Élet és Irodalom, 1997. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)

1997-06-06 / 23. szám - Földényi F. László: A semmi súlypontja • könyvkritika • Tandori Dezső: Kész és félkész katasztrófák (Magvető, 1997.) (13. oldal)

■ Tandori Dezső: Kész és félkész katasztrófák. Magvető, 1997. 256 oldal, 1400 Ft A legszívesebben azt mondanám rá: esszékötet. Ám amit mifelénk esszének tartanak, az olyannyira kü­lönbözik attól, amit Tandori Dezső új könyvében olvashatunk, hogy in­kább nem is óhajtom eldönteni, mi a műfaja. Vagy ha mégis, akkor olyan tág jelentést adnék az „esszé” szónak, ami sokakban, akik az iro­­dalmiasságnak, a lekerekítettség­­nek, a szépen hangzó egésznek a hí­vei, visszatetszést keltene. Pedig az esszé eredeti jelentése sok minden­re lehetőséget ad. Még a szándékos lekerekítetlenséggel és a folytonos félresiklással való kísérletezésre is. Meg arra, hogy az író ne normák­hoz igazodjon, hanem ő teremtsen normát. És arra is, aminek Tandori Dezső kötetét olvasva tanúi lehe­tünk: hogy az esszé, ezúttal tényle­ges kísérletként, elkezdje önmagát fölmorzsolni, hogy végül - saját „irodalmiasságát” aláaknázva - kí­sérlet helyett a minden kísérletezést megelőző kísértésként álljon előt­tünk. A Kész és félkész katasztrófák ennek az „önállósult” kísértésnek az emlékműve. Sőt: a drámája (s ezzel szándékosan bonyolítom a műfaj kérdését is), amelynek két főszerep­lője van. Az, akit megkísértettek (akit nevezhetünk TD-nek, de egy testet öltött kísértetnek is), és az, aki őt megkísértette. Van valami lelkesítő a megkísér­­tettségben. Még akkor is, ha a lelke­sedés ezúttal a fenyegetettség velejá­rója. Olyan lelkesedés ez, amit ak­kor érez az ember, ha önnön lénye (és lényege) forog kockán. Ekkor önmagával áll hadilábon, s kiderül, hogy, mint a kitűnő amerikai költő­nő, Marianne Moore mondja, min­den valódi háború befelé irányul. Ilyen lelkes háború szemtanúi lehe­tünk a kötetet olvasva. Ha újabb műfaji meghatározást kellene ad­nom, immár azt mondanám: hábo­rús költészet ez a könyv, méghozzá a javából. Esszé, dráma, háború. Olyan háború zajlik a lapokon, amelynek a kísértő éppúgy vesztese, mint a megkísértett. „Egy t. d. nevű illetőt az Úr azzal akar gyötörni, hogy: mikor neki már elég lenne az azonnali meghalás v. örök megélhe­tés, szerényen, dolgoztatja.” Az azonnali meghalás vagy örök megél­hetés (más szóval: eleven múmiá­iét) nem t. d. akaratától függ, ha­nem az Úrétól. Ezt az Urat azonban - még ha többször elő is fordul a kötetben, sőt néha még az Isten ne­vet is megkapja - semmilyen vallás­nak vagy hitnek a kalodájába nem zárnám be. Mert a vallás, a hit, mint egy jó pásztor, mindig egyben tartja, vagy legalábbis igyekszik összeterel­ni azt, ami természete szerint szét­­felé igyekszik. Az az „Úr” viszont, aki Tandori kötetében hol itt, hol ott felüti fejét, nem jó pásztor. Ő a vi­szálynak, a terrornak az ura. E ter­ror színhelye pedig az önmagával küzdő lélek. Az Úr - Tandori Istene - olyannyira belegabalyodott az em­beri lélekbe, hogy ha elpusztítja azt, akkor maga is vele pusztul. Csoda-e, ha nincsenek győztesek? Legfeljebb pillanatnyi nyereségek vannak, úgy, mint egy vaktában folytatott, min­den haditervet nélkülöző kímélet­len partizánháborúban. „Ez az isten (sic, i, nem sic, i), (td, ah, a hiú), ez az isten a végső értelmetlenségig rendelkezett ve­lem (‘fölöttem’), tartott engem egy ürességben, tagadásokéban, szenve­délyes megtagadásokéban, énem­nek tagadásában és megtagadásá­ban (szenvedélyes megtagadásában énemnek), a legparányibb maradé­kig elrombolta bennem a gondolko­dó életet, az érzékelő (érzetes) éle­tet. Oda juttatott, hogy legyek mint egy járó automata... De olyan auto­mata (legyek, tette ő), amely (aki) ön­tudatlanságának törését (törtsé­­gét) érzi (érzékelve).” Nem sok illú­zióval kecsegtető szavak. Elég, ha uj­jainkkal kezdjük pörgetni a kötetet, s hunyorítva nézzük a tördelést, máris láthatjuk, mihez vezet a szen­vedélyes megtagadások sorozata. Például hogy műfajilag meghatároz­­hatatlanná­­ én azt mondanám: üdítően szabaddá­­ válik a könyv. Hogy „irodalm­ilag” semmilyen kri­tériumnak sem tesz eleget. „Itt egy minden normától egészen elütő lé­lek működik”, írta Kukorelly egy ko­rábbi Tandori-kötetről, a Koppár köldüsről. A Katasztrófa-könyv már semmilyen normától nem üt el. Ha olvasom, eszembe se jut, létezik-e más norma. Tandori, mint már az Evidenciatörténetekben is, ezúttal maga teremt normát. Olyasminek a születését láthatjuk, amire a magyar irodalomban nem nagyon van pél­da. Ahogyan annak idején a Ham­let-, illetve a Talált tárgy-kötet a szá­zad talán legradikálisabb fordulatát hajtotta végre a lírában, úgy leg­újabb prózája magát az írott szót, az „irodalmat” juttatja határhelyzetbe. Nincsen egységes „hangneme”: e kötet hol filozofikus, hol abszurd, hol idegesítő, hol költői, hol része­gítő, hol fárasztó, hol szívbemarko­­ló, hol nevettető, hol obszcén, hol vallásos. Nincs „irodalmi hangvéte­le”, mert nem az irodalomból szól felénk, s nem is az irodalomról szól. Ritkán bíztak ennyi terhet az írott szóra a magyar prózában - de az is ritka, hogy egy író ennyire ne bíz­zon abban, hogy az írott szó bárkit vagy bármit meg tudna még váltani. Kapálás-irodalom. „Ha kapálózás a könyv első fele, talán még mindig inkább: kapálás. Kimentem a földre, mint a paraszt, és káromkodva ka­páltam, mit tudom én.” Kapál a köl­tő (népi irodalom), egyre mélyebb­re, bele a saját lényébe, míg végül egy nagy üres gödörré nem válik. E gödörből pedig anarchia árad szét, ami attól kristálytiszta, hogy semmire nincsen tekintettel. Terro­rista irodalom. Ez ennek a könyvnek a számomra legvonzóbb vonása: hiányzik belőle minden kacérkodás (az irodalom­­ és az élet­­ tükre előtti illegetés). „Mennyivel nagyszerűbb fickónak látszom a versemből, mint ami­lyen silány/féle) valójában vagyok.” Ta­lán ez is hozzátartozik az esszéhez: leépíteni a „látszatot”, ami minden­fajta irodalom kiiktathatatlan csap­dája. Az esszé Tandorinál: az iroda­lom likvidálása, az irodalom eszkö­zeivel. A szerző ekkor Hamlettel együtt elmondhatja: „látszikot nem ismerek” - s máris ott vagyunk, ahol évtizedekkel ezelőtt: a Töredék Hamletnek című kötetnél. Nincsen „látszik”, mert nincsen kezdet és vég, nincsen dramaturgia, nincsen hasonlatrendszer és nincsen tanulság, csak valami mechanikus végzetszerűség, ami az embernek, ha ezt érzékelni kezdi - márpedig T. D. folyamatosan ezt teszi könyveiben -, nem engedi, hogy a „látszat” és a „valóság”, a „felszín” és a „mélység” önámító kettősségeibe ringassa ma­gát. Végső soron azt nem engedi, hogy vigaszra találjon. S ezúttal oly mindegy, hogy ezt a vigaszt az iroda­lom vagy egy isten nyújtja-e. A Kész és félkész katasztrófák engem két dologról győzött meg. Egyrészt arról az evidens, mégis oly ritkán átélt bi­zonyosságról, hogy egyes egyedül az van, ami van; másrészt pedig arról, hogy ha nem létezik semmi „mögöt­tes”, hanem kizárólag a végtelenül közönyös, mindenre kiterjeszkedő „van”, akkor a semmi ebben üti fel a fejét. Egyes egyedül a felszín létezik - miközben éppen ez létezik a leg­kevésbé. Erről a folyamatosan tere­bélyesedő semmiről szól Tandori esszékötete. S mert háborús költé­szet, háború pedig nincsen halottak nélkül, ezért e semmi magának a ha­lálnak álarcát ölti fel. Ez a mindent fölmorzsoló halálos semmi ebben a könyvben az Egészt támadja, az Egésznek az eszméjét. Olyan vehemensen, hogy még ezt a szót: „könyv” is gyanússá teszi. Azt sem tudni például, hol kezdődik. Hiszen a legelején már vége is van: „Kezdeni még csak elkezdhetem, de mit kezdjek vele?”, olvasható valahol az „eleje” felé. A „végéhez” eljutva azonban olyan érzésem van, mintha most kezdődne minden. A könyv önmagát írja - a szavak újabb szava­kat szülnek, ezek hangtestes asszoci­ációkat, az asszociációk viszont épp azt rombolják, amit elvben segíteni­ük kellene: a teljességet. Az el- és visszaágazások könyve ez. Szívem szerint varázsgömbnek nevezném, amelyben minden mindennel össze­függ. De a gömb a teljesség képzetét kelti, itt viszont folyton aknák - szó­aknák - robbannak, az élet meg köz­ben beléremeg. Tandori folyamato­san kommentálja és tervezi a köte­tet, még akkor is, amikor már a vé­génél tart („az esszé az esszé keletke­zéstörténete”, írja), azaz a kötet vég­ső soron a kötetre irányuló vággyal és akarattal is azonos. Úgy önmaga hát, hogy közben éppen önmagával nem azonos. Nem gömb, hanem szikraeső. Naplónak is nevezhetném, ha nem ugyanez lenne érvényes az élet­re is, aminek egy napló a lenyoma­ta: az életet, amely e könyv lapjain kibontakozik, paradox módon ezút­tal az élet hiánya teszi olyan életsze­rűvé, vagyis halálossá. Nem napló hát, hanem mégiscsak esszé - amelynek igazi témája az életet megkísértő semmi. „Az esszé... kí­sérlet lenne nekem arra, hogy meg­tudjam, miből van elegem”, írja, majd hozzáfűzi: „Tudom én azt anélkül is, hogy közelebbről tud­nám, miből van elegem.” És ezt kö­veti az esszé frappáns meghatározá­sa: „Ha volnának csodák, nem kelle­ne az esszé. Csak fölnézne minden­ki az égre, valami megvilágosulna, kész, csoda lenne, megeredne vala­mi fény.” Csodák helyett folytonos csodahi­ánnyal találkozhatunk e kötetben. A hiány­­ az élet csodátlansága­­ be­tolakodott a Kész és félkész kataszt­rófák lapjaira, átitatta a könyv szava­it és mondatait, amitől ezek életsze­rűbbek lettek, mintha arra töreked­tek volna, hogy irodalommá állja­nak egybe. Hadd valljam be: nekem e csodahiány is hatalmas csoda. Az élet és a művészet találkozik a kötet lapjain. De ennek eredménye nem az, amit a romantikusok akartak és hittek. A létezés nem válik költőivé s ettől kerek egésszé. Ellenkezőleg: azzal szembesülhetünk, amit a nem romantikus, hanem realista, még egy Balzacnál is realistább Antonin Artaud­­ s a hangsúly nyomatéka miatt hagyom a végére a nevét - így fogalmazott meg: „tudom, hogy amikor azt hittem, hogy ezt a világot utasítom el, akkor a semmit utasí­tottam el... tudom, hogy ez a világ nem létezik, és tudom, hogyan nem létezik. Eddig attól szenvedtem, hogy elutasítottam a semmit. A sem­mit, ami pedig már bennem volt.” Ezzel a nemlétező, mégis minden érzéket leigázó világgal folytatott há­borúnak a menetét követhetjük nyo­mon e kötetben. A világ ebben a könyvben maga a megtestesült töre­dezettség, csorbultság, egy hatalmas hiba, mely magát tökélynek mímeli. Tandori radikalizmusa e lapokon a gnosztikusokéval vetekszik, és min­denképpen egy tőről fakad Artaud­­éval, akit szintén azért tudta megőriz­ni tisztaságát, mert semmiféle meg­váltás­ hadjáratában nem volt hajlan­dó részt venni. Tandorinak sincsenek illúziói. Ettől olyan mélyen politikus is ez a könyv­­ politikusabb, mint azok, amelyek/akik minduntalan el­kötelezik magukat. Tandori elkötele­zettsége gyökeresebb, kötete a belső kötetlenségnek is kézikönyve. És köz­ben a küzdő felek már említett lelke­sedése minket, olvasókat sem hagy érintetlenül. De nem kerülne sor er­re, ha nem éppen az a mindent kiü­­resítő semmi tenné olyan telítetté a könyvet, amelynek súlypontját előbb­­utóbb Tandori olvasója is kénytelen fölfedezni magában. FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ: A semmi súlypontja Az írók Boltja ünnepi könyvheti dedikálásai a Liszt Ferenc téren - 1997 Megnyitó: június 5-én, csütörtökön, 17 órakor Beszédet mond Dr. Borsány György, Terézváros polgármestere és Parti Nagy Lajos költő, író Június 5., csütörtök 14 óra Pro Pannonia Czigány György, Sárosi István, Tüs­kés Tibor Szivárvány Restár Sándor Fekete Sas Balló László, Fráter Zoltán, Osztojkán Béla Pálinkás István 15 óra Széphalom Eisemann György, Gera Judit, Határ Győző, Jókai Anna, Lackfi János Tevan Ferencz Győző, Határ Győző, Sebők Éva Göncöl Bácher Iván 16 óra Enciklopédia Magyar költőnők antológiája (kerekasztal) 17 óra Megnyitó június 6., péntek 14 óra Kortárs Albert Pál, Kodolányi Gyula, Vasadi Péter Nap Domokos Mátyás, Lengyel Balázs, Tamás Menyhért Magyar Műhely Papp Tibor Felsőmagyarország Kiss Gy. Csaba, Lászlóffy Aladár, Pomogáts Béla 15 óra Seneca Benedek Szabolcs, Döbrentey Ildi­kó, Ficsku Pál, Krasztev Péter, Ne­­ményi Zsolt, Somlyó György Filum Megyesi Gusztáv Új Mandátum Koppány Zsolt Uránusz Makovics János 16 óra Magvető Szép versek, Körkép antológia (kerekasztal) június 7., szombat 14 óra Orpheusz Báthori Csaba, Fodor András, Ge­­revich András, Géczi János, Géher István, Kemsei István, Mesterházi Mónika, Parancs János, Petőcz András, Pék Pál, Poós Zoltán, Rapai Ágnes, Tarján Tamás, Tóth László, Vörös István 15 óra Palatinus Kemény István, Peer Krisztián, Téreyjános Balassi Gergely Ágnes, Tábor Ádám JAK füzetek Gerevich András, Halasi Zoltán 16 óra Liget Lipp Tamás, Rácz Péter, Simon Ba­lázs Osiris Bojtár Endre, Csepeli György, Elek István, Gion Nándor, Drago Jancar, Kender Péter, Koltai Tamás, Lázár Ervin, Mezei Balázs, Rékai Miklós, Sajó László, Terestyéni Tamás, Hayden White június 8., vasárnap 14 óra Európa Tamara Nizsinszkij Belvárosi Hubay Miklós Neoprológus Szakonyi Károly Magyar Könyvklub Görgey Gábor 15 óra Jelenkor Aczél Géza, Borsi-Kálmán Béla, Csíki László, Darvasi László, Kaszás Máté, Körösi Zoltán, Láng Zsolt, Márton László, Mészöly Miklós, Par­ti Nagy Lajos, Szijj Ferenc Raligram Balassa Péter, Barnás Ferenc 16 óra Kijárat Tillmann J. A., Tolnai Ottó Magvető Gábor Miklós, Gordon Agáta, Ker­tész Imre, Kornis Mihály, Závada Pál Elektra Boldizsár Ildikó 1997. JÚNIUS 6. 113 AIO1 A Jelenkor Kiadó könyvheti dedikációi Június 6. péntek Pécs, könyvutca, 17.00 Kaszás Máté Debrecen, könyvutca, 15.00 Körösi Zoltán, Szijj Ferenc, Parti Nagy Lajos Bp. Vörösmarty tér, 16.00 Csíki László, Borsi-Kálmán Béla Június 7. szombat Bp. Vörösmarty tér, 10.00 Darvasi László, Körösi Zol­tán, Aczél Géza Bp. Kosztolányi tér, 15.00 Aczél Géza, Csíki László, Darvasi László, Körösi Zol­tán, Láng Zsolt, Márton Lász­ló, Mészöly Miklós, Parti Nagy Lajos, Szijj Ferenc, Borsi-Kálmán Béla Bp. Vörösmarty tér, 17.00 Márton László, Szijj Ferenc, Parti Nagy Lajos Június 8. vasárnap Bp. Vörösmarty tér, 10.00 Mészöly Miklós, Láng Zsolt Bp. Liszt Ferenc tér, 15.00 Aczél Géza, Csíki László, Darvasi László, Körösi Zol­tán, Láng Zsolt, Márton Lász­ló, Mészöly Miklós, Parti Nagy Lajos, Szijj Ferenc, Borsi-Kálmán Béla M IRODALOM ÉLET ÉS I·

Next