Élet és Irodalom, 2010. január-június (54. évfolyam, 1-25. szám)

2010-06-04 / 22. szám - Koltai Tamás: A Jég-hegy és a Titanic • Feuilleton (13. oldal)

K­OLTA! TAMÁS: A Jég­hegy és a Titanic DOVRE PAPA Na ég veled, jobb lesz, ha a városba megyek... PEER GYNT Minek? DOVRE PAPA Úgy hallottam, ott most lámpással keresnek nemzeti jellegű színészeket. (Ibsen: Peer Gynt, Kunos László és Rakovszky Zsuzsa fordítása) Azon a napon, amikor ez az írás megjelenik, a Nemzeti Színház a Bécsi Ünnepi Heteken harmad­szor és utoljára játssza 1t jég emű előadást, Mund­­ruczó Kornél rendezésében. A Pécsi Országos Színházi Találkozónak ez a produkció sem tavaly, sem tavalyelőtt nem kellett. Az idei POSZT éppen most kezdődött. A jég még odaérne, ha a színházi emberek Pécsen azt gondolnák, amit Bécsben. Hogy A jég fontos előadás. Grazban, négyszáz ki­lométerre Pécstől Bodó Viktor két rendezését játsz­­szák, az egyik Molnár Ferenctől a liliom, a másik egy Handke-darab, amelyet beválogattak három ország - Németország, Ausztria, Svájc - tíz legfon­tosabb előadása közé, és három héttel ezelőtt a Berlini Színházi Találkozón a közönség felállva ün­nepelte. Pécs, amely nemcsak színházi fesztiválvá­ros, hanem az idén Európa egyik kulturális főváro­sa is, nem tud sem a magyar rendező nemzetközi hírű előadásáról, sem más, a nemzetközi forgalom­ban szereplő előadásokról. Európa egyik korábbi kulturális fővárosa, Nagyszeben (Románia) akkor is, előtte is, azóta is világszínházi befogadóközpont. Az idei társfővárosok egyike, Essen (Németország) új színmű írására kérte föl Nádas Pétert, és a dara­bot be is mutatta. Krakkó, Bukarest, Nyitra és más városok színházi fesztiváljain rendszeresen megje­lennek kiemelkedő európai produkciók. Pécs he­lyett ma Bécsben lesz a jég, tegnap ugyanott Peter Stein Ördögöket volt, játsszák holnap és holnapután is, a következő napon ott lesz Alain Platel, két nap múlva Luc Bondy Euripidész m é­rfedája, nem kér­dés, hogy ezekben a fesztivállázas hazai napokban irány Bécs. A jég bürokratikus elutasítása a POSZT-on (nem fért bele a válogatási időkeretbe) csak ürügy, való­jában a lnyegességdireritus ellenszenv tükre. Az idei POSZT-versenyprogramban is van épp elég lényeg­telen színház, a program így semmit sem reprezen­tál, mert országos keresztmetszetnek túl sok ben­ne a lényeges, a reprezentativitás szempontjából túl kevés. Némi, de nem elégséges értékkorrekció, hogy a kétfejű fenevad (Katona), az Oidipus (Kaposvár) és A nevető ember (Szombathely) az off programban szerepel. A külföldi kritikusok sok színházat látott zsűrijét kínos lenne átirányítani a fő menüről, ők azt fogják reprezentatívnak tekinteni, arról fognak hírt vinni, amit nézniük kell. A külföldi fesztiválo­kon nem a lötyögtető, könnyített színházhoz, ara­nyos szilveszteri pamfletekhez szoktak, hanem faj­súlyosabb beszédmódhoz és különleges tartalmi­formai minőséghez­­ elkönyvelhetik, hogy nálunk olyan nem létezik. Igaz, a berlini és a bécsi kritikus tömeg viszont Mundruczót és Bodót tévesztheti ösz­­sze a magyar színházzal. A POSZT-nak mint tipikus provinciális jelenség­nek kettős arculata van. Nemzetközi értékeinket kontraszelektálja, a hazai szelekciót felülértékeli, megerősíti a látszatot, hogy csak az számít, „aki je­len van Pécsett”. Ami annyiban igaz, hogy az öl­döklő szakmai pozícióharcban a valódi szakmai ér­tékítéleten (nem az adminisztratív-politikai nyo­muláson) alapuló érvényesülés erősen függ a POSZT-jelenléttől. Ez főként a fiatalabb korosztá­lyokat sújtja, de a számkivetett középkorúakat is. Szívszorító látni, ki mindenki képes egy éven át szorongva lesni a Felséges Válogató minden rez­dülését, önérzetét feladva kiérdemelni a kegyét, és összeomolni, ha nem kerül be a mustrába. Egy re­ális értékrendet felmutató, egészséges színházi élet­ben, ahol fél tucat, a POSZT-tal ekvivalens (csak a dzsemborit nélkülöző) fesztivált tartanak, és ahol a tehetségkutatás - fesztiválválogatástól függetle­­nül - szakmai kötelesség, elképzelhetetlen az efféle hamis túldimenzionáltság. De mit akarok - mondhatja bárki -, amikor Bodó Viktor ott szokott lenni a POSZT-on, az idén is ott van saját Szputnyik Színházának Kockavető című előadásával. Igen, ez az „alternatív” Bodó, a beta­gozódni nem kívánó, az őt fölnevelő, támogató, menedzselő Katona József Színház puha fészké­ből kilépő, önmagát fölépítő Bodó. A köldökzsi­nór elszakítása egyúttal a „szisztéma” tudatos ta­gadása, amit a kőszínházak urai­­ nem az europé­er kevesek, hanem a provinciális többség - had­üzenetnek tekintenek, és mindent megtesznek az önállósulni akaró tehetség kiközösítéséért. Láttuk, mi történt Schilling Árpáddal. Látjuk, mi történik azokkal a fiatal színészekkel, akik nem akarnak el­süllyedni a „szisztémában”: egzisztenciális félel­mükben és az értelmes munka reményében „alter­natív” kézműves manufaktúrákba menekülnek (KoMa, HOPPart és társaik). Tele van a szakma katakomba-menekültekkel. A legjobb kőszínhá­zak - Katona, Örkény - színpadi-nézőtéri méret­re is kicsiny műhelyek. A legtöbb nagy színpad pszeudo-művészszínház vagy igazi kommersz szín­ház. (A Nemzeti pregnáns kivétel, jelenleg a leg­fontosabb modell és vitatéma, jellemző, hogy sem­milyen formában nincs ott a POSZT-on.) A nagy­­színházi koncepcióknak - bizonyos tartalmakat csak nagy szcenikai formákkal lehet kifejezni - a szó szoros értelmében nincs terük. A lényeges szín­ház a Nemzetin kívül ma kamara- és stúdiószín­házakba szuszakolt lehetőség (ott sem mindig va­lósul meg, egyre több a „megélhetési alternatív”), és csak elvétve, szépségtapaszként bukkan fel egy­­egy vidéki vagy fővárosi nagyszínpadon. Az alap­­struktúra az iparszerűen szórakoztató színház mű­ködésének kedvez, azt szolgálja a tevékenység jel­­legéhez viszonyított busás finanszírozás, a közön­ségfogás legközönségesebb módját alkalmazó műsor­politika, az egész szisztéma. A Kockavető az „alternatív” Bodó első előadása, amely egyenértékű a Ledaráltak ctűnimmel. De volt valaki, aki jóval a Kockavető előtt észrevette a ren­dező távlati kapacitását, és nem állt meg az észre­vételezésnél, hanem meghívta dolgozni. Anna Badora, a grazi színház igazgatója (maga is ren­dező): így lettek a nagyszínpadi előadások, díjak, Salzburg, Berlin, nemzetközi érdeklődés. Grazban és Berlinben Bodó nem alternatív rendező, mint Budapesten, hanem rendező. (Nyíregyházán is az: Tasnádi Csaba volt az egyetlen, aki nagyszín­padot tett alá, még ha a relatíve nagy abszolút ki­csi is.) A teátrálisan grandiózus Liliom jellemzően nem a Vígszínházban jött létre, hanem Grazban. Annak, hogy a hazai színházcsináló szakmai elit fedezze fel Bodót, számos akadálya volt az „alter­natívok” iránti ellenszenven, a rossz szemen és a kockázatmentesség színházvezetői elvén kívül. Mindenekelőtt el kellett volna járni a Szputnyik előadásaira, a féltékenységet legyőzve észre kel­lett volna venni, hogy a „Labor” (mint Madáchnál a lombik) egyszerre túl szűk és túl tág, kitörhet belőle egy nagy formátumú „szellem”, a hozzá tartozó teátrális fantáziával és egyre képzettebb színészekkel. Belátható, hogy egy ilyen felfedezés nálunk karakterológiailag lehetetlen, de ha ad ab­surdum mégis megtörténik, akkor a következő lé­pés a szellem visszaszorítása a palackba (labor­ba). Arról nem beszélve, hogy a grazi Liliom szín­padtechnikájától minden hazai színház (a Nemzeti kivételével) becsődölne, és a POSZT akkor sem tudná meghívni, ha nem volna POSZT, hanem nyitott műhely, mert a pécsi színpad már annak hallatán összedőlne, hogy a díszletmonstrumnak a teljes belmagasságban fel kell emelkednie játék közben, és eltűnnie a zsinórpadláson. A magyar színházat nemzeti jellege - értsd: szellemi és technikai lerobbantsága - megakadályozza ab­ban, hogy európai legyen. Vegyünk egy európai, „vidéki” színházmodellt, ha már kéznél van, a grazit - egy nem éppen szín­házi nemzet nem éppen leghíresebb színházát -, de több tucat másikat is vehetnénk akár a művelt Nyugatról, akár a történelmi sorsközösségben ba­ráti posztkommunista országokból. A 2009/2010- es szezonban tizennyolc bemutatót tartottak, tízet a nagy­színpadon, nyolcat a próbaszínpadnak ne­vezett stúdióban. A nagyszínpadiak a Macbeth, az Ármány a szemlém, egy Grillparzer-dráma, két regény­­adaptáció (az egyik Christopher Hamptonért gyer­tyák csonkig égnek című Márai-regényből), a Premier című Cassavetes-film színpadi változata, egy Oscar­­díjra nominált osztrák szerzői filmes saját darabja, egy Kanadában élő libanoni színész-rendező által írt mai Odüsszeia-történet, egy különleges, klasszi­­kus-parodisztikus dalest három énekesnője és a Liliom. A próbaszínpadon a Lánya bácsi, a Leona és Léna, egy Ferdinand Bruckner-dráma, egy dokufik­­ció, egy monodráma, továbbá egy-egy társadalmi­magánéleti konfliktust feldolgozó mai kanadai és mai angol színmű (plusz egy meghirdetett, de elő­re meg nem nevezett bemutató). Tizennyolc mű­vészszínházi előadás, no kommersz, no bulvár, no ope­rett - no comment. A tizennyolc előadást tizenhat (!) rendező rendezte. Az előcsarnokban futó videó­kon látszik a produkciók látvány-szcenikai igényes­sége. A Liliom és az előző évadból áthozott Handke­­darab „élőben” demonstrálja a nagy követelménye­ket támasztó művészi-technikai elképzelés perfekt működését, így működik­­ és hogy működik, az min­den kis csavaron látszik az előcsarnoktól a hátsó traktusig - egy európai színház. A közönség mind­két Bodó-rendezést kirobbanóan ünnepelte. Nem lankadt ütemes tapssal, hanem valódi lelkesedéssel, hangosan bravózva. A Liliomra­ nem tudnak magyar kritikusokat fogadni, nincs jegy. A tizennyolc grazi bemutató nem látszik tudni a „vidéken többfajta igényt kell kiszolgálni” olcsó jelszaváról. (Operaházuk is van, évi tíz bemutató­val.) A mi provincializmusunk, amely földrajzilag teljes régiókat fed le, kronológiáikig a szórakozta­tóipar színháztörténeti hagyományában és az eu­rópai színházkultúrától való elzárkózásban lele­dzik. Növekszik a hamis „népszínházi” ideológiá­val sekélyes darabokat (olykor értékes darabokat) se­­kélyesen játszó vidéki társulatok száma, és ezzel párhuzamosan szisztematikusan romlik a közön­ség amúgy is mélyen az európai átlag alá szorított ízlése. Nem azt állítom, hogy mindenhol máshol izgalmasabb színház van, hanem azt, hogy min­denhol máshol van izgalmasabb színház - a kettő nem ugyanaz. Nincs tartalmas hagyományunk, és kirekesztjük a kortárs világszínházat. Az ötvenes évek óta mindenhol nagyobb a nemzetközi forga­lom, mint nálunk. A Színművészeti Főiskola évti­zedekig az áporodott ízlés székhelye, a külföldre tárt ablak helyett a rektori stíluscenzúra és a tehet­ségelnyomó cinizmus iskolája volt (most derült ki, hogy a tanintézet fura ura, a „rendezőlegenda” mi­lyen kísérőszöveggel tanácsolta el a felvételiző Mohácsi Jánost, mert megérezte benne a „veszé­lyes” új hangot). A rendezőkből és színészekből álló színházvezetői garnitúra túlnyomó többsége nettó műveletlen, fogalma sincs a világszínházról, nem jár külföldre előadást nézni, itthon sem megy el a vendégjátékokra, a klán tagjai egymás között cserélgetik a félmúlt lenyúzott tucatdarabjait. Magam hallottam az Info Rádióban április 1-jén (először tréfának hittem), amikor valaki azt mond­ta, hogy kortárs művek helyett (!) a klasszikus ma­gyar irodalmat kell elővenni. Tisztelet a kivételnek, az európai látókörű színházi fehér hollóknak, uta­zó (és külföldön dolgozó) rendezőknek vagy az egyetemi dramaturg osztály tanárainak, Kárpáti Péternek és Upor Lászlónak, akik kiviszik tanítvá­nyaikat a Bécsi Ünnepi Hetekre, találkoztam ve­lük május közepén Lepage csodálatos, kilencórás Lps­wA-előadásán. Ha az előbbi mondatból távlati optimizmus ol­vasható ki, az félreértés. A politika rettentő rombo­lást vitt véghez a színházban. Mindkét oldal kutya­komédiát csinált a színházvezetői kinevezésekből. Azért, hogy kegyeltjeiket ültessék az igazgatói szé­kekbe, kevés kivételtől eltekintve áthágták a jog­szabályokat, manipulálták a zsűriket és a jegyző­könyveket, cinikusan alkalmazták az önmagában is abszurd titkosítást. Az új hatalmat a réginél (amelyben az Állami Vagyonkezelő osztogatott színházigazgatói állásokat) még kevésbé érdekli a (színház) kultúra, ugyanúgy az embereit fizeti ki jö­vedelmező stallumokkal, ráadásul (várhatóan) val­láserkölcsi és nacionalista ideológiát akar majd be­lediktálni, és üldözni fogja a szabad művészet el­kötelezettjeit. A színházi szakma (várhatóan) ugyan­olyan vagy rosszabb arányban, igen kevéssé fog el­lenállni a Kádár-korszakhoz hasonló, de annál (vár­hatóan) kevésbé toleráns, a „három T” elvének ti­lalmi oldalát keményebb adminisztratív intézkedé­sekkel („kádercserével”, műhelyek pénzelvonással végrehajtott likvidálásával) alátámasztó diktátum­nak, mint tette volt annak idején. Sokan elszánt igyekezettel sürgölődnek az új hatalom körül (vagy azok közül, akik már besin­gelődték magukat), meg­vannak a - színházban is, politikában is­­ főszere­pet kapó szakmai összekötők, akik napi kapcsola­tot ápolnak az Aczél-Kádár-tandem mai megfele­lőivel, egyes talpraesettek még az eredeti modellek körében tanulták a taktikát. Új dilemmák adód­nak: meddig kell elmenni, kiket kell vendégnek hív­ni (munkára és bemutatóra), hogy megőrizzük vagy megerősítsük pozíciónkat? Hallani, kik jelen­tették be igényüket melyik színházra (a POSZT-ra is). Néhány igazgatóval az önkormányzatok már közölték, hogy nem őket akarják. Vajon szükség lesz még a pályázatot előíró önkormányzati tör­vény skrupulusok nélküli manipulálására, vagy jobb eltörölni a törvényt - most már nincs akadá­lya -, és megszabadulni a szabad akarat érvényesülé­sét lassító hercehurcától? Kaposvárról már sikerült elüldözni Mohácsit, a jövő felől sem ott, sem több más vidéki színházban - a műsortervet és a közre­működő művészeket látva - nem táplálhatunk il­lúziókat... A jégmá L, péntek este megy Bécsben, de a jéghegy csak itthon látszik. Mundruczó Kornél azt nyilat­kozta, hogy most sok színházat fog külföldön ren­dezni. Bodó Viktor is, legközelebb ősszel rí Mester és Margaritát. Ők tudnak hová menekülni. Öt éve ugyanitt azt írtam, hogy meg játszik a zenekar. Hol van azóta a Titanic? A főnixtelevízió a Fő­városi televízió Egy televízió, amely humánus, hiteles, független, amelyen egyre több népszerű tudományos műsort, doku­mentumfilmet, kulturális műsort és meghitt beszélgetést láthat. Értesítjük nézőinket, hogy a Főnix TV normál antennával a levegőből az UHF 31-en, a T-Kábel rendszerén az S41 csatornán fogható. KOR­TÁRS Beszélgetések - június 8., kedd, 1730 Vendég: Kertész Kata költő, koreográfus (ism. vasárnap, 20.00) KÖZÉLETI MÉLYINTERJÚK -június 11., péntek, 1730 Vendég: Takács Mária súlyemelő világbajnok (ism. szombat, 14.00) ÍRÁSTUDÓK-június 13., vasárnap, 1930 Gyímesi László vendége Villányi András költő, műfordító A FŐNIX TV IRODALMI-KÖZÉLETI MŰSORA MINDEN PÉNTEKEN 19.30-kor ÉS SZOMBATON 16.00-kor a képernyőn: ...ÉS... ARCOK-június 11. péntek, 1930 Wiegmann Alfréd vendége Lovász Andrea népmesekutató AZ IGÉNYES EMBEREK TELEVÍZIÓJA MILLENNIUM KÖNYVEKHÁ2. Teréz krt. 22. az Oktogonnál Az aktuális ÉS-számot felmutató vásárlóinknak 20% kedvezményt adunk mind a 15 000 magyar és idegen nyelvű könyvünkre. Hétköznap 10.30-18.30 SCOLAR-programok az Ünnepi Könyvhéten 106. 04. Liszt Ferenc tér, írók boltja 16.00 Bán Zoltán András, Báthori Csaba Bródy János, Csiffáry Gabriella, Margittai Gábor, Spiró György, Solymosi Bálint, Ungvári Tamás 106. 05. Vörösmarty tér, 44. stand 11.00 Spiró György 16.00 Ungvári Tamás 16.30 Báthori Csaba 17.00 Bródy János 17.30 Gerőcs Péter, Bajnai Nóra 20.00 Borozás a Scolaros szerzőkkel 106. 06­ Vörösmarty tér, 44. stand 11.00 Bán Zoltán András 12.00 Ungvári Tamás 16.00 Margittai Gábor 17.00 Csiffáry Gabriella www.scolar.hu SPlf$6?0 canás 2010. JÚNIUS 4. FEUILLETON ÉLET ÉS IT­IRODALOM

Next