Életképek, 1844. július-december (2. évfolyam, 1-26. szám)
1844-09-04 / 10. szám
315 renomméját—ha van. Tudja-e még, midőn ezelőtt másfél évvel addig piszkálta a’ német komédiásokat, mig ezek egyszer jó kedvökben derekasan megnadrágolták önt ’s azóta . ,,Meg nem foghatom, uram, honnan tudja ön ezt?“ ,Honnan? hiszen az egész város tudja — de még azt is tudom, miért talál ön most mindent olly jelesnek, olly kitűnőnek, a’ mi ellen előbb olly irgalmatlanul kikelni méltóztatott; pedig a’ dolgok most is olly roszul ’s tán még roszabbul állanak, mint akkor állottak: a’ személyzet nem változott, a’ primadonna is megvénült. „Elég, uram,— kiált Borzasi úr ’s felugrik székéről —ki adott az urnak jogot velem gorombáskodni ’s a’ legimpertinensebb sottsokat szemtől szemembe mondani? Tüstént takarodjék, különben kidobatom önt lakomból.“ ,Hohó, ne olly hevesen, édes szerkesztő úr, magam is ki tudnék menni, ha — akarnék, érti, trombitás uram? De nem akarok, mielőtt meg nem alkudtunk. Én ollyan capitális ,lumpa vagyok, a’minő csak kell; remélem, hogy lapjának nem fogok szégyenére válni ,,Ez már sok!“ .Dehogy sok, mondtak önnek már többet ’s mégis elbirja ön. — De ne töltsük a’ drága időt illy haszontalan fecsegésekkel, azért se jobbak, se roszabbak nem leszünk, mint már vagyunk. — Tehát akar-e ön velem egyezkedni, vagy nem ? az én föltételeim igen kedvezők: ön kinyomatja birálalimat ’s én azokat mások által fizettetem ki magamnak.A Borzasi urnák arcza ezen végszavakra egészen megváltozott ’s csudálatosan földerült. „Hát miért nem mondta mindjárt, hogy ingyen akar dolgozni?“ .Azaz: csak recensiót irni, kérem alázsan; ez, meg a’ dolog nem mindegy. — igazitá meg Gallyasi Eustach József ur a’ hajnallodó arcza szerkesztőt. „A’ mint tetszik, drága ur; illy föltétel alatt azonnal akadhat hivatala;“ szól nyájas megelőzéssel Borzasi úr. ,Annál jobb. — tehát kit rántsunk le először?” „Csak lassan, lassan,ezúttal senkit.“’S azután halkabb hangon folytató: „holnapután egy idegen művésznő fog először föllépni, épen most volt nálam ’s pártfogásomat kérte.“ ,Értem,— mond haját borzongatva ’s inggallérját igazítva Gallyasi úr — tehát egy asszonyon tegyem meg első próbámat?. .,’S pedig úgy meg kell dicsérni, hogy maga se higyje..“ ,’S természetesen magam se ‘s a’ közönség se! Bizony, jobb szeretném én, édes szerkesztő úr, ha ezen dámát derekasan leránthatnám . . nekem különös pikkem van a’ dámákra, mióta egyik olly rutul rászedett, megcsalt, elárult engemet.. de ha megfizet — isten neki!4 „Tehát ön is .. ?“ .Igenis, én is tudok egy szép mesét az asszonyi állhatatosságról . . elmondom röviden, nem fogja megbánni, szerkesztő úr, kiben, úgy hiszem, részvevő kebelre fogok találni, mert, a’ mint hallám, önt is megverte az isten —feleséggel. A’ szerkesztő úr igenlő válasz helyett ollyant sóhajtott, hogy a’ papiros, mellyre Wolkentraum-Rosendost Eulalia asszonyság ajánló sorai valanak karczolva, pihe gyanánt repült fel az asztalról. ,Ime — folytató a’ pennacanditatus — bevezetésül egy pacsolt szagu levélke; olvassa el ön.4 ’S ezzel kabátja mellzsebéből egy jóformán elpiszkolt levelet húz ki ’s odanyujtván Borzasi urnak, leterül a’ pamlagra olly arszláni hevességgel, hogy az bizonyosan ketté törik, ha X. uram raktárából került volna ki a’ dorottyautcza.