Élet és Irodalom, 2009. július-december (52. évfolyam, 27-52. szám)
2009-11-06 / 45. szám - Borbély Szilárd: A migránc naplója • Kertész 80 - fiktív interjúk, esszék, próza (20. oldal)
KERTÉSZ 80 - FIKTÍV INTERJÚK, ESSZÉK, PRÓZA BORBÉLY SZILÁRD: „Hontalanság mint a legcsábítóbb kilátás. Hivatást érzek hozzá, mint semmi máshoz.” [Gályanapló45.] Elgondolkodtató bejegyzés, amely megszületése idején még csak felvillanó látomás. A hon ekkor szögesdróttal van körülvéve, a kerítésben áram kering, és kutyás határőrök vigyázzák. A hon a történelem színtere. Hivatalosan a történelem végjátéka áll küszöbön: a hivatalos álláspont szerint hamarosan megszűnik a pénz, a kényszerűségből vállalt munka és vele az elidegenedés. Természetesen az állam is. Végre eljön az örök béke. A globális kommunizmus kiküzdése még átmeneti áldozatokat igényel, mondogatták, de ezzel véget ér az ember önmagától való elidegenedésének története, és a történelem géniusza önmagára ismer. De miben is? Voltaire és a felvilágosodás hívei a kereszténység történelmét gyűlölettől sziporkázó, sistergő szavakkal ostorozták, amelyben őrült uralkodók, álszent klerikusok és tébolyodan bandáik mohó, kéjsóvár dorbézolással egybekötött gyilkosságsorozatát látták. Értelmetlen szenvedések, céltalan kegyetlenségek és a hon nevében figyelmetlen nagyvonalúsággal elkövetett bűnök, ez lesz a nemzetek történelme is. Ismerőseink évekkel ezelőtt vásároltak egy cserépkályhát, de mivel túl drága lett volna összerakatni, ezért halogatták. Aztán a fűtésárak emelkedése miatt idén nyáron úgy döntöttek, hívnak egy mestert. Akiket megkérdeztek, feketén is őrült magas árakat mondtak. Körbetelefonálták hát barátaikat, és találtak is egy viszonylag olcsó maszekot. Reggel átadták neki a házkulcsot. Este, munka után, amikor hazatértek, a mestert a bejárati ajtó előtt, a földön fekve találták. Fejét a küszöbre hajtotta, tenyerét a feje alá csúsztatta párna gyanánt. Édesdeden, egy csecsemő gondtalan ártatlanságával, összegömbölyödve aludt. Áradt belőle a cefreszag. A cserépkályhát ugyan összerakta, de sem síkok, sem egyenes vonalak nem léteztek rajta, és kevéssé hasonlított a cserépkályhára. Szét kellett szedetni. A férj megnézte a pincelejáróban tartott pálinkásdemizsont, amelyben egy csöpp sem maradt. A mester szemére vetették, hogy szégyellje magát: ennyi pálinkát megivott, és ilyen csapnivaló munkát végzett. Mentségére azt hozta fel, még mindig erősen delíriumos állapotban, hogy áh dehogy, nehogy azt higgyék, hogy az volt a baj: ő már reggel részegen érkezett... A legyek ura. A név furcsaságai. Egy ismerős, római katolikus család, amint az újabban divatos, nem a keresztény naptárból választott nevet fiuknak. A Bendegúzra esett a választásuk. A plébánián az idős atya mozgott emiatt, sehogy sem tudott megbarátkozni az ötlettel. A keresztelés szertartásán, mint Freudnak ’ahány cukrot tehetek az orrába’ csattanója történetében, az idős atya ekként mondta a szertartás szövegét: „Megkeresztellek téged az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében Belzebubnak.. „Sosem tudnék egy másik ember apja lenni.” [Gályanapló 21.] Vajon miért olyan borzasztó arra gondolni, hogy egy másik ember ugyanazzal az értetlen idegenkedéssel fogadná jelenlétemet, ahogy én tekintettem arra az esetlen férfira, akit apámnak mondtak mások. Ha tehettem, letagadtam, hogy hozzá tartoznék. Sajnálattal figyeltem ennek a lehetetlen alaknak az erőlködését akkor is, amikor nagyon meg akart felelni és akkor is, amikor görcsösségéből kiengedett, elfeledve, hogy ő az apám, és pajtáskodni akart. Sosem tudott azonosulni a szereppel. Mintha az is az ő bűne volna, hogy áldozattá vált. Vajon megvetettem, vagy baleknak néztem? Van ennek még jelentősége? Hiszen halála óta én helyettesítem, a maga helyett itt hagyott képmása. A test csapdája, hogy felfedezem magamban az apám arcát, ahogy öregszem. Az ismerős félelmet, amit a szemében láttam. A kopaszodó koponyát a vékonyodó bőr alatt. A sebhelyeket, a szőröket a fülében, borotválatlanságát és bizonytalanságát. Mindazt, ami eltaszított tőle. Az eredetnélküliség a kívülállás terméke. Az eredetnélküliség a sorstalanság fonákja. Kelet-Európa évszázados paraszti rabszolgaságban megnyomorított tömegeit a kancsuka és a csendőrtoll látványa tartotta féken, nem a jogtudat vagy a morális megfontolás. A nemesi kúriákat felégető parasztok és a zsidóvagyont prédáló pogromok pálinkaszagú résztvevői ma is élnek. Nem változott semmi. Sem a népi demokráciának mondott, sem az új oligarchikus demokrácia nem adott nekik önrendelkezést, emberi méltóságot, valódi versenyre épülő esélyeket. Nem csoda hát, ha a sunyi pillantások mögött tovább izzik az évszázados düh. Márai írta a háború után két évvel: „Kézre került »Hekus Dönci«, a notórius rablógyilkos és kéjgyilkos. Megszökött a fogházból. Most elfogták, és néhány nap múlva felakasztják. A hír a vendéglőben nagy feltűnést kelt. Az emberek felugrálnak az asztalok mellől, egymás kezéből kapkodják az újságot. A hangulat általánosan: csalódottság, lesújtottság, düh. Mindenki sajnálja Hekus Döncit, mert nem sikerült a szökés, és rendőrkézre került. A magyar viszonyok úgy fejlődtek, hogy a társadalom leplezetlenül rokonszenvet érez még a rablógyilkos és kéjgyilkos iránt is. Mindenki rokonszenves, aki az államhatalommal szembefordul, ez a közhangulat értelme.” [Napló, 1947] Eltelt hatvan év, a történelem is bulvártémává vált. Szálasit visszafogadta szívébe egy új nemzedék. Az oligarchikus vadkapitalizmus által nevelt fiatal generáció hősnek hiszi a tömeggyilkosokat, a történelem kedvező pillanatát kihasználó besurranó tolvajt és rablógyilkost. „Az utcasarkon viszontlátások, az emberek gépiesen darálják élményeiket. Mindenkivel »ugyanaz« történt: éjjel bejöttek a nyilasok a házba, megették a lekvárt és megölték a nagymamát.” [Napló, 1945] Csicska, csicskáztatás. Különös hangulatú szó, a börtönnyelvből került át a hírekbe. Néha tudósítások érkeznek emberekről, akik Isten háta mögött vagy városokban, de mégis az ország mélyén élnek. Emberek, akitől elvették hivatalos okmányaikat. (Folytatás a 22 oldalon) A XXI. század a migránsok százada lesz, az ember és a tér közötti új kapcsolat alakul ki. A XIX. század feltalálta az utazást, amelyet a XX. század a turizmus által tömegesített, előkészítve a migránsok századát, a visszatérés nélküli utazást. Az életet mint utazást. Nem zarándoklatot és nem vizitációt, amelynek lecsupaszított formája a marhavagon, tartalma a szelekció. Kafka parabolájának rejtélyes mondatai a térvesztés, a hely felszámolódása által mintha lassan körvonalazódnának szemünk előttünk: „Hová lovagolsz, uram? - Nem tudom - mondtam -, csak innen el, csak innen el. Örökké innen el, csak így érkezhetem célomhoz...” Az utazás a visszaút által írható le, miután az utazó hazatért. Odüsszeusz sírva fakadt, amikor a saját bolyongásáról szóló éneket hallotta. Hiszen még nem tért viszsza Ithakába, és már úgy beszélnek róla, mint aki soha többé nem látja viszont ősei földjét. Utazása a véget nem érő tévelygés volna? Odüsszeusz mint a migráns őstípusa: „A migráns, aki a »hazamenésre« gondol, nem igazi migráns. Hazamenni lehet, de csak úgy, mint Ulysses: meghalni.” [Napló, 1950; szövegcsonkítás tőlem.] A legenda szerint azonban, amely az elbeszélés szellemét hordozza, Odüsszeusz nem halt meg Ithakában, ismét útra kelt. „Ha tehát migráns vagyok, akkor azt mondom, hogy a tagadás a biztonságnak, a nyugodalmas éjszakáknak, a békés lelki életnek, a konformizmusnak, a szabad választásnak, a nemzeti dicsőségnek - a diadalok könyvének fekete lapja vagyok, melyen nem üt át az írás, tagadás vagyok, nem zsidó, hanem egyetemes emberi tagadás, menetek elufarszin a totális elnyomás falán.” [Gályanapló 61., szövegdeformálás tőlem] A migráns naplója Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük. (Zsid 13,14) Az én országom a száműzetés. (Gályanapló 51.) Szigeti Tamás: Hajnali majmok ÉLET ÉS|#1______________________________________________________ 20 IRODALOM JL· VJ 1 2009. NOVEMBER 6.