Életképek, 1847. július-december (5. évfolyam, 2/1-25. szám)
1847-10-24 / 17. szám
támadni szokott, változást, melly az emberi kebelnek évekre, örök időkre számított terveit egyszerre megsemmisíti ? Ki oldá meg valaha a’ léleknek azon rejtélyes szeszélyét, melly önalkotott művét ma szintolly örömmel dúlja szét, mint a’ minővel azt tegnap fölépíté ? Távozóban valók azon helyről, hol először találkozom az élet árnyékoldalával ; de öröm és hú egyaránt rövidnek tetszik a’ múltban ’s igy a’ közel leélt kellemetlenségeket csakhamar elfelejtették az előttem teljes fényben felgördülő jövendő mosolygó alakjai. — Vasárnap volt ’s az utolsó misét mentem hallgatni a’ templomba. A’ sekrestye ajtajában állok , honnan szabadon nézhettem végig az egybegyűlt ájtatos népen; az orgona hangjai olly lágyak, olly kesergők valának, mint ha ők is az utolsó ,isten veled’-et mondanák a’ távozónak. Szokatlan komolyság fogott el ’s ajkaim buzgó imára nyiltak , ’s a’ mint szemeimet rövid, ájtatos elmélkedés után a’ megváltó férfias szép arczáról leemelém, azok egy női alakra tévedtek, melly a’ főoltárhoz közeli imapadban térdelve ég felé irányzá gyönyörű szemeit , mellyekben az ájtatosság szent tüze ’s a’ földi vágyak emésztő lángjai csudálatos vegyületben lobogtak. Mellette ült egy koros férfiú, duzzadt arczczal, kuszált hajakkal, apró szürke szemeit a’ csinos paraszthölgyeken legeltetve ’s e’ szemle alatt támadó érzelmeit ravasz mosoly, vagy buja szemhunyorítás által kifejezvén. Nem ismertem őket; annyi bizonyos, hogy a’ falu lakóihoz nem tartoztak. A’ misének vége volt; a’ nép oszlani kezdett, a’ hölgy ülve maradt, szemeit az imakönyvbe tapasztva; természetes , hogy én sem mozdultam helyemről. Csak egy pillantást sem nyerhettem az egész nagymise alatt, mi majdnem kétségbe ejtett minden függetlenségem mellet.—Most ő is emelkedék, milly junói termet! a’ padból kilép, milly parányi aristocraticus lábacska! kifelé indul, minő lebegő járás, mennyi kellem a’ taglejtésben ! valódi istentelenség, e’ szent helyen illy világi észrevételeket tenni! Majdnem egyszerre léptünk ki: ő a’ templom , én a’ sekrestye ajtajánál. Néhány lépésnyire elegáns fogat állott, egy huszártiszt kocsiba emelé a’ szép stranierát, a’ másik férfiú melléje ült. ,Adieu!4 csengett a’ szép ajkakról ’s a’ hintó elrobogott. A’ huszártiszt megfordult: Földessy barátom volt. — Ki e’ szép hölgy ? kérdék sietős hévvel. — Özvegy Ujlakyné; válaszolt a’ kérdezett roppant egykedvűséggel. — És? — És szeretetre méltó szomszédnénk Réthátról. — Csak ma láttam őt először — — Természetes ; te alig vagy itt nyolcz hónapja, ’s Ujlakyné csak tegnapelőtt érkezett meg egy évi útjából a’ külföldről. — Isteni alak! — Gyönyörű! — Valódi guidoréni fő! — Megtestesült Venus!