Életjel Évkönyv 6., 1988-1994
Az Életjel visszhangja
vetett sorok mögött rejlő élet árulkodó módon viseli magán a régió történelmének katarzist és feloldást nem ismerő - éppen ezért súlyosan ószövetségi jellegű, kinyilatkoztatásokra és parancsokra épülő - totalitását. A lélek, a külső és a belső egyensúly harmonikusnak hitt - s öröknek remélt - világából indul a levelekben megírt regény. Ahogyan Babits művében, a Halálfiaiban, ahogyan Márai Sándornak, a Garrenekről írt regénytrilógiájában készen áll, s nemzedékről nemzedékre szálló örökségében létezik, jelen van a Mű, s ahogyan a család életének e Mű megtartása, a cselekvés, az alkotás, valamint a hagyományos erkölcsi értékek megőrzése adna egyfelől értelmet, másfelől az elkövetkező nemzedékek számára célt és feladatot, úgy a Kosztolányi család szabadkai életét is a belső rend uralja, az elődöktől öröklött bizonyosság reménye, mi több: megingathatatlan hite fogja egybe a mindennapi gesztusaik kicsinyességétől az elvek és meggyőződések örök érvényű jelenvalóságáig hétköznapjaik világát. S hogy ezen a családi életen belül mennyire szigorú és parancsolatként működő a belső törvényekre épített rend, az a korai levelekben olvasható, olykor jelentéktelennek tetsző tiltakozásokból derül ki. Kosztolányi Árpád, a családfő hevesen tiltakozik minden ellen, ami a külső és a belső világ vélt egyensúlyát és rendjét megbonthatná. Az atyai gondviselés íratja levelét fiának: „A budapesti lapokban olvassuk, hogy a bécsi egyetemet az ott, a rektor ellen folyt tüntetés miatt újévig bezárták. Tegnap (vasárnap) reggel kapott levelező lapodban erről említés sincs. Édesanyád igen nyugtalan, annyira, hogy tegnap már telefonon akartuk veled megbeszélni a teendőket.” Alatta a keltezés: Szabadka, 1904. dec. 12. (hétfő, reggel 9 óra). 1905 novemberében, egy töredékben maradt levelében pedig a szabadkai gimnáziumi igazgató megelégedéssel írja fiának: „Igen örülünk, hogy minden tüntetéstől távol állottatok. Elvárjuk, hogy ez okos magatok tartása ezentúl sem fog megváltozni. Ha rajtam állana, én minden politizálást és tüntetést az egyetemen a legszigorúbb büntetés terhével eltiltanék, mert az egyetem nem parlament, hanem iskola. Szinte érthetetlen dolog, hogy most is néhány stréber-vezető miatt szünetel a tanítás s nem lehetetlen, hogy valamennyien elvesztitek az egész félévet Melha Armand és Vágó Béla jóvoltából.” Kosztolányi Árpád a századforduló magyar liberalizmusával örökösen perlekedő konzervatív nézetek megingathatatlan hitvallója, aki pedagógusként az életet, a cselekvő egyént szabadságában és megkötöttségében a morális parancsolat érvrendszerével ítéli meg. Megtehette, hisz azokban az években, évtizedekben úgy rémlett, létezik határozott és biztosnak látszó értékrend, amely megingathatatlan és kikezdhetetlen, amit ugyan lehet jobbról támadni a harmincmilliós Magyarország nagyhatalmi álmaival, s lehet balról támadni a szociális gondolat és a nemzetiségi kérdés radikalizmusával, de az Európától öröklött parlamentáris demokrácia konzervatív liberalizmusa mindenképpen maradandó nemzeti értékek megtalálásához vezette a kiegyezés éveiben felnőtté vált nemzedéket, amelyhez Kosztolányi Árpád is tartozott. A reformkor utáni harmadik nemzedék ez, Arany László, Beöthy Zsolt, Justh Zsigmond, Grünwald Béla és Péterfy Jenő generációja, s mellettük Kállay Bénié és Pulszky Károlyé, akik fiatal éveikben mélységesen hittek a társadalmi rend egyensúlyi állapotának megtarthatóságában. A Kosztolányi család a történelmi Magyarország déli vidékeinek talán kissé tespedt biztonságában élte a századvég és századelő rendelvű életét, s megannyi családhoz hasonlóan csak a társadalmi - tehát külső és egyéni - tehát a lélek belső ügyévé avatott - rend folyamatos és szüntelen tökéletesítésében hittek. A családi élet a neveltetés, a hagyománytisztelet, az értékközpontú élet lényegéről tanúskodik. Ezért tiltakozik Kosztolányi Árpád minden ellen, ami rebellióként ezt a vélt egyensúlyt fenyegeti. Sajátos magatartása ez a századforduló értelmiségi középosztályához tartozó embernek. Mint ahogyan sajátosan e középosztálybeli értelmiségiek gondolkodására vall az a magas fokú társadalmi „haszonelvűség” is, ami talán a leghatározottabb megnyilatkozási formája volt az értékteremtő életről kialakult 260