Élet és Irodalom, 2002. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)

2002-02-15 / 7. szám - Kozák Gyula: Még egyszer, de nem utoljára a Terror Házáról • reflexió | Agora • Seres László: Andrássy út 60. (ÉS, 2002. február 8.) (13. oldal)

(Az elábbi szöveget a szerző kérésére betűhíven közöljük.) „Szeretnék helyreigazítást kérni: 2002 febr. 1., 28. oldal, »mogyor ugor« rovat, drMóriás: Kínszex: „... így, hogy Tyereskovának nagy mel­leket trükközött a grafikus tervező, már kezdem sajnálni, hogy leszbikus..."). Szexuális hovatartozásom kapcsán fontosnak tartom tisztáz­ni, nem leszbikus vagyok hanem biszexuális, így a kurátorok neméhez és szexuális orientáltságához képest tudok szexuális ellenszolgáltatás fejében részt venni itthoni és külföldi kiállításokon. A Velencei Biennálén ezért nem én képviseltem hazánkat, mert az aktod főkurátor pede­­roszté férfi. Néhány kiállításom: Fővárosi Képtár - Kiscelli Múzeum, Budapest, kurátora: toprolóns, heteroszexuális, keresztény, színes nő; Ohi/vászon, Műcsarnok, Budapest (H), főkurátora: nimfomán, biszexuális, muzulmán, s­ét nő; After the Wall, Moderna Museet, Stock­holm (S), kurátora: toprofág, heteroszexuális, keresztény, fehér férfi; Blue Fire, Prága (CZ), kurátora: exhibicionista, heteroszexuális, zsidó, fehér férfi; New topics­, Neuhausert/Fildern (D), kurátora: frotterista, biszexuális, sintoista, színes nő; Und ab die post 2000.1., Bedin (D), kurátora: fetisiszta, heteroszexuális, keresztény, mesztic férfi; Áthallás, Műcsarnok, Budapest (H), kurátora: leszbikus, keresztény, fehér nő; Out of time, Műcsarnok, Budapest (H), kurátora: szado-mazo, szodomito, keresztény, fehér nő; Trans sexual express, Műcsarnok, Budapest (H), kurátora: flagellantista, heteroszexuális, buddhista, színes férfi. Ezt az írást művemnek tekintem, így természetesen az összes kurátorra vonatkozó állítás a képzelet szüleménye. Minden, a valósággal való egyezés a véletlen műve... Nagy Kriszta Tereszova 2002. FEBRUÁR 15. AGORA 13 képességét, s tapasztalatait már hasznosítják francia, cseh és len­gyel szervezők. 4. De az igazi partnerséghez kel­lett más is. A civil (nem politikai és politizált) szféra segítsége. Nagyon sok minden múlt rajtuk. A szerve­zők rendkívül hálásak azoknak az intézményeknek, magyar-francia baráti szervezeteknek, testvérvárosi szövetségeknek, továbbá a Francia­­országban élő magyar, vagy Ma­gyarországot jól ismerő francia szakembereknek, akik segítőkészen megkerestek minket, felajánlották köz­reműködésüket, és a programsoro­zat lebonyolításában és megismer­­tetésében nagy szerepet játszottak. Szerencsére igen sokan voltak ilye­nek. A magyar év sikere nem kis mértékben az ő sikerük is. 5. Ezzel elérkeztünk általában is a sajtóvisszhang kérdéséhez: fran­ciáktól és a franciaországi magya­roktól egyaránt azt hallhattuk, hogy „Magyarországról az utóbbi negyven évben összesen nem lehe­tett annyit hallani, mint most egy fél év alatt”. A francia és a magyar összesített sajtódosszié most készül, és természetesen (várhatóan febru­ártól) minden érdeklődőnek a ren­delkezésére áll. Impozáns, és értéke­lő cikkek sorát tartalmazza. 6. Előkerül a cikkben néhány konkrét kifogás is, így az írás nagy teret szentel a Czóbel-kiállításnak, és sajnálkozik azon, hogy nem volt kellő sajtója, a válogatást s a hely ki­választását sem tartja jónak. Őszin­tén szólva a szervezőknek (akaratu­kon kívül) több bajuk lett az idő­ponttal, mint a helyszínnel. Ezt ugyan az írás nem említi (pedig a fenti összefüggésben nem lényegte­len részlet), a Czóbel-kiállítás meg­nyitójára 2001. szeptember 11-én került sor. Várható volt, hogy a két égő torony szörnyű látványa nem a művészeti elemzéseknek ad priori­tást a sajtóban. A szervezők egyéb­ként mindent megtettek a siker ér­dekében. (A legjobb szakembereket kérték föl a kiállítás megrendezésé­re, szép - tehát maradandó - kata­lógus készült, s a VI. kerületi város­háza Párizs egyik leginkább művé­szetközpontú kerületének szívében helyezkedik el, s a kiállítást igen so­kan látogatták. Ellentmondani lát­szik a jelzett „érdektelenségnek”, hogy a szeptemberi kiállítás hatására 2002. február 9-én újabb Czóbel-ki­­állítás nyílik Joignyban.) 7. Folytatni lehetne továbbá, hogy nem a szervezőkön múlott, hogy nem lett „Franciaországban élő magyar művészek” kiállítás, hogy mi­lyen nagyszabású és sikeres irodal­mi bemutatók voltak (a szerényebb sikerűek mellett), hogy a Kolozsvá­­ry-gyűjtemény kiállítása a Győr-Colmar közötti színvonalas együttműködés része volt (ezért sem Párizsban szerveződött), hogy a programok jó részét igenis töme­gek látogatták, hogy a fotó (az egyébként jelentős Chaloni Fotó­múzeum nélkül is) a program egyik leggazdagabb területe volt, hogy az Esterházy-esteken töme­gek voltak, hogy mekkora volt a Bodor-, Darvasi- vagy Nádas-estek (szakmai és sajtó) sikere... 8. Sokan és sokat szokták szidni mindenhol (gyakran okkal) az ad­minisztrációt. A franciát (franciák és külföldiek...) külön meggyőző­déssel. Annyit azonban most még­iscsak el kell mondani, hogy a ma­gyar év szervezése során a francia partnerek részéről a legnagyobb együttműködési készség volt ta­pasztalható (nem voltak említésre méltó, a munkát akadályozó bü­rokratikus problémák és nehézsé­gek), s bármennyire szeretünk er­re hivatkozni (éppen bánatos han­gulatunktól függően lemondóan vagy szent borzadállyal), a franciák tömegei nem (de maradjunk ab­ban, hogy egyre kevésbé...) keve­rik Budapestet és Bukarestet (leg­alábbis nem jobban, mint Hágát és Helsinkit, vagy Tallinnt és Tartut, Amszterdamot és Rotterdamot vagy Zsófiát és Szófiát...), s lassan az a veszély fenyeget, hogy ma már bizonyos területeken keve­sebb tévképzetük van nekik ró­lunk, mint nekünk róluk... Min­denesetre, a magyar év szervezői arra törekedtek, hogy a magyar kultúra értékközpontú franciaországi bemutatkozásával a még meglévők fokozatos felszámolásához is hoz­zájáruljanak. Minden bizonnyal egyéb tanulsá­gok is levonhatók. Egyetértve a cikk bevezetésével, a hibákból való­ban lehet (kell...) tanulni, a tapasz­talatok levonása hasznos lehet min­den érintett számára, de ehhez az kell, hogy a helyzetelemzés ténye­ken és pontos ismereteken alapul­jon. Továbbra is hisszük, hogy le­het valami annak ellenére is jó, ha a hazai sajtó jót ír róla. Ebben még­­ külföldről van szó - akár konszen­zus is lehetne. Csernus Sándor a PMI igazgatója * A MAGYartról szóló — néhány példával alátámasztott­­ írásomban igyekeztem véleményemet tömören összefoglalni. A hiányos tájékoztatást is magukba fogla­ló negatív példák további felsorolása esetében ugyanis írásom legalább olyan terjedelmű lett volna, mint az ön levele. Válaszomban ezúttal is megpróbálok lé­­nyegretörő lenni. Meg nem bocsátható figyelmetlenség­ből a Cinciergerie helyett valóban parla­mentet említettem, de természetesen nem a szeptember 11-én elmaradt vetítésről írtam, hanem arról, amit több héttel azt megelőzően, júniusban lehetett látni. Az, hogy az események számát tekint­ve 700:168 arányban elsöprő győzel­met arattunk Marokkó felett, még nem jelenti azt, hogy ez a kiváló eredmény a minőségre is vonatkozik. A Czóbel-kiállítás nem a szeptember 11-i szomorú események, hanem a cik­kemben már említett, alapvetően hibás koncepció miatt fulladt érdektelenségbe. Az az ellenérv, hogy „2002. február 9-én újabb Czóbel-kiállítás nyílik Joignyban”, a legjobb példája annak, hogyan lehet a kudarcot sikerként tálal­ni a hazai közönségnek. Bármennyire megtisztelő ugyanis a meghívás, Párizs után Joignyben kiállítást rendezni, még ha az magas színvonalon történik is - amire az őszinte lelkesedéssel teli fran­cia-magyar rendezőgárda ezúttal jó ga­ranciának látszik jelentőségét tekint­ve nem több, mint ha a francia váloga­tott futballcsapat egy falusi pályán kap­na játéklehetőséget. Meg nem nevezett francia külügymi­­nisztériumi tisztviselők elismerő nyilat­kozata vagy a Pierre Moscovici európai ügyekkel megbízott miniszter által adott fogadás jóleső érzést keltő diplomáciai gesztus, kulturális szempontból azonban semmiképpen sem tekinthető értékmérő minősítésnek, mint ahogy nem tükrözi a francia közönség véleményét sem. Válaszlevelének hangvételéből arra lehet következtetni, hogy a tárgyilagos­ság hiánya és a túlzott önelégültség jö­vőbeli tevékenységüket is tovább fogja kísérni, és ez nem valami biztató jel. Cserba Júlia Még egyszer, de nem utoljára a Terror Házáról Seres László az ÉS múlt heti számá­ban korrekten számol be a Terror Házával kapcsolatos saját tapasztala­tairól és a korábbi vitákról (Andrássy út 60.). Tőlem is idéz egy mondatot, s ennek kapcsán szükségesnek ér­zem, hogy fenntartásaimat az ÉS azon olvasóival is megosszam, akik az e tárgykörben, más lapokban megjelent írásaimat nem ismerik. 1) A Fidesz 1998-as hatalomra jutásakor azonnal igyekezett meg­határozni, hogy múltunkban mi volt jó és mi volt rossz, miről ho­gyan kell vélekednünk. Mivel törté­nelmünk legközelebbi és máig leg­aktuálisabb, legélőbb eseménye az 1956-os forradalom, első lépésük a rendszerváltás első független társa­dalomtudományi műhelyétől, az 1998-ban már nyolc éve (négy éve már közalapítványként!) működő 1956-os Intézettől (és persze a Poli­tikatörténeti - volt Párttörténeti­­ Intézettől is) elvonni az állami (költségvetési) támogatást, s az in­tézeteket, illetve azok tudós mun­katársait különböző orgánumok­ban lekommunistázni. Mivel fel­nőtt életem jelentős részét (szem­ben Schmidt Máriával) a létezett szocializmus elleni tevékenység jel­lemezte, s az 56-os Intézet munka­társai a kezdetektől megfeleltek a legszigorúbb szakmai követelmé­nyeknek, tudományos tevékenysé­gükkel jelentős nemzetközi elisme­rést szereztek, az akció nyilvánvaló­an politikai indíttatású volt. (Egy fi­­deszes képviselő elmondta, hogy Orbán Viktor személyes utasítására kellett, „egyéni” képviselői indít­ványra, az 56-os Intézettől és a Po­litikatörténeti Intézettől a költség­­vetési támogatást megvonni.) 2) A Fidesz-hatalom ellenintézet­ként („véletlenül” éppen akkora összegű költségvetési támogatással, amennyit elvont a két intézettől) létrehozott egy hosszú nevű alapít­ványt, és ennek leánygyermekei­ként előbb a XX. Század, majd a XXI. Század Intézetet, s mindkettő élére a miniszterelnök személyes főtanácsadóját, s a megnyilvánulá­sai alapján vélhetően Kövér László mandzsettájából elővarázsolt Schmidt Máriát nevezte ki. Kurató­riumuk pedig önmagáért beszél. 3) Schmidt Mária több interjújá­ban explicit módon kinyilvánítot­ta, hogy az a történelmi igazság, amit ő annak tart, illetve ők annak tartanak. Ez a legsötétebb sztáli­nizmusra emlékeztet. 4) Amikor őrült elme szülemé­nyének neveztem a Terror Házát, akkor nem tettem mást, mint az írott és az elektronikus sajtóból Schmidt Máriáról szerzett benyo­másaimat összegeztem. 5) Bárki számára szembetűnő, hogy a két intézet és az inkriminált „múzeum” azonos vezetése nem egy rendkívül szorgalmas, koráb­ban már sokat teljesítő tudós mun­kásságának méltó elismerése, ha­nem a kormánypropaganda olyan kezekbe való letétele, amely kezek a máshol lévő fej vagy fejek akara­tát valósítják meg fenntartás nél­kül. Schmidt Mária a fideszes tör­ténettudomány Simicskája. Aki nem paríroz neki, az megkaphatja ugyanazt, mint az ellenzék a mi­niszterelnöktől: hazaáruló. 6 ) Bárki megtekintheti az inter­neten, hogy a XX. és XXI. Század Intézet tevékenysége Patyomkin­­tevékenység. Ezek a műhelyek tu­lajdonképpen nem is léteznek, ho­zott anyagból dolgoznak, s pazarló módon, a Gellért Szállóban ren­deznek nemzetközi konferenciákat, bugyuta pályázatokat írnak ki, tu­dományos értékkel nem bíró politi­kai lektűrök kapcsán celebrálnak a művek értékét meghaladó hajci­­hőt. Vagyis: szórják, pazarolják a pénzt, az állampolgárok adóforint­jait. Ezeket az intézeteket joggal so­rolhatjuk a Happy End és az Ezüsthajó kategóriájába. 7) Ha Schmidt Mária a kádáriz­musban az üldözött tudósok közé tartozott volna, az talán magyará­zat lehetne gyorsan felívelő karri­erjére. Azonban a korábban a fu­tottak még kategóriába tartozó tör­ténész ebben a parlamenti ciklus­ban nem csak a fentebb már emlí­tett stallumokat nyerte el, hanem nagy hirtelen megszerezte a PhD fokozatot (nem más volt a témave­zetője, mint a Párttörténeti Intézet egykori nagy hatalmú igazgatója, Balogh Sándor), és még egyetemi tanár is lett. Nyilvánvaló, hogy a tudományos élet kurzuslovagnőjé­­vel állunk szemben, hiszen ennyi felelős pozíció egyidejű tisztességes ellátása lehetetlen. 8) Magának a Terror Házának a létrehozása (az engedélyek körüli sunyiskodás és hazudozás, illetve az engedély nélkül zajló építkezés) is folytatása volt annak a fideszes, schmidtmáriás arroganciának, ami hatalmuk négy évét jellemezte. Kü­lönösen aljasnak tartom, hogy a vá­lasztások előtt próbálják meg az MSZP-SZDSZ vezetésű fővárost olyan helyzetbe hozni, hogy az kénytelen legyen beletörődni a vá­rosképet elrondító építmény fenn­maradásába, ellenkező esetben kezdődne az obu­gát komcsizás, apázás, maoistázás stb. 9) Látavanban biztos vagyok ben­ne, hogy a háborús bűnösök, illetve az előző, szintén bemutatott nyilas­korszak főkolomposainak felszaba­dulás utáni jogos megtorlását össze fogják mosni a Rákosi- és Kádár­korszak jogsértő borzalmaival. A Horthy-temetés óta nyilvánvaló, hogy milyen történelemszemlélettel rendelkeznek a hatalmon lévő urak és az őket kiszolgáló áltudósok, s ki­ket tekintenek példaképeiknek és szellemi, politikai elődeiknek. 10) Több kiváló történész is fel­hívta a figyelmet arra, hogy 1944. október 15. mint a múzeumban be­mutatott borzalmak kezdőnapja önmagában történelemhamisítás. Porhintés, amit Schmidt Mária ar­ról mond, hogy az alakulóban lévő (és súlyos anyagi gondokkal küzdő - teszem hozzá én) Holokauszt Múzeumtól nem akarta elvenni azt a kevés anyagot, ami a témában fellelhető Ugyanis nem csak és nem elsősorban a holokausztról van szó, amikor a felszabadulás előtti emberirtás(ok)ról beszélünk, hanem a doni katasztrófáról, a munkaszolgálat embertelen intéz­ményéről, a fasizmus­­elleni balol­dali ellenállásról, s a Hain Péter nevével fémjelzett, bársonyosnak éppen nem nevezhető korszakról is. Ezek ugyanis kontinuus egészet alkotnak! 11) Schmidt Mária ugyanazt csi­nálja kicsiben, amit kenyéradó gaz­dái nagyban. Schmidt Mária mind­azokat, akiket nem kedvel, simán lekomcsiz, lett légyen az akár az 1956-os forradalom börtönviselt hőse vagy a demokratikus ellenzék sokat szenvedett talpasa, ugyanak­kor szövetséget köt azokkal a volt kádárista boncokkal vagy sértett SZDSZ-es expolitikusokkal, akik — fölismervén, hol a pénz — behódol­nak neki. Ítéletei tehát nem elvi alapon születnek, hanem az ítélet tárgyává tett személy és a többszö­rös főigazgató viszonya alapján. Az a kommunista, akit én annak tar­tok - milyen ismerős ez a mentali­tás a nagypolitikából is. 12) Végezetül itt is leírom: ko­rántsem biztos, hogy a borzalmak­ra emlékeztetni maguknak a bor­zalmaknak a bemutatásával lehet a leghatásosabban. Az emberi lélek ugyanis sokkal bonyolultabb, mint azt a politikus urak és hölgyek el­képzelik. Anna Frank Naplója, Em­ber Mária Hajtűkanyarja vagy Gal­­góczy Erzsébet Vidravasa - több év­tizedes tapasztalat alapján bizonyít­hatóan - megrendítőbb s maradan­dóbb élményt ad, mint a direkt módon ábrázolt embertelenség. S most már Seres Lászlóhoz szó­lok. Építészi brutalitással lehet meghökkenteni, lehet egy pillanat­ra a figyelmet felkelteni, de a Su­gár úti palota meggyalázása egy­ben az egész város meggyalázása is. Terror a városlakók ellen, terror mindazok ellen, akik Budapest leg­harmonikusabban egyben maradt tengelyén végigsétálnak. Brutális épületet lehetett volna például a szoborpark környékére építeni. Abban a kontextusban lehetett vol­na értelme. S talán nem véletlen, hogy Európa legkifinomultabb íz­lésű népe, jelesül a francia, a maga holokauszt-emlékhelyét a Notre Dame mögött, a sziget csücskében, a föld alatt hozta létre, s az éppen attól olyan döbbenetes, hogy tar­tózkodik minden direkt utalástól, kicsi, néma, visszafogott és hisz az oda elzarándoklók lelkének rezo­nanciaképességében . Ahogy a politikai kultúrában, úgy az emlékezés sokkal biztosabb ízlést igénylő műfajában is van mit tanulnunk. S különösen szomorú, hogy a maga funkciójában szóra­koztató, de az altesti poénjairól el­­híresült Fábry Sándort kompro­mittálták a gegmen szerepébe. Kozák Gyula szociológus ÉLET ÉST# 1 IRODALOM

Next