Ellenőr, 1874. augusztus (6. évfolyam, 239-268. szám)

1874-08-08 / 246. szám

Előfizetési árak: E­gész év­re . . 2© írt. — kr. Évnegyedre . . 5 írt. — kr. Félévre . . . IO „ — „ Egy hónapra . 1 , 80 , Egyes szém ára 10 krajczár. Szerkesztési iroda: Bu­d­apesten, nádor-utcza 6. sz. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. — Kéziratok visszaküldésére nem vállalkozunk. — Posta által csak bérmentes leveleket fogadunk el. POLITIKAI NAPILAP, Hirdetések felvétele: Budapesten, nádor­utcza 6. n. (Légrády testvérek irodájában). Kiadó­hivatal: Előfizethetni helyben és posta útján, nádorutcza 6. sz. a. A lap szétküldésére vonatkozó reclamátiók Légrády testvérek irodájába (nádor-utcza 6 sz.­) intézendők. 246. szám. Budapest, kedd, szeptember 8. 1874. VI. évfolyam- TÁVIRATOK. Pilsen, szept. 7. A császárnak Prágába való utján a Budweis és Pilsen közt levő állomá­sok császári és országos szintű lobogókkal voltak diszitve, mindenhol a nép tömegesen összegyűlt a császár üdvözlésére, a pálya mentében levő hely­ségek templomai és városháztornyai fellobogózva és az egész helység gazdagon diszitve voltak. Bud­­weisban Weber helytartó, ő felsége meghívására, a császári vagyonba szállt. Az udvari menet Budweis és Pilsen közt Frauenberg és Wodm­an állomáso­kon időzött, mely utóbbi helyen Schwarzenberg herczeg és herczegné gyermekeikkel Üdvözlék ő felségét: Protivin,­ Picsek, Strakonitz és Nepomuk állomásokon. Valamennyi indóházban jelen voltak ő felsége Üdvözlésére a legfőbb hatóságok, a pap­ság, a hadsereg és honvédség tisztjei, az illető vá­rosok képviselőtestületei, a kerületi bizottságok elnö­kei és tagjai, a közbeneső községek elöljáróságai, a tanuló ifjúság ünnepi öltözetben, továbbá a tor­na- és dalegylet, a czéhek zászlóikkal, a veterán­­egyletek és lövész testületek zenekarokkal, vala­mint nagy földmives-bandériumok és óriási néptö­­meg, melyek a császárt lelkesedett „slavák“ és „hoch“ okkal üdvözlék. Az említett állomásokon ő felsége a polgármesterek üdvözlésére szívélyesen válaszolt az üdvözlők nyelvén; ő felsége több ve­teránt megszólított és a helyi viszonyok után kér­dezősködött. Weber helytartó valamint a kerületi elöljárók vezették az illető bemutatásokat; oly ál­lomásokon, hol a vonat nem állt meg, a császár a lelkesült ovatiókat az ablaknál állva fogadta el, mialatt az udvari vonat ott lassan átrobogott ; a Pilsenec és Pilsen közti vasút állomáson nemzeti öltönyben fölállított bandérium fogadta a császárt, hol még azonkívül egy élő kép, mely paraszt, mennyegzőt ábrázolt, volt látható. Prága, szept. 7. A császár 3 óra 45 peres­kor érkezett meg és a pályaudvaron a polgári és katonai hatóságok, a prágai községtanács által fogadtatott­ kiszálláskor a császár a jelen voltak által lelkesedett „hoch“-ok és „slavak“-kat üdvö­zöltetek. A polgármester cseh és német nyelven tartott beszédére, melyben ez Prága összes lakos­ságának a császár megérkezése fölötti él­ők örö­mét tolmácsolá, ő felsége előbb cseh nyelven vála­­szolá. Köszönöm szívélyes üdvözlésüket; atyai szivem mindig Prága fővárosom jólléte felé irányul és azért örülök rúnák lakossága között egy ideig időzhetni ; A beszédét, németül folytatva, biztositá a polgármestert és a városi bizottságot kegyelmé­ről és jóakaratáról, mit viharos „slava“-kiáltások kisértek. A tisztelgő katonacsapat fölött tartott szemle után, ő felsége Mendel báró főhadsegéd kíséretében négyfogatú hintóban a főutczákon keresztül vonuil­, hol a lobogókkal és zene­karokkal programmszerüleg felállított testületek és egyletek által lelkesedéssel üdvözöltetek.­­ A kereskedelmi testület által felállított diadalívnél a kereskedelmi kamara elnöke üdvözölte a csá­szárt, köszönetét fejezvén ki a kereskedelem és ipar iránt tanúsított oltalma és gyámolításáért. A sörfőzők díszkapujánál a császár a neki nyújtott ezüst, serlegből ivott, szakadatlan lelkesült ovatiók, mozsárdurrogás és harangzúgás közök 58/4 kor ért a császár a várpalotába, hol az összes papság, Schwarzenberg bibornokkal élükön, valamint a leit­­meritzi püspök , az aristokratia, a hatóság, a tar­tományi bizottság, Auersperg Carlos tartományi kormányzóval, várták a császárt. A császár előbb a bibornoknak felelt, aztán a kormányzónak, kinek kezét nyújtva, vele huzamos­ ideig társalgótt, s még a többi jelenlevőket is köszöntve, lakosztá­lyába vonult. Zágráb, szept. 7. (Országgyűlés.) A nép­iskolai törvényjavaslat részletes tárgyalása folytat zárván, a 85 — 174. §§. elfogadtattak . Jagics plébános módosítványa, hogy a plébánosok iskolafelü­gye­­lőkké és a községi iskolaszékek elnökeivé kineve­­zendők, elvettetek, valamint Lehpammer módosít­ványa is, mely szerint a megyei iskolafelügyelők azon felekezetiről nevezendők, melyhez a tanulók többsége tartozik. Az esti ülésen a részletes tár­gyalás befejeztetett. Bécs, szept. 7. A lapok jelentéseket közle­nek Madridból, mely szerint a karlisták a Puycerda védelmére jött csapatok által két ütközetben meg­verettek, s hogy ezek Puycerda védelmének föl­adására kényszerittettek. Bécs, szept. 7. Flórenczből sergönyzik a „Neue Freie Pressernek. A német császárnak tervbe vett olaszországi útja orvosi tanács követ­keztében, véglegesen elejtetek ; a „Gazeta d’Italia“ szerint a német császár ez értelemben írt is az olasz királynak, mely levélben sajnálkozását fe­jezvén ki a fölött, hogy egészségi tekintetek miatt úíjában gátolva látja magát. Páris, szept. 7. Beérkezett jelentések meg­erősítik ama hírt, hogy r. karlisták megágyúztak egy német hadihajót Guitariánál, a hadi­hajó viszo­nozta a lövéseket, tovább folytatván útját Santan­der felé­­leteire nézve is jónak, elfogadhatónak ta­láljuk. További bevezetés nélkül egyenesen ki­mondjuk, hogy ez utóbbi megjegyzés alá esik a dr. Apáthy István által kidol­gozott csődtörvénytervezet, a­mely­re — midőn megjegyzéseinket megteszszük, bevalljuk előre is, hogy elvi ellenvetésünk csak két §. ellen van. Az előttünk fekvő füzet még az anya­gi intézkedéseket tartalmazó első rész, 77 §-ból áll, de az átalában igen kimerítő, hogy ne mondjuk, helyenkint ta­lán túlbőnek is mondható indokolással egy 167 lapra terjedő negyedrétű füzetet képez. Az általános indokolásban mindenek előtt az van kifejtve, hogy új csődtör­vényre égető szükségünk van. E kérdésbe nem bocsátkozunk, mert jogászaink azt úgyis épen oly jól tudják mint magunk, másokat pedig nem érdekel, míg csak vagy csődhitelezők, vagy azoknak közadósaképen nem szerepelnek. Szerző egész készültséggel, az „admini­­culumok“ teljes birtokában fogott munká­jához , és munkája érdekét s becsét emeli az európai törvények idevágó rendeleteinek összehasonlítása. Aki „codifícál,“ vagy min­den művelt nemzet törvényeivel rakja ma­gát körül, vagy egybe se nézzen és csu­pán józan eszéből és jogérzetéből merítse sugalatát; mert ha csak a legjobb idegen törvényt tartja szeme előtt , munkája szegény utánzássá vagy az eredetinek nyo­mába sem hágható fordítássá törpül. Szer­zőnk e veszélyt szerencsésen elkerülte, mert ámbár maga is megnevezi azon munkálatot, a­melyhez az ő tervezete legközelebb áll, a­melynek legtöbb rendelkezéseit elfogadja, ezt nem tette bizonyos kritikai megfontolás, a többi törvényekkel tett gondos mérlege­lés nélkül. Ez az új német javaslat. Azt pedig természetesnek tartjuk mi is, ha egy újonnan kidolgozott javaslatot a régibb törvényeknél tökéletesebbnek, követésre, vagy elfoga­­sni több pontjaiban talált méltónak. Szolgai követés vagy fordítás nyelve­zetén sem látszik, ez is hasonlíthatatlanul jobb és eredetibb magyar, mintsem az igaz­­ságügyi m­inisztérium palotájából kikerült ja­vaslatoknál megszoktuk. Nem mintha imitt­­amott valami kiigazítani valót nem ta­lálnánk, de az nem oly sok, és több­nyire csak olyan, a­mit az átalános szokás, fájdalom, már szinte szentesített; nekünk azonban, a­kiknek nyelvérzéke az ország­nak nyugati széleitől távolabb és már 1849. előtt állapodott meg, kissé még­is feltűnő. Példákat erre csak a törvényt képe­zendő szövegéből, és nem az indokolásból veszünk. Ilyen, hogy a „ki“ és „mely“ visszahozó névmások előtt az a „articulus“ ott is hiányzik, a­hol kihagyatására semmi ok sincs. Mindjárt az 1. §. első pontja igy szól : „A csődnyitás joghatálya kiterjed a közadósnak végrehajtás alá vonható ösz­­szes vagyonára, melyet ez a csődnyi­tás idejekor bir, és mely reá a csőd tartama alatt száll, vagy melyet egy korábban létezett czimen a csőd tartama alatt szerez“ — e helyett . . „vagyonára a melyet . . . bir, és a mely reá . . . száll, vagy a melyet . . . szerez.“ Még inkább feltűnik ez a 6. §-nál, a mely így hangzik: „Mit a közadós a csőd tartama alatt . . . szerez“ stb. e helyett „A mit a közadós... szerez. Egy másik, a mi fülünket még inkább sérti, a csak épen legújabb időben felkapott, és azért talán még kiirtható szenvedő múlt időképzés, szükség nélkül segédigével, azaz egészen német formára, például „kinevezve lett“ e helyett „kineveztetett.“ A lett szó­nak a magyarban különben is olyan értelme van, hogy valami magában lesz valamivé, nem pedig másnak tette által tétetik: „quod per se fit, non quod per alium factum est.“ Ennélfogva a 8. §-ban is e kife­jezést: „Azon fizetések, melyek a csődnyitás után a köt.adós kezeihez történnek, csak annyiban érvényesek, a mennyiben az utóbbi által csődtömegbe beszolgáltatva let­tek“ . . . ekként szeretnék szövegeztetni: „Azon fizetések, a­melyek a csődnyitás után a közadós kezeihez történnek, csak annyiban érvényesek, a­mennyiben az utóbbi által a csődtömegbe beszolgáltattak.“ Habár mi még magyarosabbnak tartanák a cse­lekvő ige használatát „a mennyiben azokat a közadós beszolgáltatta.“ De ime ugyanezen mondatban a szerző maga is meg­erősíti fentebbi első megjegyzésünk igazsá­gát, mert itt már nem mondja „mennyiben“ de „a mennyiben az utóbbi által.“ Jogtudományi szempontból legérdeke­sebb a tervezet egyes rendelkezéseit a most fennálló csődtörvény megfelelő rendelkezé­seivel összehasonlítani. Ezt azonban részle­teiben és tüzetesen véghezvinni inkább a jogi szaklapokra bízzuk, e helyütt csak a feltűnő főbb különbségekre szorítkozunk. Hogy mostani csődtörvényünknek úgy alaki mint anyagi intézkedéseiben sok a javítani való, sőt tarthatatlan, azt, úgy hiszszük, senki se tagadja. A legfeltűnőbb volt az anyagi részben a követelések osz­­tályozása, a­melynél fogva megtörténhetett, és meg is történt sokszor, hogy míg az egyik hitelező követelésére nézve teljes ki­elégítést n­ Tett, a másik k­épen oly jó­hiszemű, és oly igazságos követelésére már semmit se kapott. Hogy több példát ne említsünk, csak azt hozzuk fel, hogy a váltókon alapuló követelések megelőzik a kötelezvényeken alapuló tartozásokat, holott mind a kettő lehet egyenlőn jóhiszemű, igaz, „solid“ követelés — de ha van e te­kintetben különbség, átalánosságban véve (és a tulajdonképeni kereskedői váltóforgal­mat kivéve) sokkal több nem „solid“ adós­ság alapul váltókon, mintsem rendes köte­lezvényeken. Az előttünk fekvő tervezet e részben gyökeresen eltér a mostani osztályozástól, és ennélfogva gyökeres haladás is jó irány­ban. A mostani 6 osztály helyett csak hármat állapít meg, s ezen három osz­tályon belül is kevesebb alosztályozást , sőt ha a szoros értelemben vett adósságokat vagyis kölcsönöket a többi terhektől, köve­telésektől megkülönböztetjük, ezek mind és egymás közti különbség nélkül a harmadik osztályba sorozzák. Igaz, hogy e radicális haladás a női hozománynak adott előjogot is megszünteti, ami a magyar k­ö­z­ö­n­s­é­g előtt talán kissé tul radicálisnak is tűnhetik föl , de a ter­vezet által elfogadott azon helyes elvnek teljesen megfelel, hogy „a személyes tartozások vagy követelések közt különbsé­get tenni, és az egyiket több előjogban ré­szesíteni mint a másikat“ nem szabad. A magyar j­o­g­ás­z­kar előtt azonban ez már nem lesz újság, mert a­mint a szerző áta­lános indokolásában felhozza, a kereskedő feleségére nézve már a magyar jogász­­gyűlés is egyhangúlag hozott határozatában mondotta ki, hogy azt vagyonjogi igényeire nézve semminemű előjog nem illeti. Nem nyújtjuk tehát hosszabbra ez alkalommal czikkünket e kérdéssel ; ha netalán vita tárgyává lenne a sajtóban, lesz alkalmunk hozzászólani. Átalában ismertetéséül a tervezetnek talán már eleget is mondottunk , azt hisz­szük azonban, hogy olvasóink nem veendik rosz néven, ha e fontos tárgyra részint he­lyeslő, részint eltérő nézetünk fejtegetései­vel még visszatérünk. A magyar csődtörvény tervezete. „ Többször volt alkalmunk azon né­zetet vallani magunkénak, hogy rendes kö­rülmények közt nem vagyunk a „minden áron“ codificatió barátjai. Ámde kijelentet­tük e mellett azt is, hogy miután a hata­lom, a­mely minket 25 év előtt legyőzött, nem elégedett meg azzal, hogy közjogunkat megsemmisítse, de magánjogunk helyébe is egyszerűen egy idegent hozott be, a­mi viszont azt, mihelyt tehettük, épen oly egy­szerűen elvetettük, azóta oly zavar van ma­gánjogunk terén is, a­melyből csakugyan nem szabadulhatunk meg szerves törvényho­zás - rendszetes codificatió nélkül. Természetes tehát, hogy örömmel üdvö­zöljük mindannyiszor csak a megjelenését is valamely szerves törvénynek­, és ha mélyen sajnáljuk, midőn egy ily munka szellemével főbb vonásaiban egyetérteni képesek nem vagyunk: kétszeresen örülünk, ha a mun­kál­atot úgy elvetre, mint alakjára és rész­. Egy képviselőtől igen érdekes köz­leményt vettünk azon viszályra vonatkozólag, mely a honvédelmi miniszter és a honvéd főparancsnok­ság között oly régóta fennáll. Lapunk barátja rész véleményt fog ugyan e közleményével terjeszteni Bittó miniszter úr emlé­kező tehetségéről, sőt némelyek talán a dolog el­­hirtelenkedését holmi tárczakapkodási ambitiók eredendő bűnének fogják felhozni, de hát gon­doljon ki-ki, a­mit akar, adjuk mégis alább sorait, miután oly hangon van tartva, mely nem mérge­siti el az ügyet semmiféle irányban, hanem vág oda, hol meg vannak hozzá az államférfiai és katonai érdemek. — Ő felsége ma délután Prágába érke­zik. A táviratok a mai nap folyamában egymást érték, jelentve, hogy a különböző állomásokon ő felsége ünnepélyesen fogadtatott. A prágai fogad­tatásról valószínűleg éjjeli távirat értesíti az olva­sót. Délben az udvari vonat hosszabban időzött Pilsennél, hol nagy néptömeg várta a vonatot, s az egyletek zászlókkal és zenekarokkal jelentek meg A prágai városi képviselet feliratát a küldött­ség holnap adja át ő felségének. — Hitetlen czudar világ biz­­zamai. Nem hisz már senki a népámitóknak és a mondva csinált prófétáknak. A ki meg akar győződni, ol­vassa el a „Zasztava“-ban Miletics uram egész ke­­sergéseit és fájdalmas kifakadásait népéhez. A czikk, mely a „szerb hierarchia“ czím alatt buj­dossa be a világot, körülbelül azt a benyomást te­szi, mit tehetett az arany borjú összezúzása a zsi­dók által, midőn a Jehova szavára magukba tér­tek. Mindössze az a különbség, hogy Miletics úr magamaga ellen intézi az összezuzás miveletét, mi­után látja, hogy senki sem lehet próféta saját ha­zájában, hát aztán hogy lehetne egy hamis pró­féta sokáig az. Szól pediglen a „Zastava“ következőleg: Beismerjük, hogy az imént megjelent „trans­­figuratió“ szk­özet okoskodásaiban megbotlott. Ko­szul állította ugyanis, hogy „a szerb congressus a szerb hierarchia fölött győzelmet aratott.“ „Ger­man — igy nevezi t. i. a „Zásztava“ a bácsi püs­pököt — a ki annyi bajnak okozója volt, mégis fejére tette a püspöki mitrat. A nép szavának — vagyis a „Zásztava“ fogalmai szerint Miletics sza­vának — a püspöki zsinatra annyi befolyása nincs, hogy csak óhajtását nyilvánítsa. Az érsek saját akarata szerint, vagyis inkább „a magasabb sugarat“ A honvédségi viszályhoz. Jó ideje már annak, hogy a lapok a honvéd­ségi viszály czímén szellőztetnek valamit, miről senki sem tudja alapjában, hogy mi, annyira bur­koltak, elágazók a nézetek, a sajtó egy része a hon­védelmi miniszter mellett foglalt állást, másik része viszont a honvéd főparancsnokságnak kelt védel­mére az „illetékességi összeütközés“ kérdésében. Csak ama „nagy“ államférfiúról hallgat a világ, ki tulajdonkép okozója volt, hogy a viszály é­l­e­­sebb jelleget öltött, és illetőleg viszálylyá nőtte ki magát, holott azon stádiumban van, hogy elin­tézése nem került volna sok fejtörésbe. A dolog, mint nagyon is megbízható forrás­ból értesültem, következőleg történt. Hild ezredes kibívólag foglalt állást az intézmény érdekeinek ellenére. Intézkedéseiből és nyilatko­zatiból levitt, hogy a honvédségnek ellensége. Annyira nem csinált ebből titkot, hogy a főparancs­nok mellett elfoglalt állását épen a József főher­­czeg jó­indulatú intenzióinak nullifikálására hasz­nálta fel. A minisztérium csakhamar felismerte, hová működik az ezredes és gyakran került e miatt csendes papiros-szóváltásra a sor, közte és a fő­­parancsnokság között. Legtermészetesebb lett volna, hogy ily állásában a dolgoknak, Hild úr egyszerű fölterjesztésre kikapta volna az obsitot. De hát szegény Andrássy Gyula is tudja már, hogy a „mintaalkotmányosság“ mindent megkaptunk ha­zájában, mily nehéz ép a rendes megérett dol­gokat keresztülvinni, s mennyire szükséges egy parlamentárisan felelős miniszternek meglesni valami különös alkalmat, midőn kapóra jő az ügy könnyű elintézése. Várt tehát Szende Béla is, mig az eszmények meghozták a nagy kormányválságot s kinos vajú­dások után megszülték az egeret, akarom mondani, Bittót miniszterelnöknek. Bittó aztán sorba szólí­totta fel a minisztereket állásaik elfoglalására Szende a felszólításra hajlandónak ígérkezett a tárczát tovább viselni, de azon határozott kikötés­sel, ha Hild állásából elmozdíttatik. Az új miniszterelnöknek lett volna feladata e feltételt a király elé terjeszteni akkor, midőn be­jelentette kabinetjének tagjait. Hja, de a kis Bittó szemei csak úgy ragyogtak az örömártól, hogy miniszterelnökké lehet. Nem volt még gyermek, mely jobban örült volna az ajándékul küldött Pap­rika Jancsinak, mint Bittó örült a véletlen sze­rencsének, mely Magyarország sorsának intézőjévé emelte És igy mámorában szépen elfeledte tudtul adni ő felségének tárczavállalási föltételét Esetleges volt-e a feledékenység vagy pedig Bittó úr csak túl akart esni a kabinet-alakítás kellemetlenségein és a Luby házból a budavári gr. Sándor palotába költözködni mentől hamarább, eső után köpenyeg vizsgálni. Elég az hozzá, hogy Szende azzal a jó­hiszemmel állt ismét a honvé­delmi ügyek élére, hogy kinevezésében benne rej­lik Hild elbocsátásának ténye s azonnal neki lá­tott az ennek megfelelő intézkedésekhez, értesítvén a főparancsnokságot, hogy Hild ezredes elbocsát­tatását bevégzett ténynek tekintse. Képzelhetni mily nagy volt erre a megle­petés minden felé. De kivált a főparancsnokság érezte magát megsértve, hogy hite és tudta, véle­ménye és beleegyezése nélkül egyszerre csak aj­tót mutatnak egy rendelkezése alatt álló magasabb állású tisztnek. S jön természetesen nagy apre­­hensio, sérelem és harag és belevonattak a vi­szályba oly emberek, kik távol voltak tőle, de folyton választja püspökjelöltjeit. Ma már bizonyos, hogy Czvetics és Mihálovits választattak meg püs­pökké. Pedig az első arra képtelen, a második román származású; de hát mikor „Mollináry és Mihálovits zágrábi érsek szivének kedvencze,“ és ez elég, arra több nem is kívántatik. S igy az üres püspöki székek betöltése alkalmával bebizo­nyult, hogy a nemzeti párt erkölcsileg elájult. Ezen okoskodások után ismét visszatér a bácsi püspökre, a­ki jövő vasárnapon fog mi­sézni .­Becsén és egyúttal az omladinához tartozó ottani lelkészt Kosztitsot beiktatja az esperesi hi­vatalba. Miletics ezt „ravasz fogásnak“ nevezi, hogy látszassák, mintha a nép „German“ kedvéért töl­tené be a templomot, holott kedvenczéért lesz az egész. Ez annyira nem tetszik Miletitsnek, hogy felhívja hí­veit, ne jelenjenek meg a templomban. Haragjá­ban végtére mi telhetik még ki tőle, mint hogy nagyot üt, bottal a nemzeti párt fejére és azokat, akik vele tovább nem akarnak eg­y gyékényen árulni, kereken felhívja, jelentsék ki nyíltan, sza­kítani akarnak -e, vagy nem. „Ezt a szerb jellem kívánja­ le tehát az ál-arczczal.“ — Móré László százados úr neje megje­lent szerkesztőségünkben, hogy beteges férje iránti tekintetekből, nevezzük meg a forrást, honnan ada­tainkat vettük a főruh­araktár gazdálkodásáról írott czikkünkhöz. A gyanú ugyanis határozottan férje ellen fordul, kinek házi fogságát most megnehezí­tik abban a föltevésben, hogy az orvosi véleményre engedett sétaidejét tilos cz­élokra használta fel. Sajnáljuk, hogy a forrást nem nevezhetjük meg, mert a szerkesztőségi titok természete tiltja, hogy adott szavunkkal játszhassunk, mégha huma­nitási okok parancsolnak is. Elég azonban, ha határozottan kijelentjük, hogy szerkesztőségünkben Móré százados soha meg nem fordult és az ada­tokat is egészen m­ás forrásból merítettük. Ennyi, azt hiszszük, elég meggyőzni a parancsnokságot, mily méltatlan eljárást követ Móré százados ellen, midőn őt teszi felelőssé és bünteti azért, mit nem tett, kiknek befolyása első sorban számit a honvéd­ségnél. Szegény Szende Béla, ki ez ügynél igen fér­fiasan viselte magát és felelős miniszteri állásából teljesen correctül járt el, kényes helyzetbe jött e lépésével. Bittó úr pedig, ki egy lap újságolása szerint, „szerencsés szokott lenni a bonyolult ügyek elintézésében“, élvezhette valósággal a szerencsét, hogy hozzá láthatott kiegyenlíteni, mit elmérge­­sített. Bécsbe indult tehát, s becsomagolt-e útjára egy tarisznya „szerencsét“, vagy nem, azt csak ko­­mornokja tudná megmondani, annyit azonban én is tudok, hogy ő felségétől, mint az ügy akkori állása magával hozta, nem nyerhetett egyéb vá­laszt, mint azt, hogy igyekezzék a viszálkodó fe­lek közt létrehozni az egyetértést. És Bittó úr „szokott szerencséjével“ Gleichenbergből és so­mogyi jószágairól diplomatizál ama egyetértés béke­­étrehozásán, melyet feledékenysége teremtett és je­­enleg a király elhatározását várja. Egy képviselő. Egy porosz rendelet az egyházi körmenetek ellen. Már régebben jeleztük vol az egyházi kör­meneteket szabályozó kormányi rendeletet. Most előttünk fekszik egész szövegében, s megvalljuk, hogy legmerészebb várakozásunkat is jóval meg­haladja. Alább adjuk egész terjedelmében, s ki-ki m­eggyőződhetik belőle, hogy e rendelet minden né­ven nevezendő egyházi körmenet, búcsújárás vagy egyéb nyílt téren gyülekezés ellen a leghatható­­sabb támaszpontokat nyújtja a rendőrségnek, s igen kiváncsivá teszi az embert, hogy ilyen rendsza­bályok mellett, tulajdonképen micsoda proc­essió­­kat tarthatnak meg a porosz katholikusok, mihe­lyest a kormány a megtartást nem látja kívána­tosnak? Bizony nem jut eszünkbe a proczessiók védelmére kelni. De itt nem arról van a kérdés, helyes e vagy nem helyes a proczessiózás, hanem egy jog korlátozásáról, nem teljes megfojtásáról van a szó. Bármily kívána­tos legyen is kü­lönben a búcsújáró komédiák megszüntetése, s a számos visszaélések, botrányok orvoslása, melyek e réven elkövettetnek, a porosz kormány rendszabályait mégis monstruozitásnak fogja tartani mindenki, akinek érzéke van a sza­badság és jog iránt. Igen szomorú egy út az, ame­­lyet a porosz kormány választott. Kivételes hely­zete a katholikus egyházzal szemben, enyhítheti ugyan eljárását, de igazolni nem képes, sőt prac­­ticus értéke is igen kérdésessé válik, ha az elma­radhatatlan visszahatást s elkeseredettséget, mit ez intézkedés kelteni fog, számba veszszük. A ren­delet szövegét a „Prov. Corr.“ teszi közzé azon felvi­l­ágosításfélével, hogy a belügyminiszter ezen intézkedése az egyesületi és gyülekezési törvényen alapszik, melynek 10. szakasza kiveszi ugyan a régi szokásos körmeneteket, búcsújárásokat stb. az előleges bejelentés és rendőri jóváhagyás alól, de az újabb divatú tüntető processiók és vallásos gyülekezések nem tartoznak e rovat alá. Ezekre nézve tehát a belügyminiszter egyetértve a cultus­­miniszterrel, rendeli a­mint következik : 1. „Szigorúan arra kell ügyelni, hogy a helyi rendőri hatóság előleges írásbeli engedélye nélkül, csak olyan körmenetek, bucsujárások stb. engedtessenek meg a nyilt utczákon és tereken, melyeknek hagyományos természete kétségkivüli, s a mennyiben időre, helyre, alakra és jelen­tő­ségre nézve szorosan a hagyományos határok kö­zött mozognak. Az ez ellen való vétségek, az egye­sülési törvény 17. szakasza szerint büntetendők, azon körmenetek stb. pedig, melyek jóváhagyás nélkül, áthágják valamely itt jelzett irányban a hagyományos határokat, megtiltandók. 2. „Nem hagyományos, vagy pedig módjukra nézve a hagyománytól eltérni akaró körmenetek stb. csak azon esetben engedélyezendők a helyi rendőri hatóság által saját felelősségére, ha semmi tekintetben nem lehet tartani, hogy ezáltal a közrendre és biztonságra nézve valami veszély káromoljék. A hosszabb bucsuj­árásoknál, me­lyeknél valahol meg kell halni a bucsújárók­­nak, mindenkor, másoknál,­­ ideértve a kör­­meneteket is , mihelyt ezekben nagyobb tö­meg résztvevőse várható, tekintettel az ilyen al­kalommal, többféle majd­nem elkerülhetetlen rend­ellenességeknek rendszerint jelen valónak tekin­tendő a csendháborítás veszélye. De ha egyes esetekben mégis engedély adatnék, az ilyen bú­­csújárás megtartására, ez mindenkor az egyesü­leti törvény 8-ik szakaszára való tekintettel tör­ténjék. Az olyan egyházi processióknál, melyek több rendőri kerületen vonulnak keresztül, az en­gedély minden kerület részéről szükséges. 3. Meg nem tűrendő, hogy egyházi processiók által még ha hagyományosak is, az utczai köz­lekedés illetéktelenül korlátoztassék, vagy épen megszakíttassék. A köztereken és utczákon nem­csak hogy csupán ott engedendő meg oltárok fel­állítása, ahol szokás­os hagyománynyal igazolható, hanem megteendők egyszersmind a szükséges in­tézkedések alkalmas esetben rendőri meghagyás által arra nézve, hogy a közpiaczok és utczák használatára vonatkozó jog ez által ne korlátoz­tassék, vagy más valaki, nevezetesen a más val­láson levők, törvényes jogaik gyakorlatában például a saját isteni tiszteletükben ne háborgattassanak. „4. A processiók azon templom isteni tiszte­letének alkat­részét képezik, a­melyből kiindulnak. „Vállalkozónak“ az egye­tleti törvény 9-ik szaka­sza értelmében az a lelkész tekintendő, akit az illető templomban az isteni tisztelet vezetése meg­illet azaz plébánia templomokban a plébános. Az a lelkész, aki akár hivatalánál, akár a plébános meg-

Next