, az Elemért és a Marit, mert tőlük is csak azt hallja, hogy egy rendes család olyan, mint az a fagyasztottcsirke-család, amiről az iskolában a tanító néni mesél, de az ő szülei nem olyanok, és egészen másképp élnek, mint ahogyan kellene. Kislányom másfél éves volt, amikor elváltunk, így ebbe a helyzetbe mintegy beleszületett. Hatéves koráig bennünket, az anyját meg engem a keresztnevünkön szólított (Papa és Mama a nagyszülők voltak). Első osztályba járt, amikor egyszer a játszótéren arra kért, vegyem a nyakamba. Fölvettem. Aztán a nyakamban ülve, eufórikusan kacagva, sikongatva ezt kiabálta: Apucikám, most erre, Apucikám, most arra, Apucikám, itt tegyél le, Apucikám, most vegyél föl...! Nem értettem. Miért lettem én Ákosból átmenet nélkül nemhogy Apu, de mindjárt APUCIKÁÁÁÁÁM! Pedig kézenfekvő a magyarázat. A téren ott voltak az osztálytársai, és ő bizonyítani akart: ő is ugyanolyan NORMÁLIS gyerek, mint a többi, lám, neki is van Apucikája... Az eredmény ismeretes. Értékzavar, tudatzavar, törékeny idegrendszer, deviancia. És nem értjük, miért. Hiszen mi — szavakban — a legkonvencionálisabb családképet közvetítettük maradéktalanul a gyerekeinknek, sőt megóvtuk őket a valóságtól, és igyekeztünk letagadni előttük az ÉLET MOCSKÁT. Ne várjon tőlem az olvasó világmegváltó ötleteket, én sem tudom megmondani, hogy éljünk. A valóságot tudomásul kell venni, még ha nem megnyugtató, akkor is. Eszményeinket a létező valósággal harmóniába kell hoznunk. És elemi kötelességünk megértetni a gyerekeinkkel, hogy apu nem föltétlenül szemét alak, amiért a Jutka nénivel él, és Júlia sem büdös ká, de anyu sem az, csak azért, mert az Elemér nálunk lakik. Ágytól-asztaltól el lehet válni — a szülői kapcsolat egy életre szól. Szülő és gyerek vonatkozásában éppúgy, mint a két szülő vonatkozásában, vagyis apa és anya között. (Apa és anya — mondtam — mert kettőn áll a vásár!) És hogy ebben a zűrzavarban is lehet szeretni egymást. Lehet szeretni aput is, anyut is, Elemért is, Marit is, és az összes féltestvért, még akkor is, ha nem is igazi testvérek — vér szerint. Egy szóval sem állítom, hogy könnyű a lecke, de róluk van szó, a gyerekeinkről, akiknek eszük ágában sem volt megszületniük. Mi erőltettük őket a világra a saját örömünkre — olykor csak játékszerül. Bada Dada rajza ! PUBLICISZTIKAÉLET ÉS!· 1994. MÁJUS 13. IRODALOM