Élet és Irodalom, 2002. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)

2002-10-04 / 40. szám - Fáy Miklós: Miért pont Pálfy? • TElevíziókritika • Jó estét, Magyarország. tv2 (28. oldal) - Györe Balázs: Ősz van. Ébresztő! • Városkép (28. oldal) - Keresztury Tibor: Az esernyő alatt • Villanófény (28. oldal) - Báron György: Ember a felvevőgéppel. A Jó arcok sorozatból • filmkritika • A kamerás ember. Portréfilm Schuller Imréről. Rendező: Dénes Gábor (28. oldal)

FÁY MIKLÓS: Televízió Miért pont Pálfy? Van ez a ronda görcs, hogy mindenki, aki egyszer megjelent a tévé képernyőjén, ott akar maradni, de a gyakorlat azt mutatja, hogy igazuk van. Aki nincs ott, az nincs. Rudsik Júlia évtizedeken át köszönt jó estét, és ma senki nem beszél róla, Stahl Judit láttán azelőtt leállt a forgalom, ma a varjú sem károg utána. Szegény Stohl András is ennek az okos­ságnak issza most a levét: lábadozva visszaküzdötte magát a stúdióba, hogy elvezethesse a Való világot. Egy ország szörnyedt el, hogy szegény fiú, mennyire lefogyott, és mit élhetett át, persze ettől ő még nem ta­nulta meg a műsorvezetés mesterfogásait, bágyadt mosollyal, törött te­kintettel nézdegél a kamerába. Ha kibírja otthon, akkor talán most mindenki arról beszél, hogy a Való világot az ág is húzza, rosszul időzí­tették, és ráadásul a műsorvezető is kidőlt a sorból. Ehelyett most Stohl részese egy méretes bukásnak, tippem szerint ezt műsorvezetői karrier­je nem is fogja kiheverni, mert nem jó a nyilvánosság előtt ekkorát hi­bázni, és a valóságshow-nak az a természete, hogy hiába rossz, mégsem lehet abbahagyni, még heteken át kell égni vele. No, de a szabályról nem érdemes túl sokat beszélni, nézzük inkább a kivételt, mert Pálfy István, nem értem, miért, de hiányzik. Nem nekem, hanem a tv2-nek. Annyira, hogy nem is értem, miért nyírták ki onnét. Illetve értem, két emberrel ebben a formában nem lehetett tovább csi­nálni a Jó estét, Magyarország!-ot, és ha racionálisan nézzük, akkor nem is kérdés, hogy Bárdos András sokkal jobb Pálfynál, a behívott vendégek­kel való beszélgetésnek mindig van formája, értelme, intellektualizáló­­dott az esti interjú, és Bárdos nem lusta, mindig felkészül a beszélgető­­partnerből, de ennek ellenére nem merev és nem nagyképű a mikrofon mögött, végig megtartja ezt a „nézőt képviselem, és nem tudok sokat, de meg szeretném érteni” magatartást. Pálfy idejében ragyogóra világítot­ták a stúdiót, ott állt egy ember a nemzetközi színvonalnak megfelelő eleganciában, ha későn került sor a műsorra, akkor esetenként illetlenül akadozó nyelvvel, és világos volt, hogy a műsor nem arról szól, hogy mi történt, és annak mi az oka, hanem, hogy ez a sármos figura ma éppen kivel fog néhány szót váltani. Bárdos klasszikus közszolga, nem magát állítja előtérbe, hanem a vendéget, Pálfyval ellentétben nem elnyomni és uralni akarja az interjúalanyt, hanem oldani, nem keresztkérdéseket tesz föl neki, hanem beszélget, ül, előrehajol, figyel. A nézőnek minden oka megvan arra, hogy Bárdost válassza Pálfy helyett, mert Bárdossal lehet azonosulni, ő az, aki hivatásként fogja föl a feladatát, ő képviseli a klasszikus újságírást. Csakhogy ehhez el kell fogadni egy olyan előfelté­telt, amit Pálfy a jelek szerint sohasem fogadott el. Bárdos András ugyanis komolyan veszi a hozzá érkezőket, nemcsak a maga munkájában hisz, hanem a politikusokéban is. Pálfy ilyen illúzi­ókra képtelen volt, számára a politikusok épp olyan bohócai a társada­lomnak, mint ő maga, eszébe sem jut azt képzelni, hogy komoly dolgok történhetnek a parlamentben, hogy a kor kérdéseit többségi határoza­tokkal lehetne eldönteni. Csakhogy ebből az alapállásból nem valami kemény, rideg bismarcki világkép bontakozik ki, hanem az élet felhőt­len és gondtalan élvezésének képessége vagy lehetősége. A (többnyire negatív előjellel) elhíresült interjú mintáján: tényleg mindegy, hogy Selmeczi Gabriellát miért zaklatta az áruházi biztonsági őr, hogy tud­ták-e kivel állnak szemben, volt-e valami hátsó szándék. Mindez semmit sem számít ahhoz képest, hogy milyen volt a kifli, sajtos vagy sós. És most nem arról van szó, hogy kinek van igaza, Bárdosnak vagy Pálfynak, hanem hogy mindkettő egyformán érvényes. Ha feltétlenül ki kell osztani a lapokat, akkor Pálfy való a kereskedelmi tévére, Bárdos a közszolgálatira. Logikus, hogy a hírek szerint minden éppen fordítva történik. (Jó estét, Magyarország! -tv 2) GYŐRE BALÁZS: Városkép Ősz van. Ébresztő! Föltápászkodik a földről egy férfi a XI. kerületi pszichiátriai gondozó bejáratánál. Imbolyog. El tud-e vajon indulni? Ülve alszik a földön egy másik ember a túloldalon. Feje előrebillent. Széttett láb. Éppen bepisil. Barna nadrágjából kis erecske indul a járda széléhez. Fölhúzott térddel ül valaki a pszichiátriai gondozó egyik rácsos abla­ka alatt. Egy táblát tart maga előtt. A felirat szerint egyedül neveli négy gyermekét. Segítséget kér. Mozdulatlanul ül vagy guggol, és mereven néz maga elé ez a férfi. Látásból ismerem. Láttam már őt a környéken nevetni is, kicsit dülöngélve, viccelődni, társai hátát csapkodni. Csak én vagyok mindig ugyanolyan? Mások tudnak különfélék lenni? Engem ki figyel? Merre megyek, mit csinálok? Leskelődöm? Camping-asztalkákról paprikát, paradicsomot, répát és kukoricát, kosarakból szőlőt, papírdobozokról edényt és manikűrkészletet árusíta­nak a közért előtt. Az utóbbit hangsúlyosan reklámáron. Bezáratta az adóhivatal hat napra a hentest szabálysértés miatt. A szemfelszedő megszűnik. Balázs Gézáné nem vállal többé gyöngy­fűzést, monogramhímzést, gombáthúzást. Átadja üzletét a mobiltelefo­noknak, cserélhető előlapoknak és az övre fűzhető tokoknak. Az építkezés zsivajában aludt el egy fiú, hátát az árok falának döntve. Mellette lapátja. Egy ütött-kopott Moszkvics csomagtartójában lavór, olajoskanna és hordó. A lomtalanítás során gondosan összeszedett holmik. A válogató emberek fotelokban ülnek az utcán. Elégedetten beszélgetnek, cigaret­tázva. Egy szemüveges fiatalember golfozik a Margit híd budai hídfőjénél, az oroszlános emlékmű előtt, az újraparkosított részen. Ilyet sem látott még a világ. Dél van. Kesztyűben terelgeti a fehér labdát. A „pálya szé­lén” táskában várakoznak az ütők. Zászlócskákat, lyukakat nem látok. A suhancok röhögnek. „Ketten maradtunk abban a kibaszott irodában” - üti meg hirtelen a fülem egy női hang. A barátjának kezdi el mesélni valaki az aznapi munkahelyi élményeit. A vadonatúj lámpaoszlop tövében egy szánkó. Még a kantárja is meg­van. Elhagyatva várja, hogy megvilágítsák sötétedéskor a nemrég fel­szerelt világítótestek. Bár még látható az utcán a lányok köldöke, a kirakatokból eltűntek a nyári ruhák, és azok, akik a padokon alszanak, már betakaróznak. Nincs mit tenni: „A nyár zöld lángja, mint az alkohol, elszállt”. ÉLET ÉS!· IRODALOM 28 KERESZTURY TIBOR: Villanófény Az esernyő alatt Egy szakaszon reggelente az erdőn át megy a busz. Az ébredező megfi­gyelő fölöttébb bírja ezt a néhány percet, több szempontból is. Egyfe­lől jobb, mint kőbányában, krumpli­földön, vaskohóban ébredezni, más­felől túl van már a felkelés által ge­nerált pszichés ütközeten, így egyre inkább elhihető: aznap is megma­rad. A kép ilyenkor még nem telje­sen tiszta, állítani kell a fókuszon. Már magánál van, de még úsznak, hullámzanak, finoman lebegnek — stílszerűen szólva: délibábosak­­ a távlatok. Nemcsak érzékel már, lát­ni is kezd ezt-azt, ahogy néz ki a fe­jéből a biztonságos támpontokat nyújtó évszázados fákra, át a tízes busz bal utolsó ülésének sárpöttyök­től piszkos ablakán. Nehéz még - nem, majd könnyű! -, de semmi­képp sem reménytelen, és feltétle­nül jóirányú, perspektivikus a dolog - ahogy egyre élesebb a látvány, ak­ként halványul, s foszlik köddé, át­tetsző párává, végül nagy büdös semmivé az öngyilkossági gondolat. Hát, ahogy így szép csendesen tisztul minap az agy, váratlanul láto­mása támadt - majd’ szörnyethalt, mert első körben arra gondolt, megfordult a folyamat. Merthogy a kép most valami olyat mutatott, ami nincsen, és ez arra vallott, elsietett volt a ma reggeli megkönnyebbülés, hisz a látás nemhogy javult volna, de nagy hirtelen elhomályosult. Le­izzadt, mert arra gondolt, ha ez így megy tovább, hamarosan itt lesz új­ra a szuicid elem, s védekezéskép­pen megdörzsölte a szemét. Nem, mégsem jelenés, megint csak azt lát­ta, amit az előbb közvetítettek a re­ceptorok, és akkor ez azt jelenti, magánál van mégis, és ez embe­rünknek akkora örömet okozott, hogy leugrott a következő megálló­nál, a visszanyert életkedv, valamint a feltámadt szakmai önérzet bázisán. Leszállt, mivel úgy érezte, vissza kell a látottakhoz sompolyognia: az élő­kép alkotóinak személyes hálával tartozik. Fától fáig lopakodott, mint a Kányádi-versben a gyerek, csak ő nem félt: egyenesen madarat lehe­tett volna fogatni vele, hiszen arról, hogy nem őrült meg mégsem, köze­ledés­­közben egyre nyilvánvalóbb módon megbizonyosodott. Felvette a pozíciót, egy tölgy mögött, szem­ben velük, az út túloldalán, s leje­gyezte fejben, amit látott, az alábbi­ak szerint. Egy hatalmas, fekete esernyő alatt egy öttagú család tartózko­dott. Nagybajuszú cigányember, asszony, gyerekek meg egy vékony, girhes macska, amit a legkisebb az ölében fogott. És nem is az, hogy akkor már legalább egy fél órája nem esett - jelen esetben ez volt a legkevesebb. Mert hát nemcsak a fejük fölé tartott ménkűtelen férfi­ernyő volt teljességgel értelmetlen, hanem az egész jelenet: a józan ész talaján üldögélésüknek semmi ér­telme nem lehetett. Mi a jószagú Úristent csinálnak? Mit ülnek ott, mit akarnak, miben bíznak, mire számítanak - csupa talány ez a reg­gel, kuncogott, s továbbra sem ta­lált semminemű magyarázatot. Rendezett öltözet, semmi motgó, a hajléktalanság kizárható. Kéreget­­ni egy út mentén, ahol nincs is jár­da, gyalogosforgalom, hibbantság­­ra valló cselekedet. Stoppolni úgy­szintén, ki venne fel öt főt meg egy macskát, ráadásul városon belül. Találkozót megbeszélni a Nagyer­dő közepére - ki volna oly barom. Ehhez képest az már tényleg csu­pán hab a tortán, hogy mindehhez a fejük fölé esernyőt is tartanak a napfényesre tisztult, bárányfelhős őszi ég alatt. Mégis u tán épp ezért­­ gyönyö­rű volt ez az egész. Állt és lesett, hálás szívvel, kéjjel, mint aki aján­dékot kapott. Ők meg ültek, odaát a fűben, akár egy szoborcsoport, szótlanul és mozdulatlanul. Egy végtag sem lógott ki az esernyő alól. Kővé váltak, megdermedtek, netalán már meg is haltak, megle­het. Hogyha éltek, jól elvoltak min­den jel szerint. A létezésből nem hiányzott semmi: a jelenet kerek volt, hibátlan és befejezett. Elvenni belőle, s hozzátenni bármit: egy­aránt nem lehetett. Ültek, talán vártak valamire, hogy jobbra for­duljon a sorsuk, hogy az eső ismét eleredjen, s a pillanat ne érje őket készületlenül. Vagy hogy egy autó­ból egy tömött pénztárcát kidobja­nak, Ki mondja meg. BÁRON GYÖRGY: Film Ember a felvevőgéppel­ ­a Jó arcok- sorozatból - „Elsőkamerásnak tetszik lenni?” - kérdezi az eladó az őszes bajuszú férfiút, aki kézbe simuló apró vi­deokamerát próbálgat a szeméhez. Ühüm, bólint rá az szórakozottan. A boltos láthatóan megszokta a té­tova, böszme vásárlókat, elvégre nekik készülnek ezek a méregdrá­ga micsodák, de a bajszos bácsi a többinél is ügyetlenebbnek tűnik. „Mennyi gomb van ezen!” - álmél­­kodik, látszik, soha nem fogja meg­tanulni a kezelését. Honnan is sejtené az eladó, hogy ennél az őszes úrnál kevesen érte­nek jobban a filmfelvevőgép forté­lyaihoz széles e világon. Az urat Schuller Imrének hívják, mindenki ismeri őt a szakmában, de kevesen tudják, hogy igazából kicsoda, tán azt sem, hogy él-e, vagy a név egy múlt századi lelkes fotográfust ta­kar. A Schuller-műterem legenda volt a filmgyárban, amikor még volt filmgyár, a legtöbb rendező megfordult benne. „Megyek a Schullerbe” - mondogatták, s alig­ha gondolták, hogy a joviális idős úr, aki időnként szembejön velük a folyosón, a Schuller. Nevét hiába keressük a magyar filmlexikonban. Schuller Imre tejesköcsögből esz­­kábálta össze a világ első nagyvariós glimpjét, ezért azt köcsögös glimp­­nek hívták, hasonló varió ma már alapfelszerelés a kamerákon, vele szórakozik minden amatőr és dilet­táns, ha más nem jut az eszébe. Az­tán feltalálta a miniklánt (szállítha­tó kis darut), a macro-variót, amivel szuperközeli felvételen belül is le­het variózni, az első magyar kétéltű kamerát, amellyel az operatőr a le­vegőből a víz alá bukhatott, a varió­ra szerelhető előtellencsét, amellyel távolról is lehetett nagyközelit ké­szíteni, továbbá az akkus lámpát, amit lekoppintottak, s azóta is hasz­nálnak a nagy tévétársaságok. Mindezt Dénes Gábor kitűnő egész estés portréfilmjéből tudom, A kamerás emberből, amelynek a na­pokban tartották a díszbemutató­ját. Nem állítanám, hogy értem az összes fölfedezés lényegét, de azt el bírom képzelni, hol tartana a fil­mezés nélkülük. Sehol. Schuller Imre, félreértés ne es­sék, nem technikus-feltaláló, ha­nem filmművész, nagy filmművész, bár ezt kevesen tudják. Mostantól talán többen. Nem csak a róla készült portré bemutatása miatt, hanem azért - elsősorban azért­­, mert előtte le­vetítették két rövidfilmjét. Közülük a Hajnali imádság: remeklés. Som­lyó Zoltán költeményének komor dallama alatt Budapest éjszakai ké­peit látjuk, úgy, ahogyan még soha nem néztük a várost. Mintha az amerikai film noir operatőrei készí­tették volna a felvételeket. Mélyfe­kete éjszaka borítja a keskeny utcá­kat, a kanyargós lépcsőket, a siká­torokat és a kapualjakat, az utcakő friss esővíztől csillog, a sarkokra, házfalakra erőtlen utcai lámpák tört fénye vetődik. Széles karimájú kalapot viselő, felhajtott gallérú ti­tokzatos férfi rója az utcákat, áll meg a kereszteződésekben, beszö­­gellésekben, kihalt kapualjakban. Kortalan a Duna-parti metropolis, a képek készülhettek tíz éve, vagy hatvan éve, mindegy. A sűrű éjbe burkolózó Budapest nem félelme­tes - melankolikus inkább, akár Kosztolányi verseiben. Ugyanaz a lélek lobog benne: a város elpusz­títhatatlan, sötét lelke. A hajdani dokumentumfilmes­telepet, s benne a Schuller-műter­­met durva bulldózerek a kilencve­nes évek közepén lerombolták. A kamerás ember egyik legszebb jelene­tében az öreg szomorúan ácsorog a Könyves Kálmán körúti romok fö­lött, majd rámutat egy téglakupac­ra: ez volt a stúdióm. Talán e romhalmaz láttán hatá­rozta el, hogy digitkamerát vásárol: azt remélte, nézőkéjébe kukucskál­va megért valamit a szép új világ­ból. A róla szóló film díszbemutató­ján kiment a pódiumra, szembefor­dította a maroknyi felvevőgépet a nézőkkel, megnyomta a felvétel­gombot, ám a kereső sötét maradt, mert elfelejtette levenni a lencséről a kupakot. Mindenhez nem érthet az ember. (A kamerás ember. Portréfilm Schul­ler Imréről. Rendező: Dénes Gábor) p uskin borisz godunov fordította Térey János októberben: 3., 4., 5., 18., 19. MADÁCH KAMARA jegypénztár: 267-3775 Kiemelt támogatónk a SIEMENS L­U 2002. OKTÓBER 4.

Next