Élet és Irodalom, 1994. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)

1994-05-13 / 19. szám - Bada Dada: rajza • kép (14. oldal)

(Folytatás a 4. oldalról) — A probléma, úgy vélem, sú­lyosabb annál, hogysem ráolva­sással (prédikációval vagy „fölvi­­lágosítással" — egyre megy) megoldható lenne. A fentieken kívül a monogám házasság mai heveny válságához persze egy sor más tényező is hozzájárul, melyekről már annyit írtunk és beszéltünk, hogy elég lesz talán itt csak utal­ni rájuk. Ilyen az ősi, patriarchá­lis család belső hierarchiájának megbomlása, a női emancipáció folyamata, az a tény, hogy a csa­lád már nem termelési, csak fo­gyasztási egység, hogy ma már annak, aki a családon kívül él, nem kell egyúttal a társadalmon is kívül kerülnie, hogy a közös vagyon nem összetartó erő már, hisz megosztható, hogy a család feladatai (ha tökéletlenül is) a családon kívül is megoldhatóak, hogy a házasság jogilag fölbont­ható stb. Azt sem kell talán bizo­nyítanom, mert köztudomású, hogy a családon belüli hierar­chia­­megbomlásával egy időben összekuszálódtak a hagyomá­nyos nemi szerepek, megzavaro­dott a hagyományos apa- és anyakép, a régi érvényét vesztet­te, de új nem született a hagyo­mányos helyett. Hol a kép, hol az a fenséges, titokzatos? Hol a fej, az a sohase pillantó fekete kos? Ez az ember nem enyém, ne­kem az kell, aki voltál, vesd le a vénséges álcát, állj elém kegyetlen oltár, te, akit aranyoz folyton az asszony esedezése, akitől a gyermek fél, de ha nem volnál, jobban félne. Igen, ez a Nagy László-i apa­kép él még bennem is, az én egész nemzedékemben, mi ezt kaptuk örökül. És én, amikor apa lettem? Engem milyennek láttak a gyermekeim? Felséges, titokzatos?! Kegyetlen oltár?! Akit aranyoz folyton az asszony esedezése?! Akitől a gyermek fél?! Úristen! De messze estem én már mint apa ettől az apaide­áltól! Nem is tiszteltek soha a gyerekeim, legföjebb szerettek... Ez sem kevés, de más. Ez bizony komoly szerepeltolódást, sze­repváltozást jelent. Ez bizony válságjelenség. És a válság léte­zik akkor is, ha a nyugatot elön­tő újkonzervatív hullám és ná­lunk a napjainkban egyre na­gyobb szerephez jutó egyházak hatására a monogám házasság intézménye ideiglenesen stabili­zálódni látszik. Ez a stabilizáló­dás nyilván addig tart, amíg az újkonzervatív hullám el nem csi­tul, utána marad, ami volt, mert maradtak a körülmények is: a monogám házasság válsága. Tudom, a vallásos családok stabilabbak. Ez tény. De a vilá­gon mindenütt, minden vallási és etnikai kisebbségben stabi­labbak a családok, mert zártab­bak. Emellett a vallásos keresz­tény ember Isten parancsa sze­rint él. Az isteni parancs pedig tiltja a házasságtörést, a külső kapcsolatokat, tiltja az új szerel­met, tiltja a válást. A házasságok a mennyben köttetnek. Amit Is­ten egybekötött, ember el ne vá­lassza. A vallásos keresztény ember hisz a túlvilágban, a földi lét számára csak siralomvölgy, átmenet; az igazi, az örök élet csak a halál után kezdődik, hisz egy igazságot osztó Istenben, aki a halál után számonkéri tőle, megtartotta-e a parancsait, aki a házasságtörőket, a válókat, az új házasságot kötőket a pokolra taszítja. A vallásos keresztény ember hisz a testnek föltámadá­sában is. Számára tehát nem olyan égető szükséglet a földi boldogság, mint a kevésbé mé­lyen hívők számára. Vallásos ember soha nem írta volna le azt, hogy Nincs alku — én hadd legyek boldog! Másként akárki meggyaláz... Az érzelmeink, és a formák, melyekben élünk (legyen az há­zasság, együttélés vagy tartós kapcsolat), nem felelnek meg egymásnak; azt hisszük, a for­mákat az érzelmeink töltik ki, pedig végzetes aszinkronitás van az együttélés bevett formái és az érzelmeink, vágyaink között, mi­vel pedig megszoktuk — mint följebb írtam, főképp a romanti­ka óta —, hogy az érzelmeinket komolyan vegyük, hogy a vágya­inkat fontosaknak tartsuk, ezért mindannyian (vagy majdnem mindannyian) élünk egy gyakor­lat szerint, amely nem egyezik a bevett normákkal és szokások­kal; olyan gyakorlatot folyta­tunk, amelyhez még nem alakul­tak ki a megfelelő normák, és ezért sunyin, hazudozva, rossz lelkiismerettel éljük ezt a gya­korlatot, pedig, ha tiszta lelkiis­merettel tennénk azt, amit most rossz lelkiismerettel folytatunk, a saját idegrendszerünket is te­hermentesítenénk, és fontosabb feladatokra maradna energiánk, és sokkal kevesebbet ártanánk másoknak, kevesebbet pusztíta­nánk magunk körül, mert akinek tiszta a lelkiismerete, az segíte­ni, használni, adni tud. Persze jobban szeretünk kap­ni, pedig adni kellene megtanul­nunk, magáért az adás örömé­ért, a viszonzás reménye nélkül. Nem üzleti alapon, bár most ép­pen a piacorientált kapitalizmust akarjuk fölépíteni (de ez ne za­varjon meg senkit, mi valamit mindig föl akarunk építeni, hol a szocializmust, hol a kommuniz­must, hol ezt, hol azt...). És még hogyha csak a mi rossz lelkiismeretünkről és szo­rongásainkról lenne szó és nem elsősorban a gyerekeink szoron­gásáról és rossz, zavaros közér­zetéről! Mindig úgy éreztem, hogy a tízparancsolatot ki kelle­ne egészíteni egy tizenegyedik­kel vagy legalább a negyedik mellé be kéne szúrni egy 4/a jel­zésű parancsolatot, a Tiszteld apádat és anyádat... mellé egy Szeresd és tiszteld a te gyerme­kedet... kezdetűt, és nem tudtam mostanáig, hogy azok a fránya zsidók még erre is gondoltak. „A férfi egyék és igyék kevesebbet, mint amennyit megengedhet magának (...) ámde becsülje meg (...) gyermekeit jobban, mint amennyire megengedheti magá­nak." (Chulin 84b.) Másutt pe­dig: „A zsidó közösség gazdálko­dásában a nevelésügynek meg kell előznie az összes egyéb te­endőt, csakis akkor szorulhat második helyre, ha életveszély fenyeget, és ennek elhárítására kell fordítani minden erőt." (Ha­­jim Halevi Donim Zsidónak len­ni) Ezt a térségünkben elképesz­tő ötletet a magyar szülőkön kí­vül a mindenkori magyar kor­mányzat pénz- és művelődés­­ügyi minisztereinek is melegen ajánlanám. Na persze, a magunk módján nevelünk mi is; ami témánkat ille­ti, a legkonvencionálisabb család­képet adjuk útravalóul a gyereke­inknek, miközben fennen dekla­rált elveinket meghazudtolva élünk egy másfajta gyakorlat sze­rint. Szigorúan vizet prédikálunk, miközben természetesen bort (ha ugyan nem töményet) iszunk, szüntelen összezavarva a gyere­keinket. A gyerek nemcsak azt látja, hogy a szülei személyes pél­damutatásukkal naponta rácáfol­nak saját eszményeikre, hanem azt is, hogy közben hazudnak, su­nyjanak és eltorzulnak a bűntu­dattól. És nemcsak mi, szülők, de az egész oktatási rendszerünk, a médiánk is ugyanazzal az idejét­múlt, hazug, konvencionális csa­ládképpel bombázzák a gyerekek tudatát (és nem csak a hittanórá­kon). A mosóporreklámoktól a készételreklámokig, az általános iskolai olvasókönyvtől az esti me­séig mindenütt ugyanazt az „ide­ális" családot látja a gyerek. Villo­gó fogú apuka, karcsú anyuka, körülöttük két, illetve inkább há­rom gyönyörű gyermek, bőrük barna, hajuk szőke, majd kicsat­tannak a sugárzó boldogságtól; ezt hallják már a bölcsődében, er­ről mesél az óvónéni... és mit lát ehhez képest ő, a gyerek? Mit lát maga körül? Azt, hogy az Andrea a féltestvé­rem, mert anyu első házasságá­ból való, a Zsolti is a féltestvé­rem, mert apu harmadik házas­ságából való, a mamája, a Mari (Mari néni, kisfiam!), de az Erika és a Gábor is a tesóm, de más­képp, mert ők nem is a féltestvé­reim, mert ők a Mari (jó, tudom, Mari NÉNI!) első házasságából valók. És az apja nem velünk la­kik, hanem a Marival, velünk az Elemér lakik (még jó, hogy őt nem kell bácsinak szólítanom), az Elemér nem az anyu férje, ha­nem a család barátja, de van egy klassz Opelje, meg egy faháza Gárdonyban, és odamegyünk nyaralni. Meg hogy apu és anyu örökké veszekszenek, de ha apu elutazik üzleti ügyben Júliával, aki a titkárnője, és nagyon kedves spiné, egyszer kaptam tőle egy szirénázó mentőautót, de az anyu kidobta a szemétbe, mert szerinte Júlia egy büdös­ká, és akkor anyu is mindig színházba megy a Laci bácsival, és a nagy­mama vigyáz ránk, rám meg a Dettire, aki a féltestvérem, mert az apukája nem az apu, hanem a Robi bácsi, és olyankor a nagyi mindig szomorú, de mi örülünk, mert apu is, anyu is mindig jó­kedvűen jönnek haza, és nem is veszekszenek egy darabig. És azt látja, hogy más gyereknek van rendes apukája, de nekem nincs, mert az én apukám a Jutka néni­nél lakik, és anyu is meg a nagy­papa is azt mondják róla, hogy egy gazember, és én nem is me­hetek hozzá, és nem is szabad szeretnem őt, csak az anyut, a nagypapát, a nagyit és a Géza bá­csit, mert lehet, hogy a Géza bá­csi feleségül veszi majd az anyut, és akkor nekem is lesz apukám, mint más rendes gyereknek. Ezt látja a gyerek maga körül, de tudja, hogy ez nem rendes dolog, sőt bűnös, titkolni és szé­gyellni való, és ő sem lehet ren­des gyerek, mert nem olyan, mint a többi, mert kilóg a sorból, ő más, ő csudabogár, mint aki­nek fél lába vagy két feje van, mert az igazán rendes gyerek az olyan családban él, mint amilyet a tévében, a fagyasztott csirke­­reklámban lehet látni, mert a fa­gyasztott csirkét az egész család imádja a fehér szakállú nagypa­pától a legkisebb unokáig, aki nem is ehet csirkét, mert még csecsemő. És a gyerek sunyit és titkolózik és hazudik és bűntu­dattal él, és meggyűlöli az apát, az anyut, az Elemért és a Marit, mert tőlük is csak azt hallja, hogy egy rendes család olyan, mint az a fagyasztottcsirke-csa­­lád, amiről az iskolában a tanító néni mesél, de az ő szülei nem olyanok, és egészen másképp él­nek, mint ahogyan kellene. Kislányom másfél éves volt, amikor elváltunk, így ebbe a helyzetbe mintegy beleszüle­tett. Hatéves koráig bennünket, az anyját meg engem a kereszt­nevünkön szólított (Papa és Mama a nagyszülők voltak). El­ső osztályba járt, amikor egy­szer a játszótéren arra kért, ve­gyem a nyakamba. Fölvettem. Aztán a nyakamban ülve, eufó­rikusan kacagva, sikongatva ezt kiabálta: Apucikám, most erre, Apucikám, most arra, Apuci­kám, itt tegyél le, Apucikám, most vegyél föl...! Nem értet­tem. Miért lettem én Ákosból átmenet nélkül nemhogy Apu, de mindjárt APUCI­KÁÁÁÁÁM! Pedig kézenfekvő a magyará­zat. A téren ott voltak az osz­tálytársai, és ő bizonyítani akart: ő is ugyanolyan NORMÁ­LIS gyerek, mint a többi, lám, neki is van Apucikája... Az eredmény ismeretes. Érték­zavar, tudatzavar, törékeny ideg­­rendszer, deviancia. És nem ért­jük, miért. Hiszen mi — szavak­ban — a legkonvencionálisabb családképet közvetítettük mara­déktalanul a gyerekeinknek, sőt megóvtuk őket a valóságtól, és igyekeztünk letagadni előttük az ÉLET MOCSKÁT. Ne várjon tőlem az olvasó vi­lágmegváltó ötleteket, én sem tudom megmondani, hogy él­jünk. A valóságot tudomásul kell venni, még ha nem meg­nyugtató, akkor is. Eszménye­inket a létező valósággal har­móniába kell hoznunk. És ele­mi kötelességünk megértetni a gyerekeinkkel, hogy apu nem föltétlenül szemét alak, amiért a Jutka nénivel él, és Júlia sem büdös ká, de anyu sem az, csak azért, mert az Elemér nálunk lakik. Ágytól-asztaltól el lehet válni — a szülői kapcsolat egy életre szól. Szülő és gyerek vo­natkozásában éppúgy, mint a két szülő vonatkozásában, vagyis apa és anya között. (Apa és anya — mondtam — mert kettőn áll a vásár!) És hogy eb­ben a zűrzavarban is lehet sze­retni egymást. Lehet szeretni aput is, anyut is, Elemért is, Marit is, és az összes féltest­vért, még akkor is, ha nem is igazi testvérek — vér szerint. Egy szóval sem állítom, hogy könnyű a lecke, de róluk van szó, a gyerekeinkről, akiknek eszük ágában sem volt megszü­letniük. Mi erőltettük őket a vi­lágra a saját örömünkre — oly­kor csak játékszerül. Bada Dada rajza ! PUBLICISZTIKAÉLET ÉS!· 1994. MÁJUS 13. IRODALOM

Next