Élet és Irodalom, 1996. július-december (40. évfolyam, 27-52. szám)

1996-10-04 / 40. szám - Csizmadia Ervin: Rohanunk az őszinteségbe (3. oldal)

CSIZMADIA ERVIN: Rohanunk az őszinteségbe H­a a politika közszereplőin egyik pillanatról a másikra valami­féle őszinteségi kényszer lesz úrrá, akkor a magunkfajta elemzők kéjes mámort éreznek: ők bizony, már évekkel ezelőtt azt mondták, hogy az egyenes út jobb, mint a görbe és más efféléket. Jómagam szerény pályafutásom csúcsának is tekint­hetném azt a napot (1996. szep­tember 14-ét), amikor is megjelent Pető Ivánnak, az SZDSZ elnökének interjúja a Magyar Hírlapban, és abban olyanokat olvastam, hogy a két koalíciós párt közötti gondol­kodásbeli eltéréseket „nyilvánvaló­vá kell tenni”, vagy hogy „A mai kormánykoalíció számára a nehéz feladatok megoldásában a legna­gyobb akadályt nem a nemzetközi helyzet és nem is az ellenzék, ha­nem a koalíción belül mutatkozó gondok, a következetlenség és a rögtönzés jelentik”. Akár azt is mondhatnám, hogy ez az, ez az én koalícióm, amely maximálisan azt cselekszi, amit jómagam is jónak tartok. Mondom, hosszú publicisz­tikai pályafutásom koronája az a nap, amelyen a nyilvánosság előtt elhangzottak a fentiek. Azt ugyanis, hogy két párt között, ha történetesen ki nem állják egy­mást, nemigen lehet szerelem, én már — kérem, ne vegyék hencegés­nek — évekkel ezelőtt tudtam. Sőt továbbmegyek. Abban is biztos vol­tam, hogy egy párton belül is hason­ló a helyzet: ha egyszer az egyik rendszeresen A-t, a másik állandóan B-t mond, hiábavalónak tetszik azzal áltatni minket, hogy C ponton talál­koznak és barátságosan kezet ráz­nak egymással. Az, hogy egy azonos párton vagy egy kormányzó koalíci­ón belül lényegbevágó konfliktusok vannak, csak azoknak új, akik sze­rint a politikában csakis és kizárólag kormánypártok és ellenzékiek kö­zött van törésvonal. Én ellenben bá­torkodom azt vélelmezni, hogy ez a nézet elavulóban van. Pető Iván, nagy-nagy örömömre fölfedezte ezt a tételt. Nagy elégtétel a magamfaj­ta hírlapi politológusnak, ha nézete­it igazolja a történelem. És persze — másrészről — bizonyos szomorú­ság is, hogy eme falrengető igazság fel- és elismerésére ennyi időt kel­lett várni. Pedig a gondolat már a 90-es évek első felében készen állt. Az Antall­­kormány időszakát éltük. A Fidesz még népszerű ellenzéki párt volt, de már túljutott a zeniten, a közvé­lemény előtt továbbra is egységes imázsát erőltette. Holott a vak is lát­ta, hogy alapvető különbség van Or­bán Viktor és Fodor Gábor irányvo­nala között. Nem sokkal utána Fodor Gábor elhagyta a Fideszt, szomorú alátá­masztást adva annak a tételnek, hogy az egységesség mindenáron való erőltetése inkább bomlaszt, mint épít, ráadásul a választókat sem tudja megtéveszteni. Uraim, engem Pető Iván mostani nyilatkozata végképp meggyőz arról, hogy az előző ciklusban Önök (és nem csak a Fidesz) tévedésben vol­tak, amikor a választókra hivatkozva sugalmaztak valamit, amiről Önök is pontosan tudták, hogy nem létezik. Az egységességüket. Nem vállalták, hogy van Orbán-Fodor, Pető-Töl­­gyessy, Szabó Iván-Kádár Béla, Horn-Békesi és még ki tudja hányfé­le súlyos konfliktus azonos pártok­hoz vagy koalícióhoz tartozó politi­kusok között. Önöket erre a „téve­désre” nyilván jól felfogott érdekeik kényszerítették, ám ezzel — nagy szavakat használok — évekkel vissza­vetették a demokratikus állampolgá­ri politikai kultúra kialakulási folya­matát. Azt hintették el az állampol­gárok fejében, hogy a demokráciá­ban, ha vannak is konfliktusok, azok legfeljebb az ellentétes oldalon állók között képzelhetők el, a barikád azo­nos oldalán ellenben minden szép, felhőtlen, és ezt az oldalt azonos cé­lokért küzdő, mosolygós arcú párt­­politikusok népesítik be. A J­­JL legcsodálatosabb az a dolog­ban, hogy utána nem győztük olvas­ni és hallgatni az Önök értetlenke­déseit és füstölgéseit, amiért a ma­gyar társadalom „nem érti” eléggé az Önök motivációit vagy tágabban magát a demokráciát. Miután Önök — hogy is fogalmazzam — eltitkol­ták előlünk a modern pártrendsze­rek egyik legfontosabb vívmányát, az intézményesített tagoltságot, meg­­feddtek bennünket, amiért nem va­gyunk elég politikusak, ha tetszik, túlságosan civilek vagyunk. De úgy látszik, valami történhetett, mert az említett Pető-interjúban már szó sincs megfeddésről, sőt éppen az van etalonként kezelve, hogy két ko­alíciós párt gondolkodásmódja oly­kor alapjaiban tér el egymástól. Persze Pető Iván korszakos bejelen­tése előtt is történt már egy és más. Míg az Antall- vagy Boross-kormány megpróbálkozhatott egy ideig össze­­tartozónak föltüntetni mondjuk az MDF-et és Csurkát, vagy az MDF-et és Torgyánt, a Fidesz Orbánt és Fodort és így tovább, az 1994 nyarán megala­kuló MSZP-SZDSZ-koalícióról már csak indulási furcsaságai („Hornnal semmi szín alatt”) miatt is nehéz volt elképzelni, hogy azonos célokért küz­dő, egységes társaság. Van, aki persze úgy látja, hogy ami összetartozik, az összenőtt, de itt inkább arról lehetne beszélni, hogy ami az istennek se akar összenőni, arról hogyan lehet el­hitetni, hogy — legalább a kénysze­rek okán — összetartozik. Erről szól ez a történet kezdettől fogva. Bauer Tamás egyszer úgy fogalmazott, hogy a két párton kívül ezt a koalíciót — harmadik tagként — gazdasági kény­szer alkotja, és igaza volt. Ehhez a korai felismeréshez és ki­nyilatkoztatáshoz képest azonban meglepő, hogy több mint két évre volt szükség a másság mostani karakán deklarálásáig. Egynémely szocialista politikusok olykor tettek ugyan pikírt megjegyzéseket a sza­bad demokratákra, Horn Gyula időnként összevonta a szemöldökét és az asztalra csapott, beígérve a be­­keményítést, és szabad demokrata vezérférfiak is megfogalmazták az SZDSZ elarctalanodásában rejlő ve­szélyeket, de aztán minden ment tovább a megszokott módon, noha a felek nem győzték bizonygatni, hogy a konfliktusok természetes tar­tozékai a koalíciós kormányzásnak. Engem tehát a bejelentés csak egyetlen szempontból érdekel, de abból nagyon. Ez pedig az, hogy va­jon mennyiben járulhat hozzá a de­mokratikus politikai kultúra növe­kedéséhez, ha két párt (amelyeknek a nagykönyvek szerint szeretniük kellene egymást) bevallja, hogy épp ellenkezőleg áll a dolog. A korábbiakban — mint láttuk — a pártpolitikusok között konszenzus volt a tekintetben, hogy a társada­lom tudatát nem szabad megterhel­ni a nyilvánosság elé vitt konfliktu­sokkal. Ezt a stratégiát egyetlen do­log igazolhatta volna: ha a választó­­polgárok, a társadalom pártokba, parlamentarizmusba, politikusokba vetett bizalma növekedett volna. Ilyesmi azonban nem következett be. Sőt. Egyre irritálóbbá vált, hogy az elitek — úgymond — a háttér­ben, informális csatornákon dönte­nek fontos kérdésekben, s a nagyér­demű előtt voltaképpen csak külsőd­leges színjáték zajlik. Azt kell tehát mondanom, hogy egyszerűen nem maradt más választás, mint az őszin­teség. A két koalíciós párt viszonyá­ban annyi megterhelő elem halmo­zódott föl, hogy a továbbiakban egy­szerűen lehetetlen és értelmetlen el­titkolni őket a nyilvánosság elől. Ha jól ítélem meg, akkor a Pető-interjú ebből a sajátságos helyzetből erényt próbál kovácsolni, amikor a két kor­mányzó párt együttműködését min­denekelőtt vetélkedésnek állítja be. Szó, ami szó, nehéz is lenne beállíta­ni másnak, de azért kellett némi elszánás ahhoz, hogy hosszú két év tovazötyögése után ez ilyen egyértel­műséggel mondassák ki. De áll e kinyilatkozás mögött más­­fajta, ha tetszik, nemzetközi tapaszta­lat és belátás is. 1990 eufóriájában, amikor mindent elsöprő lendülettel jelentek meg a térség antikommu­­nista mozgalmai, a Baltikumban éppúgy, mint Lengyelországban vagy Magyarországon, világosan meghúzhatónak tűnt a határvonal a magunk tábora és az ellentábor kö­zött. Mi a helyzet ma? Elképesztő formációk kormányoznak együtt szerte Európában, amelyekhez ké­pest a mi MSZP-SZDSZ-párosunk „örömkoalíciónak” tűnik. Nézzük meg, milyen pártok alkotják mond­juk a török koalíciós kormányt, vagy a románt, de fölhozhatjuk a szlová­kokat vagy a lengyelt is. Közös jel­lemzőjük az, hogy igazából alig tart­ja össze őket valamit, bármelyik pil­lanatban kirobbanhat köztük a koalíciót végveszélybe sodró konf­liktus. Hol vannak már a régi szép idők, amikor koalíciókat eszmei ha­sonlóságok hoztak össze? A koalíció­alkotás hovatovább a „jobb híján” kérdése, a választóknak pedig ahhoz kell hozzászokniuk, hogy egymáshoz jó esetben szögről-végről kötődő, rosszabb esetben egymással kifeje­zetten hadilábon álló koalíciók tor­nyosulnak fölöttük. Ezek az eszme­hagyott tornyosulatok — hogy úgy mondjam — kortünetek, az új Euró­pa meghökkentően virulens képződ­ményei. Fundamentalisták és világi­ak, fölzárkózáspártiak és leszakadá­sorientáltak, utódpártok és utódel­lenesek gazdag tenyészete préselő­dik össze az egységesülni vágyó Eu­rópa számos kormánykoalíciójában, kijelölve a mi számunkra is követen­dő utat, ha csatlakozni kívánunk. ·· (^)zömmel és büszkeséggel tölt­het el bennünket, hogy a mi koalíci­ós kormányunkba egy jottányival sem szorult nagyobb eszmei közös­ség, mint mondjuk a törökbe, egy makulányival sem kisebb az alkatele­mei közötti távolság, mint például a japán kormánykoalíció pártjai kö­zött, egyszóval tökéletesen Euro-(sőt, világ-) konformak vagyunk, vagy ha tetszik, minden pártpolitikai feltétel adott az EU-hoz, a NATO-hoz és minden egyéb intézményhez való mind zökkenőmentesebb fölzárkó­záshoz. A Pető-interjúban megtestesülő őszinteségi rohamot ezért akár nemzeti színfoltnak is tekinthetjük. Mert ha már nincs más út, mint a külső minták átvétele, akkor ez tör­ténjék a hazai sajátosságok kidom­borításával. Ha már kénytelen-kel­letlen szocialistáknak és liberálisok­nak kell alkotniuk a kormánykoalí­ciót, legalább abban térjenek el a külső mintától, hogy őszinték. A tö­rökök, a románok, a szlovákok, a ja­pánok és isten tudja, még kik, le vannak maradva egy brosúrával, ők még úgy próbálnak tenni, mintha koalíciós pártjaiknak bármifajta kö­zük lenne egymáshoz. Mi, magyarok már tudjuk, hogy erről szó sincs. Antallék, Fideszék még nem tudták, Hornék viszont már igen. Győzelem. És azt kell mondanom, jól van ez így. A közvélemény, a választók széles hada ugyanis ebből a helyzetből töb­bet tanulhat, mint abból, amikor az­zal áltatják, hogy kormánypártjai egy­­felé húznak. A piaci társadalomhoz ilyen értelemben is hozzá kell szok­nunk, nemcsak úgy, hogy vannak vesztesek meg nyertesek. Hozzá kell szoknunk úgy is, hogy egy választás nyomán összeáll X mennyiségű párt, amely Y irányba próbálja tolni az or­szág szekerét, aztán egy következő vá­lasztáson Z mennyiségű párt W irányt jelenít meg. Szocialista-liberálisok előtt X-ről, Y-ról, Z-ről és W-ről azt próbálták elhitetni velünk, hogy van egy közös többszörös, most legalább eljutottunk oda, hogy van két párt, közös többszörös nélkül. De legalább kezdik bevallani, és ezzel némi tám­pontot adnak a nagyérdeműnek, elő­revetítve, hogy körülbelül mire kell számítaniuk a demokratikus politika elkövetkezendő évtizedeiben. A legnagyobb őszinteséggel mondom: köszönet ezért. Iszonyú dolog kiállni egy ország elé, és azt mondani: nincs mit a tejbe apríta­ni. De tudjuk, hogy Churchill is az­zal nyerte el az angol nép bizal­mát, ahogyan brutális őszinteség­gel ecsetelte a várható kilátásokat. Rohanjanak hát, uraim az őszinte­ségbe, és meglátják, a várt hatás nem marad el. Persze attól függ, mit várnak. Gaál József műve 1996. OKTÓBER 4. Soros Stúdiószínházi Napok a Budapesti Őszi Fesztivál keretében (1996. szeptember 29 — októ­ber 6.) A Soros Alapítvány 1995-ben indí­totta színházi stúdióprodukciókat tá­mogató programját, mely a kísérle­tező, műhelymunkára alapozott stú­dió- és alternatív színházi produkció­kat támogatja a társművészetek köré­ből is (tánc-, mozgás-, gyermek-, illet­ve bábszínházi produkciók). .A program megszületését első­sorban az indokolta, hogy a Ma­gyarországon folyó politikai és gaz­dasági — és az ezekből fakadó kul­turális — változások nem kedvez­nek az elmélyült munkára épülő, művészi kockázatot vállaló, speciá­lis rétegigényeket kielégítő színházi vállalkozásoknak.” — nyilatkozta Nánay István kritikus, a Soros Ala­pítvány stúdiószínházi kuratóriu­mának elnöke. „Az alapítvány arra vállalkozott, hogy támogatásával alapot teremtsen az állami fenntar­tású s az alternatív színházak között formálódó kölcsönös előnyökkel járó együttműködéshez és a színpa­di formanyelv megújításához.” Az 1995-ben támogatott pro­dukciók közül a kuratórium által legjobbnak ítélt produkciókat te­kinthetik meg a Soros Stúdiószín­házi Napok keretében. A fesztivál­verseny is, a Soros Alapítvány — nem színházi — kurátoraiból álló zsűri döntése alapján a legjobb­nak ítélt előadás külföldi fesztivá­lon való részvételéhez az alapít­vány hozzájárul. „A Soros Stúdiószínházi Napo­kon lehetőség kínálkozik arra, hogy az érdeklődők átfogó képet kapjanak arról, mit képvisel, mer­re mozdul a színházi élet e meg­határozó, fontos rétege.” — hang­súlyozta Nánay István. További felvilágosítással kész­séggel áll a rendelkezésére Rónai Judit és Zsoldos László a Soros Alapítványnál, Budapest 315- 0303/123.­­ október 4. este 7 óra Merlin Színház Közép-Európa Táncszínház Lakodalom Koreográfus-rendező: Bozsik Yvette október 5. este 7 óra Stúdió „K” Színház és Teaház (IX. Mátyás u. 9.) Stúdió „K” Csáth Géza: Zách Klára Rendező: Fodor Tamás október 5. este 9 óra Merlin Színház Carambole tanz & theater Requiem for doo-doo (Svájc) Rendező: Goda Gábor október 6. este 7 óra Merlin Színház Black Water Fever Witkacy (Wit­­kiewicz): Hőbörgő János, Mátyás Károly Rendező: Hevér Gábor október 6. este 10 óra Merlin Színház Záró beszélgetés és díjkiosztó ÉLET ÉS AZ­IRODALOM

Next