Élet és Irodalom, 2009. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)
2009-05-29 / 22. szám - György Péter: Múzeumkritika • Budapesti Történeti Múzeum (9. oldal)
2009. MÁJUS 29. L A „főváros múzeuma” valójában három, eltérő feladatokkal, hagyományokkal, gyűjteménnyel bíró, a budai oldalon található intézményt jelent, amelyek közös igazgatóság alá tartoznak ugyan, de múzeumfilozófiájuk, napi gyakorlatuk számos ponton eltérést mutat. Először, 1894-ben, Orczy Gyula tervei alapján a - római anyagot bemutató - Aquincumi Múzeum nyílott meg Kruzsinszky Bálint igazgatásával. A jelenleg bezárt neoklasszicista épület, az oszlopos tornác, az azt körülölelő, patkó alakú - lapidáriumként szolgáló - fedett folyosóból álló együttes végül 1929-re készült el, s ma is egyike a legígéretesebb múzeumépületeinknek. 1907-ben a Városligetben, a mai Olof Palme-házban nyílott meg a történeti gyűjteményt tanulmányi raktárként bemutató-prezentáló múzeum, amelynek képzőművészeti anyaga 1933-tól a Károlyi-palotában volt látható. 1935-ben kapta meg a főváros Schmidt Miksa kastélyát, amelyben a háborús sérülések miatt végül 1951-től működik a Kiscelli Múzeum, s ahol ma a várostörténeti gyűjtemény egy része, illetve a Fővárosi Képtár alkotásai láthatóak. 1968-ban a helyreállított budai Várba, a középkori palota feletti termekbe költözött „maga” a történeti múzeum, amelyet Vármúzeumként különítünk el a másik két intézménytől. A BTM-nek már a keletkezéstörténete is a „szunnyadó múzeum” képét idézi fel, ahogyan azt a Kiscelli Múzeum (bútortörténettel foglalkozó) művészettörténész munkatársa, Rostás Péter egy, a Holmiban közölt írásában kifejti: más kérdés, hogy attól tartok, az nem kis mértékben még ma is az. A tűnt, hajdani idők felidézése valóban dolga egy történeti múzeumnak, ám a kérdés az, hogy milyen modalitással teszi azt. A Vármúzeum 1995 decemberében átadott, Buzinkay Géza, Vigh Annamária és Gyáni Gábor által rendezett állandó kiállítását annak idején elismeréssel fogadták történészek, múzeummal foglalkozó szakemberek egyaránt. Spira György, Gál Éva, Csorba László, Majdricza Péter, Sipos András, Brian Lacey méltatta, elemezte a Buksz hasábjaina1, s az értő és empatikus kritikák egybehangzóan az állandó kiállítás nagy kérdését, a nemzeti és polgári öntudat tárgyakban való reprezentációjának, illetve a kortárs urbanisztikai modernitás interpretációjának lehetőségeit elemezték, járták körül. A kiállítás részben még ma is látható, igaz, hogy az 1919 utáni részeit elnyelte az eltűnő idő, ami nem mellékesen felveti a kurátori, rendezői szerzői jogok, illetve a múzeumi terek folyamatos átírása közötti érdekes, különös viszonyt. Az 1996-os kiállítás eljutott a kortárs Budapestig, míg ma a New York kávéház enteriőrnél ér véget. Innen a néző egy ideiglenes paravánba vágott ajtón át az aktuális kiállítások terébe érkezik meg, jelenleg épp a magyarországi görög közösség története tekinthető meg, szedett-vedett tárlókban, szegényesen, bármiféle kontextus nélkül. Abból, ami ma is látható, nyilvánvalónak tűnik, hogy több mint tíz éve az akkor már igencsak várt s a rendszerváltás utáni első új állandó kiállítás a polgári öntudat, a patrióta büszkeség és a nagy történelem közötti összefüggéseket kereste, elemezte. Függetlenül attól, hogy az egykor igen hatásosnak vélt, remélt installáció ma már kínosan szegényes és megkopott, s eltekintve attól, hogy a kiállítás rendezése oly kevéssé használja az építészeti adottságból következő kreativitást, tehát az ablakokból feltűnő konkrét látványok, a hidak, illetve a termekben látható reprezentációk, a vizuális narratívák közötti összefüggéseket, amennyire csak lehetséges, mindezen túl az igazi probléma az, hogy az akkortájt inkább csak hazánkban korszerűnek ható történelemszemlélet mára végképp avíttas és üres. A nagy történet és szép tárgyak kettősségéből ugyanis épp a társadalom történetei hiányoznak, a konfliktusok, illetve párhuzamosságok, az eltérő kánonok, életvilágok, másmás léptékű elbeszélései. A kiállítás ugyanis egy soha nem volt egységes társadalmat feltételez és teremt. A nosztalgia megjelenítése egyes pontokon szinte Márai &WM-parafrázisát idézi fel, ami szép prózaírói teljesítménynek, de nem épp kifizetődő múzeumi erény. Az anyagi kultúra szociológiai szemléletének hiánya behatárolta a kiállítás horizontját, a tárgyak szélesebb kontextusainak eltüntetése - a kerek elbeszéléssé formált installációk kedvéért - kockázatos döntésnek bizonyult. Jó hír, hogy több mint tíz év után a múzeum új állandó kiállításra készül, amiről igencsak sajátosan értesíti (virtuális) látogatóit, amennyiben a BTM honlapján az aktualitások menüpontban feltűnik egy cédula: „a BTM tervezett új, állandó kiállításához kapcsolódó internetes napló”. (http://budapestmuzeum.blog.hu) Ezen a honlapon a Kiscelli Múzeum munkatársa, Perényi Roland egy 2008. őszi bejegyzésében számol be a tervekről. Perényi írása, az Egy város keresi történetét -gondolatok egy állandó kiállítás tervéhez amúgy megjelent a Magyar Múzeumok 2008/4-es számában is, azaz a „szakma” hivatalosan tud arról, amiről a látogatók esetlegesen értesülhetnek. 2009. május végén a nyilvánosság előtt továbbra sincs új információ, amit nem tennék szóvá, ha közben nem maga a múzeum tartotta volna kívánatosnak, hogy - roppant helyesen - a közönség számára elérhető fórumokon fogalmazzák meg a munkatársak kérdéseit, kételyeit, ellentmondásait. Perényi cikke egyébként nyilvánvaló és helyes kritikája az 1995 óta (részben még) látható állandó kiállításnak. Cikkének gondolatmenete szerint az új kiállítás elvei jelentős mértékben eltérnek a 2010-ben lecserélendőtől, s ha ez megtörténik, akkor azt feltétlen üdvözlendőnek vélhetjük. Valóban, egy városi múzeumnak nem az a dolga, hogy egyetlen társadalmi csoport nézőpontját, hagyományát evidenciának vélve annak történetét magától értetődően mesélje el, s lám, megint a politikus és tehetős férfiak, a nagy tettek és nagy pénzek meséje állt a centrumban. Budapesten számtalan dolog történt, illetve történik, ami a „nagy történelem” mitikus percepcióján kívül eshet ugyan, viszont a várostörténet léptéke szerint igencsak fontos esemény. Tehát szó szerint vett, valóban elemi várospolitikai kérdés, hogy a legkülönbözőbb társadalmi rétegekhez, életkorokba tartozó, más anyagi tehetősség szerint élő csoportok, kisebbségek mind ott láthassák a múzeumban saját történetüket is, amely szintén érdemes a megörökítésre. Nem a múzeum-boom, a szokásos kurátor/manager divat oly sokszor felmerülő kérdéséről van szó, ennél sokkal többről, illetve kevesebbről. Többről, ha a múzeum identitását nézzük, kevesebbről, ha a pénzről ejtünk szót. Arra a kérdésre kell válaszolnunk, hogy kiknek a sorsát s miként reprezentálja egy közösség múzeuma - s ezt nem keverném össze a szokásos álvitával a múzeumi szereposztásról, pénzről. A társadalomtörténeti fordulat ebben az esetben a múzeumi önreflexió, az a tanulási folyamat, amelynek során a reprezentációs intézmény munkatársai megtanulják, hogy a városlakók különféle csoportjaival folyamatosan megújuló szerződéseket kötni - ez is a kiállítások dolga. A XXI. század Budapestjének polgárai nem egy hajdan is hatalmi szóval fenntartott illúzió, „történelmi panoráma” látványáért mennek el városuk múzeumába, hanem épp azért, hogy a jogos kulturális büszkeség mindannyiuk szívét átjárhassa. Orvosét és kórházi segédápolóét, taxisofőrét, kocsmai dolgozóét, a könyvtárosét, a papét és az istentagadóét. Minden városlakóét, aki nemcsak s nem elsősorban az elithez tartozik, de aki nélkül a város múzeuma elbeszélhetetlen történetet próbálna meg elmesélni. A városlakók azok is, akik adandó alkalommal nem a polgári, hanem a munkás öntudat képviselői, akik, ha épp láthatatlanul, de mind itt élnek, s akik ugyancsak Budapest kultúrájának, történetének formálói, elszenvedői. A BTM nagy felelőssége abban áll, hogy kiknek segít átélni, megformálni a lokálpatriotizmus élményét, azaz kik ismerhetik fel saját kultúrájukat is (!) a történelem történetei között. Ha azt akarnánk, remélnénk, mindenkinek, gazdagnak, szegénynek, otthona legyen a város múzeuma, akkor az nem is szunnyadna végre. A terápia, a párbeszéd, a kulturális különbségek ellenére megélt közös élmény terepe lenne. Bandula Ferike - Konrád György A látogató című regényének értelmi fogyatékos hőse - éppúgy a budapestiek egyike, mint az Édes Anna Vizy Kornélia vagy Fejes Endre Rozsdatemetőjének Pék Máriája, mindezek együtt: a magyar irodalomtörténet és Budapest legendáinak hősei. A Budapesti Történeti Múzeumnak tehát a demokratikus kultúra mintaintézményének kell lennie, ha valóban a budapestieké. S akkor bizony radikális revízió alá kell venni a reprezentáció elveit, azaz a történelemre érdemes esemény, hős, cselekmény fogalmát, körét. Azaz, ahogyan változik az elmesélt történetek hőseinek köre, úgy alakul át a kultúrafogalom is, válik jóval bonyolultabbá, dinamikusabbá. A gyűjtési körbe bizony olyan dolgok is beletartoznának, amelyek ma például „városi szemétnek” minősülnek. Budapest „városarculati tanácsnoka” (sic!) például illegális tevékenységnek nevezte ugyan az LMP aktivistái által elhelyezett matricákat, de remélem, hogy a BTM munkatársai tudják, hogy azokat urbanisztikai kontextusaikban dokumentálniuk, majd őrizniük kellene. A lokálpatriotizmus, az otthonosság érzésének kiváltása épp azokban a korokban válik becses politikai tőkévé, amikor amúgy a városlakók lába alatt gyakran reng a föld. Ilyen korszakokban a helyi múzeumok nem a kiválasztott kevesek, hanem az intézményekből való részesedés által is büszkévé váló sokak nagy intézményeivé válhatnak, s kell is, hogy váljanak. Különös módon a 2004-ben a Kiscelli Múzeumban átadott, s komoly múzeumtörténeti önreflexióra valló A Főváros régisége - Közterek és magánterek című kiállítás teljesen tudatosan lép az ellenkező irányba. Mind a két, Rostás Péter és Erdei Györgyi által rendezett kiállítás arra vall, hogy azok rendezői igencsak jártasak a korszerű múzeumi zsargonban, beszélik a konceptualista kiállítások nyelvét, mindössze - mint azt koncepcióik bizonyítják - nem kívánnak a jelenben élni. „Kiállításunk - bár hiteles tárgyakat tár a látogatók elé - mégis a valóság »égi mását« kínálja, hiszen a köz- és magánterek átalakulásának ívét vázoljuk fel, s inkább a város »szebbik« arcát, mint kevéssé látványos, »érdes részét«, a külvárosok világát idézzük fel. Ez a késő utókor fényűzése”, írja Erdei Györgyi, illetve „A főváros múzeuma és ennek története maga is értékes, érdekes: egy sajátos régimódi, lassabb és elmélyültebb befogadásra építő múzeum, amely önmaga is a főváros régisége”, írja Rostás Péter.„ Mindezt én épp annyira becsületes, állapotaink láttán érthető menekülésnek vélem, mint amennyire intellektuális tévedésnek. A Gründerzeit idején felmerült régi Pest iránti nosztalgia újrarendezése, a szunnyadó múzeum rekonstrukciója kifejezetten megkapó múzeumi élmény, függetlenül attól, hogy értem ugyan értem, hogy Rostás, illetve Erdei miért undorodik a jelentől, de attól függetlenül mindkét - hangsúlyozom - kiváló kiállítást elemi múzeumi tévedésnek, félreértésnek tartom. A múzeum nem arra való, hogy abban valaki, aki a saját korában idegenként él, a nosztalgia révén otthonra leljen, hanem arra, hogy segítsen a városban is otthonra lelni azoknak, akik amúgy otthontalanok abban. Azaz: a magam részéről bizony azt az angol, német, kortárs múzeumi gyakorlatot ajánlom a magyar muzeológusok figyelmébe, ami az adófizetők pénzéből fenntartott józan közintézményt a kulturális identitások konstrukciójában szerepet játszó műhelynek látja, s nem pusztán a kulturális elitek mégoly finom, elegáns önreprezentációjának szalonjaként. A múzeum valóban tudományos műhely, tehát az őrzés és a kutatás mellett azzal azonos mértékben kell válaszolnia a bemutatás miértre és mikéntjére. A Kiscelli Múzeum Budán van, de az mégsem csak a budai polgároké. Alapvetően más az Aquincum helyzete, amelyre nyilván nem vonatkozik a nosztalgia muzeológiája, hiszen a rómaiak világa kívül esik bármiféle közvetlen genealógián, így aztán a múzeum 2007-ben átadott új (Rajk László tervei alapján átalakított) ELMŰ-épületében tárgyilagosabb hangvétellel, kiállítási modorral találkozhat a látogató. A Róma Aquincumban című állandó kiállításnál is figyelemre méltóbbnak vélem a közelmúltban átadott látványraktárat. A tanulmányi múzeum szellemét, technikáját követő, alkalmazó teremben a kézművesség, szobrászat, kisplasztika fogalomkörébe sorolható tárgyakkal, emlékekkel találkozhatunk. A látványraktár felette alkalmas arra, hogy a látogatók személyes tapasztalatként éljék át, értsék meg a művészettel kapcsolatos fogalmak változékonyságát. Mi számít, s mikor egyedi műalkotásnak, s mikor tekinthetünk egy emlékre iparművészeti dokumentumként. Milyen előítéletek, kategoriális normák mozdulnak meg bennünk, irányítják ízlésünket, elvárásainkat, a műalkotásról alkotott képzeteinket, s miként formálja azt az attól elválaszthatatlan érzéki tapasztalat. Mit jelent a műalkotás, illetve miként működik az: a modern művészetelmélet alapproblémája tűnik elénk. „Régészeti felfedezésükön kívül, és attól függetlenül is, így jutnak el, történeti létükön túllépve, mihozzánk, így válhatnak történeti forrásokból eleven részévé a mi világunknak, így lesz kutatásuk a magunk kutatása is.”8 1 Vo.: Földes Emília: A Fővárosi Képtár története és gyűjteménye 1980-1945, BTM, 1998 2 Rostás Péter: A „szunnyadó múzeum” (Száz éve nyílt meg a Fővárosi Múzeum), in Holmi, 2007/12.1575-1582 p. 3 Tiszteletkor, Buksz, 1998 ősz. 8. évfolyam 3. szám 1 A rendszerváltás előtti állandó kiállításról lásd: Budapest két évezrede, kiállítás a Budapesti Történeti Múzeumban. Főrendezője és vezető főszerkesztője Dr. Horváth Miklós. BTM, Bp. é.n. 5 „Tegnap reggel (május 22-én) Bojár Iván András, a Városháza városarculati tanácsnoka közleményben szólította fel az LMP-t, hogy hagyjon fel az »illegális plakátozással«, és pártunkat olyan politikai szereplőnek nevezte,»mely úgy érzi, rá nem vonatkoznak a törvények«. A héten az FKF ZRt- Bojár Iván András kezdeményezésére feljelentést tett az LMP ellen." http:// www.lehetmas.hu/ 6 A főváros régisége - Közterek és magánterek 1780-1940, a Kiscelli Múzeum állandó kiállításának vezetője, 2004, BTM, Budapest 7 Vo. pl. Rheinisches Landesmuseum Bonn, The Nine Themes, A guide to the Rheinisches Landesmuseum Bonn, edited by Frank Günther Zehnder. Greven Verlag Köln, 2003 8 Szilágyi János György: Etruszko-korinthoszi vázafestészet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975. 240. o. GYÖRGY PÉTER: Múzeumkritika Budapesti Történeti Múzeum Gömöri György öt ciklusból álló, Kaiser Ottó által illusztrált verseskötete az utóbbi években írt verseit tartalmazza. A kötet megvásárolható az írók Boltjában, más könyvesboltokban és a könyvhéten az Argumentum Kiadó sátrában, valamint (kedvezménnyel) a kiadótól: 1085 Budapest, Mária u. 46. Tel: 485-1040 €-mail: arg-terj@vnet.hu Herman Henstenburgh: Gyümölcscsendélet (1700) © Albertina, Wien Gömöri György A száműzetés kertje Újabb versek Kaiser Ottó illusztrációival ÉLET ÉS!· IRODALOMM