Élet és Irodalom, 1996. január-június (40. évfolyam, 1-26. szám)
1996-01-05 / 1. szám - Csehi Péter: rajza • kép (1. oldal) - Kovács Zoltán: A nemzeti összefogásról (1. oldal)
Könyvekről: Babarczy Eszter, Budai Katalin, Margittai Gábor, Török Petra, Wirth Imre, filmről Bakács Tibor Settenkedő, zenéről Fáy Miklós ❖ Interjú: Muhi Klára beszélget tízéves gyerekekkel, akik csecsemőkoruk óta televízióznak ❖ ECO - A bankfelügyeletet mindenütt a világon támadják - Rusznák Tamással beszélget Tarnói Gizella * LIBER - nemzetközi könyvszemle (24. szám) ❖ ÉS Irodalom: Dohai Péter, Kántor Zsolt, Mózsi Ferenc, Zelei Miklós versei, Tar Sándor - Szürke galamb (22. rész), Parti Nagy Lajos (fikarc), Csaplár Vilmos, Kontra Ferenc prózája I ÉLET ÉS I IRODALOM I IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XL. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM ÁRA: 96 FT 1996. JANUÁR 5. Csehi Péter rajza KOVÁCS ZOLTÁN: A nemzeti összefogásról Ami a pénzügyi bevételeket illeti, nálunk az ezzel kapcsolatos gondoknak két alaptípusa lehetséges: egyrészt nagy gond az, ha az ilyen bevételek elmaradnak, de talán még ennél is aggasztóbb, ha nem maradnak el. Ha aztán a tervezetthez képest még többlet is adódik, akkor, ha szabad úgy fogalmazni, elszabadul a pokol, egymással ellenkező nyilatkozatok tömkelege lát napvilágot. A miniszterelnök megrökönyödik, a pénzügyminiszter sokadik lemondását fontolgatja, majd aztán ebben a kiélezett helyzetben kezdi meg értetlenkedését a privatizációs miniszter, hogy aztán fölemelje hangját a vezető erő egyik alelnöke, aki a már országgyűlésileg megtárgyalt és eldöntött kérdést - mire fordíttassék a többletbevétel? -, ismét a vezető párt elnöksége elé szándékozik vinni. Ebben az ellentmondásos helyzetben, amikor sem párton, sem kormányon, sem frakción belül nincsen egyetértés, sőt a vélemények egymásnak sarkosan ellentmondanak, akkor egyszercsak minden tekintet a sajtó felé fordul. A nagy összevisszaságba tehát mégis megteremtődik a harmónia: miniszterelnök, pénzügyminiszter, privatizációs miniszter és pártalelnök figyelme terelődik hirtelen a többletbevétel anomáliáiról a sajtóra, mint minden probléma kizárólagos okára. Ilyenformán tehát megkerül a miniszterelnök által folyvást kutatott legkisebb közös nevező, jótékonyan terelve el a figyelmet a megoldandó kormányzati kérdésről. Ne ragadjunk azonban most le a sajtónál, helyette akadna éppen fontosabb kérdés is, például mindjárt a legfontosabb: ha már egyszer az állampolgár nem nagy örömmel ugyan, de kezdi elfogadni a koncepciózus és erőskezű pénzügyminiszter személyét, akár a másik oldalról miért kezdi lerontani ugyanezt néhány pártidióta? Most egészen pontosan arra gondolok, hogy amikor hónapokon keresztül egy egész kormányapparátus igyekezett elhitetni Bokros Lajosról, hogy az ő munkálkodásának alternatívája aligha van, és az állampolgár egyetlen lehetséges viszonyulása a megszorító intézkedések elfogadása, a pénzügyi intézkedések széleskörű akceptálása, akkor ugyan most, néhány hónappal később miért nem képes ugyanúgy viszonyulni Bokroshoz saját pártja és saját miniszterelnöke? Ha a szociális jogintézmények fölfejtése, a tervbe vett társadalombiztosítási járulék bevezetése akkoriban szükségszerű lépés volt, és akkoriban a pénzügyminiszter ezzel nem tett egyebet, mint a dolgát végezte, akkor vajon most nem a dolgát tette, amikor kijelentette, hogy a tervezett médiatörvénynek nincsen pénzügyi realitása? És akkor vajon most nem a dolgát tette, amikor az áhított pénzügyi stabilitás érdekében olyan álláspontot képviselt, hogy a privatizációs többletbevételeket adósságtörlesztésre kell fordítani? Végeredményben mikor jó ember Bokros Lajos? Akkor, amikor magára vállalva a népharagot egy egész kormány helyett viszi el a balhét, vagy akkor is, amikor netán azt állapítja meg, hogy némely kormányzati döntésnek nincs meg a pénzügyi fedezete? Amikor tébésít, akkor viselje őt el egy egész ország, és akkor miniszterelnöki védőbeszédekkel, valamint pártszintű megerősítéssel támogatják. Ha viszont a privatizációs bevételekről szól, akkor bátran a képébe lehet vágni, hogy ne okoskodjon, sőt, akkor Suchman Tamás is kifakadhat, hogy „ahhoz a pénzhez nekem is van valami közöm”. Ugyan, létezik-e a kabineten belül annál szebb miniszterelnöki feladat, mint annak kijelölése, hogy kinek mi a feladatköre? Ha ugyanis a miniszterelnök nem képes rendet tenni saját környezetében, hanem ehelyett mást sem csinál, mint többnyire sértődésekből adódó személyi kérdéseket rendez le, akkor nagyon valószínű, hogy Újévkor hiába hívja föl az ország lakosságát nemzeti összefogásra. A fölhívás azért reménytelen, mert egy pártelnök-miniszterelnök nem nézhet jó érzéssel szembe azzal, hogy egy pénzügyminiszteri előterjesztésnek megfelelő parlamenti döntést huszonnégy órán belül saját pártjának frakcióvezetője pártelnökség elé szeretne vinni, de azzal a szándékkal, hogy a parlament tárgyalja újra az ügyet - és akkor majd nyilván, korábbi döntésével ellentétes határozatot hozzon. Ez a frakcióvezetői szándék a következőket járatja le: mindenekelőtt ugye a pénzügyminisztert, aki, mint később kiderült, úgymond kijátszva a frakció és a kormány éberségét, rossz javaslatot vitt a parlament elé. Lejáratódik természetesen a kormány és a frakció, mert nem eléggé éber. És természetesen lejáratódik a koalíciós partner, amelynek szavazó tagjai úgy gondolták, amikor szavaztak, hogy valami komoly államjogi aktus részesei, nevezetesen egy országgyűlési határozat megszavazását végzik éppen. Ez a lejáratási vertikum nagyon valószínű, hogy majdan a Magyar Köztársaság Országgyűlésével végződik, amennyiben, már persze ha a frakcióvezető kitartóan lobbyzik, akkor könnyen előfordulhat, hogy a parlament ugyanabban a kérdésben nem egészen tíz nap alatt megváltoztatja a véleményét - nos hát, ilyen és ehhez hasonló aligha végiggondolt államférfiúi őrületek közepette nehéz nemzeti összefogást sürgetni. Hogy aztán ez az ország még mindig hajlandó összefogásra és áldozatokra, azzal nem kellene visszaélni és főként nem kellene hivatkozni rá, viszont tudni kell, hogy minden összefogás és minden áldozat vállalása a fentebbiekben vázolt képtelenségek ellenére történik.