Élet és Irodalom, 2002. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)
2002-08-02 / 31. szám - Fuchs Lívia: Mentés - másként (15. oldal)
A koreográfiák természetes létmódja a virtualitás. Persze nem az újfajta, a korszerű gépek teremtette, matéria nélküli tér, hanem az előadások utáni, az érzékekből rögzült emlékkép. Az emberi memória - legalábbis az enyém - azonban véges, ezért most, a táncévad végén muszáj még frissiben végigpergetnem, mi érdemes mentésre az elmúlt szezonban bemutatott 133 hazai és közel 50 külföldi koreográfiából, míg a többire képzeletem törlésgombja vár. Pályakezdők óvakodnék természetesen attól, hogy magabiztosan meghatározzam a koreográfia fogalmát. De hogy a színpadon táncosok által ropottakból melyik biztosan nem az - mert hol a szellemiség, hol a megformáltság minimuma is hiányzik -, hamar lelepleződik. Ezért első körben már ki is söpörhetők az emlékezetből azok a zsengéknek is alig nevezhető próbálkozások, amelyek sok kezdőt, de nem egy magát profinak vélő, gátlástalan kontárt is jellemeznek. Az elmúlt szezonban harminc új név bukkant fel a legkülönfélébb, főként pályakezdőknek teret adó fórumokon - mint az Inspiráció, a Szóló és Duó Fesztivál -, ami elképesztően nagy szám. Hogy az első vagy másodművesek közül kiből lesz majd valóban koreográfus, néhány év alatt biztosan kiderül. Gergye Krisztián esetében például még nem dőlt el semmi. A KompMániából szólóival időnként kilengő Gergye táncosként egyedülálló jelensége a hazai táncéletnek, mert tánctudását Indonéziából hozta. Első saját kompozícióiban ezért azzal kísérletezett, hogy a jávai tánc- és színházi tradíciókat kortárs szubkulturális közegbe ültesse át, ami hol sikerült, mint az E. Sch. Erolában, hol máris önismétlő és terjengős lett, mint A jelben. Nagy Andrea viszont, aki néhány éve a függetlenség kockázatos, de sokféle szellemi kalandot kínáló útját választotta a robotos, de biztos néptáncegyüttesi lét helyett, a legígéretesebb kezdő, Figyelem című, mindössze második művének szellemes építménye azt bizonyítja, a fiatal táncosnő vérbeli koreográfus. Merthogy térben és mozgásban, fázisokban és szekvenciákban gondolkodik, a koreográfiaművészet alanyában és állítmányában. Valkó László munkája 2002. AUGUSZTUS 2. 15 Vállalkozók Bármilyen elképesztő, még a különösen pénzigényes táncművészetben is felbukkannak az üzleti vállalkozások. ,A csepeli bázisáról építkező ExperiDance Produkció” lendülete azonban - bármit is jelentsen ez a bombasztikusnak szánt szöveg - elfogyni látszik. No nem anyagi - pláne nem táncos hanem alkotói értelemben. Az álhazafias és áltörténelmi világtánc-show-val közönséget hódító Román Sándor ugyanis nagy hirtelen kommerszből komolyra váltott. Hogy miért, kideríthetetlen, hiszen el sem tudom képzelni, hogyan lehetne Bartók-bögrék és -pólók, -kazetták és -CD-k százait eladni az előadások szünetében. Ugyanis Román egy Bartók-táncműve jelentkezett. Már e cím igénytelensége jelzi, Bartók Béla három feleslegesen egybeszerkesztett muzsikája itt csak hangkulisszaként szolgál a Kelet és a Nyugat népeinek és kultúrájának szembenállását sulykoló koreográfiához. A darab ijesztő példája annak, hogyan lehet ritmikailag korrektül, ám szellemiségéből kifordítva megtáncosítani Bartók zenéit. A KFKI Társulat megalakulását talán az a felismerés ösztönözte, hogy manapság hiánycikk a revüszínház, a music hall, a show-színpad, vagyis akármi, ahol az emberek jólesően kikapcsolódhatnak, gyönyörködhetnek szép nőkben, nyalka fiúkban, csillogó jelmezben, miközben élvezik a jó muzsikát. Mindehhez azonban semmi köze a klasszikus balettben járatos operaházi csapat csípőriszálós - nyilván dzsesszesnek vélt -, művidámságot és műlezserséget árasztó haknijának Presser és az LGT monotonul sorjázó dalaira. Törlés tehát, még a lomtárból is! Vendégszereplők Minden évadhoz hozzátartozna a jelesebb külföldi társulatok bemutatkozása, hogy tudjuk, hol tart a táncvilág, s benne hol a helye a hazai irányzatoknak. És most tényleg olyan évad zárult le, amilyenre mindig vágytam: legalább öt-hat társulatot menthetek a kedvencek közé. Hiszen a saját koreográfusi múltjából még mindig meríteni képes Maurice Béjart és társulata éppúgy fellépett Budapesten, mint a balettművészetnek jövőt adó, kiapadhatatlanul kreatív Jiri Kylián (volt) együttese. A testek mechanikájának filozófusa, Nagy József a tavaszi fesztivál vendége volt, Marie Chouinard - akinek táncosai a zene testi átértelmezésének revelatív élményét adták - a CoincDance fesztivált tette feledhetetlenné. E világnagyságok mellett több olyan remek csapat mutatkozott be - az izraeli Inbal Pinto, a japán Cariotta Ikeda vagy a kanadai O Vertigo -, amelyeknek a totális színháztól a minimalizmusig ívelő táncfelfogása a jelen néhány egyaránt érvényes végpontját mutatta fel kivételes művészi erővel. Soha rosszabbat egy évad alatt. ÉLET ÉS# IRODALOM FUCHS LÍVIA: Mentés - másként Venekei Marianna eddig mindent tudó balerinának mutatta magát, most viszont életének ahhoz a pontjához érkezhetett, amikor már nem csak mások gondolatait tudja és akarja közvetíteni. Így született a From My Life, ez a gazdagon formált, arányos szerkezetű, önvallomásos mű, ami biztató kezdet, még ha felismerhetők is benne az Egerházi Attila által korábban kreált Venekes-szerepek nyomai. Az önvallomás, a hol zavarba ejtő, hol egyenesen sokkoló őszinteség azonban az ugyancsak a KompMániából önállósuló Ladjánszki Márta territóriuma, aki radikális szólói után idén alkotó- és játszótársra talált viviszekcióhoz hasonlatos művészi útjához. Az L 1-ben - egy új tánchelyszínen, a rozsdaövezet fenséges pusztulása közepén - Ladjánszki és Berger Gyula meghökkentő nyíltsággal, az álszemérem konvenciójára fittyet hányva mutatta fel a férfi- és női szerepek béklyókon állépő szabadságát a Majdnem 3 című intimitásban. Intézményesültek A támogatások vékony szálán függő „pályakezdők mappa” után ideje menteni a menthetőt az állandó „szubvencionáltak” tájékáról is. Nem állítom, hogy nincs mit, de - a fegyelmezett és ihletett, magas előadói nívón túl - kimagasló alkotói értékre bizony alig lelek. A Nemzeti Balett két ragyogó idei bemutatója - a Hat tánc és az Anyegin - régóta világszerte elismert koreográfiák átvétele volt. A társulat stúdiójából - ahol az oroszlánkörmök kipróbáltatnak (mint Venekeié is) - egyelőre nincs átjárás a patinás operaházi színpadra. A Győri Balett évek óta üzembiztosan, de művészileg jelentős bemutatók nélkül működik, az idei szezon igazi sikere a New York-i bemutatkozás volt, de az itt játszott Purim korábbi évad termése. A Pécsi Balett viszont új művészi úton, mert új vezetéssel és nagy lendülettel indult tavaly ősszel. Az első szezon azonban művészileg igencsak Janus-arcú lett: Keveházi Gábor a mennyiséget tűzte zászlajára, így aztán önkorlátozás nélkül ontotta az azonnali törlésre érett darabokat. Egerházi Attila a Carmennel, ha nem is eredetit, de biztosan sokáig sikeres egyfelvonásost alkotott, míg a vendég Miriam Naisy csodálatosan tiszta, egyszerre meditativ és perzselően drámai triója, a Partitions au Patio az évad egyik koreográfiai és előadói csúcspontja volt. S máris megismételhetetlen, mert a három táncosból ketten elszerződtek a társulattól. Egyikük, Szigeti Oktávia Debrecenbe ment, hogy ott az idei - inkább kudarcot, mint sikert hozó, Keveházi és Fomin fémjelezte - próbaszezon után valódi társulati munkát hívjon életre. A vidéki színházak közül Szolnok már idén kísérletezett egy új csapattal, de Bodor Johanna és a lelkes kis társulat a Carmen szerint művészileg még kiforratlan az önálló koreográfiai munkára. Az intézményi státus biztonságában a hivatásos néptáncegyüttesek is úgy tesznek, mintha minden rendben lenne a műfaj tájékán. Holott a varázsigeként ismételt korszerűségre hivatkozva, miután ki-ki színre vitte - persze eltérő felfogásban, visszafogottabb vagy harsányabb szcenikai megoldásokkal - a maga trendi Riverdance-ét, teljes a bizonytalanság: merre is vezethetne az út ezektől az etno-show-któl? E fel sem tett kérdésre egyetlen művészi válasz született, a Brassói pályaudvar. Alkalmi darab, több együttes összemunkálkodásával, néhány előadásban. De felejthetetlenül megrendítően! Mert Diószegi László a színpadról visszarendezte „eredeti” helyszínére azt, aminek régóta már csak égi mását ismerjük: a kelenföldi pályaudvar kopott-koszlott várójában ott kavargón a Kárpát-medence sokadalma; spontán dal, muzsika és tánc; az örök érkezések és búcsúzások harsánysága és melankóliája. A kiemelt státusú Állami Népi Együttes - polgári nevén Hagyományok Háza Művészeti Tára - idén egyetlen bemutatót sem tartott. Talán az új művészeti vezető kinevezése körüli belső harcok kötötték le az energiákat? A strukturálisan folyamatosan átmeneti helyzetű, s ezért az egyik méltatlan helyzetből a másikba zuhanó Budapest Táncegyüttes mindössze egy gyerekdarabbal jelentkezett, és részt vett a Honvéd Táncszínház Duna rapszódia című monstre produkciójában, ami éppolyan professzionális, mint általában a Novákok rendezte tánclátványoságok, ám ötletben és megvalósításban ezúttal inkább a rutinra épít. A Duna Művészegyüttes évfordulós pátosszal átitatott aktualitását - A szabadsághős Kossuth Lajos üzenete címmel — már az előadás alatt szorgosan töröltem, mert memóriámban kellett a hely az együttes másik darabjára, az Amazonok, Madonnákra. E koreográfia látszólag nem több, mint egy komótosan felépített lakodalom, a sokféle férfi-nő viszony esküvőbe torkolló variációja. De a koreográfiát nyolcan (!) jegyzik, köztük a függetlenek színe-java, s a darab ettől hihetetlenül sokrétű és izgalmas. Hiszen mindenki a saját jellegzetes stílusát és gondolkodásmódját adja a témához: Kovács Gerzson Péter az egymással örökké utolsó vérig viaskodók párharcából, Horváth Csaba a női és férfiprincípium végzetes különbözőségéből és ugyanilyen fatális összetartozásából, Bozsik Yvette pedig ugyanennek a röhejes felszínéről s egyben fonákjáról komponált egy-egy önálló jelenetet. Kiszolgáltatottak A harmadik virtuális mappámban azokról a társulatokról őrzött élményeimet rendezgetem, akiket valami érthetetlen okból általában függetleneknek neveznek. Holott ki más függ jobban a művészi munkát lehetővé tevő körülményektől, mint aki mögött nincs színház és próbaterem, iroda és raktár, vagy ha mégis, akkor is évente kell küzdenie a megszűnés, az ellehetetlenülés ellen. Akinek munkáit évről évre mérlegre teszik a kurátorok, ha ismerik, ha nem mindazt, amiről dönteniük kell, s aztán jó esetben a fennmaradáshoz épp elégséges pénzt ítélik meg e „függetleneknek”. Ez a gazdasági kiszolgáltatottság egy újfajta társulati létmód „ösztönzője”, amelyben alkotó és előadó soha nem ücsöröghet az intézményesültség biztos sáncai mögött. Nem építhet repertoárt sem, mert csak premierekhez kaphat pénzt. Mozgékonynak kell lennie, hiszen többnyire nincs állandó játszóhelye, vagyis évről évre, napról napra itthon és külföldön bizonyítania kell. Művészileg azonban jobbára ma ez a legprogresszívebb csoport - az Artustól az Offig -, bár kvalitásban, stílusban, táncnyelvben és táncfelfogásban nagyon is heterogén. A Földi Béla vezette Budapest Táncszínház például kimagaslóan jó táncosokból áll, de Földi darabjai mindig csak a művészet imitálásáig jutnak el. Sean Curran, aki most egyenesen Amerikából jött, hogy az együttessel dolgozzon, korrekt kis etűdsort komponált számukra Szaxofontáncok címmel, amit a szinte kicserélődött tánckar szemei gyönyörködtetően ad elő. A sajátosan független Szegedi Kortárs Balettet - amelyik a Pécsi Baletthez hasonlóan nem is egy Földi nevelte táncossal erősítette meg idén a sorait - majdnem felzabálta a Nemzet Színház nyitódarabjában vállalt bérmunka, így idén csak egyetlen bemutatót tartottak - összesen két előadásban, a Patyomkin-színházként működő Millenáris Teátrumban -, a Mozartot kísértő Requiemet, ami észrevétlenül és komolyabb nyomot nem hagyva, inkább belesimul, semmint kiemelkedik Juronics Tamás jellegzetesen érzelmes, inkább a közérthető és ezért élvezhető, populárisabb témák és zenék esetén sikeres oeuvre-jéből. Ha a szegediek mindenkit szórakoztatni akarnak, a KompMánia bemutatói biztosan csak egy szűkebb réteg számára élvezetesek. Csabai Attila ugyanis mit sem törődik a táncszínház tematikai, nyelvi, dramaturgiai és stiláris hagyományaival, ezért darabjainak fergeteges kavargásába az ízléstelenség és a műgond, a kifinomultság és az ócska giccs egyaránt belefér. A Cybergésákban a popkultúra agresszív és harsány, redukált és monoton világa dübörög. Igaz, a vizuális közeg most is szinte cizelláltan artisztikus, hogy a másoknál inkább csak divatos, míg Csabaiéknál középponti művészi probléma, a nemi identitások fájdalmas kavalkádja költői formát kaphasson. A Veszprémi Táncműhely nagyon ritkán jelentkezik, hiszen éppen arra szerveződött, hogy egy-egy alkalmi társulás új darabját segítse színpadhoz. Mióta Krámer Györgyöt is kiebrudalták a Veszprémi Petőfi Színházból, kérdésessé vált e kis műhely sorsa. A Pannon Várszínház azonban továbbra is otthont teremt neki, így született meg a Bolero. Krámer hangvételben, matériában és látványban is megújult, az egyfelvonásosra mégis elsősorban a szereposztás miatt kellett felfigyelni. Az álmok és a valóság durván egymásnak szegülő kettősségében őrlődő nőt ugyanis a hervadásában is gyönyörű, omladékony és sebezhető Király Melinda játssza, akiről a színpad mintha végleg elfeledkezett volna. A másik volt Markósztár, a nőiség épp ellenkező pólusát képviselő, félelmetesen erős jelenlétű Ladányi Andrea sem inspirálta idén a koreográfusokat, így ráért „csak” a saját együttesével törődni. Felszámolni azonban azt az őrületes távolságot, ami az L. A. D. C. táncosainak színpadi súlytalansága és az egyedülálló testi-szellemi-művészi kvalitású Ladányi között tátong, most sem sikerült. Ezért Ladányi vendégtáncosokkal erősítette meg apró együttesét, hogy megvalósíthassa régi álmát, a finn Jorma Uotinen koreográfusi meghívását. A tervezett két darabból azonban csak a mozgásvilágában és hangulatában varázslatos Álom született meg, míg a Carmen Ladányi gyors alkotói „beugrásával” torzó maradt. Talán jövőre még visszahozható a lomtárból! Bozsik Yvette, Frenák Pál és Horváth Csaba akkor is a hazai koreográfiai élet vezető triásza, ha egy-egy évadjuk esetleg gyengébben sikerül. Az alkotói munkában - különösen a koreográfiáiban, ahol az ötlettől a „megírásig”, a nyelv megteremtésétől a dramaturgiai és néha a világítási munkáig minden egyetlen kézben fut össze - semmi nem kiszámítható, csak a rutin adna biztos megoldásokat. Aki folyamatosan kísérletezik, folyamatosan kockáztat is, ami ebben a kiszolgáltatott mezőnyben akár életveszélyes is lehet. Ennek ellenére Bozsik Yvette régóta egy új és csak rá jellemző színpadi nyelv kimunkálásával foglalatoskodik, ami néhány év alatt szinte észrevétlenül csúszott át a tánc területéről a színházéra. Ezért ma már nem is kérdéses, koreográfusnak vagy rendezőnek kell-e őt tartani. Bozsik rendező és koreográfus, aki ereden darabokat ír a színház általa beszélt nyelvén, s ehhez konkrét szituációkba ágyazott szellemes mozgásokat és dekoratív táncokat is komponál. Az antiművészet fenegyerekeinek ürügyén bemutatott Dadaistákban ez az összművészeti énje az erősebb, míg A fény látnoknője nem több, mint hamar feledhető koreográfiai ujjgyakorlat. Horváth Csaba a Közép-Európa Táncszínház élén makacsul küzd saját vulkanikus erejű vízióival. A nézőket ismét megosztó Etna barbarizmusából sokat visszavett a Bárkában játszott második változatban, s ezzel épp a darab rituális-kultikus ereje ingott meg. De úgy sejtem, jövőre talán újból nekigyürkőzik, hiszen őt épp a mágikus tradíciók eredendő tágassága és a színházi konvenció határainak szűkössége foglalkoztatja. A Barbárok ugyan nem provokatív, „csak” nagyszerű, mert az animális és humánus lét határának átmeneteit "koreográfiai eszközökkel idézi fel: a mozgások indázataiban hol egy vergődő madár, hol egy prüszkölő paripa, itatóvályúba bukó birka, feláldozásra váró bárány vagy a vizekből kiemelkedő fenevad kel életre. Frenák Pál sem mesél, csak érzékűt, mégpedig másfajta brutalitással: ő a pőre testek totális kiszolgáltatottságát löki a színpadi arénába. Nemcsak a küzdőknek, a nézőnek sincs hová menekülni a jelen káosza elől a Káoszban, ebben a Carmen-történet perzselő érzelmeinek lehetetlenségét dübörgő darabban.