Élet és Irodalom, 2009. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)
2009-02-27 / 9. szám - Bodansky György: Nem oda duma! • Reag. Léderer Pál II. 13-i ÉS-cikkére (15. oldal) - Vermes Gábor: Ruth Caldwell (15. oldal) - F. Dózsa Katalin: Még egyszer: a Galéria • Reag. György Péter I. 30-i ÉS-cikkére (15. oldal) - Timár János: Hervadó virágok (15. oldal)
2009. FEBRUÁR 27. 1 15 Nem oda duma! BODANSKY GYÖRGY Léderer Pál azzal kezdi írását (Elegem van a dumátokból..., ÉS, 2009/7., febr. 13.), hogy hányingere van mindenkitől, aki sanda szöveghamisítást követ el, csak azért, hogy azután élvezettel rasszistázhasson egyet, miközben egy árva szót sem veszteget arra, hogy a miskolci hős tényállítását cáfolja. Egyetlen mondatra emlékszik a főkapitány kijelentései közül, a formailag nagyon tényszerűen hangzó, konkrét hely és időhatározók stb. keretei között megjelenő szociológiai észrevételre. Arra a megállapításra már nem jut a figyelméből, miszerint édes, ennivaló kisdedekből gonosz, bűnöző felnőttekké érnek, sajnálatos módon, az etnikai közösség gyermekei, arról már nem is beszélve, hogy Pásztor kapitány szerint - már ahogy az újságokban olvastam - az etnikum puszta létformája is megütközést kelt a többségiekben, amelyekkel az együttélés - mit csűrjük-csavarjuk - nem megy. Különösen ez az utóbbi, csendes megjegyzés igazán figyelemreméltó, mert rögvest fölmerül az emberben a kérdés: ha egyszer a cigány-magyar együttélés (természetesen a cigányok ismert tulajdonságai miatt) nem megy, akkor pontosan mi is a teendő. Tehát, ha együtt nem, akkor? Hát nyilván külön. Hogy hogyan? Gettóban? Lágerben? Vagy csak simán húzzanak vissza Indiába, ahonnan jöttek? Olyan apróságokról most ne is ejtsünk szót, hogy beszélhet-e egy rendőr - tényszerűen - elkövetőkről (egészen a közelmúlt eseményeiről van szó) mindaddig, amíg az arra illetékes bíróság ezt a körülményt jogerősen meg nem állapította? Hát nem. A státus: gyanúsított. Nézzük másfelől! Miskolcon az elmúlt évben az utcai bűncselekmények (lopás, rablás) elkövetőinek mindegyike cigány volt. Ez tény (?). Na és? Hogy egy kicsit érdekesebb legyen, próbálkozzunk meg a következő kijelentéssel: Budapesten az elmúlt évben leleplezett hűtlen kezelés nevű bűncselekmények elkövetőinek 76,3 százaléka zsidó származású volt. Miért is ne? Vajon hogy tetszik ez a kijelentés Léderernek? Okosabb lett tőle? A vége felé csak eljut oda, ahová oly sokan már őelőtte, és ahová talán végképp nem kellene ,z amúgy igen deres: etnikai PC-zéssel az a bajom, hogy óhatatlanul a rasszizmus karjaiba löki a többség, társadalom egy elég jelentős létszámú, szociológiai paraméterek szerint riasztó pontossággal belőhető részét.” Na, kérem szépen, ez végre az egyenes beszéd, mondhatni: megjöttünk. Nem a rasszizmussal van a baj, hanem azokkal, akik rasszistáznak. Ezt már legalább ismerjük. A szerző megemlíti még, milyen örömmel vette, hogy legalább azt kinyilvánították a szociális szakmák képviselői Sajókaza kapcsán, hogy „nincs olyan helyzet, amely följogosíthatna a törvénybe ütköző cselekedetek - úgymond morális alapú-pártolására” (kiemelés az eredetiben - B. Gy.). Nos, én nem képviselek semmiféle szociális szakmát, csak magamat. Meg a négy gyerekemet. Úgyhogy a magam nevében azt tudom mondani - egyébként hat éve tartó reménytelen munkanélküliséggel a hátam mögött nem teljesen elvileg -, hogy ha úgy hozná a helyzet, gondolkodás nélkül lopnék, csalnék, sikkasztanék, hogy enni tudjak adni a gyerekeimnek. És gazembernek tartanám magam, ha nem tenném. Nem szeretnék a miskolci Avas lakótelepen lakni. Nem szeretnék borsodi vagy nyírségi zsákfaluban lakni. Nem szeretnék Enyingen lakni. Nem szeretném, ha az utcán fenyegetően viselkedő cigány suhancok között kellene osonnom a boltba, kevés pénzecskémet féltőn magamhoz szorítva. Nagyon-nagyon sajnálom és mélyen megértem a falusi nénit, akinek ellopták az utolsó tyúkját, s most kint áll az utcán, elkeseredetten rázza a botját a szaladó tolvajok felé, és közben az égre kiáltja a büdös cigányokról vallott, térben és időben jól lokalizálható véleményét. Neki igaza van, ő tudja, mit beszél, mert neki a cigány az a Józsi meg a Béla az alvégről. De Léderernek nincs igaza. Mert ezeknek a „tényeknek” a kimondása, az ezekkel való „szembenézés” nem vezet sehová, legföljebb egyenesen a falnak. Ruth Caldwell VERMES GÁBOR Nagy örömmel töltött el bennünket Barack Obama elnökké választása. Nincs olyan barátom vagy ismerősöm, aki ebben az örömben - és reményben - ne osztozna. Többen ezek közül konzervatív republikánusok, de még ők is belátják, hogy az elmúlt nyolc évben Amerika lejtőre került gazdaságilag, politikailag és erkölcsileg egyaránt. Most azonban nem erről szeretnék írni, hanem Ruth Caldwellről. Szívesen láttam volna őt is az ünnepi tribünön, és ha ott nem, akkor a többmilliós washingtoni tömegben. Ki ő? Amikor fiatal magyar menekültként, 1957 tavaszán egy friss budapesti geológus diplomával, de gyatra angoltudással Texas állam Houston városában kötöttem ki, alig voltam felkészülve rá, ami engem ott várt. Houston akkor még nem volt az az óriásváros, amivé az elmúlt évtizedek során vált; lakossága egymillió alatt volt. A levegő már májusban trópusi - nehéz, párás, nyomasztó. Kezdetben, amíg nem vett fel egy olajkutatási cég, a város egyik olcsó szállodájában laktam és esténként a szálloda étteremében vacsoráztam. A cafeteria pultja mögött egy mosolygó fekete nő szolgált fel. Ő volt Ruth Caldwell. Hamar rájött, hogy nekem fogalmam sincs, hogyan hívják ezt vagy azt az ételt; ő tanított meg a nevekre, mindig kedvesen és türelmesen. Egyszer, már munkaideje után, ott üldögéltem, és megkértem, igyon meg velem egy kávét. Ruth úgy nézett rám, mint aki a Holdról szállt oda. Neki mint négernek tilos volt leülni egy fehér ember asztalához. De mialatt felszolgált, azért váltottunk mindig néhány szót. És amikor Louisiana államban kaptam állást, megkért, hogy levelezzünk, így lett Ruth levelezőpartnerem évtizedeken keresztül. Minthogy a Gábor név túl idegen volt számára, Pete-nek hívott, ami második keresztnevem rövidített alakja. Tele volt ambícióval, tervekkel. Titkárnő szeretett volna lenni, megtanult gyors- és gépírni. De az 50-es évek végén, 60-as évek elején nem akadt vállalat Texasban, amelyik egy néger titkárnőt alkalmazott volna, így megmaradt felszolgálónak. A 60- as évek elején Kaliforniában tartózkodtam mint egyetemista. Akkor már úgy döntöttem, hogy pályát változtatok - történész leszek. Még a tanév kezdete előtt, 1961 szeptemberében meglátogattam texasi barátaimat. Természetesen felkerestem Rutht is, aki akkor már egy nagyobb étteremben dolgozott. Tudta, hogy születésnapomat fogom Houstonban ünnepelni, úgy döntött, rendez egy partit a tiszteletemre, amire meghívta néhány néger barátját, valamint fehér kollégáit. Egy taxi vitt el a város néger negyedébe, ahol Ruth lakott. Fekete barátai mind ott voltak, de egyetlen fehér kollégája sem jött el, pedig mindegyik megígérte, hogy ott lesz. Levelezésünk nem szakadt meg, még akkor sem, miután - a 70-es évek elején - New Yorkba költöztem. De valamikor azokban az években abbamaradt. Több levelemre nem jött válasz. Mai napig nem tudom, mi történt, mi történhetett. Meghalt? Vagy egyszerűen belerokkant a reménytelen küzdelembe? Nem tudom. Az biztos - és ez világos volt számomra -, hogy úgy érezte, az élete elúszott, elkallódott. „Mi vagyok én? Egy nagy semmi”, írta egyik utolsó levelében. Tehetetlennek éreztem magam, hiszen bármilyen bátorítás éppolyan keserű viccnek tűnhetett szemében, mint korábban meghívásom egy csésze kávéra. Ezért remélem, még ha nincs is rá semmiféle bizonyítékom, hogy idős asszonyként él még. És velem együtt ünnepli az első fekete politikus elnökké választását. Önmaga számára túl későn jött az áttörés, hiszen életét újraélni nem tudná. De ha még él, minden bizonnyal örülhet annak, hogy fiatal afroamerikaiak előtt egy jobb jövő lehetősége nyílt meg. És ez reménnyel töltheti el élete alkonyán. (A szerző történész, ny. egyetemi tanár) Még egyszer: a Galéria F. DÓZSA KATALIN Sokáig gondolkodtam azon, hogy kell-e nekem György Péternek a Magyar Nemzeti Galéria működésével kapcsolatban felvetett kérdéseire (Magyar Nemzeti Galéria-A fájdalmas közöny, 2009/5., jan. 30.) válaszolnom. Végül úgy döntöttem, hogy ha nem is válaszolok, de a véleményemet leírom. Előrebocsátom, hogy György Péternek mind a Vajda-kiállítással kapcsolatos felvetéseivel, mind a múzeumok feladatainak megfogalmazásával egyetértek. Sőt, azzal is egyetértek, hogy nem lehet mentség a Vajda-kiállítás megszületésének a „bennfentesek” között ismert története. A végeredmény számít, nem az, hogy milyen körülmények határozták meg a kiállítás létrejöttét. Még abban sem kívánok vitába bocsátkozni a cikk szerzőjével, hogy a mai dotáció mellett, amikor az állami támogatás a béreket sem fedezi, telik-e új gipszkartonra, vagy sem. Magam is azon a véleményen vagyok, hogy a költségvetés nyomorát a látogató nem szabad hogy megérezze. Viszont meg szeretném kérdezni a kiváló esztétát, mi az oka annak, hogy a Magyar Nemzeti Galéria elmúlt húsz évének munkásságát sommásan elítéli. Pont azt az időszakot, amelyben szinte minden évben volt egy-két kiemelkedően sikeres kiállítás, európai színvonalú és méretű tudományos katalógussal együtt? Részemről vallom, hogy a Galéria történetében ez az időszak az utókortól az aranykor jelzőt fogja megkapni. Íme, néhány rendszertelenül kiemelt, szakmailag és a nézőközönség körében egyaránt sikeres kiállítás. (Előre is elnézést kérek azoktól, akiknek a tevékenységét kihagytam): Aranyérmek, ezüstkoszorúk (1995), Nagybánya (1996), Rippl-Rónai (1998), Székely Bertalan (1999), Történelem-kép (2000), Jankovich-gyűjtemény (2002), Mednyánszky (2003), Mányoki (2003), Modernizmusok (2004), Munkácsy (2005), Magyar Vadak (2006), Vaszary (2007), Zichy Mihály (2007), Mátyás király öröksége (2008). Ezek a kiállítások többéves tudományos előkészítő munka után születtek, és természetesen nem voltak tökéletesek, azt hiszem, olyan kiállítás nem is létezik. De hiányzik a magyar közéletből az elemző, feldolgozó kritika, amely egyaránt rámutatna az elkészült kiállítások pozitívumaira és a bíráló által felfedezett hibákra és hiányokra. Éppen ezért örülök, hogy György Péter ezúttal a Vajda-kiállítással kapcsolatban megtette ezt. Még egy szubjektív megjegyzés, a Galéria épületével kapcsolatban. Valamennyire ismerem a budai Vár építésének történetét, kiállítást is csináltam belőle a Budapesti Történeti Múzeumban, majd a franciaországi magyar kulturális évad keretében Párizsban a Musée Carnavalet-ban. Meggyőződésem, hogy a romokban lévő, de még könnyedén rekonstruálható palotát (több része, pl. Habsburg-terem a Lotz-freskókkal szinte ép volt) nem a politikai akarat tette tönkre! Még a Rákosi-korszakban - amikor a pártközpontot tervezték odahelyezni - is felmerült a visszaállítás lehetősége. A Kádár-korszakban sem politikai akarat miatt tisztították meg a külső falakat az úgymond felesleges díszektől, és építették meg belül a hatvanas évek ízlése szerint „szép modernre”. Ez volt a kor szelleme, amely utálkozott a szecesszió és historizmus múltat utánzó részletgazdagságától, és mindenáron „modern”-et kívánt alkotni. Hozzá kell tennem, hogy pénz, paripa nem számított, és Kádár sem akart beleszólni a „mérnök elvtársak” tevékenységébe. Ma már viszont az újjáépítés eredménye éppúgy része a palota történetének, mint a Hauszmann-féle bővítés a XIX. század végén. Ki veszi magának a bátorságot, hogy lerombolva egy korszak meghatározó ízlését tükröző belső tereket, a 2009-es divat szerint átépítse azokat? Muszáj mindig a hibákat megismételni? Bármilyen furcsa, de majd elérkezik az az idő is, amikor tisztelni fogjuk ezt az építészeti stílust is, és utódaink felháborodva gondolnának ránk, hogy múló divatszeszély miatt megsemmisítettük, átépítettük ezt a kordokumentumot. Remélem, ez nem fog megtörténni később sem. És azt is remélem, hogy az elkövetkező években senkinek sem kell visszasírnia a György Péter által kárhoztatott jelenlegi vezetést, amely lehetővé tette, hogy a Galéria tehetséges muzeológusai invenciózusan dolgozhassanak. (A szerző művészettörténész) Hervadó virágok TÍMÁR JÁNOS Nemrég került a nyilvánosság elé a közoktatási reform végrehajtásáról szóló „Zöld könyv” (Zöld könyv a magyar közoktatás megújításáért 2008. Szerkesztette Fazekas Károly, Köllő János, Varga Júlia. Ecostat, Budapest, 2008). Meglepő a könyv kiemelkedően szép nyomdai kiadása, valamint hogy azt a közreműködők széles köre tiszteletpéldányként megkapta. A Zöld könyv első részének fejezetei a közoktatás belső problémáit magas színvonalon tárgyalják. A bonyolult szöveg megértését áttekinthető táblázatok és jól értelmezhető ábrák segítik. Ugyanakkor feltűnő, hogy még a bevezető is csupán a szöveg vége felé, az érettségihez kapcsolódva említi meg a felsőoktatást, noha a második résznek a tanárképzésről és továbbképzésről írt terjedelmes fejezete a felsőoktatásról szól, mivel pedagógusokat csak a felsőoktatás képez. A pedagógusképzési fejezet szerzője, Kárpáti Andrea kitűnő szakember, így a probléma nem a fejezetben foglaltakkal, hanem abból ered, hogy kihagyott mindent, ami felsőoktatás bírálatát igényelte volna. A Zöld könyv három évvel a felsőoktatási törvény jóváhagyása után jelent meg. A törvény szövege, a végrehajtási utasítások és azok megvalósítása jól ismert volt. Kárpáti tehát tudott már a törvény következő súlyos hibáiról: a) A 12. § szerint a kétéves, ún. „felsőfokú szakképzés” nem ad felsőfokú diplomát. Ez a paragrafus ellentétes a bolognai egyezménnyel, valamint a felsőoktatás nemzetközi osztályozási rendszerével. b) Ugyanez a helyzet a részidős oktatás időtartamára vonatkozó 30. §-sal. c) A tanárképzési fejezet, feltehetően az ország költségvetési hiánya miatt, nem ír a pedagógusbérek felemelésének és a pedagógusképző intézmények felújításának és korszerű felszerelésének feltétlen fontosságáról, noha annak fedezetét a felsőoktatás szerkezetének korszerűsítése önmagában fedezné. d) Kimaradt e fejezetből a nemzetközi tudásszint-vizsgálatoknak az a megállapítása, hogy a magyar népesség és ezen belül a diplomások tudása a leggyengébb csoportba tartozik. E hibák és hiányok miatt a közoktatásra vonatkozó helyes követelmények sem teljesíthetők. Ez elkerülhetetlenül következik abból, hogy bár a közoktatás és a felsőoktatás minden országban az oktatási rendszer szerves és kölcsönösen összefüggő része, a Zöld könyv úgy szeretne írni a közoktatási reformról, mintha nem volna ismert, hogy felsőoktatásunk szerkezeti és szervezeti, valamint tartalmi és módszertani korszerűtlensége sokkal nagyobb, mint a közoktatásé. A foglalkoztatáspolitikai eszközöket tárgyaló fejezet súlyos hibája az a kiinduló tézis, hogy a munkaképes lakosság alacsony foglalkoztatásának oka és gyökere az általános iskolázás alacsony színvonala, és így annak javulása a foglalkoztatottságot emelné. A fejezetben azonban nincs magyarázat arra, hogy a) akkor miért alacsonyabb a munkaerőhiány, mint a munkanélküliség; b) ha a minőségileg jobban iskolázott fiatalok elfoglalják a számukra alkalmas munkahelyeket, úgy arányosan javulna-e a gazdaság versenyképessége, és emelkedne-e a munkahelyek száma; c) ha a jól képzett fiatalok elhelyezkednek, akkor hol találnának munkát a gyengén képzett, jelenleg dolgozók tömege. A Zöld könyvnek ezeket a hiányait és hibáit a közoktatás belső problémáit tárgyaló fejezetek jó színvonala nem ellensúlyozhatja. Nincs más megoldás, mint a felsőoktatás és a közoktatás összehangolt kidolgozásának sürgős megkezdése és mielőbbi befejezése. Rácmolnár Sándor rajza (részlet) AGORA |___________________ |ELET ÉS|# IRODALOM 11 1