Élet és Irodalom, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)

1997-02-14 / 7. szám - Almási Miklós: Sötét van • könyvkritika • Lengyel László: A rendszerváltó értelmiség tündöklése és bukása (Helikon Kiadó, 1996.) (12. oldal) - Varga Géza: rajza • kép (12. oldal)

A HÉT KÖNYVEI Ebben a rovatban lehetőleg minél több könyvújdonság megjelenéséről szeretnék beszámolni, ezért kérjük a kiadókat, a megjelenés hetében értesítsék szerkesztőségünket kiadványaikról (azaz adják meg egy gé­pelt lapon az alábbiak mintájára a fontosabb adatokat) és küldjenek recenziós példányt is. Köszönjük az írók Boltjának (Bp. VI. Andrássy út 45.) a lista elkészíté­séhez nyújtott segítségét. Összeállította: Pálfi Csilla. Költészet Jaj de szép az a Pest Versek Budapestről Válogatta: Albert Zsuzsa Az én Budapestem sorozat Sorozatszerkesztő: Török Gyöngyvér Városháza, 109 old., 520 Ft Kálloy Molnár Péter: Staccato Grafika: Kántor Katalin Fotó: Szlovák Judit Seneca Kiadó, 84 old., 395 Ft Elbeszélő próza Karinthy Frigyes: Egy nőt szeretni Igényes könyvtár Válogatta és szerk.: Hunyadi Csaba Szűkíts Kiadó, 160 old., 660 Ft Krasznahorkai László: Kegyelmi viszonyok Q. E. D Kiadó, 126 old., 507 Ft Edgar Allan Poe: Halálfejes pillangó Válogatta és szerk.: Hunyadi Csaba Ford.: Babits Mihály, Nemes Ernő Szűkíts Kiadó, 169 old., 590 Ft Taksonyi János—Banga Ferenc—Sze­­methy Imre: Veszedelmes dolog a bo­szorkányokat megbántani és még három történet Képes Próza Tár, 192 old., 920 Ft Ifjúsági irodalom Astrid Lindgren: Harisnyás Pippi hajóra száll Ford.: Tótfalusi István Az illusztrációkat Ingrid Vang-Nyman készítette Egmont Kiadó, 131 old., 599 Ft Astrid Lindgren: Juharfalvi Emil Ford.: Tótfalusi István Az illusztrációkat: Björn Berg készítette Egmont Kiadó, 123 old., 599 Ft Esszé Halász László: Szociális megismerés és irodalmi megértés Akadémiai Kiadó, 293 old., 662 Ft Szakolczay Lajos: A csavargó esztétikája Balassi Kiadó, 240 old., 600 Ft Publicisztika Hallam­a Erzsébet: Találkozás a delfinnel Pannonia könyvek Pro Pannonia Kiadó, 130 old., 150 Ft Krasznai Zoltán: A birodalom romjain Új Mandátum Kiadó, 218 old., 585 Ft Irodalomtörténet Kabdebó Lóránt: Vers és próza a mo­dernség második hullámában Argumentum Kiadó, 330 old., 620 Ft Rohonyi Zoltán: „Úgy állj meg itt, pusztán'’ Közelítés XIX. századi irodalmunkhoz Balassi Kiadó, 230 old., 750 Ft Nyelvészet Balassa Iván: Szabó T. Attila (1906— 1987) Erdély nagy nyelvtudósa Püski Kiadó, 157 old., 380 Ft Kultúrtörténet Ferkai András: Üzletportálok A mi Budapestünk sorozat Városháza Kiadó, 53 old., 250 Ft Gyermek a kora-újkori Magyarországon Társadalom- és Művelődéstörténeti Ta­nulmányok 19. Szerk.: Péter Katalin Sorozatszerk.: Glatz Ferenc MTA Történettudományi Intézete, 167 old., 580 Ft Történelem Szokolay Katalin: Lengyelország törté­nete Balassi Kiadó, 291 old., 580 Ft Politika A. Gregely András: Kisebbség, etnikum, regionalizmus MTA Politika Tudományi Intézet, 176 old., 575 Ft Filozófia Paul Ricoeur: Fenomenológia és herme­neutika Összeáll., ford., a tanulmányt és a jegyze­teket írta: Mezei Balázs Kossuth Kiadó, 165 old., 850 Ft Lélektan Ferenczi Sándor: Klinikai napló 1932 Sajtó alá rendezte és jegyzetekkel ellátta: Judit Dupont Bevezető: Bálint Mihály Akadémiai Kiadó, 234 old., 2480 Ft Életmód Raud McNally: Álmaink Földjén Nagy utazás a világ legszebb tájain Ford.: Falvay Mihály Officina Nova—Magyar Könyvklub, 219 old., 2200 Ft Szép kézimunkák Lépésről lépésre kezdőknek—haladók­nak * -Nt Ford.: Kászonyi Ágota Magyar Könyvklub, 249 old., 2600 Ft ALMÁSI MIKLÓS: Sötét van ■ Lengyel László: A rendszerváltó értelmiség tündöklése és bukása. Helikon Kiadó, 1996. 261 old. 798 Ft Rosszkedvű könyv, több napra megülte a gyomrom — mert igaz mese. Itt a tíz-tizenöt év politika- és mentáltörténete a rosszból a még rosszabbá tart, és sehol valami kilátás, biztatás — a szöveg logikája kíméletlen: még szarabb lesz min­den. Legfeljebb abban lehet bízni, hogy most már elfogy az osztogat­ható, eladható vagyon, nem lesz min korrupcióskodni, hogy jönnek a multik, akiknek már nem érde­ke, hogy ezeket a kis magyar buli­kat játsszák, meg jön talán egy új generáció, akinek elege lesz ebből az egészből. Egyébként még min­dig befelé megyünk az alagútba, és egyre sötétebb lesz. Lengyel diagnózisa kíméletlen: leszerepelt az értelmiségi elit, színe és fonákja egyaránt, úgy érzem, ki ebben, ki a másik rendszerváltás­ban nullázta le magát, több meg egyelőre nincs. Azzal a néhánnyal, aki kimaradt a szereplésből, úgy bánnak, mint az ütődöttekkel, hisz nincs pénzük, nyilván nem is érnek semmit. Meg egyáltalán: az Antall­­rezsimnek nem volt szüksége a füg­getlen értelmiségre,­­akiket hasz­nált, azokat beidomította), a mosta­ni pedig kikéri magának, hogy bele­pofázzanak a nagyok dolgába. Az az elit, aki ma ezt a játékot játssza, le­tette értelmiségi mezét, álruhában könnyebb. És nem is egy álruhában játszik. Ahogy Lengyel írja, ha egy közhivatalban mondjuk a főnökkel tárgyal, legtöbbször nem tudja, hogy most az intézmény vezetője, egy kft. elnöke, netán egy pressure group kijárója beszél vele. A „szelle­mi elit felfalta önmagát. Nem ő ette meg a hivatalt, hanem a hivatal za­­bálta fel őt: államhivatalnokká, ille­tékes elvtárssá, mandarinná, akadé­mikussá, titoknokká, pénzosztóvá varázsolódott” — és ez a leírás még gyengéd és megértő. Van ennél ke­gyetlenebb is. Amúgy az elemzés módszeres: a késő Kádár-kor struktúrájának, nyel­vi játékainak, szociometriai hálójá­nak leírásával indul, majd egy rövid átmenetet szentel az Antall-éra kon­zervatív Horthy-mániájának, meg az elszalasztott lehetőségeknek, s aztán jön a könyv legszomorúbb része, a 94-től induló jelen vizsgálata több metszetben. A régi nyelvi játékok visszatérése a Pannon-english-sel, (NATO-english-sel, orosz-english-sel kibővített változatban; a dezintellek­­tualizált, mucsai KISZ-bizottsági nyelvjárás elegyedése a yuppie bla­blával; és ide tálalja a közigazgatás lerohadását, a meg nem válaszolt le­velek modell-példáját, a miniszte­rek, főosztályvezetők felgyorsuló „kopásidejét” (és az ebből követke­ző rémségeket). Hogy a nagy remé­nyekből ezúttal se lett semmi. Hogy a hulla oszlik tovább. Mert a struktúrán nem lehet (nem tudnak) változtatni. Lengyel régi mániája, hogy ez a magyar köz­életi struktúra majd százötven éves. Azaz a kiegyezéskor épül fel a váz, amire aztán a különböző rendsze­rek, kormányok, más és más pántli­kákat raknak, anélkül, hogy magát a mechanikát átszerelték volna. Len­gyel e mélyszerkezetre példaként Lónyay Menyhért riposztját említi, mikor a pénzügyminiszter felhábo­rodottan kéri ki magának: tehet ő arról, hogy az épülő Nyíregyháza-Ungvári vasútvonal kétszer is érinti birtokát? És tényleg, nem tehet róla, ilyen a struktúra, miszerint a vasút­vonal mindig a hatalmon levők bir­tokát érinti, a pályázatok titkos sa­rokszámait valahogy mindig ők tud­ják meg, a kéz alatt elkelő ez-meg-az valahogy hozzájuk kerül — véletle­nül, mert hogy épp ott vannak. Ezek az ügyek — mondja Len­gyel — nem kivételes botrányok, — ez a rendszer normál funkcio­nálása. Hozzátenném, nem is mű­ködne az ország, ha ezek az ügyek nem lennének, mert mára már egybenőtt a rémség és normalitás, egyszínű lett, legfeljebb a hírekben írják nagybetűs szenzációként, a kisember már el se olvassa, meg­szokta, ebben nőtt fel, enélkül már élni se tudna. Hisz, neki is így jut ez meg az a húsboltban... Itt azonban a könyv pompás szö­vege egy pillanatra meggyűrődik, hiszen ha ez egy százötven éves struktúra, akkor mibe is bukott bele az értelmiség — történelmi kény­szerpályán futott, mit tudott volna tenni? De ez a gyűrődés csak egy pillanatig tart, mert Lengyel nem akarja a felelősséget a történelemre hárítani. A rendszerváltó értelmiség bűne, hogy elnézett a dolgok ilye­tén menete felett, hogy elnézte az elnyomorodást, hogy nem emelte fel szavát, ahol kellett volna — ak­kor is, ha épp nem lehetett. Hogy bele­szokott a megszokhatatlanba. A könyv több szinten írja le ezt a bukást: szellemileg, amennyiben ma már nem sikk könyvet írni, kita­lálni valamit — sőt, a szellemi érté­kekkel való bíbelődésből lenézett pepecs lett. Erkölcsileg a pénz fer­tőzte meg — ahol is nem mentség az egyének tiszta keze: „mikor a po­litikus értelmiség azzal mentegető­zik, hogy ő személy szerint nem, csak a pártja rabol, ez jól mutatja az erkölcsi bukást.” A félig meddig ismerős dolgok tömény rendszerbeállítása azonban sokkol. Pár új mozzanat még ezen túl is rászól az olvasóra. Az egyik: Lengyel fedezi­ fel, hogy aki ma ki­bukik ebből a rendszerből, az a semmibe esik, nincs másik szék, asztal, telefon. (Így van ez? Talán. Habár...) No meg a nagy leroha­­dásban a rendszerváltó értelmiségi elit nem nyomorodott el — ezért bukását sem fogja sajnálni a társa­dalom szegényebb fele — egyedül marad. S végül: a kormányzati, ál­lamigazgatási, hivatali ügymenet, sőt törvénykezési munka káosza, a slendriánság és rendcsinálási düh periodikus váltakozása, amitől az államgépezet maradék ügyviteli fe­gyelme is szétesik. Én itt kaptam a szívemhez: mi a túró marad itt, ki fogja tudni ezt a totál lepusztult szerkezetet rendbe­hozni? Mert az osztogatni való most pár pillanatokon belül elfogy, a kapcsolati tőkét se lehet már na­gyon használni, mert a multiknak megvan a maguk klientúrája, s kü­lönben is nagyban játszanak, a kis magyar ultisok fel sem érnek az asz­talukig. A bajoknak ez a része tehát úgy-ahogy rendbe hozható. De az állami, közigazgatási gépezetbe ke­rült homokot évtizedekig moshatja a következő — Lengyel reményei szerint normálisabb, fiatalabb — generáció. Mi viszont ebben élünk: nekünk kell lenyelni a rosszul meg­fogalmazott törvények rémes követ­kezményeit, azt hogy nemcsak a holnap, de a jelen is kiszámíthatat­lan, mert mindent módosítanak, (rosszról rosszabbra), hogy egy TB- törvény megértéséhez három diplo­ma kell, hogy akivel tegnap megál­lapodtál valamiben, annak helyén ma más ül, olyan, akinek fingja sincs, miről is készült az a bizonyos megállapodás. Stb. A politikai szerkezetben nem lát fenyegető katasztrófát: kivérzett tár­sadalomban lepusztult aktorok esz­közök híján mire is mennének? Amitől persze még sötétebb a kép. A könyv végére talán ez lesz igazán zavaró Lengyel kasszandráskodásá­­ban: legalább valamiben engedne reménykedni. Igaz, két ponton en­ged: jönni fog egy ifjabb generáció — már említettem —, és hogy a nagyipart, piacot, bankokat elfogla­ló multik egy másfajta corporate culture-t fognak meghonosítani, ami — talán — elsöpri ezt a százöt­ven éves átkot. Há­t, egyik sem igazi biztatás, egyik túl vékony vigasz, a másik túl vastag. Szeretnék, de nem igen tudok fel­szólalni diagnózisa ellen, mert Len­gyel ezt a könyvet nem publicisztiká­nak szánta, itt minden dokumentál­va van — részben történelmileg, és szépirodalmilag (!), részben okada­­tolva, számokkal, dátumokkal, köz­gazdász-logikával, nevekkel. Doku­mentum, amiben minden benne van. Igaz, a nyomaték kedvéért — és hogy odafigyeljenek a már érzéket­len fülek — minden egy kicsit el van túlozva. Mert azért maradtak még integer személyiségek, tiszta kezűek, sőt szellemi értéktermelők is — csak éppen nem látszanak —, istenem, ilyen a mai médiakultúra. De vannak, hiszen Lengyel többször is idézi pl. Gombárt, Mészöly Mik­lóst, én is tudnék egy-két nevet, fi­gurát említeni. Persze ettől nem lenne radikálisan más a kép. De leg­alább nem lenne ilyen szürkében­­szürkén homogén. Magyarán: azt hiányolom, hogy miért nem nyújt valami élni segítő akármit. Mert hogy e történet ilye­tén felmondását az olvasó lelke síny­li meg. Elmegy a kedve az élettől. És az valahogy nincs ínyemre. Varga Géza rajza ÉLET ÉS[Z IRODALOM 12 1997. FEBRUÁR 14.

Next