Ellenőr, 1871. február (3. évfolyam, 139-166. szám)
1871-02-01 / 139. szám
WF Elészítési árak: Egyn ém . . 80 ft. —• kr. I Émegyedr« . . 5 ft. — kr. Fahr« . . . 10 . — „ I Egy hónapi« • 1 » 80 , Egy« szám ára 10 krajczár. Szerkesztési iroda: Postán, bálvány-utcza 4. aatám, I. emelet. Semmit nm közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Kéziratok visszaküldésén nem vállalkozunk. Minden értesítés a szerkesztőséghez intézendő. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. ldU. szám. Megjelenik minden reggel, kivire hétfőn ■ finnepre kfiretkesd napon. A lapot életö reelamátlók Légrády testvérek irodájába (8 sas-utca* M. u.) intézendök. Szerda, február 1. 1871. Hirdetési dijak: Tizhasábos petit sor egyszeri A nyilt-tér egy petit sora 30 kr. beigtatásáért . . . , 10 kr. Bélyegdij minden beigtatásért 30 „ Kiadóhivatal: Pesten, kétsas utcsa 14. szám. Hirdetések felvétetnek: az „Ellenőr“ kiadó hivatalában kétsasutcza 14. sz., Légrády testvérek nyomdájában Pest a sas utcza 24. sz. és Naschitz J. ügynöki irodájában Pest, arany kéz utcza 5. szám, III. évfolyam. A szent részvét nevében. francziaország nyomorának enyhítésére intézett adakozások. (Harmadik gyűjtés.) A mait kimutatás összege 41 frank, 2 ar., 4 frt, 3 db */* fitos ezüstben és . . 2478.79 Battonya mezőváros gyűjtő ivén befolyt (az adakozók névsorát közöljük, mihelyt térünk engedi)..........................85.33 A battonyai „olvasó népkör“ gyűjtése (a névsort közölni fogjuk) ..... 51.— frt.dr. Barátom Lajos! A vén Európában egy posthumus és idétlen szülöttel ismét több van. Azt hittem, hogy értelmes ember és értelmes nép előtt a dicsőség mestersége, úgy a hogy a barbárok értették és gyakorolták — már lejárta magát és a tudomány és munka dicsőségének ideje bekövetkezett. Azt hittem, hogy a sötét középkornak minden miveit nép véglegesen hátat fordított és hogy legalább Európában, hol a háború annyit rontott és darabolt, ezután már a civilisatió csak egyesülni fog. Azt hittem, hogy már minden miveit nép csak intenzív nagyobbodásra törekszik: a nép nemesítésére és képesítésére, nem pedig terület-nagyobbításra. Azt hittem, hogy a józan ész axióma magaslatára emelte azt az igazságot, hogy egyik nép romlása nem lehet a másiknak haszna — következőleg a hódítás helyét a csere fogja elfoglalni. Csalódtam! A cultur német nép csak úgy érzi magát biztosságban, ha szomszédját legalább 50 évre tehetetlenné teheti. A cultur német nép nem lát maga előtt nagyobb feladatot, mint tenger vér árán, felszámíthatatlan gazdagság megsemmisítése által határát egy néhány mértfölddel odább nyomni. Colombo egy nagy új földrészszel gazdagította az emberiséget. Gyapotot, czukrot, dohányt és burgonyát adott és senkinek nem került vérébe. Hát Vilmos császár mivel gazdagítja nem az emberiséget, csak saját cultur népét, azzal a szégyenítő tudattal, hogy bűnt követett el az emberiség ellen. A mostani háború mindenkit meggyőzhetett arról, hogy a civilisatiónak Németországban csak felülete van, de mélysége nincs. Kisszerű emberek és kisszerű népek azok mindenben, kik sértett hiúságuknak egy óra negyednél tovább adnak audientiát. A mostani háború már régen csak sértett hiúság és irigységből foly. A civilisatió mértékét mindenhol és mindenkor az mutatja, hogy mennyire tisztelik és óvják az emberek életét és szabadságát. Cultur népnek csak azt ismerhetjük el, mely nagy igazságoknak és nagy érzelmeknek nem csak letéteményese, hanem terjesztője és gyakorlója. „Mondd meg mit csinálsz, én meg mondom ki vagy, mi vagy.“ A cultur német nép azt mondja: „rántottát nem lehet csinálni, hogy a tojást el ne törjük.“ Nekik császár kell, a császárnak pedig hódítani kell. Meg van! A hódítás és milyen modorban ? — a német nép előtt dicsőség ; a dicsőség mindig népszerűség, a népszerűség meg hatalom és a hatalom európai és ázsiai értelemben — halálos ellensége a szabadságnak. A Napóleon császárságánál bába volt, ha tetszik pontifex, a tudatlanság és félelem. A német császárságot a violentia és mysticismus teremtette. Régen hirdeti Hengstenberg a német protestánsoknak, hogy a szent lélek egy embert könnyebben felvilágosíthat, mint egy tömeget. A műveit német nemzet előtt még egy nagy feladat van : a logika szerint teljességében vissza kell állítani a caesaro-papismust. A Napóleon császárságának jelmondata volt: capiat, qui capere potest! Egy középkori legenda szerint az ördög minden legyőzött ellenségének tulajdonait magába szedte fel. A római nép akkor állította fel a császárságot, mikor már az ismeretes világot kirabolta, emberekkel jóllakott és a kiöntött vértől elkábultan már csak mulatságra és hitvány élvezetre volt szüksége. A császárság Rómában soha sem volt institutio, csak áru, mit a hiúság vásárán a praetorianusok kótyavetyén adtak a többet ígérőnek. Bár hogy erőlködjék a junkerség elvégre is a 19-j£ században, a császárság hitelvesztett elég. Vilmos császárt csak serházi költők fogják megénekelni. Homerusa nem lesz soha, mert Napóleon nem volt Hector. A német nép pedig azt a hiúságát, hogy a francziát megalázza, oly bizonyosan szolgaságával fizeti meg, mint amilyen bizonyos, hogy kétszer kettő - négy. Quum veritatem, qua liberetur, ignoret natio, opportet, ut fallatur. Régen mondotta ezt Sz. Ágoston, de a történelem még régebben tanúsítja , hogy a népek között a talio törvénye uralkodik. A régi perzsa királyok, ha egy százados pálmafa előtt lovagoltak, leszállottak és a pálmafára arany lánczot tettek, tiszteletük jeléül a fa iránt, mely sok fáradt embernek árnya alatt pihenést adott. A cultur német nép császárja a civilisatió százados művei ellen maga legeslegfelségesebb személyében vezeti a bombázást. Bossuet az Ádám esetét a paradicsomban szerencsés bűnnek nevezte, mert e nélkül nem kellett volna a megváltás. Én azt hiszem, Bossuet utángondolta , nem kellett volna sem pápa, sem püspök. Ily értelemben magára nézve a püspöknek igaza volt. A Vilmos császárságát üdvös eseménynek, olyan Bossuet-féle értelemben szintén sok belül üres, kívül czifra livreés ember fogja mondani. És a nép? Megtanulja annak az amerikai példabeszédnek igazságát, mely azt mondja : „a régi rabszolgáknak való.“ És megemlíti a bölcs Heraclitust, ki azt tartotta, hogy: okos ember egy vízben kétszer nem fürdik. Én pedig amint a napi események folyamát egyik napról a másikra figyelemmel kisérem, azt képzelem sokszor, hogy a Goethe boszorkányainak gyűlésében vagyok. úgy látom, hogy minden népnek van valami speciális nyavalyája. — A magyar nemzeti betegség a csömör ; ebből jó diaetával ki lehet gyógyulni, — a franczia nemzeti nyavalyája a napoleonismus. — Ebből már csak többszöri érvágás után lehet menekülni, — a cultur német nemzet atavismusban szenved, így nevezik a természettudósok, mikor az unoka visszaüt nagyatyjára. A németek a Barbarossa legendától betegek, — és a Barbarossa korára ütöttek vissza. Ennek nem tudom mi lesz valaha az orvossága. Szeretném pedig tudni, mert ragályos betegség. • A hódító temperamentuma mindig divatossá válik. Felvilágosodott értelem, tiszta jellem, emberi méltóságunk érzete, és a szabadság őszinte tisztelete, remélem minket megóvhatnak. Amicus. A baloldali kör szerdán, február hó 1-én délután öt órakor értekezletet tart,hajtassanak be az illetőktől. Az e módon három év alatt befejezhető szabályozási munkálatok által pedig az egész vidék veszélyeztetett jóléte, termelő és adóképessége helyreálland. Nem kétlem, miszerint a kormány, fontolóra véve a fenforgó körülményeket, nemcsak feladatának, de kötelességének is ismerendő e tekintetben a kezdeményezést megtenni, és miszerint az országgyűlés beleegyezésével járuland oly intézkedésekhez, melyek anélkül, hogy az országra nézve bármily kárral járhatnának, egy egész vidék jólétét mozdítják elő. Rudna 1871. jan. 30. NicolicsSándor. Tisztelt barátunk — kinek visszavonulását az ország képviselőinek törvényhozó testületéből nemcsak elvtársai, de pártellenei is veszteségnek tartották a közügyre nézve — olyan jogosult és sürgős kérdésben töri meg hosszas hallgatását, hogy nem kétkedünk felszólalásának hatásán a kormányra sem, mint amely nem lehet közömbös az ország egyik — sok tekintetben — legfontosabb vidékének érdekei és szenvedései iránt. Csernátony: A temes-torontál megyei áradások. A múlt év végén és a jelen év elején a Temes, Bega, Beregszó és Berzava folyók és csatornák árjai Temes és Torontál megyékben közel 180,000 holdat borítottak el. Az őszi vetések nagyrésze elpusztult; a falvakban házak és gazdasági épületek részint megrongáltattak; széna, szalma s egyéb takarmány tönkre ment. Habár ily nagymérvű vízáradás már több éve nem pusztított e vidéken , kisebb, részletes elöntéseknek a nevezett folyók mentén fekvő területek évenként ki vannak téve s állatok sokszor egy egész évi szorgalom és fáradság gyümölcse pár nap alatt megsemmisül. Első sorban ugyan az elárasztott vidék lakói vallják leginkább e pusztításoknak kárát, második sorban azonban sujtják a közlekedés, forgalom és kereskedés megakadása következtében a közvetlen nem érintett, távolabb vidékek lakói is , sőt maga az állam is, mert a kényszerült adóelengedések által rendes jövedelmi forrásai csökkennek. Nemcsak egyesek érdeke, de a közérdek kívánja tehát, hogy az árvíz pusztításainak mihamarabb eleje vétessék; ez pedig csak mindezen egymással összeköttetésben álló vizeknek egyöntetű, tervszerű szabályozása által történhetik. Ezen szabályozás gyors kivitelére, melyre körülbelül egy millió forint kívántatik, a közvetlen sújtott vidék lakossága elégtelen, mert az áradások által különben is megkárosítva és jövedelmei egy részétől megfosztva, nem képes ezen összeget rövid idő alatt előteremteni. Ez pedig okvetlen szükséges, minthogy csak oly szabályozás termi meg azonnal üdvös gyümölcsét, mely kellő pénzerővel megkezdve, nagy erélylyel folytatva, rövid idő alatt be is fejeztetik. Hol valamely veszély elhárítására egyesek elégtelenek, ott segítőleg közbelépni az állam és ennek kormányának feladta. Temes és Torontál megyék vizát sujtott lakossága az országtól nem ajándékot kér, hanem segélyt. Segélyt pedig az ország akként nyújthat, ha a szabályozásra megkívántató pénzösszeget, 15 év alatti törlesztésre az illető szabályozási társulatnak, vagy társulatoknak kölcsön adja. A kölcsön pontos és szabályszerű visszafizetését biztosítja az 1869 ik évben alkotott azon törvény, mely elrendeli, hogy a Temes és Bega szabályozására kivetett összegek az adóval együtt iI faut cultiver notre jardin. Egy kitűnő férfiú és igen kedves barátom írta nekem pár napja vidékről a következő sorokat: „A jogászbáli eseményről eszembe jut, mit az öreg Martin szokott mondani, mikor bajt és igazitni valót látott :il faut cultiver notre jardin. Emeljétek és tanítsátok a fiatalságot, még ha majmolásból hibázik is. A fiatal kor jó, vagy rosz szokásai solidaritásban vannak a férfikor erényeivel és hibáival. A tömeg mindig csak teste a nemzetnek; feje, szíve a tanuló ifjúság. Ők lesznek a nemzet művészete, tudománya, irodalma, szabadsága, egy szóval egész civilisatiója. Még a legszabadabb álladalmakban is sok erőre van szükség, hogy az emberi és polgári jogokat megoltalmazzák. Hát még a mi szegény hazánkban! Mi lesz ennek jogaiból és függetlenségéből, ha ezek nem találnak refugiumot és várat az értelem felvilágosodásában s a jellem férfias szilárdságában ? Az ellenzéki lapok szomorú, de nemes kötelességet teljesítettek. Il faut cultiver notre jardin. Utolsó humánus nyilatkozatod e tárgyban jól esett nekem. Hiszem, hogy elvégre belátják az érdeklettek is, mennyire helytelen volt cselekedetük. Különben, barátom, száz meg száz körülményeknél fogva minden tavasz virágaiból áldozatul esik néhány az ártalmas férgeknek. Én azonban a mi virágaink legnagyobb részéből jó gyümölcsöt reménytek. Nem kell hát csüggedni a jó munkában. Il faut cultiver notre jardin. . . .“ A levél, melyből e sorokat idéztem, nem a közönség számára íratott. ítélje meg azonban olvasónk, vájjon nem hibáztam volna-e mind szerkesztői, mind irodalmi, sőt hazafisági kötelességem ellen is, ha ama gyönyörű kis képet, melyből a tiszta lelkihet legmagasztosabb érzelmei sugároznak elő — valódi Jean Paul Richter kedélyességgel — a mosolygó fájdalom és komoly hit ábrándos és megragadó vonásaiban, csak a magam kizárólagos élvezetére tartom meg? Hogy az olvasó helyesli indiscretiomat, arról bizonyos vagyok, mert nem kétkedem sem fogékonyságáról a szép és nemes eszmék iránt, sem jó ízléséről egy véletlenül talált mestermű megbecsülésére. Ami pedig barátomat illeti, neki nincs joga megtagadni bocsánatját, mert aki úgy remekel szándéktalanul is, mint ő, annak a közönség elé kellene adni tollrajzait mindig és gyakran. S mert osztozom teljesen azon érzelmek mindenikében, melyek az idézett sorok kisded keretéből oly meghatólag szólnak hozzánk, nem közlöttem és nem fogok közleni egyet sem azon sok czikk és levél közül, melyekből egész halmaz érkezett hozzám, az ország minden részéből, úgy a fővárosi, mint a vidéki fiatalságra vonatkozólag s jelesen a jogászok bálbizottságának eljárását illetőleg. És nem közlök semmit azon másik okból sem, mert ama sajnos eseményt nem tette magáévá a sajtó egyetlen része sem (a clericalisok közlönyén kívül) s megtagadta a fiatalság nagy többsége is. S kérem vegyék ezt tudomásul mindazok, kik nekem ez ügyben írtak vagy írni akarnak. Saját nézeteimet azonban, a tárgy bizonyos oldalairól még elmondom ígéretemhez képest, mert hasznosnak vélem az eszmék tisztázására, a közérdek szempontjából és a fiatalság azon csekély része iránti tekintetből is, mely következetes akar lenni a meggondolatlansághoz, de még nem esett áldozatul „az ártalmas férgeknek,és így még jó gyümölcscsel örvendeztetheti meg hazánkat. Il faut cultiver notre jardin. Most már nyugodtabban, mert a közérzelem örvendetes nyilvánulása után ítélek a dologról; hidegen azonban most sem gondolhatok rá, mert sokkal nagyobb veszély előárnyát láttam benne Magyarország jövendőjére nézve, semhogy teljesen megkönnyebbült kedélyben tekinthetnék vissza eltűnésére, úgy vagyok vele, mint Dante volt a pokoli, völgy torkolattal, honnan, kijutott — E come quei, ehe con lena affannata Uscíto fuor del pelago alia ríva Si volge all acqua perígliosa e guata. (és, mint az, a ki hanyatló lélekzettel érve ki a tenger partjára, a veszélyes vizek felé fordul és néz.) Mert amióta itthon vagyok— 1867 áprilisa óta — semmi sem hatott rám oly keserítőleg, semmi sem idézett elő érzelmeimben akkora felháborodást, semmi sem rázkódtató meg annyira hitemet nemzetünk jövőjének biztossága iránt, mint azon tény, mely által a fővárosi jogászok ez évi bálja jelentékenynyé lett és emlékezetes marad. Lehet, hogy ezen nyilatkozatomat túlzottnak tartják némelyek még azon olvasóim közül is, akik egyébiránt osztoztak a mondott tény feletti megbotránkozásban. Sajnos és boszantó esemény volt — gondolják — de utoljára sem egyéb, mint egy idétlen csekélység, mihelyt azon kormányzati szörnyűségekhez, törvényhozási kábelhez és alkotmányos mesterműhez méretik, melyek az ország jogérzetét, népünk lelkületének férfiasságát és az üdvös haladás szellemétől sugallott szivek minden hazafias dobbanását a gyötrelmes méltatlankodás idegsorvasztó és nyugalomgyilkos rohamai által lázítják fel szüntelen. S tagadhatatlan, hogy a királyi biztosság alkalmi süvege alá menekvő miniszteri felelősség, a közösügyi palotákban székelő önkormányzat és a delegációk asztalának hulladékain rágódó Parlamentarismus, egy szóval, egész közigazgatási és közjogi állapotunk vívmányai, stratégiai vasutai, erdőgazdászata, nyugdijai, virilis szavazata, hivataltermései s deficitje mellé állítva : ez a jogászbáli egész botrány olyan pulyaságnak látszhatik, mely tán szót sem érdemelt s legfelebb a gúny ostora által lett volna megbüntetendő, mikép medvének ne képzelhesse magát a nevetséges bolha. És én mégis megmaradok annál, mit e sorok kezdetén mondottam. Mert a vének irányában utoljára is beokoskodjuk elkeseredéseinket azon engesztelő eszmejárásba, miszerint részint életkoruk, részint sokoldalú szenvedéseik által lettek képessé azon csúszkáló politika követésére, mely csak nyugalma és élvezetei biztosítását látszik czéljául tekinteni. Sőt tovább mehet ez iránybani elmélkedésünk, s hitegethetjük magunkat, ha nem is az élénk reménynyel, de az önvigasztaló feltevéssel — és minden esetre a forró óhajtással — miszerint véneink alkalomsikkasztó politikáját is igazolja tán — valamely kedvező fordulat, vagy kellemes európai földindulás segedelmével — a haza jó szerencséje, melytől bizony szívesen vennénk minden cáfolatot kínos sejtelmeinkre. De hogy a hazafias sóvárgás leleményessége ilyen kedélyes mentségek és felvidámító ábrándok eszmekörébe ringathassa át aggodalmait még azon politikai iskola mestereivel szemben is, melynek tanait tévesnek, kártékonynak, veszélyesnek tartja meggyőződésünk, arra okvetlenül megkívántatik, hogy biztosítva legyünk e tanok megfogamzása ellen azoknak kebleikben, kikre legközelebbről száll a nemzet érdekeit illető őrködés szent joga és szigorú kötelessége. Mert mihelyt látnunk kellene, hogy a mostani politika jellemtelenségét és korhadt modorát átveszi — fejlesztendő örökség gyanánt — a kormányzó és törvényhozó feladatra hivatottak legközelebbi nemzedéke is: kétségbe kellene esnünk hazánk jövője felett s kénytelenek volnánk elismerni azoknak igazát, kik szerint kár vesződni ez élhetetlenné vált faj ügyében s elég, ha nézzük — hidegvérű bölcselkedéssel — miként tűnik ki létküzdelmének lanyhaságából is Darwin fejlődési rendszerének alapossága, a természeti kiszemelést érdemlő életképesség fajaival szemben. Vegyék el hitünket a jelenleg uralkodó politikai elvtelenség és lelkülethitványkozás ideiglenessége felől, s elvették azonnal minden hitünket a magyar nemzet fenmaradásának lehetőségében. Ezért éreztem kimondhatatlan keserűséget a jogászok bálbizottmányának megdöbbentő merénye felett. Nem egy vagy más nóta milyensége, czime, nyelvezete lázítja fel az ember vérét, hanem jelentősége bizonyos közérzelem folytán, melyet egy egész ország gyötrelmeinek sötét tömegéből fejtett ki a kínzó események hosszú sora. S nem a nóta zengése ellen háborodunk fel, hanem a hely, alkalom és játszatainak kiléte ellen. Én szivesen meghallgatom a remek és ünnepélyes zenét, melyet Haydn irt, s botorságnak találnám kikelni ellene, milyen játszatik a katonai zenekarok által a felsége üdvözletére valamely szemlén vagy más alkalommal, bevett szokás szerint s igy minden demonstrationális jelleg és hizelgési jelentőség nélkül. De a magyar nemzet fiatal jogászainak bálján hallani amaz osztrák császári hymnust, oly váratlan és megdöbbentő eset, mint volna az, ha egy bájos leányka, kinek igéző ártatlanságában teljes hittel vagyunk, ha mindjárt vén romék és gyanúsan mozgó hölgyek által környezetten látjuk is, egyszerre csak felugranék szende helyzetéből s elkezdené tánczolni a kankánt, nem tudva mit tesz, de túlszárnyalván utánzó szilajságában a szemlesütve megfigyelt ugrások legvadabb példányait is. Mi lehet a többi, ha már a jogászok is a Gott erhalte-nál vannak? Mit várhatni azon év telétől, melynek már tavasza is ilyen rideg? Ezen és hasonló kérdéseket idézett elő az átalános, kínos meglepetés minden hazafias kebelből. S e kérdések indokát nem is kell elemezni. Vannak dolgok, melyeket ért egész terjedelmében mindenki, ha nem „romlott szív és romlott elme.“ Magyarázatra nincs szükség. S reménylendő, hogy e nem reménylett eredményre meghökkentek azon vének is, kik a politikus syeophantaságot csak a jelenlegi körülmények átmeneti nehézségeinek megkerülésére és saját hatalmuk idejére vélték opportunusnak. Annyi bizonyos, hogy ha most sem, e nótára sem ébrednek fel szörnyű álmodozásaikból, akkor még megérhetik, hogy — példájukat követve s nyomukban járva — egy nemzedéket nevelnek, mely kineveti Deák tiltakozását a central parlamentbe menetel eszméje ellen. De tán gondolkozhatnának az udvaronczság túlhajtásai felett a hatalom legnagyobb emberei egy más szempontból is. Francziaország sorsa elég tanulságul szolgálhat. Amíg szilárdnak látszott a napoleonismus rendszeres fenyegetésnek vétetett minden szellemi szabad eszme, férfias jellem és szellemi függetlenség :a Marseillaise-t nem lehete hallani, sőt nem is volt szabad játszani semmifelé. Egyedül uralkodott a lágyító, hízelgő, udvaroncz nóta: Par ta ,nt pour la Sirie! — Hanem hát kitört a háború s erre kellett volna egyéb is. Némi habozás után (miről tanúskodnak a nyilvánosságra jutott titkos iratok) III. Napóleon rendőrsége játszatni kezdé a Marseillaise-t is , sőt elszavazta rá ezt minden színházban. S volt is roppant tetszés, viharos kiáltozás, óriási hetvenkedés és rendkívüli spectaculum bőségesen. Csak egy érzelem hiányzott a tomboló, éneklő tömegek keblében: a szent lelkesedés, mely csodákat szokott mivelni. Hiába némult el a Partant pour la Sirie édesen imperiális dalocska , hiában dörgött a Marseillaise forradalmiasan idegrázó szózata, a nemzeti lelkületet nem járta át azon magasztos borzadály, mely ellenállhatlanná tesz egy hősies természetű, nagy nemzetet. A rendőri szabadelvűség rettentő fárs mássá tette az ajkakat, de nem rázhatta fel a szíveket. Elkésett az ébredés. S fájdalom, hogy a bűnös, romlott, kegyhajhász rendszer nem csak mesterén boszulta meg magát, hanem romlást idézett Francziaországra is, mely felemelkedett ugyan Sedan és Metz után s csodás erőkifejtés által nyerte vissza a világ tiszteletét és rokonszenvét, de a bonapartista rothadás átkos eredményeit nem volt képes jóvá tenni a hazaszeretet lelkesültségének minden áldozatkészségével sem. Okuljanak e borzasztó példából kormányzóink s az udvaron ezek. Hiszen nálunk nem félhetnek semmi magyar lázadástól, hogy remegniök kelljen minden férfias érzelemtől. Miért ne maradhatnának tehát azon Rákóczy induló mellett, minden ünnepélyes üdvözletre is, amelyet játszanak minden baj nélkül a hadsereg zenekarai is. — Vigyázzanak, mert az idők sötétek, s ha monarchiánk ellen is kitörni talál az orkán, akkor bizony nem sokra mennek a Gott erhalte mellett nevelkedett érzelmekkel s csalódhatnának Rákóczy elkésett s tán nem is érzett hangjainak buzdító hatásában is. 11 faut cultiver notre jardin. Még van mondani valóm a fiatalság azon kis töredékének, mely nagy haraggal vette helytelen tettének megrovatását. Elmondom holnap: Csernátony.