Élet és Irodalom, 2009. január-június (52. évfolyam, 1-26. szám)

2009-05-29 / 22. szám - György Péter: Múzeumkritika • Budapesti Történeti Múzeum (9. oldal)

2009. MÁJUS 29. L­­ A „főváros múzeuma” valójában három, eltérő feladatokkal, ha­gyományokkal, gyűjteménnyel bíró, a budai oldalon található intéz­ményt jelent, amelyek közös igazga­tóság alá tartoznak ugyan, de múze­umfilozófiájuk, napi gyakorlatuk szá­mos ponton eltérést mutat. Először, 1894-ben, Orczy Gyula tervei alap­ján a - római anyagot bemutató - Aquincumi Múzeum nyílott meg Kruzsinszky Bálint igazgatásával. A jelenleg bezárt neoklasszicista épület, az oszlopos tornác, az azt körülölelő, patkó alakú - lapidáriumként szolgá­ló - fedett folyosóból álló együttes vé­gül 1929-re készült el, s ma is egyike a legígéretesebb múzeumépületeink­nek. 1907-ben a Városligetben, a mai Olof Palme-házban nyílott meg a tör­téneti gyűjteményt tanulmányi rak­tárként bemutató-prezentáló múze­um, amelynek képzőművészeti anya­ga 1933-tól a Károlyi-palotában volt látható. 1935-ben kapta meg a fővá­ros Schmidt Miksa kastélyát, amely­ben a háborús sérülések miatt végül 1951-től működik a Kiscelli Múze­um, s ahol ma a várostörténeti gyűj­temény egy része, illetve a Fővárosi Képtár­ alkotásai láthatóak. 1968-ban a helyreállított budai Várba, a közép­kori palota feletti termekbe költözött „maga” a történeti múzeum, amelyet Vármúzeumként különítünk el a má­sik két intézménytől. A BTM-nek már a keletkezéstör­ténete is a „szunnyadó múzeum” ké­pét idézi fel, ahogyan azt a Kiscelli Múzeum (bútortörténettel foglal­kozó) művészettörténész munkatár­sa, Rostás Péter egy, a Holmiban kö­zölt írásában kifejti­: más kérdés, hogy attól tartok, az nem kis mér­tékben még ma is az. A tűnt, hajdani idők felidézése va­lóban dolga egy történeti múzeum­nak, ám a kérdés az, hogy milyen modalitással teszi azt. A Vármúze­um 1995 decemberében átadott, Buzinkay Géza, Vigh Annamária és Gyáni Gábor által rendezett állan­dó kiállítását annak idején elisme­réssel fogadták történészek, múze­ummal foglalkozó szakemberek egy­aránt. Spira György, Gál Éva, Csor­ba László, Majdricza Péter, Sipos András, Brian Lacey méltatta, ele­mezte a Buksz hasábjaina1, s az értő és empatikus kritikák egybehangzó­an az állandó kiállítás nagy kérdé­sét, a nemzeti és polgári öntudat tár­gyakban való reprezentációjának, il­letve a kortárs urbanisztikai moder­­nitás interpretációjának lehetősége­it elemezték, járták körül. A kiállí­tás részben még ma is látható, igaz, hogy az 1919 utáni részeit elnyelte az eltűnő idő, ami nem mellékesen felveti a kurátori, rendezői szerzői jogok, illetve a múzeumi terek fo­lyamatos átírása közötti érdekes, kü­lönös viszonyt. Az 1996-os kiállítás eljutott a kortárs Budapestig, míg ma a New York kávéház enteriőrnél ér véget. Innen a néző egy ideiglenes paravánba vágott ajtón át az aktuá­lis kiállítások terébe érkezik meg, je­lenleg épp a magyarországi görög közösség története tekinthető meg, szedett-vedett tárlókban, szegénye­sen, bármiféle kontextus nélkül. Abból, ami ma is látható, nyilván­valónak tűnik, hogy több mint tíz éve az akkor már igencsak várt s a rendszerváltás utáni első új állandó kiállítás a polgári öntudat, a patri­óta büszkeség és a nagy történelem közötti összefüggéseket kereste, ele­mezte.­ Függetlenül attól, hogy az egykor igen hatásosnak vélt, remélt installáció ma már kínosan szegé­nyes és megkopott, s eltekintve at­tól, hogy a kiállítás rendezése oly kevéssé használja az építészeti adott­ságból következő kreativitást, tehát az ablakokból feltűnő konkrét lát­ványok, a hidak, illetve a termekben látható reprezentációk, a vizuális narratívák közötti összefüggéseket, amennyire csak lehetséges, mind­ezen túl az igazi probléma az, hogy az akkortájt inkább csak hazánkban korszerűnek ható történelemszem­lélet mára végképp avíttas és üres. A nagy történet és szép tárgyak ket­tősségéből ugyanis épp a társada­lom történetei hiányoznak, a konf­liktusok, illetve párhuzamosságok, az eltérő kánonok, életvilágok, más­más léptékű elbeszélései. A kiállítás ugyanis egy soha nem volt egységes társadalmat feltételez és teremt. A nosztalgia megjelenítése egyes pon­tokon szinte Márai &WM­-parafrá­zisát idézi fel, ami szép prózaírói tel­jesítménynek, de nem épp kifizető­dő múzeumi erény. Az anyagi kul­túra szociológiai szemléletének hi­ánya behatárolta a kiállítás horizont­ját, a tárgyak szélesebb kontextusa­inak eltüntetése - a kerek elbeszé­léssé formált installációk kedvéért - kockázatos döntésnek bizonyult. Jó hír, hogy több mint tíz év után a múzeum új állandó kiállításra ké­szül, amiről igencsak sajátosan érte­síti (virtuális) látogatóit, amennyiben a BTM honlapján az aktualitások me­nüpontban feltűnik egy cédula: „a BTM tervezett új, állandó kiállításá­hoz kapcsolódó internetes napló”. (http://budapestmuzeum.blog.hu) Ezen a honlapon a Kiscelli Múzeum munkatársa, Perényi Roland egy 2008. őszi bejegyzésében számol be a ter­vekről. Perényi írása, az Egy város kere­si történetét -gondolatok egy állandó kiállítás tervéhez amúgy megjelent a Magyar Mú­zeumok 2008/4-es számában is, azaz a „szakma” hivatalosan tud arról, ami­ről a látogatók esetlegesen értesülhet­nek. 2009. május végén a nyilvános­ság előtt továbbra sincs új informá­ció, amit nem tennék szóvá, ha köz­ben nem maga a múzeum tartotta vol­na kívánatosnak, hogy - roppant he­lyesen - a közönség számára elérhető fórumokon fogalmazzák meg a mun­katársak kérdéseit, kételyeit, ellent­mondásait. Perényi cikke egyébként nyilvánvaló és helyes kritikája az 1995 óta (részben még) látható állandó ki­állításnak. Cikkének gondolatmene­te szerint az új kiállítás elvei jelentős mértékben eltérnek a 2010-ben lecse­rélendőtől, s ha ez megtörténik, ak­kor azt feltétlen üdvözlendőnek vél­hetjük. Valóban, egy városi múzeumnak nem az a dolga, hogy egyetlen társa­dalmi csoport nézőpontját, hagyomá­nyát evidenciának vélve annak törté­netét magától értetődően mesélje el, s lám, megint a politikus és tehetős férfiak, a nagy tettek és nagy pénzek meséje állt a centrumban. Budapes­ten számtalan dolog történt, illetve történik, ami a „nagy történelem” mi­tikus percepcióján kívül eshet ugyan, viszont a várostörténet léptéke szerint igencsak fontos esemény. Tehát szó szerint vett, valóban ele­mi várospolitikai kérdés, hogy a leg­különbözőbb társadalmi rétegekhez, életkorokba tartozó, más anyagi te­hetősség szerint élő csoportok, ki­sebbségek mind ott láthassák a mú­zeumban saját történetüket is, amely szintén érdemes a megörökítésre. Nem a múzeum-boom, a szokásos kurátor/manager divat oly sokszor felmerülő kérdéséről van szó, ennél sokkal többről, illetve kevesebbről. Többről, ha a múzeum identitását nézzük, kevesebbről, ha a pénzről ej­tünk szót. Arra a kérdésre kell vála­szolnunk, hogy kiknek a sorsát s mi­ként reprezentálja egy közösség mú­zeuma - s ezt nem keverném össze a szokásos álvitával a múzeumi szerep­­osztásról, pénzről. A társadalomtör­téneti fordulat ebben az esetben a múzeumi önreflexió, az a tanulási fo­lyamat, amelynek során a reprezen­tációs intézmény munkatársai meg­tanulják, hogy a városlakók különfé­le csoportjaival folyamatosan meg­újuló szerződéseket kötni - ez is a ki­állítások dolga. A XXI. század Bu­dapestjének polgárai nem egy haj­dan is hatalmi szóval fenntartott il­lúzió, „történelmi panoráma” látvá­nyáért mennek el városuk múzeumá­ba, hanem épp azért, hogy a jogos kulturális büszkeség mindannyiuk szívét átjárhassa. Orvosét és kórhá­zi segédápolóét, taxisofőrét, kocsmai dolgozóét, a könyvtárosét, a papét és az istentagadóét. Minden város­lakóét, aki nemcsak s nem elsősor­ban az elithez tartozik, de aki nélkül a város múzeuma elbeszélhetetlen történetet próbálna meg elmesélni. A városlakók azok is, akik adandó alkalommal nem a polgári, hanem a munkás öntudat képviselői, akik, ha épp láthatatlanul, de mind itt élnek, s akik ugyancsak Budapest kultúrá­jának, történetének formálói, elszen­vedői. A BTM nagy felelőssége ab­ban áll, hogy kiknek segít átélni, meg­formálni a lokálpatriotizmus élmé­nyét, azaz kik ismerhetik fel saját kul­túrájukat is (!) a történelem történe­tei között. Ha azt akarnánk, remél­nénk, mindenkinek, gazdagnak, sze­génynek, otthona legyen a város mú­zeuma, akkor az nem is szunnyadna végre. A terápia, a párbeszéd, a kul­turális különbségek ellenére megélt közös élmény terepe lenne. Bandula Ferike - Konrád György A látogató című regényének értelmi fogyatékos hőse - éppúgy a budapestiek egyike, mint az Édes Anna Vizy Kornélia vagy Fejes Endre Rozsdatemetőjének Pék Máriája, mindezek együtt: a magyar irodalomtörténet és Budapest legen­dáinak hősei. A Budapesti Történeti Múzeum­nak tehát a demokratikus kultúra min­taintézményének kell lennie, ha való­ban a budapestieké. S akkor bizony radikális revízió alá kell venni a rep­rezentáció elveit, azaz a történelemre érdemes esemény, hős, cselekmény fo­galmát, körét. Azaz, ahogyan válto­zik az elmesélt történetek hőseinek köre, úgy alakul át a kultúrafogalom is, válik jóval bonyolultabbá, dinami­­kusabbá. A gyűjtési körbe bizony olyan dolgok is beletartoznának, ame­lyek ma például „városi szemétnek” minősülnek. Budapest „városarcula­ti tanácsnoka” (sic!) például illegális tevékenységnek nevezte ugyan az LMP aktivistái által elhelyezett mat­ricákat,­ de remélem, hogy a BTM munkatársai tudják, hogy azokat ur­banisztikai kontextusaikban doku­mentálniuk, majd őrizniük kellene. A lokálpatriotizmus, az otthonosság érzésének kiváltása épp azokban a ko­rokban válik becses politikai tőkévé, amikor amúgy a városlakók lába alatt gyakran reng a föld. Ilyen korszakok­ban a helyi múzeumok nem a kiválasz­tott kevesek, hanem az intézmények­ből való részesedés által is büszkévé váló sokak nagy intézményeivé válhat­nak, s kell is, hogy váljanak. Különös módon a 2004-ben a Kiscelli Múzeumban átadott, s ko­moly múzeumtörténeti önreflexió­ra valló A Főváros régisége - Közterek és magánterek című kiállítás teljesen tu­datosan lép az ellenkező irányba. Mind a két, Rostás Péter és Erdei Györgyi által rendezett kiállítás arra vall, hogy azok rendezői igencsak jártasak a korszerű múzeumi zsar­gonban, beszélik a konceptualista kiállítások nyelvét, mindössze - mint azt koncepcióik bizonyítják - nem kívánnak a jelenben élni. „Kiállítá­sunk - bár hiteles tárgyakat tár a lá­togatók elé - mégis a valóság »égi mását« kínálja, hiszen a köz- és ma­gánterek átalakulásának ívét vázol­juk fel, s inkább a város »szebbik« arcát, mint kevéssé látványos, »ér­des részét«, a külvárosok világát idézzük fel. Ez a késő utókor fény­űzése”, írja Erdei Györgyi, illetve „A főváros múzeuma és ennek történe­te maga is értékes, érdekes: egy sa­játos régimódi, lassabb és elmélyül­tebb befogadásra építő múzeum, amely önmaga is a főváros régisé­ge”, írja Rostás Péter.„ Mindezt én épp annyira becsüle­tes, állapotaink láttán érthető mene­külésnek vélem, mint amennyire in­tellektuális tévedésnek. A Gründerzeit idején felmerült régi Pest iránti nosz­talgia újrarendezése, a szunnyadó mú­zeum rekonstrukciója kifejezetten megkapó múzeumi élmény, függetle­nül attól, hogy értem­ ugyan értem, hogy Rostás, illetve Erdei miért un­dorodik a jelentől, de attól függetle­nül mindkét - hangsúlyozom - kivá­ló kiállítást elemi múzeumi tévedés­nek, félreértésnek tartom. A múzeum nem arra való, hogy abban valaki, aki a saját korában idegenként él, a nosz­talgia révén otthonra leljen, hanem arra, hogy segítsen a városban is ott­honra lelni azoknak, akik amúgy ott­hontalanok abban. Azaz: a magam részéről bizony azt az angol, német, kortárs múzeumi gyakorlatot ajánlom a magyar muzeológusok figyelmébe, ami az adófizetők pénzéből fenntar­tott józan közintézményt a kulturális identitások konstrukciójában szere­pet játszó műhelynek látja, s nem pusz­tán a kulturális elitek mégoly finom, elegáns önreprezentációjának szalon­jaként. A múzeum valóban tudomá­nyos műhely, tehát az őrzés és a ku­tatás mellett azzal azonos mértékben kell válaszolnia a bemutatás miértre és mikéntjére. A Kiscelli Múzeum Bu­dán van, de az mégsem csak a budai polgároké. Alapvetően más az Aquincum hely­zete, amelyre nyilván nem vonatko­zik a nosztalgia muzeológiája, hiszen a rómaiak világa kívül esik bármifé­le közvetlen genealógián, így aztán a múzeum 2007-ben átadott új (Rajk László tervei alapján átalakított) ELMŰ-épületében tárgyilagosabb hangvétellel, kiállítási modorral ta­lálkozhat a látogató. A Róma Aquin­cumban című állandó kiállításnál is fi­gyelemre méltóbbnak vélem a közel­múltban átadott látványraktárat. A tanulmányi múzeum szellemét, tech­nikáját követő, alkalmazó teremben a kézművesség, szobrászat, kisplasz­tika fogalomkörébe sorolható tár­gyakkal, emlékekkel találkozhatunk. A látványraktár felette alkalmas arra, hogy a látogatók személyes tapasz­talatként éljék át, értsék meg a mű­vészettel kapcsolatos fogalmak vál­tozékonyságát. Mi számít, s mikor egyedi műalkotásnak, s mikor tekint­hetünk egy emlékre iparművészeti dokumentumként. Milyen előítéle­tek, kategoriális normák mozdulnak meg bennünk, irányítják ízlésünket, elvárásainkat, a műalkotásról alko­tott képzeteinket, s miként formálja azt az attól elválaszthatatlan érzéki tapasztalat. Mit jelent a műalkotás, illetve miként működik az: a modern művészetelmélet alapproblémája tű­nik elénk. „Régészeti felfedezésükön kívül, és attól függetlenül is, így jut­nak el, történeti létükön túllépve, mi­­hozzánk, így válhatnak történeti for­rásokból eleven részévé a mi vilá­gunknak, így lesz kutatásuk a ma­gunk kutatása is.”8 1 Vo.: Földes Emília: A Fővárosi Képtár történe­te és gyűjteménye 1980-1945, BTM, 1998 2 Rostás Péter: A „szunnyadó múzeum” (Száz éve nyílt meg a Fővárosi Múzeum), in Hol­mi, 2007/12.1575-1582 p. 3 Tiszteletkor, Buksz, 1998 ősz. 8. évfolyam 3. szám 1 A rendszerváltás előtti állandó kiállításról lásd: Bu­dapest két évezrede, kiállítás a Budapesti Törté­neti Múzeumban. Főrendezője és vezető főszerkesztője Dr. Horváth Miklós. BTM, Bp. é.n. 5 „Tegnap reggel (május 22-én) Bojár Iván András, a Városháza városarculati tanácsnoka közleményben szó­lította fel az LMP-t, hogy hagyjon fel az »illegális pla­­kátozással«, és pártunkat olyan politikai szereplőnek nevezte,»mely úgy érzi, rá nem vonatkoznak a törvé­nyek«. A héten az FKF ZRt- Bojár Iván András kez­deményezésére feljelentést tett az LMP ellen." http:// www.lehetmas.hu/ 6 A főváros régisége - Közterek és magánte­rek 1780-1940, a Kiscelli Múzeum állandó kiállí­tásának vezetője, 2004, BTM, Budapest 7 Vo. pl. Rheinisches Landesmuseum Bonn, The Nine Themes, A guide to the Rheinisches Landesmuseum Bonn, edited by Frank Günther Zehnder. Greven Verlag Köln, 2003 8 Szilágyi János György: Etruszko-korinthoszi vá­zafestészet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975. 240. o. GYÖRGY PÉTER: Múzeumkritika Budapesti Történeti Múzeum Gömöri György öt ciklusból álló, Kaiser Ottó által illusztrált verseskötete az utóbbi években írt verseit tartalmazza. A kötet megvásá­rolható az írók Boltjában, más könyvesboltokban és a könyvhéten az Argumentum Kiadó sátrában, valamint (kedvezménnyel) a kiadótól: 1085 Budapest, Mária u. 46. Tel: 485-1040 €-mail: arg-terj@vnet.hu Herman Henstenburgh: Gyümölcscsendélet (1700) © Albertina, Wien Gömöri György A száműzetés kertje Újabb versek Kaiser Ottó illusztrációival ÉLET ÉS!· IRODALOMM

Next