Élet és Irodalom, 2001. július-december (45. évfolyam, 27-52. szám)
2001-08-31 / 35. szám - Szita Szabolcs: Ami elveszett, és ami megmaradt • könyvkritika • Charles Fenyvesi: Mikor kerek volt a világ (Európa Könyvkiadó, 2001.) | Charles Fenyvesi: Mikor az angyalok túljártak a világ eszén (Európa Könyvkiadó, 2001.) (24. oldal) - Thomka Beáta: Virtuális „pozsonyi” műhely • könyvkritika • Németh Zoltán: Talamon Alfonz (Kalligram Könyvkiadó, 2001.) (24. oldal)
SZITA SZABOLCS: Ami elveszett, és ami megmaradt ■ Charles Fenyvesi: Mikor kerek volt a világ. Fordította Walkóné Békés Ágnes, Európa Könyvkiadó, 2001. 259 oldal, 1800 Ft ■ Charles Fenyvesi: Mikor az angyalok túljártak a világ eszén. Fordította Walkóné Békés Ágnes, Európa Könyvkiadó, 2001. 346 oldal, 2000 Ft A Zsidó Nyári Fesztivál idején rendezett könyvnapokon az Amerikában élő Charles Fenyvesi két könyve található a pultokon. Az 1992-ben Budapesten már megjelent Mikor kerek volt a világ című memoárját ismét kiadták. Emlékek a szabolcsi szép időkből alcímmel, mely a gyűlölet okán elveszett, brutálisan elpusztított kelet-magyarországi világot idézi fel számos családi történettel, mára alig ismert vagy homályba veszett adalékkal. Zsidó felmenőinek, rokonságának a világ jobbá formálásának szándékával teli, a végzetes deportációval zárult sorsát. A szerző remek történeteket gyűjtött egybe a Schwarz család legendáriumából, a családi összetartás, a magas erkölcsiség, a hagyománytisztelet és a megbecsülés megannyi példájából. Korszakok és jellemek, álmok és titkok kavalkádja ez a kötet. Hibátlan korrajz, kitűnő olvasmány. Fenyvesi új könyvét Mikor az angyalok túljártak a világ eszén címmel tette közzé. Ebben a holokauszt időszakában történt életmentések történetébe nyújt bepillantást. Egyéni és csoportos humanitárius cselekményekbe, melyekről máig sajnálatosan keveset tudunk. Az emberség próbatételeit, a vérzivataros időkben történt kisebb-nagyobb vizsgáit vette górcső alá, tépelődve az egész magyar társadalom mentális állapotát befolyásoló, meghatározó kérdéseken. Akik zsidókat mentettek a háborús Magyarországon - írta alcímként a szerző. Ők az emberségbe vetett hitet, a nemzeti becsületet mentették - tesszük hozzá bő félszázad távlatából. A kötetben közülük testet ölt Kanalas úr, a kisember, Dávid Erzsébet, a lírai lelkületű debreceni tisztviselőnő, a gyermekotthonokat alapító, működtető Sztehlo Gábor evangélikus lelkész, Thury Levente újságíró, és természetesen Raoul Wallenberg, az életmentés budapesti kiemelkedő személyisége. Fenyvesi felidézi 1944-et, mikor a vidéki zsidó élet folytonossága erőszak által megszakadt. Részeseit a magyar hatóságok mindenükből kifosztották és Adolf Eichmann SS-alezredes bevetési osztaga - tanácsadása mellett az auschwitz-birkenaui halálgyárba deportálták. Aki megmaradt, és ami jelenünkben a magyar-zsidó történelmi együttélést bizonyítja, nagyrészt az életüket, vagyonukat kockáztató embermentők helytállásának köszönhető. Hisz a fajgyűlölet bajnokai arra törekedtek, hogy minden lehetséges és lehetetlen rosszat a kiszolgáltatott, bűnbak szerepbe szorított zsidóságra zúdítsanak. Fenyvesi hősei pedig leleménnyel, emberséggel ezek ellenében tették a magukét. Az életmentők - a szerző felfogásában az angyalok - hús-vér emberek voltak, hitvallásuk szerint nem voltak hősök, egyáltalán nem tartották angyalnak magukat. Nem ittak a „hősiesség forrásából”. Csupán annak engedelmeskedtek, amit erkölcsi tartásuk diktált. Az adott helyzetben megcselekedtek, amit szükségesnek ítéltek, „tettekben valósították meg, ami énjükben rejlett”. A kötetben a szerző sorra megidézi a gyilkosokat, a megalkuvókat, az angyalokat, s természetesen a szervezett népirtás áldozatait is. Az utóbbiak a halálos csapdában is azt hitték, ami más országokban a zsidósággal megtörtént, velük nem történhet meg. Fenyvesi valós következtetésre jutott: „A legtöbb zsidó a magyar föld, a magyar táj elválaszthatatlan részének tekintette magát, és elképzelhetetlennek tűnt számukra, hogy elszakíthatják őket környezetüktől.” A szerző szerint a nagy tekintélyű belzi rabbi, Aharam ben Jisszákhár 1944 januári budapesti kijelentését - „maradjatok nyugton” - is sokan úgy értelmezték, hogy a Magyar Királyság biztonságos hely a zsidók számára. Mindezt széttörték, megsemmisítették az országot megszálló németek, a „zsidótlanításban” velük készségesen együttműködő magyar közigazgatás. Lehetett volna tenni ellenük? Fenyvesi angyalai bizonyságot tettek arról, hogy a többség utólagos siránkozása, magyarázkodása - semmit sem lehetett tenni - kifogás volt, hazugság. Voltak, akik megmentettek több ezer lelket, köztük a magukét. 2001 nyaráig közel félezer elismert magyar zsidómentő nevét vésték kőbe az Igazak ligetében Jeruzsálemben. Charles Fenyvesi új könyve hozzásegít bennünket, hogy megismerjük, megértsük tetteiket. Ahhoz is, hogy elutasítsuk a gyűlölet, a kirekesztés új kísérleteit, megőrizzük a történelmi együttélés nemzetünket gyarapító értékeit. ■ Németh Zoltán: Talamon Alfonz. Kalligram Könyvkiadó, 2001, 285 oldal, 1500 Ft Talamon Alfonz (1966-1996) életműve a hatodik olyan tárgya a Kalligram kismonográfia-sorozatának, amely a feldolgozás idejében már lezárult. Az értekező helyzete más, mint a tovább alakuló, gazdagodó életművek esetében, melyek gyakran a tanulmány írásával egy időben átrajzolják belső összefüggéseiket. Németh Zoltán előtt nyilvánvaló, Talamon fiatalon megszakadt pályájának egyik lehetséges áttekintését nyújtja. Ezt az álláspontját nemcsak hangsúlyozza, hanem tanulmányában több, egymástól eltérő olvasatot követ végig: „Az életmű verziója a különálló értelmezések töréseiből rakható össze.” A monográfus amellett, hogy maga is több változatot kínál fel, nem egyértelműsíti olvasatát, a kritika különféle beállítottságú interpretációit is önálló szólamként szerepelteti. Rokonszenves ez a megoldás, és szorosan összefügg a jelentések áramlásának, az értelemadás nyitottságának, a metanyelv elvetésének, a kritikai beszéd fikcionalitásának gondolatával. Az olvasatok párhuzamosai, ütköztetései, előtérbe kerülései az 1998-ban megjelent Samuel Borkopf: Barátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából című a posztumusz műnek szentelt terjedelmes fejezetben a legfeltűnőbbek. Németh Zoltán mellett Rácz I. Péter és Benyovszky Krisztián a fejezet szerzőtársaivá lépnek elő kritikáik részletes bemutatása következtében. Az alaposságot, körültekintést e fejezetben és a többi prózaelemzésben is kissé túlzottnak érzem. Bizonyos terjedelmi összevonás, sűrítés nem csökkentette volna az értekezés elmélyültségét és az egyéb interpretációs szólamok egyenrangúságát. Németh Zoltán négy igen fontos fejezettel vezeti be Salamon opusának tárgyalását. Ezek a Referenciális, illetve a Textuális elméleti kontextus, amiket a „(cseh)szlovákiai magyar”, valamint a magyar irodalom kontextusa követ. Ezt a kissé körülményes előkészítést, beágyazást, kiterítést, felvezetést több mozzanat teszi indokolttá. A monográfus elméleti hipotéziseket állít fel, kijelöli azokat a szemléleti, módszertani kiindulópontokat, melyeket követni fog. Úgy tűnik, minderre a magyar irodalmi gondolkodásban előtérben álló rendszerek, nézetek, irodalmi, nyelvi koncepciók már említett sokfélesége készteti. Nem kötelezi el magát egyetlen metodológiának sem, mégis úgy tűnik, a legtermékenyebb hatások a dekonstrukció és a lacani pszichoanalízis részéről érték. Jelentősek továbbá számára Foucault és Barthes szerző, szerzői név kategóriái. Ezek mozgatják a posztumusz Talamon-mű „posztreferenciális” olvasatát. A történeti összefüggések kettős bontása természetszerűleg adódik abból, hogy Talamon Alfonz munkássága nem magyarországi régióhoz kötődik. A monográfiának igen fontos fejezete az, amelyben a szlovákiai régió magyar irodalmának sajátosságait vázolja. Tőzsér Árpád és Grendel Lajos helyzetértékelései bennem a Szirák Péterével egészülnek ki, melyet Grendel monográfiájában fogalmaz meg. Elfogadhatónak érzem Németh javaslatát, melyet a fiatalabbak, az Iródia köréhez tartozók nemzedéki élményeként körvonalaz. Ez a földrajzi megjelölésbe való berekesztés és/vagy a közösségi értékkategória, a nyelvi fennmaradás eszméje által összetartott, egységes történet keretébe illő elbeszélés elutasításában nyilvánul meg. A nyolcvanas-kilencvenes évek generációjának a szövegei „már eleve elidegenítették maguktól nemcsak a »(cseh)szlovákiai magyar« irodalom küldetéses felfogását, hanem azt a nyelvi réteget is, amelyen ez a naiv, nem problematizált kollektív horizont megszólalt”. (49) Tőzsér és Grendel úgy járul hozzá a rendkívül időszerű szemléleti váltáshoz, mint az első Symposion-nemzedék a hatvanas években Újvidéken. Talamon Alfonz művészi útja számára Grendel prózája a közvetlen előkészítő. Németh Zoltán többször is nyomatékosítja annak az egyidejűségnek a jelentőségét, ami a Mészöly- és Esterházy-féle próza és Grendel poétikájának alakulása között mutatkozik. A nyolcvanas évek prózafordulatának már Grendel is alakító résztvevője, míg a kilencvenes évek (poszt-)posztmodernjében, amely az előttük járóktól eltérő utakat jelöl ki a maga számára, Talamon elbeszélései sem megkerülhetők. A monográfia majdnem kétszáz könyvoldalt szentel a kötetek időrendi áttekintésének, illetve a szövegek tüzetes elemzésének. Részletes, pontos, hajlékony interpretációkat olvasunk, melyeket a megértő szándék és a megbecsülés egyetlen pillanatra sem úgy prezentál, mint kimerített anyagot. Végig hangsúlyos a javaslatszerűség, a más olvasat érvényessége, amit Németh Zoltán teoretikusok és kritikusok szövegeinek jelenlétével nyomatékosít. A Gályák Imbrium tengerén elemzésében olvassuk B. B.-ről: „Mert hogy maga az élet folyamata szüntelen értelmezés. Olyan értelmezés, amelynek során idegen erők vonzásába kerülünk, s ha nem reflektálunk szüntelenül önmagunk ekképp felfogott idegenségére, voltaképpen saját akaratunkból kifolyólag válunk kiszolgáltatottjaivá a másik jelenlétének.” (129) Mintha e szituációt érezné érvényesnek a monográfus önmaga számára is. Nem elsősorban a más értelmezési lehetőségek, hanem maga Talamon művészete tudatosítja ezt benne: „Azt érezzük, hogy Talamon a szöveg kiszolgáltatottjává teszi az olvasót. Sosem lehetünk biztosak olvasatunk helyzetét illetően, az egész olvasás során fennáll annak a lehetősége, hogy másképpen olvasunk, mint szeretnénk.” (135) Néha az az érzésem, az elbizonytalanodást nem feltétlenül a művek, hanem a teoretikusok öletei gerjesztik. Talamon Alfonz monográfusa vállalhatja az általa leírtakat és a kockázatot is. Az áttekintés és összegezés pillanatában így olvasott, s ha ez, mint az elemzett mű hősének, B. B.-nek mint olvasónak a kiszolgáltatottsága, akkor akár ezt is el kell fogadnia. Németh Zoltán szövegének olvasójaként én mégsem az olvasás csődjét, hanem ösztönző, termékeny állapotot tudok regisztrálni magamban. Gazdag e könyv abból a szempontból is, hogy Talamon Alfonz prózaírását magyar és európai öszszefüggésekben is szituálja. A biografikus körülmények más, hasonlóan torzóban maradt műveket és tehetségeket idéznek bennem, Szíveri Jánost, illetve Hajnóczy Pétert, akit ezen kívül egyes szövegei is igen közelinek mutatnak Talamon onirikus, látomásos elbeszélő alkatával. Németh Zoltán mondatai hasonlóképpen: „Talamon prózája (pontosabban az a vonulat, amely az életmű nagyobbik részét teszi ki) zsúfolt, látomásos, emfatikus, dekoratív, vélt és valós félelmekkel, szorongással teli, szimbolizáló hajlamú, okkult elemekkel átszőtt (...), diffúz, anarchista, nonkonform (...), mágikus, misztikus (...), illuminált, disszeminált (...), érzéki, fülledt (...), erotikus és autoerotikus, vizionárius...” (158) A Talamon Alfonz-életmű gazdagságának és rejtélyességének legkülönösebb monográfiabeli nyomatékosítása a negyedik, posztumusz kötet értelmezése. A kontextuális és a referenciális olvasás lehetőségeinek elfogadása mellett az értekező végigfut a megjelent interpretációkon, majd a fejezet végére olyan titokzatos utalásokat tartogat, melyek minden szóródó jelentéstulajdonítás mellett egy időben kiállnak és kérdésessé is teszik azokat. Lehetnek „kitüntetett” pozícióban levő olvasók (243), ám vagy ki kellene tartanunk elméleti feltételezéseink mellett, vagy érvényesíteni a birtokunkban levő referenciákat. Nem hiszem, hogy Samuel Borkopf vagy Talamon Alfonz nevén, illetve eldönthetetlenségén múlna a játék. Azt hiszem, mégsem a Trianon előtti kocsma baráti közösségének titka a Grendel Lajos által közreadott mű titka, hanem minden műalkotásé. A dilemma a kortárs dilemmája, s ennek a monográfiasorozatnak az írásakor valamenynyiünknek meg kellett ezzel küzdenie. Hogy olvasataink referenciálisak vagy posztreferenciálisak, talán még arról sem tudunk dönteni. A mostani monográfia és ennek rejtélyes zárása azonban mindenképpen méltó Talamon Alfonz művéhez és értékes művének rejtélyéhez. THOMKA BEÁTA: Virtuális „pozsonyi” műhely KÖNYVBOn KÖNYVHÉT - kéthetenként a könyves újság - A fokozhatatlan hetes beszélgetés Farkasházy Tivadarral Egy bölcs pesszimista beszélgetés Giorgio Pressburgerrel Eretnek párhuzamok (vagy) Hogyan születik a történelmi szociográfia? - Pünkösti Árpád a Rákosi-trilógiáról szófaggató - Gyárfás Endre Ember és gondolat - Kun Miklós www.konyv7.hu BMMfeet«* Farkasházy Tivadarra Az Interneten is a Libri... A Könyvhét megvásárolható a könyvesboltokban és az újságárusoknál. Csak kérnie kell! ÉLET ÉS!] IRODALOM 2001. AUGUSZTUS 31.