Élet és Irodalom, 2009. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)

2009-02-13 / 7. szám - Paksi Endre Lehel: Egyedüli társaság • Tárlat - Gaál József kiállítása (29. oldal) - Mélyi József: Kisbetűs élet • Tárlat - Fischer Judit kiállítása (29. oldal) - Marczinka Csaba: A nyílás szimbolikája • Tárlat - Balázs Áron kiállítása (29. oldal)

PAKSI ENDRE LEHEL: Egyedüli társaság Türelmetlen szemlélők számára szinte semmi újat sem nyújt a galéria művészének újabb bemutatkozója. Egy rend torz fej újfent. Legyünk türelmesebbek, nyitottabbak ennél, ha már újságot olvasunk. Gaál nem bízik a képzőművészet Szent Péteréiben, ezért maga kommentálta a szereplő által fémjelzett sorozatát, és azonosítja képei ábrázoltját egy olyan szimbolikus alakként, aki megtestesíti a bennünk élő rosszat, ám előbbre nem juthatunk (önmagunk megismerésében) aktivitása híján. Akár Für Emil dibuk-koncepciója, illetve egy radikális újrahasznosító szempontból áttételesen a népmesét dolgoztatott ördög is, akinek erejét aknázza ki az egyszeri ember. Ez csak a jóindulatú megközelítés, a művész ugyanis arra is utalást tesz, hogy korunk ideáljává lett a bárkin keresztülgázoló, érdekérvényesítő alak a commedia de l’artéból, akinek egyetlen gerince önnön kielégülése. A kommentár leegyszerűsítő újraközlésén túl idetartozik még Gaál József eddigi életműve is. Leginkább az 1998-as Arcokfala-sorozatra emlékeztet felszínében e műegyüttes. Már ott készen állt a sajátosan magyar hagyománynak tekinthető modernista ikon tartalmi kifordítása, a művész környezetében általa tapasztalt hatékony mozgatóerők antropomorfizált (démonok) előábrázolása. E kifordítás indoka a saját korhoz való ragaszkodás. Azért nem mondhatok az ikon működését jellemző kiábrázolást, mivel ott a valódi létezőt egy anyagi hordozó (például: festék) eloszlásaiban teszik érzékelhetővé, Gaál pedig kijelenti: ezek mindenek, csak nem szentek: teremtetlenek, bálványok, idolok. Ennyiben művészi koncepciója megáll, illetve a morfológiailag egyenes ági rokon gnómok szerepeltetésével állítólag az ember esendőségébe kapaszkodva várja el tőlünk az együttérzés kiváltódását képei vagy egyéb objektjei nézése során. Nekem nem tűnik ilyen píszínek ez az egész ügy, én azt látom, ha mindez komoly, úgy sokkal veszélyesebb húrokon vonózik Gaál József. Magam is realistábbnak vélem, mint a fotó, ebben egyetértünk: pszichorealista. Lebilincselő volt látni egy évekkel ezelőtti szentendrei performansz-fesztiválon előadóként a barlang (borospince, persze) mélyén. Merészsége lenyűgözött, olyannyira, hogy addig is tudtam, hogy a gyakorlat létezik, mégis akkor fogalmazódott meg bennem a kifejezés: önördögűzés. Megnyílt száján olyasmik jöttek ki, úgy feszült a gégéje, hogy teljes színház elevenedett meg előttünk, nagyon gyors nyelven megnyilvánuló képviselők vitatkoztak egymással, előjöhettek, megnyilvánulhattak, de a civakodásban nevetségessé váltak s elhallgattak. Majd hullámokban újra támadtak. Ehhez hasonlót Ágens művel a gégéjével, egyszer rákérdeztem, tudja-e, nyitottságába mi tolul bele, vagy Ivo Dimcsev is, a bolgár előadóművész, ő sem értette ugyanezt a kérdést. Én biztonságban vagyok, nekem teljesen megfelel nézőként ilyen testkölcsönadásokat végignéznem, csapkodom a térdemet örömömben, hogy egy személy van előttünk, és általa olyan sokan, hogy a színpad zsúfolásig megtelik. Némiképp hasonló Gaál József képeit is nézni, örvendezek afölött, hogy más is ismeri ezeknek a hívatlanoknak (meg nem idézetteknek - idétleneknek) lényegi tulajdonságát: azt, hogy lényegükben nem létezőek, azaz létezésük általunk gerjesztett káprázat. Ahogyan az idol-ikonok (Nosis Hermeticus, 1994 körül) esetében titkos nevük festményeimként mondatott ki (Burabi, Zaalezart), és úgyszintén titkos, förtelmes alakjukról hullott le a lepel, most egy újabb fogás integet ki e sorozatból, azaz a hasonneműek sarokba szorítása egy további szobában történhet meg. A Godot-ban annyival jutunk közelebb magunkhoz, hogy a festészeti megoldásokat tekintve változatos, olykor ellentmondó kivitelű portrék ez alkalommal ugyanazt a képződményt portretírozzák, ennek számtalan érvényes alakja pedig éppen abban cáfolja érvényét, hogy velejéig esetleges. Akár szikkadó sárrá válni kezdő, akár kilehelten gomolygásából fejformát nyerő, azaz szempárokat hordani kezdő megfestettségben. Ritka eset, hogy ennyire összefüggjön egy kép létrehozásának művelete a kép tartalmával, miközben nem anyagi a téma. A festékpászmák gomolygásában alakot öltő Brighella-kép létrejötte valahogy úgy nézhet ki, ahogyan Gaál 1995-ös Teremtetlenei kapcsán két alakkal ábrázolta ezt a szűznemző keletkezést. Ahogyan a gombafonalak egyre tömörödve összegabalyodnak termőtestté, ugyanolyan vonalsűrűsödés jellemzi a két - ezért inkább szellemi - szereplőt. Egyikük gabalyaiból köldökzsinór-szerűen ereszt a másik anyagává, a képződmény azonban az alaki tükörszimmetria mellett elütő tónust vesz föl. Ráadásul el sem igazán dönthető olykor, ki is a teremtett teremtetlen; valamint az is figyelemre méltó, ahogyan abban az állapotban örökíttettek meg, midőn a nevelt már nem csíra, hanem az sem biztos, hogy létrehozója akarná-e még táplálni továbbra is. Brighelláink tehát, beláttuk, nem lennének, mégis,, jó párszor képpé vált, alaptalan léte a festményen keresztül hihető, kézzelfogható, szemmel látható szilárd alapokat nyert. Hogy mit kezdünk a képzőművészetben alkalmazott, lét és nemlét környéki varázslat kísérletének eredményeivel, eszembe jut egy terapeuta, amint nyilvánosan (és rettegve) tagadja a feltevést, miszerint az előábrázolás alkalmas lenne a megszállóknak újabb fészket biztosítani, hiába is nézünk a képükre. Ebben véletlenül egyetértek a freudi és jungi fantázián izmosodottakkal ez esetben, hiszen csak az a festő terjeszt, aki szembe nem nézett démonaival. (Gaáljózíf, Brighdla, Godot Galéria, nyitvafebruár 28-ig.) MÉLYI JÓZSEF: Kisbetűs élet Jobb címet nem tudok adni, legyen ez a Kisbetűs élet, így, átalakítás nélkül, pontosan kifejezi azt, amiről szó van: a nagybetűs ellentétéről, a hétköznapokról, a semmiségekről. Ráadásul mindez úgy jelenik meg a Stúdió Galériában, hogy a kép és a szöveg, a műfaj és a környezet, még a tér és az idő is egységes, se hozzátenni, se elvenni nem nagyon lehet, ahogy ezt már régi nagy esztéták is megkívánták. Fischer Judit első önálló kiállításának persze nincs túl sok köze a nagybetűs esztétikákhoz, akvarelljei túl járnak a „retinás festészet” problémáján, sőt még megoldásán is, és ha valamilyen ponton mégis a régiekhez köthetjük mindezt, az a „mi a művészet?” átfogó kérdése. Az általánosságon túl itt és most e kérdés alfejezetei érdekesek: a gondolkodás és készítés melyik fázisában válik az ötlet műalkotássá, illetve mi az a mennyiség vagy inkább mi az a kicsinység, amitől kezdve művészetnek nevezhető valami? Nem új problémák ezek, Fischer Judit is körbejárta már őket néhányszor, az iróniára nem kevéssé fogékony szervezet, a Szájjal és Agygyal Festők Világszövetségének alapítójaként és elnökeként, kollektív művek társalkotójaként. Ebbéli minőségében eddig nem igazán mutatta meg magát egyedül a nagyközönség előtt, általában ő volt Mécs Miklós mellett a „kisbetűs”, és Fischer Judit. Mécs és Fischer meg a SZAF a tavalyi év legüdítőbb képzőművészeti darabjait alkották meg közösen; ez a kiállítás most erre is jó, végre szét lehet szálazni, melyik gondolat kihez tartozik. Kiderül például, hogy kettőjük közül - távollétében - Mécs a szemtelen, Fischer a látó. Mécsnek gondolkodásmódja van, Fischernek látásmódja. Persze, tudjuk jól, hogy leginkább az agyunkkal látunk, így ennek az utóbbi ellentétpárnak sok jelentősége nincs. Ami most látható: szépen elrendezett akvarellek, perforált szélű irodai papíron vagy jó minőségű művészellátáson, egy kisebb installáció, nagyobb fotó és egy sapkákból összeállított szobor. A legerősebb vizuális elem - csakúgy, mint a SZAF neve alatt a Műcsarnok Na, mi van? kiállításán - egy diszkógömb, de most nem a plafonon mozog, hanem a földön hever, körülötte a padlóra ragasztott színes körök, amelyekre egy forgótárcsás projektor villódzó színeket fest. Finoman visszafogott, korlátok közé zárt padlóparty, szép illúzió-metafora, talán még a régi nagy esztétáknak is tetszene. A mellette lévő falon a fénykép ehhez kapcsolódik, a színes körök most a Mikszáth téren ragadtak valahogy a földhöz, óriási konfettik a szilveszteri buli másnapján, kis körben jól elrendezett pezsgősüvegekkel és papírtrombitákkal. Mintha a buli óta itt járt volna valaki, aki jeleket helyezett el a rendszertelenségben - ez lenne a ma már klasszikus köztéri fotómű. Vagy éppen rendszertelenséget rendelt volna a jelekhez, ami inkább jellemzi Fischer látásmódját. Az akvarelleken is mindig van valami apró, kifordító, zavaró elem: a méret, néha a forma vagy az egymás mellé rendelés ténye. Pedig első látásra igazán lírai képek, csupa apró emlékdarab, gyerekkori születésnapi bulitöredékek: játék-drágakövek, színesben megfestve, néhány ropi, szépen keretezve, nyalókák, kis műanyag tévé. De Fischer valahogy eltünteti a képek melankolikus emlékjellegét, vagy azzal, hogy nemcsak egy festékesdobozt fest meg, hanem egyszerre legalább ötöt, mindet külön képre, külön keretbe. Vagy hogy a nyalókák hiába vannak szépen becelofánozva, a burok alatt már elkezdtek olvadni, vagy inkább csak a festő hagyja, hogy a vízfesték engedelmeskedjen a gravitációnak. Olyan tárgyak jelennek meg egymás mellett, amelyeknek önmagukban semmilyen fontosságuk nincs, a közömbösség és a jelentés között libikókáznak, mint egy viasznulla a szülinapi tortán. Együtt mégis nagyon egy irányba tartanak a festmények, és úgy mutatnak túl a kiállítás keretén, ahogy itt meglepő módon néhány bekeretezett kép is túlnyúlik a fal szélén. Ha most régi kép párhuzamot keresünk, a vanitas-gondolatra találhatunk egy mai, múlandó világba ültetve, amelyben egy leégett csillagszóró képe az egykor félelmetes koponyáéval egyenértékű. De a koponya már a nagybetűshöz tartozik, ahová Fischer nem akar kilépni. Talán azért, mert nincs értelme, talán azért, mert olyan már nincs is, így aztán marad a kisbetűsben, amin a realistákkal osztozik, és ahol még meg lehet tenni, hogy az egyforma, de különböző színű sapkáinkat szépen, szoborszerűen rendezzük be, posztamensre állítva, a galéria közepén, ahová a régiek sohasem tették volna. A kisbetűs életből vett képek olyanok, mintha eredetileg otthoni használatra készültek volna, azután mégis kifordultak a nyilvánosság felé, akár egy blog. Fischernek persze van igazi blogja is, az is ilyen http:// fischerjudit.blogspot.com/, nincs benne sok szöveg, éppen hogy csak a képek sorakoznak egymás alatt, dátummal. És nincs is a képeken más, csak a szerzőjük élete. (Fischer Judit Kisbetűs élet című kiállítása február 21-ig látható a Stúdió Galériában.) Tárlat 2009. FEBRUÁR 13. Tárlat Benes József rajza MARCZINKA CSABA: Tárlat A nyílás szimbolikája Mióta Gustav Courbet a XIX. század második felében - egy dúsgazdag arab megrendelője kívánságára - először festette le naturális pontossággal a női élet és hüvelyt közelről, a téma - kezdeti botrányok után - nem csupán polgárjogot nyert lassan, hanem a modern festészet egyik alaptémájává vált. Balázs Áron kiállításának festményei is ezen „örök téma” földolgozásai, egy szimbolikusabb szinten. A fiatal festőt már nem maga a látvány érdekli pusztán, hanem a szimbolikus aura... Képein a női nemi szerv jelképiségét igyekszik megragadni. A tótükör és a kehely, valamint a kulcslyuk klasszikussá vált szimbólumaitól jut el az elvontabb, absztraktabb ábrázolásig. Utóbbi ábrázolások esetében már inkább csak sejlenek az összefüggések: csavarodó kígyópár, egymáshoz hajló madarak és más képi asszociációk. Az absztrakcióba hajló képeken a vonalak is szabadabban csavarodnak, és a színek is mind messzebb távolodnak a realitástól. Az egyik festményen például a nyílást formáló „ajkak” közül mintha egy sárga szirom látszana ki, talán egy nyíló virágot jelképezve... A Marosvásárhelyről indult, erdélyi származású Balázs Áronnak - aki a Képzőművészeti Főiskola intermédia szakán végzett - már több egyéni kiállítása is volt. A közelmúltban például a MAMÜ Galéria rendezett kiállítást képeiből. A fiatal festő-grafikust e mostani, új kiállításán is valójában nem maga a test, hanem a test és a szerv(ek) szimbolikája foglalkoztatta. E kulturális asszociációkat próbálta fölvillantani szürreális-szürnaturális hangulatú képein. Úgy érzem, széles skálán sikerült megjelenítenie a testiség jelképiségét a klasszikus toposzoktól a modern-késő modern asszociációkig. Egyfajta „körképet” is kaphattunk Balázs festményein az archetípusoktól egészen az absztrakt látomásokig. S az is fontos, hogy a festményciklus túlmutat önmagán, némileg elrugaszkodva Courbet mester naturalisztikus megközelítésétől... Hisz itt a puszta biologikum bemutatásánál többről van szó. Balázs Áron igyekezett az élet keletkezésére és az archaikus mítoszokra is utalni festményein. Ez pedig a művészet örök feladata. (Balázs Áron Testisége, kiállítása a Magyar Műhely Galériában) 29 AZ IRÁS, AMI MEG IS JELENIK Csordás Gábor - JELENKOR, Csuhas István - ÉLET FS IRODALOM, Gyuricza Eszter - ALEXANDRA, Huszti Gergely - ULPIUS-HÁZ, Kolrussi P. József - NÓRÁN, Mann Judit - szerzői jogi ügyvéd. Sárközy Bence MAGVETŐ, Turczi István PARNASSZUS www.iroakademia.hu/06 20 338 1078/06 1 266-7601 ÉLET ÉS|· IRODALOM