Élet és Irodalom, 2007. január-június (51. évfolyam, 1-26. szám)
2007-06-01 / 22. szám - Várkonyi Benedek: Irodalmi történetek - Interjú Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténésszel (17. oldal)
Irodalmi történetek Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténésszel Várkonyi Benedek készített interjút Sok története van már a magyar irodalomnak. Avítt és korszerű, szellemtörténeti és szocialista, mindegyik jó valamire. A legeslegújabb pedig már nem egyetlen történetet mond el, hanem sokat: minél több nézőpont, annál teljesebb kép, amely azonban teljes sohasem lesz. A könyvhétre jelenik meg a háromkötetes A magyar irodalom történetei című mű harmadik kötete. A nagy vállalkozás főszerkesztője Szegedy-Maszák Mihály. A magyar irodalom történetei cím azt sugallja, mi több, állítja, hogy a magyar irodalomnak több története van. E műben sok a szerző; ez azt jelenti, hogy ahány szerző, annyi története van a magyar irodalomnak? - Nem. A magyar irodalom elég gazdag ahhoz, hogy különböző hagyományok létezzenek a történetében, és ezek a hagyományok kölcsönhatásban, néha feszültségben, néha ellentmondásban vannak egymással. Éveken keresztül minden évben megkértem a hallgatóimat, hogy írják föl kedvenc szerzőiket. Ebből is láttam, hogy milyen hihetetlenül megosztott a magyar olvasóközönség. A mai olvasók tudatában a magyar irodalmi örökségnek különböző történetei élnek. Sok irodalomtörténetet írtak már; ha a XIX. század végétől kezdjük, volt Beöthy Zsoltnak, Pintér Jenőnek, Szerb Antalnak irodalomtörténete, és a hatvanas években megjelent a zöld borítója miatt „Spenót”nak nevezett hatkötetes nagy irodalomtörténet. Ezekben az a közös, hogy nagyjából időrendben követik a történetet. E most megjelentnek nem ez az alapja. Miért? - Annyiban van időrend, hogy olyan évszámok köré épül, amelyekhez a magyar művelődés legfontosabb eseményei kapcsolódnak. Lényeges a különbség kétféle irodalomtörténet között. Ha valaki egyedül írja, mint például Szerb Antal - én is megpróbálok egyedül írni egy irodalomtörténetet idegen nyelven -, akkor az illetőnek a szemlélete, nagyképűen szólva, a látomása érvényesül. Sokszerzős műnél ez nem oldható meg. A „Spenót” egyszerű képlet volt. Akkor még szigorú cenzúra létezett, egyetlen intézmény irányította a munkálatokat, amely tulajdonképpen erre jött létre: az Akadémiai Irodalomtörténeti Intézet. A véleménykülönbségeket kiegyenlítették. Nagyon határozottan, sőt olykor szinte kegyetlenül. Lehet tudni, hogy néhai Varga József Adyval foglalkozó fejezetének egy részét Rába György írta. Rába György Babits-fejezetébe - ezt alighanem ő is megerősítheti - is belenyúltak. Több olyan minősítés is van benne, amelylyel ő nem értett egyet. Akkor ezt így kellett csinálni, de ma nincs ilyen kényszer. Ha ma egy fiatal nem szeret vagy nem becsül nagyra bizonyos műveket, akkor én ezen nem változtattam. A „Spenót”-ban miniportrékat találunk az irodalomtörténet nagy alakjairól. Ha akarunk, elhagyhatunk belőlük értékítéleteket, de az a mű még ma is használható. E mostani egészen más. Ha valaki portrét keresne benne, akkor azt nem kapja meg. Mit kap helyette? Portrét biztosan nem kap. A „Spenót” használható ma is, és használható lesz a jövőben is, csak másra. Valóban portrékat ad, és ez már az akkori irodalomtudománynak sem teljesen felelt meg. Ebben a mostani vállalkozásban a pillanatnyilag Magyarországon ható irányzatok többsége jelen van. Azt mondja, az irodalomtudománynak nem nagyon felelt már meg; egy ilyen könyvnek, mint ez a mostani, mi a fő célja: az, hogy a tudomány ismérveinek megfeleljen, hogy egyetemen lehessen tanulni belőle, vagy hogy a művelt nagyközönség olvassa? - Ez a három kötet az egyetemi hallgatókra számít, de talán a művelt nagyközönség számára is elérhető. Nagyon nehéz megmondani szociológiailag, hogy ma milyen ez a művelt nagyközönség. A világban végbemenő egységesülés hat az irodalomszemléletre is. A XXI. század elején a magyar irodalmat már elég sokan nemzetközi összefüggésbe helyezik. E három kötetben eredeti és fordítás nincs szembeállítva egymással. A harmadik kötetben van egy fejezet, amely elsősorban a magyar Baudelaire-rel foglalkozik, egy évfordulóra, 1923-ra alapozva. A Romlás virágait a Nyugat köréhez tartozó három nagyon jelentős költő ekkor fordította le. Milyen ez a magyar Baudelaire? A magyar irodalom történésze nem kerülheti meg e kérdést, mint ahogy azt sem, a XX. század regényei hogyan jelentek meg magyarul. Szerb Antalt azzal vádolták meg egy időben - mert vádnak számított -, hogy szellemtörténeti a szemlélete. Ha megszűnnek ezek a miniportrék, és a szigorú kronológia sem igazán vezérelv, akkor ez valamiképpen kicsit visszatérés a szellemtörténethez, vagy ezt visszautasítja? - A múltban - nagyon leegyszerűsítve - két vezérelv létezett. Horváth János, akinek volt köze a szellemtörténethez, úgy képzelte, hogy a magyarság alakulásának folyamata Arany Jánosban tetőzik. A közhiedelemmel ellentétben tudott ő valamit kezdeni az Arany utáni időszakkal is, de azért mégis úgy vélte, hogy Arany János műveiben érte el a legnagyobb teljességét a magyar irodalom. Néhány éve Romsics Ignáccal szerkesztettem egy tanulmánykötetet a magyarság lehetséges értelmezéseiről. Akkor megerősödött az a meggyőződésem, hogy ma nincsen egységes magyarságkép. Tehát ez a vezérelv ma nem nagyon használható. A másik vezérelv - a „Spenót”-ban ez érthető módon nagyon erős - a társadalmi haladás. Szerintem ez sem érvényesíthető. Ki merné azt állítani, hogy az 1950-es években Magyarország fejlettebb volt, mint a reformkorban? A későbbi nem okvetlenül jobb, mint a korábbi. Sajnos, az irodalomban így van. Ugyanakkor azt írja az előszóban, hogy „nem az alkotás, hanem a befogadás elemzését tekintettük elsődleges feladatnak”. Bennünk az él, hogy az író a lényeg, sőt nem is az író, hanem a mű. Tehát itt nem az alkotás van a középpontban, hanem a befogadás? Ha igen, akkor miért? Minden mű a hatásában él, ezért különös figyelmet szenteltünk a hatástörténetnek. Régebbi műveknél különösen érdekes lehet, hogy ezek a művek hogyan éltek, hogyan változott az értelmezésük az idők folyamán. Megkockáztatnám a föltevést, hogy a jelentős művek többféle értelmezésre adnak lehetőséget. De ennek a titka a műben rejtőzik, vagy pedig a korban? Mert ha a korban, akkor ez mégiscsak valamilyen szellemtörténeti jelenség. - Ez azt jelenti, hogy megváltozott az ízlés. Az is a szemlélet átalakulásából következik, hogy ebben a három kötetben az értekező művek nagyobb súllyal szerepelnek, mint némely korábbi irodalomtörténetekben, például a Szerb Antaléban. A hangsúlyokat a közelmúlt s a jelen érdeklődése magyarázhatja. Kosztolányi Dezső műveivel több fejezet is foglalkozik. Azért, mert a Nyugat első nemzedékéből az ő művei az elmúlt egy-két évtizedben jelentősebbeknek bizonyultak, mint korábban hitték. Ez a jövőben megváltozhat. E három kötetben az is előfordul, hogy ugyanazokról a művekről az egyik szerző így, a másik úgy nyilatkozik. Az olvasó döntse el, hogy kinek van igaza. Egy kicsit olvasói tevékenységre szeretnénk serkenteni. - Akkor ez nagyon erősen a kornak a lenyomata? Talán jobban, mint más irodalomtörténetek? - Minden irodalomtörténet az. Az előbb szó esett Szerb Antalról; az ő irodalomtörténetének a váza egyértelmű: egyházi, főúri, nemesi, polgári irodalom. Az más kérdés, hogy valóban ezt a tervet valósítja-e meg. Nem igazán, hiszen sokszor portrészerű. De ez kétségkívül egyfajta célelvűséget jelez. Mi a társadalmi haladás rögeszméjétől megpróbáltunk eltávolodni, és irodalomról beszélni. A befogadás tehát ebben az irodalomtörténetben fontosabb. De ezt már nagymértékben befolyásolja a média, amelybe beleértem a könyvkiadást is. Itt tehát nem is az írók és olvasók, hanem a média és az olvasók viszonyáról van szó. Ez a viszony tisztázódik ebben a műben? - Nem hiszem, hogy tisztázódik, de kétségkívül több fejezetben szerepel. Ez majdnem ugyanaz a kérdés, hogy egy szövegileg nem olyan nagyszerű mű színpadon nagy sikert arathat. Persze a médiáról esik szó a társművészeteknél is, ezért is gondoltam azt, hogy ne legyen nagyon világos a határirodalom és más területek között. Tagadhatatlan, hogy az úgynevezett képzőművészetekben most már vannak olyan műfajok és művek, amelyekről nagyon nehéz megmondani, hogy mennyiben számítanak irodalomnak, és mennyiben vizuális művészetnek. Itt nem a portrék állnak a középpontban, és egyes szerzők szerepelnek több fejezetben is. Az első kötetben például Zrínyi négy fejezetben szerepel, pontosabban négy fejezet szól róla. Nem luxus ez? - Azt hiszem, nem. Két fejezet foglalkozik azzal a barokk eposszal, amelynek nem sok irodalomban lehet párját találni. A másik kettő munkásságának egészen más részére vonatkozik. Az arcképszerűségtől eltávolodás annyit is jelent, hogy nem okvetlenül egy-egy életmű a tárgya valamely fejezetnek, hanem olykor egyedi alkotás, amely valamely műfajt képvisel. - Beszélnünk kell a kánonról is; ez a három kötet újabb kánont ad? - írtam magyarul is és angolul is könyvet a kánonokról. Kánonok sajnos léteznek, nélkülük nem létezik könyvkiadás, sőt oktatás sem. Ugyanakkor kétségbe kell vonni, le kell rombolni őket. Ne legyen egyetlen magyar irodalmi kánon. Többféle kánon legyen. Legyen meg az olvasónak az a szabadsága, hogy válasszon közülük. Ez azért nehéz kérdés, mert ha többféle kánon van, akkor ezek vagy erősítik vagy kioltják egymást; az egyik azt mondja: ez a nagy író, a másik azt, hogy az. Ebben a könyvbe tekintélyes irodalmárok dolgoztak. Ha az olvasó azt látja, hogy X. Y. hiányzik, akkor az nem annyira jelentős, mint mondjuk Zrínyi, aki négy fejezetben szerepel? - Az irodalom fogalma változott az idők folyamán. Zrínyi távoli múlt. A romantika idejében nem ugyanazt jelenti az irodalom, mint a barokk idejében. A XX. századi irodalomban is több fejezet szól ugyanarról. Nemcsak Kosztolányi, de Krúdy műveiről is. Sőt Krúdynak ugyanarról az alkotásáról is szól két fejezet. Azt hiszem, ezek különböző megközelítések, amelyek az olvasót elgondolkoztathatják arról, hogy ugyanaz a mű nem csak egyféleképpen olvasható. Kétféle értékrend alapján, kétféle megközelítésben teljesen másként tűnik föl ugyanaz a mű. Madách Imre nagyobb költő lett volna, mint Arany János? Nem, de nemzetközileg Az ember tragédiájának mégis sokkal nagyobb visszhangja volt és van, mint mondjuk a Buda halálának. Arany János is azok közé a szerzők közé tartozik, akiknek tevékenységét több fejezet is méltatja. Azt is írja az előszóban, hogy a magyar irodalom teljesítménye kisebb, mint a franciáé. Ha ebből a szemszögből nézzük a magyar irodalmat, akkor ez épp ennek az egész háromkötetes műnek mondana ellent, mert akkor nincs viszonyítás, nincs kisebb és nagyobb, minthogy kánon is többféle van. Persze az lehet, hogy a francia kilóra több. - Arra utalok, hogy Balassi előtt nem nagyon van igazán jelentős magyar líra. De aztán beindult. - A Roland-éneknek nincs magyar megfelelője, a francia középkor irodalma nem fogható a magyaréhoz. Egy fejezetben Illyés Gyulának A francia irodalom kincsesháza című művével foglalkozom. Azért, mert Illyés egy nagyon nehéz történeti helyzetben kiváló kötetet állított össze. Egyik érdeme éppen az, hogy megértette s elsőrendű, nyelvünk lehetőségeit kitágító fordításaival meggyőzte a magyar közönséget arról, milyen gazdag a francia középkori irodalom. Tehát arról van szó, hogy létezett egy korai időszak, amelyből mi ilyen gazdagságot nem tudunk fölmutatni. - A magyar irodalom történeteiben van valamilyen súlypontozás, hogy mi a legfontosabb akár a befogadás, akár az esztétika szempontjából? Azt akartam mondani, hogy az irodalomtörténet korszakaiból, de ez a mű a korszakokat is kérdésessé teszi. Igen, kérdésessé teszi, mert nem hiszem, hogy nagyon sok értelme van arról vitatkozni, vajon Berzsenyi Dániel mennyiben tekinthető korai romantikus szerzőnek, és mennyiben nem. Ettől ő még jelentős költő. Az egyik probléma ezekkel a korszakfogalmakkal az, hogy néhány nyugati irodalom alapján határozták meg őket. Nem biztos, hogy ezek a korszak- és irányzatfogalmak okvetlenül ráerőszakolhatók a magyar anyagra. Sem Arany János, sem Mikszáth tevékenysége nem kapcsolható egyértelműen valamely nemzetközi irányzathoz. — Ez nem egységes mű, mert sok szerző írta. Van benne nagyon olvasható esszé és nagyon nehezen olvasható tudományos értekezés. Nincs benne vezérlő motívum, ami fogódzót adna, hanem széttöredezik, és ettől persze más irányban lesz mély. Nem félnek attól, hogy így az olvasó elvész ebben az erdőben? - Lehet, hogy az olvasó válogatni fog. De végül is bizonyos elvekhez minden szerzőnek kellett tartania magát. Ahhoz, hogy mindig egy irodalomtörténeti esemény áll a középpontban, ez lehet egy intézmény, egy folyóirat létrejötte, egy nagyon jelentős színházi bemutató, egy nagy hatású kiállítás, egy könyv vagy műfaj megjelenése. — Ezek önkényes szempontok voltak a szerkesztésnél? - Nem, egyáltalán nem. Meghatároztuk azokat az irodalomtörténeti eseményeket, amelyeket a legfontosabbaknak véltünk. — Amelyeknek az irodalomban a legnagyobb volt a hatásuk? - Igen, amelyeknek a mai távlatból nézve jelentős következményei voltak. Lehetne olyan nyilvánvaló esetekre hivatkozni, például a Magyar Tudományos Akadémia létrejötte, vagy a Nyugat című folyóirat megindulása. Vannak itt nehezen érthető pontok is, például a Gustav Mahler az operaház élén című fejezet. Gustav Mahler csakugyan fontos művésze a zenetörténetnek, és nyilván hatott a magyar kultúrára is, de hogy kerül bele a magyar irodalom történetébe? -A társművészetek másutt is előtérbe kerültek, de ennél a példánál maradva, azt tekintettem irányadónak, hogy az ő itteni tevékenységét különböző módon ítélték meg magyar írók. Elég sokan írtak róla, nyilvánvalóan erős hatása volt. Péterfy Jenő úgy fogta föl Mahler Budapesten töltött éveit, mint óriási kísérletet arra, hogy egy művelődési intézmény, a Magyar Királyi Opera a lehető legmagasabb szintre emelkedjék Magyarországon. Tudta, hogy ennek színháztörténeti eseménynek mi a szellemi kisugárzása. Mások viszont csak annyit vettek észre, hogy jött egy különc idegen, és nem sokat értettek meg abból, hogy mi volt budapesti tartózkodásának a mélyebb értelme. Arra is hivatkozhatnék, hogy amikor Mahler meghalt, Csáth Géza a Nyugatban azzal a tudattal búcsúztatta, hogy egy nemzetközi jelentőségű magyarországi kísérlet fűződik e karmester-zeneszerző nevéhez. Arról szeretné meggyőzni ez a fejezet az olvasót, hogy voltak olyan nagy kezdeményezések Magyarországon, amelyek a művelődés egészére hatottak. - Ennek az egésznek a szemlélete azt jelenti, hogy annak a fajta linearitásnak, egyenes vonalúságnak, amelyhez évtizedeken, sőt évszázadokon keresztül hozzászoktunk, lassan már vége, és akkor ez a három kötet egy kornak is a tükre? - Biztosan. Látlelet ennek a szakmának a helyzetéről. Nagyon sok helyütt a művelődéstudomány vagy kultúratudomány irányába mozdult el az irodalomtudomány, és most már bizonyos mértékig nálunk is. Vannak olyan szerzők, akikről nehéz megmondani, hogy képzőművészet vagy irodalom-e az, amivel foglalkoznak. A vonalszerűség a múlté; ha valaki akarja, ezt lehet a posztmodernséggel összefüggésbe hozni. 2007. JÚNIUSI 17 Egy televízió, amely humánus, hiteles, független, amelyen egyre több népszerű tudományos műsort, dokumentumfilmet, kulturális műsort és meghitt beszélgetést láthat. Értesítjük nézőinket, hogy a Főnix TV normál antennával a levegőből az UHF 31-en, a T-Kábel rendszerén az S41 csatornán fogható. A FÖLD HÁTÁN - június 3., vasárnap, 18.00 Tessék kapaszkodni! Sándor György ismeretterjesztő előadása - 7/1. rész FILMSZEM - június 3-, vasárnap, 19.30 Élő vizeink: Füves élőhelyek Magyarországon Lakatos Iván filmje KÖZÉLETI MÉLYINTERJÚK - június 8., péntek, 17.30 Orosz Katalin beszélget Takács Mária súlyemelővel A FŐNIX TV IRODALMI-KÖZÉLETI MŰSORA MINDEN PÉNTEKEN 19.30-kor ÉS SZOMBATON 16.00-kor a képernyőn. ....ÉS.... arcok - június 8., péntek, 19-30 Wiegmann Alfréd vendége Csokonai Attila író-költő AZ IGÉNYES EMBEREK TELEVÍZIÓJA ÉLET ist» IRODALOM