Élet és Irodalom, 1995. január-június (39. évfolyam, 1-26. szám)
1995-03-17 / 11. szám - Lengyel László: Az ÉS könyve - márciusban - Sükösd Mihály második élete - • könyvkritika • Sükösd Mihály: Merengő. Editorg Kiadó (12. oldal)
12 KRITIKA Az könyve márciusban— LENGYEL LÁSZLÓ: Napló és kritika (Sükösd Mihály: Merengő. Editorg Kiadó, 296 oldal, 386 Ft) Az amerikai újságírás jól ismeri az angolt”. Az „angol” legtöbb haszna egy amerikai lapban a megbízhatóság. Állandó nyelvi tisztaság megbízhatóan. Elegancia megbízhatóan. Száraz önirónia megbízhatóan. Egykedvű elemzés. Pontosság a technikai részletekben. Sohasem kap Pulitzer-díjat, de minden héten benne van a lapban. Minden ötödik cikkét olvassák, de minden ötödik cikkét olvassák. Öreg ember, akitől senki se kérdi, hogy miért jött el a szigetéről. Állandóan a gépénél ül. Megbízható. Ki tudja miért? Otthon valószínűleg ordítozik. Hahotázik. Vagy egy kábítószeres fekete család él belőle, s tűr pofont, megaláztatást egy huszonhétéves lányért Talán a tizenhatéves szőke fiúk a magyarázatai. Esetleg sok-sok whisky. Még az is lehet, hogy nyájas, bár kopott szobákban él, semmilyen polgári bútorok között, százéves megszokásban. A magyarországi új amerikai újságírásnak ilyen brit szerzője Sükösd Mihály. Jól körülhatárolt, mindannyiunk által ismert brit szigetei az Óceánon túl maradtak. A nyelvünket beszéli, írja, de mégsem. Nem a mi nyelvünket beszéli és úja. Szinte alig van távolság. A „szinte” néha szakadék. S még nem tudjuk, hogy ő javít-e ki minket, vagy mi igazítjuk ki őt a magunk laza, összegubancolt mondata Esterházy amerikaijára. Tudjuk, hogy világvárosi sznob, de nem a mi sznobunk. Amiről tudósít, a recsegő padlójú klub, az ásítozó, sakkozó, kártyázó szerkesztőség, a mindenkit hazaküldő takarítónő — nem a mi balkáni Amerikánk. Világosan érezzük, hogy brit álmokat lát, angolul gondolkodik, ezért mindig meglep, hogy milyen könnyedén tájékozódik mégis amerikanizmusainkban. Életünk nagy reménysége, hogy újra lehet kezdeni. Lassacskán vagy egy csapásra elfogy az országunk, férfierőnk, női csábunk, kifogyunk a nemzedékünkből, megrokkannak az eszméink, elvész, elhagy a nyelvünk, megöregszik az intézményünk, kihal belőlünk korábbi önmagunk, a választóvonal előtti életre tett tehetségünk. Ha írunk, nem élvezzük. Ha nem írunk, nem hitjük. Első életünknek vége. A többség számára ez az élet végét is jelenti. Nincs tovább, noha el lehet még húzni évekig, akár évtizedekig. Ilyenkor a naplókban megsokasodnak az üres oldalak, és egyre több a beszámoló a nyilallásokról, az ifjúság arcátlanságáról és tehetségtelenségéről. „Szép halál nincs, szép íróhalál nem lehetséges.” De vannak kevesek, akik újra nekifognak. Látszatra csak nem hagyják abba. Úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. Tovább írnak napi ugyanannyit Ez mindenekelőtt a vasszorgalom csodája. Sükösd Mihály vasszorgalmú ember. De korábbi stílusa, mindmegannyi könyve csak kiindulópont, az elugrás helye. Sükösd 1989 után újra kezdte, stílusát újra teremtette. És igazi meglepetésre sikerült neki. Nemcsak túlélte a váltást, hanem átélte. Ez nem tehetség kérdése. Nála tehetségesebbek is belerokkantak a nyolcvanas és kilencvenes évekbe. Ez nem politikai állásfoglalás kérdése. Mások tán jobban” foglaltak állást, csak kit érdekel ma már egy-egyállás”. És bizony ez nem is emberség, bölcsültség kérdése. Sükösdnél bölcsebb, emberebb emberek zuhantak sértettségbe, apátiába, gyalázták meg akaratlanul önmagukat Sükösd Mihály akkor nyugodott bele végleg, hogy a világ megismerhető, leírható, de megváltoztathatatlan, amikor mások éppen arra a gyanús hitre tértek, hogy a világ megismerhetetlen, értelmetlen leírni, de annál inkább törekedni kell a megváltoztatására. Sükösd önkontSükösd Mihály második élete kis rezignációja, belenyugvása a hagyományba megmentőjének bizonyult Jól esik éreznünk, hogy a jelen nem minden, hogy voltak már előttünk más kezek, melyek addig simogatták e bőrkötést, míg négy sarka fényes félkörre kopott; addig forgatták e lapokat, míg sárgák lettek és szamárfülesek. Mindegyikük másképpen olvasott sarját nemzedéke látó és vak szemével.” Az a csoda, hogy írásai átevickéltek a hetek és hónapok gyanús örvényein, hogy nem fulladtak a napi hírlapírói publicisztikai áradatba, hogy megőrizze a közép mértékét az valószínűleg bizonyos politikai, médiák és értelmiségi szerepek véletlen vagy tudatos elkerüléséből fakad. Sükösd nem volt és nem is vált első vagy másodvonalbeli közvetítővé. Nem volt már közvetítő a Valóságban sem. Ott erre mások alkalmasabbnak mutatkoztak, így azután mindazok, akiknek voltak bejárt kapcsolataik, teli telefonkönyveik, az Aczél-korban, kapcsolatok nélkül, áthúzott, kihalt telefonszámokkal maradtak. Elpusztultak vagy megváltoztak a szerkesztőségek. Nem-kívánatos vendégekké váltak. Nincs már kit összekapcsolniuk kivel. Hatalmasokat kevésbé hatalmasokkal, politikusokat értelmiségi csoportokkal. Sükösd ezt megúszta. Nem volt soha semmiféle mozgalomban. Nem azért írt, hogy valakik rejtett üzenetét közvetítse másvalakinek. Nem volt népi és nem volt urbánus. Nem volt eléggé hatalomvédte és nem volt soha ellenzéki közvetítő. Sükösd áldott szerencséje az, amit talán sokszor megátkozott korábban magában: miért nem adatott meg a kiválasztottság? Miért nem pislant rá hatalom és ellenhatalom? Igen, igen, nem volt elég megbízható, nem volt eléggé szikrázó, nem volt eléggé súlyos erre az író-közvetítő szerepre. S a szikrázó, a bátor, a merész, a hatalomba kapó közvetítők kihaltak, Sükösd maradt. Sükösd Mihály egyetlen politikai csapatnak nem vált harcos, lánglelkű, jammeroló, vitéz jákfai és nagybányai, gerinchúros tűzokádójává. Öreg és óvatos? Igen. De más öregek, s korábbi óvatosak ugyancsak kirántották rozsdás fringiájukat, hogy megtorolják egymáson az 1954-ben, 1976-ban vagy 1990-ben esett sérelmeiket. Nem mondom, hogy Sükösd politikai publicisztikái nem esnek néha zsákmányul ilyen hangulatoknak, de a szerkesztő Sükösd rideg könyörtelenséggel hagyja ki őket összegyűjtött írásainak köteteiből. Sükösd Mihály nehezen viselhette, de túltette magát azon, hogy 1989 után, amikor minden tábornak a katonái így vagy úgy részesedhettek az új világ szellemi zsákmányából, neki nem maradt tábora. Bekéredzkedni vagy nem akaródzott, vagy nem hitte, hogy bevehetik. Önmaga harcos és mélázó esszéistája lett Kitalálta a feladatát. Az amerikai újságban angol racionalista enciklopédista Macaulay, Thackeray, s egy kicsit Strachey, Eliot, Woolf. Nyolc géptelt oldalon egy történeti politikai portré. Horthy, Churchill, Bethlen, Kádár. Mehet fordításra. Oda lehet csúsztatni egy amerikai elnök orra alá a repülőn. Tíz oldalon egy író, egy írói eszme. „Vele benyithatunk a kávéházakba, a gyűldékbe, hol az írók összeülnek és tanakodnak, bálványozzák és rágalmazzák egymást, hol külön karszéke, külön pipája van egypár tekintélynek, kinek bölcsességét a többiek oly figyelemmel hallgatják, mint nálunk nemrég az ellenzéki körben” — mondja Kemény Zsigmond Macaulayról 1853-ban a Pesti Naplóban. Sükösd ugyanígy nyit be velünk a hatvanas és hetvenes évek kávéházaiba és gyűldéibe. Nincsenek benne nagy újdonságok. A kisemberek kisemberek, s a nagyok nagyok. Nem hajt magasba kisembert, nem ránt le nagyot. A mondatok engedelmesen összesimulnak. Nem súlyos és nem könnyed. Nem lebegő és nem meglepi. Pontosan annyi, amennyit mindenkinek tudnia illik. Gombás Csabának, Sükösd egyik legszorgalmasabb olvasójának és becsülőjének azért is tetszhet, mert a sükösdi eleganciával megfogalmazott nyolc-tíz oldalak beleillenek egy politikai enciklopédiába. Sükösd Mihály kisesszéi nem fogják meghatározni a magyar esszé fővonalát. Nem ezek az írások törnek utat, nem ezek mutatnak új irányokat. De Sükösd azért jutott túl a nehéz éveken, mert írásainak tisztasága, stilisztikai és tartalmi megbízhatósága biztosítja a minőség tartós folyamatosságát. A mindennapi minőségét. Az ilyen minőség nem feltétlen jelent első osztályt, nem tör maga alatt asztalt Ez a minőség a kényelmes, egyszerű, megbízható, élvezetes, kiszámítható árut jelenti, írásai azok, amik. Arra valók, ami rájuk van írva. Kis szenvedések kis szenvedésként megírva. Kicsiny elnyomókból nem csinál nagy elnyomókat, tanárai pontosan olyan kisemberkék, amilyen kisemberkék valóságban is. Nem kreált magának nagy életet Ezért érdekes, így például mindannyiunknak van egy Kékes elvtársa. Keresztneve nincs. Elvtárs elvtárs. Őrnagy őrnagy. „Tetszetős küllemmel nem áldotta meg a teremtő. Alacsony, háta hajlott, termetéhez mérve két karja aránytalanul hosszú, tág orrlikai szüntelenül szimatolnak. Kijön a szobájából, kulcsra zárja ajtaján a kettős zárat, körsétára indul az egyetemi folyosókon és emeleteken. Járása a gorilláéra emlékeztet, csak nem támaszkodik a földre hosszú karjának ökleivel.” A leírás az elnéző és mégis könyörtelen Fielding leírásaira emlékeztet Hoggarth-karcolatok képei tanárairól. Tolnai Gáborról az „Öregkori unalom”, ahol egy homályos ablak mögül, hajsátoros szürke tésztaarc néz a semmibe. Sőtér Istvánról a „Balkáni Tartuffe”, ahol végtelen hosszú sorokban árnyak vonulnak, s az előttük álló merev arcú alak mindegyiknek bókolva kezet nyújt Lábánál patkányok állnak, hosszú fordított sorban. Gyergyai Albertről a „Férfiszemérem”. Egy árkok szemű, ráncos arcú, szelíd tekintetű öreg nézi saját eltévedt kezét egy fiatal női mellen. Bóka Lászlóról az „Önundor”. Lányarcú, hetyke fiatalember néz tükrébe, macskával a vállán, ahonnan püffedt, ólmos maszk, kihunyt szemek bámulnak vissza rá, s egy vén, álmos kandúr. Sükösd Mihály az irodalmi meglepetésekkel tud mit kezdeni, kezeli őket Esterházy vagy Tandori nem lehetnek elégedetlenek vele. Sükösd pontosan oda helyezte őket, ahová valamennyi olvasójuknál vágynak lenni: bekerültek a családi ikonográfiába. Épp imigyen: „Eszem azt az okos bagolyfejét, mondaná néhai nagyanyám, ha látná a képternyőn. Ilyen állat nincs, mondom én, a magyar irodalom nagy állatkertjének ketrecei előtt szemlélődve. Egyetlen haragosáról tudok. X. tanszékvezető egyetemi tanár lilára pofozta a barátnőjét, mert az a Hrabal könyvét merészelte olvasgatni: »Nem elég, hogy cafkálkodol, de még ezzel a zsidó szeméttel is rontod a szemed!« Hány magyar író vívott ki ilyen tettekkel is mérhető megbecsülést?” Igazi Esterházy-ezenanekdót Tédé amúgy: „Őt olvasva mostanában sokszor jut eszembe a Benedek Elek negyvennyolcadik meséjében szereplő, nagyétkű fiú. Aki annyit koplalt gyermekkorában, hogy később, férfiként úgy érzi, sohasem tudja bepótolni az evést.” Mesés, akárcsak Tédé meghosszabbított életű verebei, akik a Tédé előtti korszakukat pótolják állandó irodalmi csipegetéssel, vagy talán kapacsolással. Sükösd csak az életbeli meglepetéseknél téved el. Ott ugyanis ki kellene lépnie az Énből és az Énkéből, s belépnie a másikba. Gyaníthatóan már magából se tud kimenni. De még ha ki is ballagna saját labirintusából, csak álldogálna a másik zárt ajtaja előtt. A kulcsot mindenkor irodalmi emlékekben, világirodalmi megoldásokban keresné — ez bizony nem megy. Két ilyen fiaskót említek. Az egyik Szenes Hanna huszonhárom éves lány, zsidó ellenálló, angol ügynök életének rekonstrukciója. Teljesen hiányzik a saját élmény, az anyag, illetve a valódi beleérzés. Tolsztoj nem mások élményeivel pótolta Natasa Rosztovát: ő volt az. S. M. nem ért egy tizenhét, egy húsz, vagy huszonhárom éves lányt Nem érti, miért megy Palesztinába, ha nem cionista, nem érti, miért vállalja életveszélyes és amatőr módon szervezett angol felderítő kalandját, ha nem kalandor. Ugyanolyan úrilány, mint a többi, ugyanolyan könnyes-mosolyosan ragaszkodik anyuskához és apuskához, mint mások. Akkor minek ez az egész? Sükösd ugyanúgy nem tud mit kezdeni az áldozattal, múlt kihallgatója. Ahogy nem tudtak mihez fogni Kerényi Grácia nevű tizenkilenc éves árja származású egyetemista lánnyal, aki fölháborodott a zsidó barátai elvitelén és tiltakozott Hogy jön ehhez? Apja azt írja Thomas Mann-nak: „segíteni nem tudott csak éppen azt ajánlhatta fel, amit legfőbb értékének tart, az életét”. Ravensbrückbe került. Pilinszky, Rónay, Nemes- Nagy tudták láttatni a bárányt, Sükösdnek nem sikerült De nem jár jobban a hóhérral sem. Ez Kádár és Rajk börtönbeli jelenetének újrafogalmazása Kádár János szemszögéből. Mire gondolhatott Kádár? Egy irtózatos és egyben prózai helyzet, amelyet Sükösd iodalomba erőszakol. Csakhogy az élet nem az irodalmat utánozta itt Kádár nem a Machbethről gondolkozott, amikor Farkas Mihállyal a cella felé tartott A párbeszéd lehetne shakespeare-i, de nem Machbeth és önnön lelkiismerete beszél. Valójában Kádár mondatai és egész viszonya Rajkhoz legfeljebb Shakespeare paraszti bérgyilkosaihoz, sírásóihoz hasonlatos, akik parancsot kaptak arra, hogy tegnapi urukat ma megfojtsák, leszúrják, megmérgezzék, koponyájával labdázzanak. A proligyerek, a kisebbrendűségi érzésekkel megvert ítéletvégrehajtó, aki magát azzal áltatja és dühíti, hogy a másik nem csak bűnös, hanem meg is veti, le is nézi, ki is neveti őt, így hát nem is lehet a néppel. Nem ördögi, csak értelmiségi szemszögből buta. Utálata nem elvi, nem is hatalomvágyból fakad, hanem zsigeri megalázottságból. Rajk László éreztette vele az értelmiségi fölényét, kioktatta, megalázta. Moszkvából jött urai, Rákosi vagy Farkas ügyesebbek voltak. Fölényük nem az értelmiségi, a nadrágos ember fölénye, hanem a többet tapasztalt, világot látott és beavatott ember fölénye volt, amit nem szégyen elfogadni. Rajk kihallgatásakor nem nehéz kihallani Kádár durva szavaiból a felülkerekedés örömét Ez a keretlegény, a csendőr, a parasztbaka visszaütő dühe a diplomás emberrel, a tiszt úrral szemben. Tudta jól Sztálin elvtárs, hogy parasztgyerekekkel kell letépetni tábornokok vállrojtját, kell seggbe rúgatni akadémikusokat Kádár hitt Rajk bűnösségében, mert sohasem hitt igazán az ártatlanságában. Kádár János egész életében gyanakodott minden értelmiségire, mert nem értette, hogy mit keresnek a prolik között Miért jönnek ide, ha megtehetik, hogy jól éljenek, hogy elnézzenek a fejünk felett? Miért állnak szóba cselédlányok zabigyerekeivel, tanulatlan, írni és beszélni nem tudó telepiekkel? Mi alól kell nekik felszabadulniuk? Természetesen megmagyarázták neki, és a brosúra szintjén el is fogadta a magyarázatokat De nem hitte, mert minden gyakorlati tapasztalata ellentmondott az értelmiségi nép közé járásnak. Valamit álcáznak, ez volt a mindenkori érzése. S valamit tényleg álcáztak Ha pedig valaki egyszer már megcsalta és elhagyta a saját osztályát családját világát vajon miért ne tenné velünk is? Mibe kerül neki eladnia a prolik a senkik ügyét? Nem hitt az őszinteségükben. Hamisságot érzett a prolikhoz való viszonyukban. S ehhez Kádárnak, mint minden alávetettnek, mint mindenkinek, aki csak ilyen gesztusokat figyel, jó szeme volt Sükösdnek jó szeme van ahhoz, hogy mit vált ki tisztekből és altisztekből egy értelmiségi század Böhönyén, de nincs érkezése bepillantani az MKP nevű pártezredbe, ahol egy Kádár János nevezetű Gubó őrmester, Nyakó alhadnagy végre üvölteni kezdhetett és megverethetett egy diplomást, egy fölöttest, egy „azt hitte, hogy jobban tudhassa, pedig láthassa, hogy szart se tud” alakot „Bizony Sükösdi koma” — suttogná kéjes harsánysággal Gubó őrmester — „magának is ki kellene egyszer próbálnia, hogy milyen jó, tejfölös bödönt nyaló érzés hason csúszatni, villanyoztatni, pofoztatni egy intelligence marhát, aki fölsőbbrendűnek képzelte magát” De ez már nem fér bele Sükösd Mihály második életébe. Ebben a balkáni Kisamerikában megmarad „angolnak”. Nincs komor lemondás. Nincs ravatal menti siránkozás. Se lánglélek, se pénztári ridegség. Csak fogódzás az angolságba, mely lehetőséget ad, hogy a világon mindenütt újrakezdhesse az ember. A folyóparton, a gyarmatokon, a kimondhatatlan nevű új világokban — előre hatvanévesen. Hiszen tudjuk: „Ma meg ma volt ma.” 1995. MÁRCIUS 17. Emsn