Élet és Irodalom, 2013. július-december (57. évfolyam, 27-52. szám)
2013-10-25 / 43. szám - Tamás Gáspár Miklós: Jobb- és baloldali antikapitalizmus (9-10. oldal)
2013. OKTÓBER 25. t A korszellem Kelet-Európában mindenfelé antikapitalizmust orront. Az esetek elsöprő többségében - sajnos - teljesen oktalanul. Kénytelenek vagyunk némiképp iskolás fejtegetésekbe bocsátkozni. Még akkor is, ha a hasznuk nem lehet egyéb, mint a fölösleges - sőt: esztelen - viták egy részének kiküszöbölése, ez pedig remélhetőleg húsenyhületet permetez majd a bajvívók fölhevült homlokára. Mielőtt rátérnénk voltaképpeni tárgyunkra, el kell különítenünk a földolgozandó problémaköteget a múlt - a huszadik század - hasonlóan fölcímkézett politikai-világnézeti kérdéseitől. 1. A huszadik század politikai antikapitalizmusa A huszadik századi - szociáldemokrata és leninista - törekvés a kapitalizmus fölszámolására a tulajdon jelenségét ostromolta meg. A II., III. és IV. Internacionálé meg óhajtotta szüntetni a termelőeszközök - s egyebek - magántulajdonát, s ezt állami tulajdonukkal helyettesítette, ha módjában állott. Az volt az elterjedt, egykor népszerű szocialisztikus jellegű balhit, hogy az állami tulajdon egyben társadalmi tulajdon avagy köztulajdon, pláne: közösségi tulajdon. (Némelyek, mint Alain Badiou, még mindig itt tartanak, lásd a Radical Philosophy legújabb számát.) A tulajdon egyebek mellett a tulajdonos korlátlan rendelkezési jogát jelenti a tulajdon (leggyakrabban: a birtoktárgy) felhasználására, haszonélvezetére, elidegenítésére stb. A termelőeszközök tulajdona ugyanakkor involválja a termelőeszközök használatba vételekor használt technika fejlesztési irányának meghatározását, e használat (azaz: a munka) jellegének és javadalmazásának megszabását, ami a munkaidő használatát és javadalmazását jelenti, s evvel az emberi élet - mennyiségi és intellektuális zömének a determinációját. Az emberi tevékenység irányát s evvel lényegét a munkatevékenység jellegének külső meghatározása determinálja. Ez a mindenkori „külső” nem más, mint a tulajdonos személyes vagy személytelen - akarata, s e tekintetben tökéletesen egyre megy, hogy a tulajdonos magánszemély-e, részvénytársaság, holding vagy maga „a szocialista állam”. Mivel a tőkés társadalmakban döntő árutermelés és bérmunka (az árutermelés célja az érték, a „hasznosulás”, nem a szükségletek kielégítése; a bérmunka célja a megélhetés, közvetlen vonatkozás nélkül a munka inherens - technikai, esztétikai, érzéki-élvezeti - jellegére, így mindkettő az ún. elidegmülés aspektusa) az állami tulajdon esetében is fönnmarad, az államosítás emancipáló és felszabadító funkciója: merő illúzió. A szociáldemokraták és a bolsevikok három okból váltak ennek az illúziónak az áldozataivá (annak ellenére, hogy sokuk olvasta Marxot). Az első: részvétük a piaci káosz és a ciklikus válságok áldozatai, elsősorban a munkanélküliségtől fenyegetett, nélkülöző proletárok iránt. A második: az a benyomásuk, hogy a tőkekoncentráció, a monopóliumok (mai szóval: a multinacionális óriáskorporációk) elterjedése és összeolvadása a burzsoá államvezetéssel a modern (polgári) társadalom immanens fejlődési trendjeit fejezi ki, vagyis a társadalom maga is a többé nem a nagypolgárok, hanem menedzserek és mérnökök vezette konszernek, a hivatalnokok, szakértők és hivatásos katonák vezette államok s a munkaerő-monopóliumot kézben tartó nagy korporációk (a szakszervezetek) összeolvadása felé tart (imperializmus, etatizmus, korporacizmus, technokrácia). Ezt csak meg kell úgyszólván billenteni, hogy szocializmussá váljék. A harmadik: bizalmuk abban, hogy a szocialista vagy kommunista proletárpártok által vezetett állam a maga egyesített közigazgatási-politikai, tulajdonosi-tervezői és osztály-érdekképviseleti jellegét az egyenlőség (az osztó igazságosság) érvényesítésére használja föl, és az állam immár sokszorosára növelt erejével maga valósítja meg az emberi emancipációt, ha az irányítása alatti földdarab elérkezik a technikai és népjóléti fejlődés magas fokára. Mint köztudomású, a nyugati népjóléti államok és a keleti, szovjet rendszerű ún. szocialista országok csakugyan betöltöttek emancipatorikus funkciókat. Keleten mindenekelőtt a polgári társadalom emancipáló funkcióit: az általános népoktatástól, higiéniától és iparosítástól a modern infrastruktúra megteremtéséig, a rendi viszonyok szétrombolásáig, a korszerű magaskultúra megteremtéséig és ít. Mindennek semmiféle különösebb szocialisztikus jellege nem volt, eltekintve (tisztán ideológiailag) a funkcionáriusok, pártmunkások, aktivisták, instruktorok, szemináriumvezetők, agitátorok, propagandisták, önkéntesek, káderesek, nevelőtisztek és csekisták messianisztikus hevületétől és erőszakos fanatizmusától, ami az evilági hit első masszív megjelenése volt Kelet-Európában és Ázsiában. S mivel végső soron az egyetlen azonosítható differentia speájka az állam politikai és világnézeti karaktere volt, ennek a fönntartása volt a szovjet típusú társadalmak egyik fő tevékenysége (s evvel történeti-civilizációs sajátossága), az államdoktrína (a skolasztikus-bizantinikus tanépületté csinosított „marxizmus-leninizmus”) káderkiválasztási és lojalitási kritériumként való alkalmazása, önigazolásként, államcélként és fegyelmező eszközként való használata. Ennek folytán minden gazdasági és társadalmi kérdés mintegy filozófiai kérdéssé vált, s emiatt ezeknek a társadalmaknak az állami és nyilvános aspektusa példátlanul intellektuális volt, közelebbről: hiperracionálisdoktrinér és szemben a tan „materialista”, szenzuális eredetével önfeláldozó-altruista módon moralista, erkölcsi stílusában pedig önmegtagadóan, összeszorított szájjal puritán. (A Párt különleges szerepéről lásd Tamás: „Marxon 1989”, Angéláid, 15/3,2010. december, 123-138.) Mindezek fontos történeti és civilizációs jegyek - amelyek a „proletárdiktatúra” kulturális ismérveivel és emancipációs-civilizáló svungjával takarták el az abszolút zsarnokság kínos tényeit -, s azt se tagadhatjuk, hogy a Szovjetunió, a Komintern, a vörös Kína a huszadik század főszereplője volt, dilemmája pedig az alapprobléma. A fő célt (a kapitalizmus meghaladását) azonban nem hogy megközelítették volna, hanem valójában tervbe se vették. A szovjet típusú rendszerekben nemcsak az árutermelés és a bérmunka maradt meg (vagy alakult ki), hanem a társadalmi munkamegosztás, az osztálytársadalom, a pénz, a munkaidő és szabadidő elválása, a szellemi és a testi munka különbsége, a természet leigázása, az egyenlőtlenség (így a társadalmi nemek közötti egyenlőtlenség), a politikai alávetettség, a militarizmus és a nacionalizmus. (A hűbériség és rendiség maradványainak likvidálása is tipikusan „polgári” feladat volt, a politika intellektualizálása is legalább annyira volt autklárista, mint marxista. Minden politikai-ideológiai „elhajlás”, minden frakcióharc eretnekségnek számított, ennek függvényében fogalmazták át az alapvető tanításokat és végezték ki az eretnekeket. Ez viszont az egyháztörténetből ismerős.) A külsődlegesen formailag megtartott „marxista elmélet” és a rendszerbe rejtett, kódolt fölszabadító potenciál - nem egyedülállóan a történelemben a rendszer elleni lázadásokat az igaz tanítás restaurációjaként hozta létre: mind 1956 Lengyelországban és Magyarországon, mind 1968 Csehszlovákiában szocalista forradalom volt intencióiban. Ez a kiküszöbölhetetlen gondolati maradék teszi nehézzé, bizonyos fokig inadekváttá azt, hogy „a valóságosan létező szocializmust” (az immár a Párt által is elismerten hiányos rendszer hruscsovi-brezsnyevi-ulbricht bűnvalló-beismerő megnevezése ez) egyszerűen államkapitalizmusnak tekintsük, pedig kétségtelenül az volt. A szovjet rendszer hagyatékának egyik legelátkozottabb része az, amelynek következtében a közvélemény „szocializmusnak” tekinti az állam túlsúlyát, összetéveszti a terv és a piac ellentétét a kapitalizmus és szocializmus ellentétével, és megfeledkezik róla, hogy az állami tulajdon is elkülönült tulajdon, amely fölött a közösségnek (a népnek) nincsenek rendelkezési jogai, meg arról - itt a leglényegesebbről -, hogy ti. a tulajdonos kiléte nem döntő, habár persze nem is jelentéktelen. Az államkapitalizmus kevésbé radikális változatai, különösen a fasiszta típus (van még szociáldemokrata, korporatista, gaullista, New Deal-es stb. altípus is), megmutatják, hogy az állami tulajdon döntő befolyása összefér a szélsőséges antiegalitárius, egy erdőségellenes társadalommodellel is. A fasiszták egyenesen „a rendi állam” restaurációjával kacérkodtak (ebből se lett mellesleg semmi), a nácik mindazonáltal elértek az egyenlőtlenség maximumához, amelynek a legrövidebb neve: Auschwitz. A szovjet és a náci/fasiszta rendszer ellentéte redukálhatatlan annak ellenére, hogy ez utóbbi (a nyugati kommunizmus leverése érdekében) retorikailag eleinte majmolta az előbbit, de az alapvető kommunista doktrína inverziójával (a munka negatívból pozitívba fordításával), a „munkaállam” és a munkakultusz bevezetésével veszedelmesen közel került a kettő egymáshoz. Az „elidegenült munka” mint célképzet a kommunizmus egyenes ellentéte. (Marx és Engels szerint a kommunizmus legegyszerűbb definíciója: a[z elidegenült] munka megszüntetése.) A mai Kelet-Európában a „szocializmus” és a „kommunizmus” képzetéből - egyébként érthetően - kikopott minden emancipációs mozzanat, s így errefelé az antikapitalizmus szinonimái: az állam, a terv, a diktatúra, a munka, nem is szólva most olyan, az 1930-as évekből származó, rég elavult képzelgésekről, mint a történelemben föllelhetetlen „kollektivizmus” és a többi. Hasonló képzetek nyugaton is elterjedtek, részben a hidegháború következményeképpen, részben a szociáldemokrata és „szociálliberális” tendenciákat illető neokonzervatív vádaskodások miatt, amelyek a kissé nagyobb szociális méltányosságra - bizonytalanul törekvő ellenfeleket „lekommunistázzák”, pedig ez utóbbiaknak álmukban se jutna eszükbe bármi, ami túlesik a kapitalizmus horizontján. 2. Jobboldali antikapitalizmus egykor és ma Tudomásul kell vennünk, hogy a mai jobboldal minden válfaja „posztszovjet” és „posztkommunista”. „A Nagy Másik”, the Big Other, elveszett. A Komintern ellenében létrejött fasizmus halott, a posztfasizmus is „posztkommunista”, mert a kommunista másvilág - mindenekelőtt a „valóságos” szovjet rendszer, de a nemzetközi munkásmozgalom is - szintúgy halott. A jobboldali antikapitalizmus első történelmi válfaját, mint ismeretes, „romantikus antikapitalizmusnak” szokták volt nevezni. Ez morális reakció a korai kapitalizmusnak és a radikális fölvilágosodásnak arra a közös tulajdonságára, amely illúziónak tünteti föl (vagy illúzióként mutatja meg) a „közjó”, a „szabadság”, a „társadalmi igazságosság” (stb.) liberális és demokratikus (normatív) fogalmait, s helyettük az érdekviszonyok, az osztályellentétek, a fölhalmozási és növekedési szükségletek (determinisztikus szociológiai és közgazdasági) leírásaival helyettesíti őket. (Még az „Internacionálé” is azt mondja evvel szemben, mintegy idealisztikusan, hogy „Produceurs, sauvons-más nous mémes/Décrétons le salut commun”, ugye.) A legfájdalmasabb persze az, hogy a hagyomány, a vallás, a szívbéli érzés, a pietás, a könyörület, a töredelem, a felebaráti szeretet, a királyhűség, az úrtisztelet, a nemzeti összetartozás, az „érdek nélkül tetsző” műalkotás, a társadalmi konvenciókon áthágó regényes szerelem, az öncélú természetszemlélet, a pártatlan társadalomfilozófia lehetetlenségét bizonyítja a maga lelketlen prózaiságával, amely a lelketlenül prózai társadalmi valóság igaz képét tárja föl. Röviden: a romantikus antikapitalizmus azt állítja, hogy a kapitalizmus egyszerre fölszabadító - hiszen megsemmisíti a tradicionális uralom, a személyi függőség legtöbb jogcímét és erkölcstelen. Ez természetesen kompromittálja a szabadságot, főleg a rendi és vallási kötöttségektől való szabadságot. A lelkiismereti és szólásszabadság semmi egyébre nem jó eszerint, csak a szerves (biopolitikai) kapcsok fölbontására, hiszen a rendi meghatározottság leszármazási természetű, öröklődik (nemesnek vagy pórnak születünk), hasonlóképpen örököljük a szokásainkat, a hiedelmeinket, a kultúránkat, habár nem biológiai úton, de átvesszük kritikátlanul az ősöktől, akiknek tekintélyét elismerjük, máskülönben nem lehetne közösségünk. A kapitalizmus - mondják az ilyen romantikusok - mindevvel szemben gépies, nem szerves, a Szám fölényét vezeti be, mind a (matematikai-természettudományi alapozású) technika (amely közvetetté tette a természet elsajátításához és élvezetéhez fűződő szükségleteinket), mind pedig a pénz közvetítésével, amely félredobja az intuíciót és az érzelmet, és számszerűsíthetővé, megszámlálhatóvá teszi azt, ami korábban elevennek és redukálhatatlannak (primordiálisnak) tetszett. Ugyancsak elvész így minden, ami láthatatlan és fölötte áll a tudományosan bizonyíthatónak (a Teremtőtől a démonokig, tündérekig, sellőkig és manókig), s ugyancsak elvész a lényeg narratív-históriai ábrázolása (Biblia, Iliász, Mahábharáta, Edda), s helyettesíti az axiomatikus, hipotetikus-deduktív elmélet. (,A tudomány”.) A marxi (baloldali) antikapitalizmus is gyakorol morális bírálatot, de a kapitalizmus okának nem a kegyelem elutasítása révén kiújult eredendő bűnt tekinti. Azonban ez a virulens visszaesés az eredendő bűnbe a romantikus (jobboldali) antikapitalisták szerint erkölcsileg okként bírálandó, tehát bizonyos személyek erkölcstelenségének, illetve egészségtelen szellemi tendenciáknak köszönhető; az orvosszer tehát e tendenciák legyőzése és kiiktatása. Innen származik a fölvilágosítónak mint csábítónak (rosszra csábítónak) a torzképe, s ami evvel jár: „az értelmiség” (a foglalkozás nélküli istentagadók, a főhivatású ideológok, a destruktív - hazátlan, gyökértelen - uszítók, fölforgatók, „szellemi hajléktalanok” hatalomvágyó csürhéje) iránti tartós és mély gyűlölet. A romantikus antikapitalizmus szerint tehát a nihilizmus nem a társadalmi rend (termelési mód) okozata, hanem megfordítva. A közvetítő ágens pedig a romboló filozófia. Az 1917 utáni jobboldali antikapitalizmus politikai funkciója a nyugati kommunista forradalom megelőzése volt, tehát a preventív ellenforradalom. De az antikapitalista (szélsőbaloldali) forradalmak előtti jobboldali antikapitalizmusnak nyilván különböznie kellett a forradalmak utáni (vagy közbeni) jobboldali antikapitalizmustól. A XIX. századi (ultramontán, reakciós, neofeudális) jobboldali antikapitalizmus antidemokratikus és antiliberális volt, amennyiben a szabadelvűséget és a demokratizmust a fölvilágosodás aspektusaiként foghatta föl (azaz istentagadónak, szcientistának, pozitivistának, illetve egalitáriusnak és tekintélyellenesnek) . 1917 után a megrendült „régi rend” védelmezői már nem mint a „régi rend” ellenségeire tekintettek az aufkláristákra és a liberálisokra, hanem mint a „régi rend” vereséget szenvedett, többé nem megfelelő oltalmazóira. (Ez ma sincs másképp.) Ahogy Lukács megértette (és kifejezte) 1919-ben, a burzsoázia nem áltathatta többé magát a kapitalizmus jellege tekintetében, s a maga módján elfogadta a történelmi materializmust, így azt is meg kellett értenie, hogy „... a jelenségek »természettörvényeknek« engedelmeskednek, tehát tökéletesen függetlenek az emberi akarattól, megismeréstől és céltételezéstől...” „...A termelők elvesztették a hatalmat saját társadalmi életföltételeik fölött, amelyek a társadalmi életföltételek eltárgyiasodása, eldologiasodása következtében tökéletes autonómiára tettek szert, saját életüket élik, és önálló, önmagába zárt, értelmét önmagában hordó rendszerré szerveződtek.” Mivel a forradalom mindezt explicitté tette, a kapitalizmus legitimációs önvédelme - hosszú évtizedekre - lehetetlenné vált, ezért a „régi rend” védelmezőinek, a forradalom ellenfeleinek csak a jobboldali antikapitalizmus állt rendelkezésükre. Ők azonban már nem bizakodhattak a rendi társadalom (benne az egyház és a monarchia középponti funkciójával) restaurációjában. (A „rendi állam” éppen hogy „új rendiséget” óhajtott létrehozni, nem a régi nemesség címerét újraaranyozni.) Ezért éppen a kapitalizmus tárgyi és dologi, elidegenedett jellegét tették bírálatuk tárgyává, vele azonban nem a hagyományt (amely végső soron kultúra, tehát emberi, tehát történeti, tehát múlandó alkotás) állították szembe többé, hanem a szubjektivitást, közelebbről: a vért és az akaratot. Azaz azt, amiről azt hitték, hogy a gazdaságon kívül van, tehát visszahozhatja a gazdaságon kívüli erőszakot, azaz a prekapitalista társadalmak uralmi formáját. Ez önmagában nem lett volna meggyőző. Csak akkor, ha intellektuális módosítást hajtanak végre a marxista munkásmozgalom fölfogásán. Úgy tüntették föl - egyre megy, hogy őszintén és jóhiszeműen-e, vagy se -, mintha a történelmi materializmus „a gazdaság” meghatározó jellegét jóváhagyná, mintha a tőkés gazdaság „objektív” hatalmának drámai leírása nem vád lenne, hanem elismerés. (A mai Kelet- Európában ez a szélsőjobboldali konszenzus uralkodik: a marxizmus a tájékozatlan közvéleményben mint valami prózai, „gazdasági determinista”, szellemellenes, erkölcsellenes, mindent a technikától, a növekedéstől stb. remélő mitológia bukkan föl.) Ettől egy lépésnyire volt a fasizmus jellegzetes Kunstgriffe, műfogása, amellyel a liberalizmust és a kommunizmust egylényegűnek (azonosnak, olykor csak hasonlónak) nevezte (nota bene ez a fasizmus egyik legjellegzetesebb, legfontosabb ideológiai vonása). Mindkettő modern, világi és szabadságpárti volt, és mindkettő érdeklődésének centrumában a társadalom állt, amellyel „a forradalmi jobboldal” szembeállította a közösséget. A társadalmat illetően föltehető a tagoltság, az ellentét, a gazdasági, kulturális és hatalmi (politikai) egyenlőtlenség (tehát normatívan: az egyenlőség), a társadalmi igazságtalanság (igazságosság) kérdése. A közösségben mindez apám megoldott, a közösség fogalma szerint tagolatlan. Az antikapitalista szélsőjobboldal szerint nem az helytelen, hogy a polgári társadalom ily módon ellentmondásos, hanem az, hogy a társadalom mint olyan elpusztította a közösséget mint olyant. A közösség primér, benne rejlik a társadalom burkában (többnyire mint „nemzet”, „etnikum”, „faj”), ebből kell kiszabadítani (az eszköz többnyire: a háború, a harcosok vérrel megpecsételt, halálra szánt közössége, a „nagy” közösség előzménye és paradigmája). E posztkommunista jobboldali antikapitalizmus megőrzi két világháború közötti elődének „elvontságellenes” beállítottságát. (Ebben az volt az önkéntelen csalás, hogy „kommunizmusnak” a szovjet típusú tervező-bürokratikus államkapitalizmust tekintette, s így a „kommunizmust” afféle „gazdaságcentrikus”, technikát bálványozó, fejlődésmániás, hiperszekuláris, prózai társadalommérnökségi projektnek hitte, akár a „normális” kapitalizmust magát.) Ez az „antiabsztrakt” attitűd fejeződik ki az antikapitalistaszélsőjjobboldal ellenszenvében a hitelüzlet (a bankok és biztosítók) és a kereskedelem iránt, amellyel szemben - abszurd módon - fölmagasztalja a végső soron „fizikai” vonatkozású (tehát „természetközelibbnek”, s így „emberibbnek” tetsző) tőkés ipart és mezőgazdaságot, a mai Kelet-Európában szokásos terminussal a valóságos, a „reálgazdaság” fikcióját. (Folytatás a 10. oldalon) TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS: Jobb- és baloldali antikapitalizmus | |ÉLET És|#9 IRODALOM| !