Élet és Irodalom, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)
1997-02-21 / 8. szám - Szigeti Csaba: A láthatatlan látogató • könyvkritika • A látogatás. Kortárs francia költők (József Attila Kör-Jelenkor Kiadó, 1995.) (14. oldal) - Schiller Róbert: A professzor és kora • könyvkritika • Staar Gyula: De mi az igazság… Beszélgetések Simonyi Károllyal (Közlöny- és Lapkiadó, 1996.) (14. oldal)
SZIGETI CSABA: A láthatatlan látogató ■ A látogatás (Kortárs francia költők). József Attila Kör— Jelenkor Kiadó, 1995. 197 oldal, 600 Ft Kortárs francia költők antológiája olyan ritkán jelenik meg nálunk, hogy ennek a ritkaságnak még kiszámíthatósága (gyakorisága) is van. Tapasztalatom szerint nagyjából két évtizedet kell várni egy-egy újabb költőszemlére: úgy látszik, ennyi az az időtartam, amely a tágabban értett jelent félmúlttá teszi, vagy másként fogalmazva, egy jelent követő újabb jelen ennyi idő alatt válik érzékelhetővé. Talán éppen ezért minden újabb gyűjtemény nem csak az épp adott kortársi francia költészet épp adott jelen állapotával vet számot, de számol a megelőző magyar nyelvű gyűjteménnyel is, ha úgy tetszik, a megelőző gyűjteménnyel is „beszélget”: a virágfüzérek nem láncolódnak kifejezetten össze, de viszonyulnak egymáshoz, koncepciózusan. Például amikor Somlyó György megírta — a szóhasználatot tüstént magyarázom — Hallomás című antológiáját (Harminchat új francia költő, Európa, 1971), visszautalt Dobossy László 1958-ban megjelent Mai francia költők cíetű antológiájára, rámutatván, hogy a megelőző, a Dobossyé „éppen azokon a neveken végződik, amelyeken a mienk kezdődik”. Ezzel azt mondja, van „folytonosság” és van „stafétabot”. És van a legújabb gyűjtemény, A látogatás a címe. Kortárs francia költők, a JAK Műfordító Füzetek sorozatban jelent meg. „Válogatta, az eredetivel egybevetette és az életrajzi jegyzeteket írta Tóth Krisztina”, ahogy a belső címlap és az impresszum dixit. Mindig kell valami, ami áttekintést ad az áttekinthetetlenről, esetünkben a kortárs francia költészetről, csak hogy egyáltalán tudjunk valamit, ha már korábbi jelen tudásunk a félmúlt tudásává vált és ha már a látogatásra megérett az idő, a hallomás után. Megítélhető-e bármely kortárs francia költőantológia? Megítélhető-e, hogy egy válogatás jó vagy sem (azaz hogy költészettörténeti szempontból és a jelen terep szemszögéből valóban fontos szerzőket mutat be)? Honnan tudhatom? Mi lehet a megítélés alapja? A jelen francia költészetről meglévő roppant csekély ismereteim bizonyosan nem képezhetik az ítéletalkotás alapját. Sőt, éppen maga a magyar nyelvű antológia hivatott arra, hogy sporadikus és teljesen esetleges ismereteimet némileg megbízhatóbb alapra helyezze. Egyezzünk meg a következőben: az antológiacsinálás írásfajta, az írás egyik, bár sajátos, de jól elhatárolható fajtája, ezért mondottam volt, hogy Somlyó György megírta a Hallomást, azt a kötetet, amelynek mindenestül ő a demiurgosza: ő olvas, ő válogat, ő fordít, ő komponálja meg a könyvben a szerzők-művek sorrendjét, ő informál „kisarcképekben” és a jegyzetben róluk. A látogatás esetében pantheisztikus érzésünk támadhat, egy szétszóródott természetű demiurgosz mindenütt jelenvalóságának érzése (a kötet szerkesztője 31 francia nyelvű költő és 15 műfordító — köztük önmaga — összjátékát vezérli). A jelen antológia is viszonyul az őt megelőzőhöz, ámbátor többnyire negatív módon. Ha Dobossy és Somlyó írása között vannak névátfedések (és vannak, jelezvén a kontinuitást), itt nincsenek. Ha Somlyó megírja egy esszében azt a látomását, amely a(z akkori) kortársi francia költészet egészéről megképződött benne, itt nem lelünk sem elő-, sem utószót, talán azt állítván ezzel a hiánnyal (amit csak sejtek), hogy Tóth Krisztina szerint összkép, látomás, vízió a jelen francia költészet egészéről vagy közel egészéről megbízható módon nem alakítható ki. Ha Somlyó megmutatja válogatásának szempontjait, e szempontok minden szubjektivitásával, esetlegességével, ingatagságával és bizonytalanságával együtt, akkor itt a némaság magabiztosságát tapasztalhatni, azaz semmiféle fogódzót, támpontot, információmorzsát nem kapunk a látogató szelekciós szempontjait illetően. Ha Somlyó pontosan és részletesen felsorolja azokat a francia antológiákat és folyóiratokat, amelyek összeállításai modellként, mintaként szolgáltak a számára (anélkül persze, hogy bármelyiket is egy az egyben követte volna), ezzel szemben itt — már egyáltalán nem meglepő módon — semmiféle utalást nem találunk a „kiindulási pontokra”, az eredeti nyersanyagra nézve. Vannak szakácsok, akik nem szeretnek a vendég előtt főzni. Egy szó mint száz, az olvasónak kell valamilyen átfogó képet kialakítania, nekünk kell alapvető megállapításokat szerkeszteni. Minthogy a hallgatózó Somlyó látható, a látogató Tóth Krisztina pedig láthatatlan. Hogyan alakíthatom ki tehát értékelő álláspontomat? Megkísértett az a gondolat, hogy bizony előveszem a legfrissebb francia antológiákat, legott megvizsgálom az ő toplistáikat, összevetvén őket A látogatás névsorával és anyagával. Időigényes, pepecselő és nagy munka, csekély várható eredménnyel, ráadásul ellentétes Tóth Krisztina intenciójával, kinek hallgatása azt sugallja, felesleges ilyen munkába belefogni. Inkább ahogy a kötet mondja: az egyes művek eredeti megjelenési helyei többnyire egyszerzős, önálló verseskötetek, a jegyzetekben említett rengeteg verseskötet alkotja tehát a mintavétel teljes terrénumát. Gondoltam, azért csak belenézek valamilyen kurrens bibliográfiába, hogy ott milyen összképet kapok. Igaza van Somlyónak, az ilyes antológia olvasója „érdeklődő, bíráló és gyanakvó szemmel figyelő” — hát még én! Kapóra jött, hogy 1996 júniusában a (Le) Frangais Aujourd’hui című, irodalomtanárok számára készült folyóirat 114. számában megjelent Serge/ Martin/ Aposztillák című elvarázsolt, „Kicsi, alkalmi és kritikai bibliográfiája”. Gondoltam, összevetem az ő ízlését és értékítéleteit A látogatás szerkesztőjének ízlésével és értékítéleteivel (mert benne lenni valamely antológiában éppoly kitüntetettség, mint ahogy a „nem vagyok benne” is szerkesztői értékelés kérdése). Nos, alig 3-4 közös nevet találtam, de üsse kő, extravagáns aposztillákról van szó. Próbáljuk meg, gondoltam, egyetlen összefüggő szövegként elolvasni a teljes antológiát! Amennyiben az antológiaírás tevékenysége érdekel, a gyűjtemény látható és nyilvánvaló megkomponáltsága mindenképpen feljogosít egy ilyen olvasatra. Egyébként a két tárgyalt magyar antológia szinte egyetlen közös vonása, hogy mind a kettő egységes kötetként megkomponált liker: az egyes francia szerzők sem itt, sem ott nem az ábécé önkényes és jelentés nélküli sorrendjében követik egymást. Itt is kerestem referenciát Elővettem Jacques Roubaud félklasszikus formális monográfiáját, az 1978-ban megjelent La vieillesse d’Alexandre címűt. Szeretem ezt az okos és pontos könyvet, ezt a „tanulmányt a francia vers mostani állapotairól”, melyet néhány éve (1988-ban) újrakiadott a Ramsay, gondolom, nem azért, mert a könyvben adott terepjellemzés olyan drasztikusan elavult. Kérdésem ekkor így módosult: ehhez képest tapasztalható-e valamilyen, a magyar nyelvű antológiából kiolvasható (kihallható) változás a ‘60-’70- es évekbeli állapotokhoz képest? Semmi ilyesmit nem vettem észre. Vagy azért, mert ilyen változások valóban nem is következtek be, vagy azért, mert a mostani magyar kiadás mintegy öntudatlanul egy korábbi összképhez igazította a jelen állapotokat, félkonzervatív válogatásával. Végül úgy gondoltam, meg kell nézni az egyes verseket! Sosem szabad panaszkodnunk, ha jó költeményekre lelünk, magyar nyelven szépen működő versekre. (Itt nem nagyon értettem, mit jelent a belső címlap hátoldalán az, hogy a szerkesztő az egyes fordításokat „az eredetivel egybevetette”: ilyesmi, a szegedi Albert Sándor igazán a megmondhatója, szakfordítások esetén fontos és kötelező, no de műfordításoknál?! Képzeljük el, milyen hegyomlásos eredménnyel járna, ha Arany Aristophanését vagy Babits Commediáját „betű szerént” összevernénk az eredetivel: a jelentésbeli eltérések olykor akkorák, hogy én sem javasolnám a kiadásukat.) Itt. ■ Staar Gyula: De mi az igazság... Beszélgetések Simonyi Károllyal. Közlöny- és Lapkiadó, 1996. 152 oldal, 600 Ft Ez a könyv nagyon egyszerű munkának látszik. Karcsú kötetnyi interjú a magyar tudomány egy nagyjával könyveiről, kutatásairól, tanári munkájáról, életéről. Tehát elméleti fizika, mérnöki tudományok, részecskegyorsító, egyetemi előadások, tankönyvek — kit érdekelhet ez a szűken vett szakmán kívül? Tudnivaló, hogy az elméleti villamosságtant vagy a kvantummechanikát nem szokta a showbiznek kijáró érdeklődés övezni, művelőinek személye többnyire árnyékban marad, és csak az eredményeik lesznek, ha lesznek ismertté, azok is csak a távolabbi-közelebbi kutatói körön belül. Simonyi Károly személyét és tankönyveit sok évtizede ismerik és tisztelik azok, akik a Budapesti Műszaki Egyetemen tanulhattak tőle, vagy akik közvetlen munkatársai lehettek. Tekintélye ezekben a körökben feltétlen. A könyvolvasók nagyobb tábora 1978 óta ismereti, amikor megjelent A Gzika kultúrtörténetének első kiadása. A könyv azonnal népszerű lett: „... sikerének egyik összetevője kézenfekvő, méretéhez és szép kiállításához mérten nem kerül sokba. Kiváló ajándéktárgy diákoknak.” Ezt a kesernyés megjegyzést Simonyi maga teszi a saját könyvéről. Nem ez az egyetlen passzus, ahol kíméletlen önmagával. Pedig igyekszik a szánkba rágni, hogy dehogy is szerénykedik ő. Tisztában van eredményeivel, érdemeivel, tudja azt is, hogy az egyházasfalui szegény, tízgyermekes parasztcsaládból kivezető út sem volt magától értetődően könnyű. Szerénységét a magával szemben támasztott igényekhez kell mérnünk. A kutató elégedetlen, a pedagógus sikeresnek tudja magát. Amire valóban büszkének látszik, az szívós szorgalma, konok munkabírása. Iszonyú rendet vágtam — ez a címe a kötet legterjedelmesebb, az életútról beszámoló írásának. Hogy aztán ez a földműves metafora rögtön önbírálatba váltson: fiatal korában, már egyetemi tanárként is, rendszeresen hazajárt aratni, édesanyjának büszkeségére és a marokszedő bosszúságára. Mert túl széles volt annak a levágott rend. Az önelégültség nem Simonyi műfaja: „... csak egy autista lehet maradéktalanul boldog” — mondja az 1995-ös interjúban, mikor pedig az egyes verseknél bizony nem csalódtam, akadtam szép számmal gyönyörű költeményekre. Kérem az Olvasót, ki-ki keresse meg a maga kedvenceit! Kellemes, jó időtöltés. A kötet szerzőiről szóló jegyzeteket, ahogy mondani szokás, mohó érdeklődéssel olvastam, mivel korábban egyetlen, a kötetben szereplő szerzőnevet nem ismertem (egyik-másikuktól lehet hogy olvastam már valamit, de nem maradt meg belőle semmilyen emléknyom, ergo egyetlen szerzőtől nem olvastam korábban semmit). A válogatás tényleg nem másodlagos frissességű, valóban recens anyagokat tartalmaz (és ugyan nincs minden névnél feltüntetve a születési idő, a legfiatalabb költő 1962-es születésű, tehát most 35 éves, ami nem rossz). A jegyzetekből Yvon Le Men kimaradt, csak arra tudok gondolni, hogy véletlenül. Én úgy tudom S. M.-től, hogy a belga Guy Goffette nem 1947-ben született, hanem 1940-ben, de Jacques Roubaud-tól lehet tudni, hogy a téves lexikonadatok a számítógépes vírusok terjedési sebességével és kiirthatatlanságával rendelkeznek, ráadásul az ilyen dolgokról, mint születési idő, sem biztosat, sem ennek ellenkezőjét állítani nem lehet. Érdeklődéssel olvastam azt is, hogy Serge Pey „Az megint a nagy nyilvános sikerről, a kultúrtörténetről van szó. Ezt a kijelentését azonban, legalább egy részében, a világ jelenlegi (mindenkori?) viszonyai indokolják. „Szociálisan érzékeny ember vagyok .... Rossz lelkiismerettel pedig nem lehet boldog az ember.” A kötet utolsó beszélgetésére 1996- ban került sor. Unom Daniét — ez a címe, utalva egy Kosztolányi elbeszélte irodalmi anekdotára: ezt a vallomást tette a halálra készülő Lope de Vega. A síri tréfa enyhíti az alcíme szerint is a végső kérdésekkel foglalkozó beszélgetést. Halál, eutanázia... De erről is az emberi és tudósi felelősutóbbi években verseinek szövegét egészen apró betűkkel hosszú gesztefenya-botokra írja — kaphatók a »jobb« párizsi könyvesboltokban”. Rögtön tudtam, hogy én legutóbb is csak a közepes vagy egészen silány párizsi könyvesboltokat kerestem fel, mert könyvekre igen, botokra nem emlékszem. Ráadásul másutt azt olvastam, meg paradicsomkarókra ír. Le is mentem tegnap a Klinikákhoz, ide az Üllői út mellé (itt vannak hozzám legközelebb gesztenyefák), szenilizálódó emlékezemet ellenőrizendő: igen, állíthatom, a gesztenyefának, legalábbis a Józsefvárosban, olyan rángatózó formájú ágai vannak, nem nagyon tudom elképzelni, hogy belőlük bárki költő botot faragjon, ábrákkal tele, és még a nyele is beszél. Negyedszázad távolából ma már tudható, a korábbi francia költőantológia érvényes és jó gyűjtemény volt, ma már tudható, az utólagosság állapotában, hogy azóta alig esett ki egyegy név, de Yves Bennefoy, Denis Roche, Jean-Pierre Faye és társaik vitathatatlan félklasszikusok (szerintem). Húsz-huszonöt év múlva pontosan meg lesz mondható A látogatás válogatásának érvényessége is. És miközben igen és valóban örülök A látogatásnak, annak, hogy van, e perctől elkezdek várni, Még jut Simonyi eszébe. És nem csak az eutanáziát illetően. „Legyen szó atomerőműről, árvízszabályozásról, bálnavadászatról, a döntéshozást ki kell venni a szaklobbyk kezéből.” Ami pedig az általános emberi felelősséget illeti: „Én az Emberi Jogok Chartájához mellékelném az Emberi Kötelességek Chartáját.” Mert különben: „Hová lesz a szeresd felebarátodat, mint tenmagadat?” Az az ember kérdezi ezt, aki bevallja, János evangéliumában hozzám Pilátus áll legközelebb.” Mert a vallásos hithez nincsen köze, bár (ő is mástól idézi): „Nincs Isten, de Szűz Mária az ő édesanyja.” Simonyi kétkedő, toleráns, de szívesen gúnyolódik „egy vad liberális” rovására. Fiatalabb éveiről szól, amikor azt mondja:Ahogyan tágult a látóköröm, úgy zsugorodott össze hazafiúi büszkeségem.” Mára aztán úgy véli: „... az én speciális képességeimet sehol másutt nem tudtam volna így kibontani, mint Magyarországon, és bármilyen furcsa, éppen abban az átkos rendszerben.” A kötet első és utolsó beszélgetése között 17 év telt el. Minden elbeszélés az időről szól, de ez a kötet nagyon egyszerre szól az események és az elbeszélés idejéről (hogy ezeket fogja aztán egybe a mi olvasásunk ideje). Az események: Simonyi élete és munkája. Az elbeszélés: mikor, mennyit és hogyan lehetett ebből elmondani, leírni. És ez, a leírás, már a beszélgetőtárs, Staar Gyula ideje is. A professzor bizalmába fogadta a fiatal szerzőt, feltárta előtte azt is (a szovjet hadifogság nyomorúságától a forradalom utáni keserves kiszorítósdiig) , amit az első beszélgetés idején egyáltalán nem, a második alkalmával is csak módjával lehetett közölni. Staar, titoktartó emberként is, leleményes szerkesztőként is rászolgált erre a bizalomra. A könyv így egy barátság történetévé is vált. Az utánunk következő olvasók pedig, keltezésükkel együtt olvasva a szövegeket, a beszélgetések korának történetét is rekonstruálhatják majd. Staar Gyula természetesen nem egyszerű lejegyzője egy kötetnyi magánbeszédnek. Kérdéseivel, szerkesztői munkájával nemcsak az események helyét, idejét, összefüggéseit illetően van az olvasó segítségére. Beszélgetőtársként és szerzőként világos kérdésköröket rajzol ki, ellenvetéseivel, kérdéseivel egyre mélyebb megnyilatkozásokra ösztönzi partnerét. Hogy aztán észrevehetetlenül eltűnjék a nagy ember mögött. SCHILLER RÓBERT: A professzor és kora ÉLET És IRODALOM14 1997. FEBRUÁR 21.