Élet és Irodalom, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)
1997-06-06 / 23. szám - Földényi F. László: A semmi súlypontja • könyvkritika • Tandori Dezső: Kész és félkész katasztrófák (Magvető, 1997.) (13. oldal)
■ Tandori Dezső: Kész és félkész katasztrófák. Magvető, 1997. 256 oldal, 1400 Ft A legszívesebben azt mondanám rá: esszékötet. Ám amit mifelénk esszének tartanak, az olyannyira különbözik attól, amit Tandori Dezső új könyvében olvashatunk, hogy inkább nem is óhajtom eldönteni, mi a műfaja. Vagy ha mégis, akkor olyan tág jelentést adnék az „esszé” szónak, ami sokakban, akik az irodalmiasságnak, a lekerekítettségnek, a szépen hangzó egésznek a hívei, visszatetszést keltene. Pedig az esszé eredeti jelentése sok mindenre lehetőséget ad. Még a szándékos lekerekítetlenséggel és a folytonos félresiklással való kísérletezésre is. Meg arra, hogy az író ne normákhoz igazodjon, hanem ő teremtsen normát. És arra is, aminek Tandori Dezső kötetét olvasva tanúi lehetünk: hogy az esszé, ezúttal tényleges kísérletként, elkezdje önmagát fölmorzsolni, hogy végül - saját „irodalmiasságát” aláaknázva - kísérlet helyett a minden kísérletezést megelőző kísértésként álljon előttünk. A Kész és félkész katasztrófák ennek az „önállósult” kísértésnek az emlékműve. Sőt: a drámája (s ezzel szándékosan bonyolítom a műfaj kérdését is), amelynek két főszereplője van. Az, akit megkísértettek (akit nevezhetünk TD-nek, de egy testet öltött kísértetnek is), és az, aki őt megkísértette. Van valami lelkesítő a megkísértettségben. Még akkor is, ha a lelkesedés ezúttal a fenyegetettség velejárója. Olyan lelkesedés ez, amit akkor érez az ember, ha önnön lénye (és lényege) forog kockán. Ekkor önmagával áll hadilábon, s kiderül, hogy, mint a kitűnő amerikai költőnő, Marianne Moore mondja, minden valódi háború befelé irányul. Ilyen lelkes háború szemtanúi lehetünk a kötetet olvasva. Ha újabb műfaji meghatározást kellene adnom, immár azt mondanám: háborús költészet ez a könyv, méghozzá a javából. Esszé, dráma, háború. Olyan háború zajlik a lapokon, amelynek a kísértő éppúgy vesztese, mint a megkísértett. „Egy t. d. nevű illetőt az Úr azzal akar gyötörni, hogy: mikor neki már elég lenne az azonnali meghalás v. örök megélhetés, szerényen, dolgoztatja.” Az azonnali meghalás vagy örök megélhetés (más szóval: eleven múmiáiét) nem t. d. akaratától függ, hanem az Úrétól. Ezt az Urat azonban - még ha többször elő is fordul a kötetben, sőt néha még az Isten nevet is megkapja - semmilyen vallásnak vagy hitnek a kalodájába nem zárnám be. Mert a vallás, a hit, mint egy jó pásztor, mindig egyben tartja, vagy legalábbis igyekszik összeterelni azt, ami természete szerint szétfelé igyekszik. Az az „Úr” viszont, aki Tandori kötetében hol itt, hol ott felüti fejét, nem jó pásztor. Ő a viszálynak, a terrornak az ura. E terror színhelye pedig az önmagával küzdő lélek. Az Úr - Tandori Istene - olyannyira belegabalyodott az emberi lélekbe, hogy ha elpusztítja azt, akkor maga is vele pusztul. Csoda-e, ha nincsenek győztesek? Legfeljebb pillanatnyi nyereségek vannak, úgy, mint egy vaktában folytatott, minden haditervet nélkülöző kíméletlen partizánháborúban. „Ez az isten (sic, i, nem sic, i), (td, ah, a hiú), ez az isten a végső értelmetlenségig rendelkezett velem (‘fölöttem’), tartott engem egy ürességben, tagadásokéban, szenvedélyes megtagadásokéban, énemnek tagadásában és megtagadásában (szenvedélyes megtagadásában énemnek), a legparányibb maradékig elrombolta bennem a gondolkodó életet, az érzékelő (érzetes) életet. Oda juttatott, hogy legyek mint egy járó automata... De olyan automata (legyek, tette ő), amely (aki) öntudatlanságának törését (törtségét) érzi (érzékelve).” Nem sok illúzióval kecsegtető szavak. Elég, ha ujjainkkal kezdjük pörgetni a kötetet, s hunyorítva nézzük a tördelést, máris láthatjuk, mihez vezet a szenvedélyes megtagadások sorozata. Például hogy műfajilag meghatározhatatlanná én azt mondanám: üdítően szabaddá válik a könyv. Hogy „irodalmilag” semmilyen kritériumnak sem tesz eleget. „Itt egy minden normától egészen elütő lélek működik”, írta Kukorelly egy korábbi Tandori-kötetről, a Koppár köldüsről. A Katasztrófa-könyv már semmilyen normától nem üt el. Ha olvasom, eszembe se jut, létezik-e más norma. Tandori, mint már az Evidenciatörténetekben is, ezúttal maga teremt normát. Olyasminek a születését láthatjuk, amire a magyar irodalomban nem nagyon van példa. Ahogyan annak idején a Hamlet-, illetve a Talált tárgy-kötet a század talán legradikálisabb fordulatát hajtotta végre a lírában, úgy legújabb prózája magát az írott szót, az „irodalmat” juttatja határhelyzetbe. Nincsen egységes „hangneme”: e kötet hol filozofikus, hol abszurd, hol idegesítő, hol költői, hol részegítő, hol fárasztó, hol szívbemarkoló, hol nevettető, hol obszcén, hol vallásos. Nincs „irodalmi hangvétele”, mert nem az irodalomból szól felénk, s nem is az irodalomról szól. Ritkán bíztak ennyi terhet az írott szóra a magyar prózában - de az is ritka, hogy egy író ennyire ne bízzon abban, hogy az írott szó bárkit vagy bármit meg tudna még váltani. Kapálás-irodalom. „Ha kapálózás a könyv első fele, talán még mindig inkább: kapálás. Kimentem a földre, mint a paraszt, és káromkodva kapáltam, mit tudom én.” Kapál a költő (népi irodalom), egyre mélyebbre, bele a saját lényébe, míg végül egy nagy üres gödörré nem válik. E gödörből pedig anarchia árad szét, ami attól kristálytiszta, hogy semmire nincsen tekintettel. Terrorista irodalom. Ez ennek a könyvnek a számomra legvonzóbb vonása: hiányzik belőle minden kacérkodás (az irodalom és az élet tükre előtti illegetés). „Mennyivel nagyszerűbb fickónak látszom a versemből, mint amilyen silány/féle) valójában vagyok.” Talán ez is hozzátartozik az esszéhez: leépíteni a „látszatot”, ami mindenfajta irodalom kiiktathatatlan csapdája. Az esszé Tandorinál: az irodalom likvidálása, az irodalom eszközeivel. A szerző ekkor Hamlettel együtt elmondhatja: „látszikot nem ismerek” - s máris ott vagyunk, ahol évtizedekkel ezelőtt: a Töredék Hamletnek című kötetnél. Nincsen „látszik”, mert nincsen kezdet és vég, nincsen dramaturgia, nincsen hasonlatrendszer és nincsen tanulság, csak valami mechanikus végzetszerűség, ami az embernek, ha ezt érzékelni kezdi - márpedig T. D. folyamatosan ezt teszi könyveiben -, nem engedi, hogy a „látszat” és a „valóság”, a „felszín” és a „mélység” önámító kettősségeibe ringassa magát. Végső soron azt nem engedi, hogy vigaszra találjon. S ezúttal oly mindegy, hogy ezt a vigaszt az irodalom vagy egy isten nyújtja-e. A Kész és félkész katasztrófák engem két dologról győzött meg. Egyrészt arról az evidens, mégis oly ritkán átélt bizonyosságról, hogy egyes egyedül az van, ami van; másrészt pedig arról, hogy ha nem létezik semmi „mögöttes”, hanem kizárólag a végtelenül közönyös, mindenre kiterjeszkedő „van”, akkor a semmi ebben üti fel a fejét. Egyes egyedül a felszín létezik - miközben éppen ez létezik a legkevésbé. Erről a folyamatosan terebélyesedő semmiről szól Tandori esszékötete. S mert háborús költészet, háború pedig nincsen halottak nélkül, ezért e semmi magának a halálnak álarcát ölti fel. Ez a mindent fölmorzsoló halálos semmi ebben a könyvben az Egészt támadja, az Egésznek az eszméjét. Olyan vehemensen, hogy még ezt a szót: „könyv” is gyanússá teszi. Azt sem tudni például, hol kezdődik. Hiszen a legelején már vége is van: „Kezdeni még csak elkezdhetem, de mit kezdjek vele?”, olvasható valahol az „eleje” felé. A „végéhez” eljutva azonban olyan érzésem van, mintha most kezdődne minden. A könyv önmagát írja - a szavak újabb szavakat szülnek, ezek hangtestes asszociációkat, az asszociációk viszont épp azt rombolják, amit elvben segíteniük kellene: a teljességet. Az el- és visszaágazások könyve ez. Szívem szerint varázsgömbnek nevezném, amelyben minden mindennel összefügg. De a gömb a teljesség képzetét kelti, itt viszont folyton aknák - szóaknák - robbannak, az élet meg közben beléremeg. Tandori folyamatosan kommentálja és tervezi a kötetet, még akkor is, amikor már a végénél tart („az esszé az esszé keletkezéstörténete”, írja), azaz a kötet végső soron a kötetre irányuló vággyal és akarattal is azonos. Úgy önmaga hát, hogy közben éppen önmagával nem azonos. Nem gömb, hanem szikraeső. Naplónak is nevezhetném, ha nem ugyanez lenne érvényes az életre is, aminek egy napló a lenyomata: az életet, amely e könyv lapjain kibontakozik, paradox módon ezúttal az élet hiánya teszi olyan életszerűvé, vagyis halálossá. Nem napló hát, hanem mégiscsak esszé - amelynek igazi témája az életet megkísértő semmi. „Az esszé... kísérlet lenne nekem arra, hogy megtudjam, miből van elegem”, írja, majd hozzáfűzi: „Tudom én azt anélkül is, hogy közelebbről tudnám, miből van elegem.” És ezt követi az esszé frappáns meghatározása: „Ha volnának csodák, nem kellene az esszé. Csak fölnézne mindenki az égre, valami megvilágosulna, kész, csoda lenne, megeredne valami fény.” Csodák helyett folytonos csodahiánnyal találkozhatunk e kötetben. A hiány az élet csodátlansága betolakodott a Kész és félkész katasztrófák lapjaira, átitatta a könyv szavait és mondatait, amitől ezek életszerűbbek lettek, mintha arra törekedtek volna, hogy irodalommá álljanak egybe. Hadd valljam be: nekem e csodahiány is hatalmas csoda. Az élet és a művészet találkozik a kötet lapjain. De ennek eredménye nem az, amit a romantikusok akartak és hittek. A létezés nem válik költőivé s ettől kerek egésszé. Ellenkezőleg: azzal szembesülhetünk, amit a nem romantikus, hanem realista, még egy Balzacnál is realistább Antonin Artaud s a hangsúly nyomatéka miatt hagyom a végére a nevét - így fogalmazott meg: „tudom, hogy amikor azt hittem, hogy ezt a világot utasítom el, akkor a semmit utasítottam el... tudom, hogy ez a világ nem létezik, és tudom, hogyan nem létezik. Eddig attól szenvedtem, hogy elutasítottam a semmit. A semmit, ami pedig már bennem volt.” Ezzel a nemlétező, mégis minden érzéket leigázó világgal folytatott háborúnak a menetét követhetjük nyomon e kötetben. A világ ebben a könyvben maga a megtestesült töredezettség, csorbultság, egy hatalmas hiba, mely magát tökélynek mímeli. Tandori radikalizmusa e lapokon a gnosztikusokéval vetekszik, és mindenképpen egy tőről fakad Artaudéval, akit szintén azért tudta megőrizni tisztaságát, mert semmiféle megváltás hadjáratában nem volt hajlandó részt venni. Tandorinak sincsenek illúziói. Ettől olyan mélyen politikus is ez a könyv politikusabb, mint azok, amelyek/akik minduntalan elkötelezik magukat. Tandori elkötelezettsége gyökeresebb, kötete a belső kötetlenségnek is kézikönyve. És közben a küzdő felek már említett lelkesedése minket, olvasókat sem hagy érintetlenül. De nem kerülne sor erre, ha nem éppen az a mindent kiüresítő semmi tenné olyan telítetté a könyvet, amelynek súlypontját előbbutóbb Tandori olvasója is kénytelen fölfedezni magában. FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ: A semmi súlypontja Az írók Boltja ünnepi könyvheti dedikálásai a Liszt Ferenc téren - 1997 Megnyitó: június 5-én, csütörtökön, 17 órakor Beszédet mond Dr. Borsány György, Terézváros polgármestere és Parti Nagy Lajos költő, író Június 5., csütörtök 14 óra Pro Pannonia Czigány György, Sárosi István, Tüskés Tibor Szivárvány Restár Sándor Fekete Sas Balló László, Fráter Zoltán, Osztojkán Béla Pálinkás István 15 óra Széphalom Eisemann György, Gera Judit, Határ Győző, Jókai Anna, Lackfi János Tevan Ferencz Győző, Határ Győző, Sebők Éva Göncöl Bácher Iván 16 óra Enciklopédia Magyar költőnők antológiája (kerekasztal) 17 óra Megnyitó június 6., péntek 14 óra Kortárs Albert Pál, Kodolányi Gyula, Vasadi Péter Nap Domokos Mátyás, Lengyel Balázs, Tamás Menyhért Magyar Műhely Papp Tibor Felsőmagyarország Kiss Gy. Csaba, Lászlóffy Aladár, Pomogáts Béla 15 óra Seneca Benedek Szabolcs, Döbrentey Ildikó, Ficsku Pál, Krasztev Péter, Neményi Zsolt, Somlyó György Filum Megyesi Gusztáv Új Mandátum Koppány Zsolt Uránusz Makovics János 16 óra Magvető Szép versek, Körkép antológia (kerekasztal) június 7., szombat 14 óra Orpheusz Báthori Csaba, Fodor András, Gerevich András, Géczi János, Géher István, Kemsei István, Mesterházi Mónika, Parancs János, Petőcz András, Pék Pál, Poós Zoltán, Rapai Ágnes, Tarján Tamás, Tóth László, Vörös István 15 óra Palatinus Kemény István, Peer Krisztián, Téreyjános Balassi Gergely Ágnes, Tábor Ádám JAK füzetek Gerevich András, Halasi Zoltán 16 óra Liget Lipp Tamás, Rácz Péter, Simon Balázs Osiris Bojtár Endre, Csepeli György, Elek István, Gion Nándor, Drago Jancar, Kender Péter, Koltai Tamás, Lázár Ervin, Mezei Balázs, Rékai Miklós, Sajó László, Terestyéni Tamás, Hayden White június 8., vasárnap 14 óra Európa Tamara Nizsinszkij Belvárosi Hubay Miklós Neoprológus Szakonyi Károly Magyar Könyvklub Görgey Gábor 15 óra Jelenkor Aczél Géza, Borsi-Kálmán Béla, Csíki László, Darvasi László, Kaszás Máté, Körösi Zoltán, Láng Zsolt, Márton László, Mészöly Miklós, Parti Nagy Lajos, Szijj Ferenc Raligram Balassa Péter, Barnás Ferenc 16 óra Kijárat Tillmann J. A., Tolnai Ottó Magvető Gábor Miklós, Gordon Agáta, Kertész Imre, Kornis Mihály, Závada Pál Elektra Boldizsár Ildikó 1997. JÚNIUS 6. 113 AIO1 A Jelenkor Kiadó könyvheti dedikációi Június 6. péntek Pécs, könyvutca, 17.00 Kaszás Máté Debrecen, könyvutca, 15.00 Körösi Zoltán, Szijj Ferenc, Parti Nagy Lajos Bp. Vörösmarty tér, 16.00 Csíki László, Borsi-Kálmán Béla Június 7. szombat Bp. Vörösmarty tér, 10.00 Darvasi László, Körösi Zoltán, Aczél Géza Bp. Kosztolányi tér, 15.00 Aczél Géza, Csíki László, Darvasi László, Körösi Zoltán, Láng Zsolt, Márton László, Mészöly Miklós, Parti Nagy Lajos, Szijj Ferenc, Borsi-Kálmán Béla Bp. Vörösmarty tér, 17.00 Márton László, Szijj Ferenc, Parti Nagy Lajos Június 8. vasárnap Bp. Vörösmarty tér, 10.00 Mészöly Miklós, Láng Zsolt Bp. Liszt Ferenc tér, 15.00 Aczél Géza, Csíki László, Darvasi László, Körösi Zoltán, Láng Zsolt, Márton László, Mészöly Miklós, Parti Nagy Lajos, Szijj Ferenc, Borsi-Kálmán Béla M IRODALOM ÉLET ÉS I·