Ellenőr, 1878. december (10. évfolyam, 606-659. szám)
1878-12-01 / 606. szám
took foglalkozni. Két főmomentum jött tekintetbe: a politikai és a pénzügyi kérdés. Külön-külön fogom e két szempontot tárgyalni. Ezt azért kell tennem, mert másként tűnik föl a bizonyára súlyos pénzáldozatok kérdése, ha be lehet bizonyítani, hogy lehető volt az occupatiót elkerülni anélkül, hogy az állam még sokkal nagyobb vér- és pénzáldozatoknak lett volna kitéve, és másként tűnik fel akkor, ha be lehet bizonyítani az ellenkezőt. Aki a keleti kérdés eddigi eredményeit a monarchia szempontjából részrehajlatlanul ítéli meg, constatálni fogja, hogy a monarchia a nélkül, hogy a bábomban részt vett volna, mely bábom minden részes félnek annyi áldozatába került, a nélkül, hogy a bábom alatt csak egy katonát is fölállított volna, tekintélye dolgában nem vesztett, hanem gyarapodott, hogy véderejének egy részét csak bábom után egy világosan megjelölt feladat czéljából kellett kifejtenie. E feladat Bosznia és Herczegovina megszállása és kormányzása, tehát a monarchia hatalmának két tartományra való kiterjesztése. Elvileg e tényállást alig lehetne a kormány politikája ellen kiaknázni, sőt múltunk némely előzményével szemben inkább határozottan a kormánypolitika javára lehetne azt latba vetni. Nekem nem szándékom e következtetésre jutni, sőt magam is így állítom fel a kérdést: ha oly háború után, melynek fő veszélye a hatalmi viszonyok ránk nézve káros megváltoztatásában rejlett, hatalmi körünk új tartományokra való kiterjesztése mindenesetre jobb eredmény,mintha ennek ellenkezője történt volna: e puszta tény magában még nem képez bizonyítékot a kormány politikájának helyessége mellett. A magyar-osztrák monarchia elég nagy arra, hogy területi nagyobbodásra ne szoruljon. Belső alakulásánál fogva minden annexió neki bajt és nehézségeket okozhat. Amire elsősorban szüksége van, az belső fejlődése és nem kifelé való kiterjeszkedése. Mert ez így van, azért van e monarchia fennállása és erősbödése európai szükségnek elismerve, természetszerű rendeltetésének végrehajtása ezért nem kelt bizalmatlanságot, hanem bizalmat és megnyugvást. E nézetet kifejeztem évekkel ezelőtt s most is vallom e meggyőződést. Tovább megyek és nem habozom kijelenteni, hogy ha a kormány politikájának eszméje valóban az lett volna, melyet az ellenzék jó vagy rosszhiszeműen abból kimagyarázni iparkodik, az tudniillik, hogy a keleti válságot két török tartomány megszerzésére ki akarta zsákmányolni, — akkor ezen szándék sikerült megvalósítása után is épen oly határozott „mea culpá“val kellene a 1. országos bizottság előtt megjelennem, amily nyugalommal várom ma, bárhogy szóljon, a delegátiók ítéletét, azon tiszta öntudattal hogy mindent elkerültem, amit elkerülnöm kellett és lehetett, s hogy mindent elértem, amit elérnem lehetett. Hogy alaposan lehessen arról ítélni, vájjon a kormány politikája megfelelt-e az osztrák-magyar monarchia valódi érdekének, a következő három kérdés iránt kell tisztába jönni. 1- szer: való-e azon föltevés, hogy Bosznia és Herczegovina elfoglalása azon czél volt, melynek elérésére a kormány törekedett? 2- szor: lehetséges vot-e az adott viszonyok közt e lépés elől kitérni anélkül, hogy a monarchia életbevágó érdekeiről lemondjunk és nagyobb vér- és pénzágozatoknak tegyük ki az államot, mint amelyeket az occupátió követelt ? 3- szor: ha az occupátia ekerülhetetlennek mutatkozott, nem lehetett volna-e azt politikailag vagy katonailag kedvezőbb körülmények között, vagy korábban, vagy kébben eszközölni? Ami már most az első kérdést illeti, a kormány helyzete igen könnyű. Azon állítás megcáfolására, hogy a kormány politikája az occupatiót szándékosan akarta elkerülhetetlenné tenni, nem szükséges a 1. bizottságot arra kérnem, hogy ellenkező biztosításaimnak hitelt adjon. Van módjában, kétségtelen tényekkel bizonyítani az ellenkezőt. A múlt évben az úgynevezett vörös könyvet volt szerencsém előterjeszteni, mely három év eseményeit foglalja magában. Nem a congressus után, hanem előbb történt annak közzététele. Ki van benne mutatva a kormány magatartása a keleti mozgalom minden fázisában, a zavarok kitörésétől az orosz-török háborúig. Nem fogom önöket idézetekkel fárasztani. Egyes okmányok nem sokat bizonyítanak. De általában merem mondani, hogy senki abban nem talál egy lépést, egy szót, melyet nem azon alapgondolat sugalt volna, épen azt elkerülni, amit ma a kormánypolitika végcélja gyanánt akarnak némelyek föltüntetni. Lehető rövidséggel fogom jelölni azon állást, melyet a kérdés főmozzanataiban elfoglaltunk. A jövendő események első hírnöke a montenegróiak és törökök összekocczanása volt Podgoricza és Kolasin mellett. Midőn e mozgalom keletkezett, mi a montenegróiak és törökök kibékítésére törekedtünk. Mindkét esetben sikerült is azt elérnünk. Midőn később Herczegovinában, utóbb Boszóréban kitört a lázadás, kerülni iparkodtunk minden beavatkozást és oly irányban haladtunk, hogy más hatalom is kerülje a beavatkozást. Midőn ez nem volt többé lehetséges, természetes, hogy idegen befolyásnak ott nem engedhettük át kizárólagosan a tért. Nekünk is gyakorolnunk kellett a minket megillető befolyást. Mily irányban gyakoroltuk azt ? Élesíteni igyekeztünk-e az ellentéteket? Szítottuk-e az összeütközést ? Az volt-e tendenciánk, hogy gyökeres, radikális megoldás váljék szükségessé ? Mondottuk-e hogy Törökország képtelen a kérdést megoldani ? Nem. Arra törekedtünk, hogy európai conflictus ne keletkezzék, hogy e tartományoknak Törökországtól való elszakadása meggátoltassák. Arra törekedtünk, hogy Európa segélyével oly megoldást találjunk, mely egyetlen lehető módnak tekintetett, Boszniában és Herczegovinában a török uralmat fentartani. Javasoltuk az úgynevezett reformjegyzéket. Európa ajánlja a portának, a porta elvben el is fogadta. Mindenki meg volt győződve, hogy e reformok végrehajtása az egyetlen alkalmas eszköz Törökország integritásának fentartására. E reformokat a fölkelők is elfogadták, de biztosítékokat kívántak azok végrehajtására. Mi e kívánságot alaptalannak mondottuk s minden befolyásunkat fölhasználtuk, hogy a porta föltételeit elfogadják. Fölhasználtuk a rábeszélés minden nemét. Kényszeríteni rá nem volt módunk azon egyszerű okból, mert ők mások hatalmi köréhez közelebb állottak, mint a miénkhez. A Sumarokoff-féle küldetéssel szemben követett magunk tartása ismeretes. Oroszország azt ajánlja, hogy a reformok végrehajtásának biztosítéka gyanánt Boszniát foglaljuk el mi, amíg az ő seregei Bulgáriát fognák megszállani. Daczára e szomszéd hatalomhoz való jó viszonyunknak, melyre az európai béke föntartásának szempontjából nagy súlyt kellett fektetnünk, ez ajánlatot, mely hadainkat Boszniába vitte volna, visszautasítottuk. A konstantinápolyi conferentiában elfoglalt állásunkat megmutatja a vörös könyv. Ennek adatait csak azzal akarom kiegészíteni, hogy senki előtt nem titkoltam, miszerint a conferentia javaslatait mindig nagyon messze menőknek találtam. Hogy meghatalmazottjaink mégis utasítva voltak a közmegállapodásokhoz csatlakozni, azért történt, mert egyetlen egy hatalom különválása a portát oly ellenszegülésre bátoríthatta, mely háborúra vezethetett volna, s mert ezen esetben a háború kitörésének felelőssége ránk háramlott volna. Következett a londoni protocollum. Ezzel szemben, miután a hatalmak egyhangú föllépésének sem volt eredménye, könnyebb volt a kormány állása. Sikeresen védelmeztük azt a felfogást, hogy a portától ne a conferentia programmját, hanem csak szén pontjait követeljék a hatalmak, melyeknek keresztülvitelére maga vállalkozott. Midőn mindezek daczára a Porta a protocollumot visszautasítani készült s az orosz hadüzenet már uton volt, mi voltunk azok, kik — mint a vörös könyv bizonyítja, — még az utolsó perczben tettünk egy végkisérletet a béke megmentésére. Itt legyen szabad — ígéretem ellenére —két igen rövid, de határozó sürgönynek szavait a vörös könyvből idéznem. A döntő perczben a következőket táviratoztam Herbert bárónak Konstantinápolyba. „Gróf Andrássy Br. Herbertnekc. Bécs, ápr. 6-án 1877. Jelentse ki, hogy a Protokolumban nem látunk semmi megalázót vagy veszedelmest a Portára nézve, hogy annak visszautasítását — egész Európával együtt — az európai béke oly veszélyeztetése gyanánt tekintenek, melyért a portára kellene hárítanunk a felelősséget. Emelje ki, hogy fölfogásunkat sem szerzői hiúság nem sugalja — minthogy a Protokolum szerkesztéséhez nem járultunk, sem a jövendő eseményektől való félelem, minthogy török-orosz háború esetén mindig képesek leszünk saját érdekeinket minden irányban sértetlenül megóvni, hogy tehát senki másnak, mint Törökországnak érdekében határozattan ezt kell tanácsolnunk...............“ Konstantinápoly, ápr. 10-én, 1877. Midőn Kosjek ur ma reggel Savfet pasához ment, hogy Excellentiád táviratát vele közölje, a minister azt felelte, hogy excellentiád önzetlen szándékáról meg van győződve s élénken sajnálja, hogy a Porta a birodalomnak politikailag és pénzügyileg a végső határig megfeszített helyzete által kényszerbe látta magát a tegnapi határozatot hozni, hogy a már teljesen tarthatlan helyzetnek döntőbb fordulatot adjon.“ Hogy e tanács őszinte és jóakaró volt, hogy a háborút talán évekre elodázhatta volna, bizonyítja egyik legkiválóbb török államférfia, Mihad pasa,ki egyik közzétett levelében nem habozott kimondani, hogy e tanácsnak meg nem fogadása a török politikának egyik legnagyobb hibája volt. Ez volt magunk tartása a háború kitöréséig. Mindent elkövettünk, semmit el nem mulasztottunk, hogy a Török- és Oroszország között kitörendő háborút megakadályozzuk. A reformokat azon mértékre kívántuk szorítni, melyet a porta békés után elfogadhatott. A végrehajtást a portára magára akartuk bízatni, mégpedig határidő kitűzése nélkül. Kérdem már most: nem jó lélekkel mondhatta-e a kormány, hogy politikája az idegen területre való törekvést kizárja? Oly politika-e ez, mely Bosznia és Herczegovinának elfoglalását czélul tűzte ki ? Nem, uraim. Hiszen lehet egy kormányról minden képzelhetőt feltenni. De hogy valamely czélt tűzzön ki magának s aztán minden kérdésben, s a kérdések minden apró s nagy stádiumában épen ellenkezőjét tegye annak, amit tennie kellett volna, hogy a maga elé kitűzött czélt elérje: ez, uraim, vagy oly végtelen együgyűséget tételez föl a kormány részéről, vagy oly sokát a machiavellismusnak, amely már inkább nevetséges, mintsem a fenséges birodalmába tartoznék. Nem, uraim, a kormány nem ily diplomatikus fogásokra törekedett, melyekkel egész valóm ellenkezik, s melyeknek hatásában sohasem hittem, de legkevésbé nagy történelmi fejleményekkel szemben. A kormány álláspontja ez volt. Minthogy a monarchia elég nagy arra, hogy nagyobbodásra ne szoruljon; minthogy pénzviszonyaink az adózók kíméletét parancsolólag követelik; minthogy a monarchia belalkatánál fogva minden annexio szükségkép jelentékeny nehézségeket okozna, ezért mindaddig, míg kilátás volt reá, hogy Törökország mint jogszerű birtokos hatóságát és tekintélyét amaz országokban bármely formában fentartja, mindent el kellett kerülni, ami szükségkép occupatióhoz vezetne. Mihelyt azonban kitalálna derülni, hogy Törökország nem képes ama tartományok feletti uralmát fentartani, mihelyt ez országok azon pontra jutnának, ahol kikerülhetetlen volna, hogy gazdát cseréljenek, magunk iránti kötelességnek kell tekintenünk a kérdésnek foglalás útján való megoldását is szemügyre venni. Ez volt a kormány álláspontja. Ez fejt meg minden talányt, minden látszólagos ellenmondást a kormány eljárásában. A kormány ki akarta kerülni Bosznia és Herczegovina elfoglalását, nem mondhatott tehát egyebet, minthogy az nem képezi politikájának czélját. De azt sem mondhatta, hogy az occupatiót mindenképen kizártnak tekinti, mert kellett bírnia azon előrelátással, hogy az occupation az események reá is kényszeríthetik. Azt hiszem megdönthetlenül sikerült bebizonyítanom, hogy a kormány nemcsak czélul nem tűzte magának a keleti válságot annexióra kiaknázni, hanem ellenkezőleg mindent megtett, ami csak hatalmában volt, hogy e szükséget elkerülje s megtette ezt mindaddig, amíg ezáltal a monarchia életbevágó érdekei veszélyeztetve nem voltak. Áttérek már most a második kérdésre, hogy lehető volt-e az adott viszonyok közt kitérni az occupátió elől a monarchia életbevágó érdekeinek feladása nélkül? Az adott helyzet a san stefanói béke volt. Azt a kérdést, hogy e helyzetet lehetett-e elkerülni, más alkalmakkal tárgyaltuk. Nincs okom e tárgyalást kerülni, csakhogy ezúttal a kérdés nagyon messze találna a tárgytól vezetni. Törökország azon szerződés folytán egészen új helyzetbe jutott. Az aegei tengerig nyúló új Bulgária keletkezett volt, mely Törökország központját többi birtokaitól, nemcsak Boszniától és Herczegovinától, hanem Albániától, Thessaliától, Epirustól elválasztotta. Szerbia meg volt nagyobbitva. Montengró területe megkétszerezve, a kettő közti terület szoros csaknem egészen elzárva; Bosznia birtoka pedig a portára nézve katonailag tarthatatlan, kormányzati tekintetben merőben képtelenség. A congressus, igaz, Bosznia és Herczegovina felett névleg fentarthatta volna a török uralmat és a san stefanói béke értelmében autonómiával tehetett volna kísérletet. De vájjon mily sikere lett volna ily kísérletnek a két tartományban, melynek birtokos osztálya csaknem kizárólag mohamedán, többsége pedig keresztyén lakosokból áll ? Mohamedán irányú autonómiát a keresztyének nem tűrtek volna el, keresztyén irányú ellen a mohamedánok lázadtak volna fel. Hogy mit várhattunk ezen önkormányzattól, melyhez a fentartási költségektől kezdve minden kellék hiányzott, azt nem kell hosszasan fejtegetnem. Megtalálják e kérdésre a választ az összes congressus-tagok egyhangú nézeteiben, különösen Beaconsfield és Salisbury lordok beszédeiben, akiket nem fog senki azzal vádolni, hogy Törökországot gyengíteni törekszenek. Csak azt constatálora, hogy a congressuson egyetlen hang sem balatszott, mely ily önkormányzat életképességét állította volna. Csakis Törökország kockáztatta e nézetet, de néhány nap múlva maga is lemondott róla, midőn a többi hatalom határozataihoz hozzájárult. Némelyek oly véleményen vannak, hogy e kísérlet meghiúsulván, legfeljebb egy fajháború keletkezett volna, amelybe nekünk nem kellett volna beavatkoznunk, s hogy tisztán határaink védelmére szorítkozhattunk volna. Akik ezt hiszik, számításon kívül hagyják az ily eshetőség visszahatását a mi határos tartományainkra. Dalmátiai tengermellékünk keskeny, hosszúra terjedő ország, melyet kerítéshez lehet hasonlítani. Ez a kerítés, amíg ingatlan szilárd talajra támaszkodhatott, megállhatott. A török uralom, amig Boszniában és Herczegovinában fenn bírta magát tartani, megadta a szükséges támaszt. De ha a török uralom helyébe más alakulás lép, még pedig oly alakulás, mely már eredeténél fogva a fajrokonság szerinti terjeszkedésre volna utalva, akkor a mi gyenge védfalunk tarthatlanná válik és Dalmátiának elvesztése — ma a veszély elmúltával nyíltan kimondhatom — csakis idő kérdése lett volna. Már most nekem benső meggyőződésem, hogy az osztrák-magyar monarchiának, hacsak maga nem akarja megrendíteni a fönnállásában való hitet — egy talpalatnyi területet sem szabad többé elvesztenie. Ha ez áll általában, akkor áll legelsősorban tengermelléki birtokainkról. Mert ha arról lehetne is még vitatkozni, hogy nagyhatalom meg tud-e lenni tengermellék híjával, az semmi esetre sem lehet kérdés tárgya, hogy oly hatalom, melynek tengermelléke volt s mely azt elvesztette, hatalomnak lenni megszűnt. Mondhatná valaki, hogy ily veszedelmet a monarchia, melynek egy millió harczosa van, képes lett volna leküzdeni. Nem vonom kétségbe , de azt kell kérdenem, mily áldozatok árán ? A birtok biztonsága nemcsak a hadsereg számától függ, hanem az ország földrajzi fekvésétől is. A boszniai fölkelést rövidebb idő alatt sikerült elnyomnunk, mint a krivosiai lázadást. Mindenki tudja, mily befolyást volt képes Montenegro dalmát birtokunk egy részére gyakorolni. Nem vádolom sem a fejedelmet, sem az országot azzal, hogy a boccei eseményekben részük volt : az ily vád teljesen igazolatlan lenne. De hogy Montenegro befolyása a szomszéd tartomány lakosságára földrajzi fekvésénél fogva mérvadó, domináló volt, senki kétségbe nem vonhatja. Minden szakember kénytelen beismerni, s a nem-katona is belátja, hogy ha Montenegró tengermellékünket fenyegetni akarta, annak megvédése már azon okból is aránytalan nagy áldozatba került volna, mert e vidéken a katonák nagy tömege inkább baj, mint előny. Hogy ottani erődítéseinknek semmi értéke sem volt, azt ma, mert Boszniában állunk, nyíltan kimondhatom. Ellenkezőleg azoknak állításával, akik a kormány politikáját megtámadták, mind a montenegrói, mind a szerb fejedelem boszniai műveleteinkkel szemben, amint ez érdekünkben is állott, teljesen szabatos és legális magatartást követtek. A monarchia politikáját azonban a szomszéd fejedelmek személyes jó szándékára nem lehet alapítani. Más fejedelmek másként gondolkozhatnának, s jó, ha a szomszéd nem akar ártani, de még jobb, ha akarva sem képes ártani. Boszniából és Herczegovinából egészen más az állás, melyet elfoglalunk. Innen jó barátságban élhetünk szomszédainkkal, s nem kell gyanúval vagy rossz szemmel néznünk természetes fejlődésüket. De van módunkban netalánt veszélyek ellen, melyek ez oldalról támadhatnának, sikerrel föllépni. Ott mostan a mi állásunk dominál. Nagy állam nem is élhet jó viszonyban kisebbel, amíg az által fenyegetve érzi magát. Azon állás nélkül, melyet ma elfoglalunk, ha belbékénk nem, de mindenesetre határtartományaink nyugalma a kisebb szomszédállamok jó akaratától függött. De nemcsak katonai és politikai, hanem kereskedelmi érdekeink szempontjából is minden más megodás folytonos ellentétbe hozott volna szomszédainkkal. A kelettel való forgalmunk útjai Szerbiától és Montenegrótól függtek volna, nemcsak hogy vasutat, de egyszerű országutat sem bírtunk volna mindkettejük engedelme nélkül létrehozni. Amit pedig létrehoztunk volna, az, valamely összeütközés esetén, azonnal ez országok hatalmában lett volna. Kérdem, oly helyzet e ez, melyet nagyhatalom elfogadhatott? — Bizonyára nem. Tovább megyek. Föltéve de meg nem engedve, hogy a kelet ujjáalakítása, a mandátumnak visszautasítása a mi tartományunk biztonságát és belnyugalmát nem fenyegette, kereskedelmi és forgalmi érdekeinket nem veszélyeztette volna, csak nem vonhatja senki kétségbe, hogy a török uralom Boszniában és Herczegovinában sokáig nem volt tartható. Az állapot, melyben az országot találták, ezt eléggé bizonyítja. Minek kellett akkor történnie? Megengedhettük-e, hogy határaink mellett, vagy a földrajzi helyzethez képest helyesebben szólva, határainkon belül egy délszláv foederatio alakuljon? Vagy lehetett volna-e arra szorítkoznunk, hogy az ily alakulás ellen eleve tiltakozzunk és negatív politikára szorítkozzunk ? Némelyek ezt lehetőnek tartják. Én nem. Nekem meggyőződésem, hogy minden oly politika, mely a tények hatalmával szemben a merő tagadás terére áll, mely a kor áramlatait nem vezeti, hanem egyszerűen föl akarja tartóztatni, ahelyett, hogy pozitív, gyakorlati politikával azokat megelőzze, hogy minden ily politika olyan, mint az agyas edény küzdelme a vas edény ellen. És van az veszve még mielőtt megkezdődnék. Igyekeztem bebizonyítani, hogy a mandátum visszautasításának mily következményei lettek volna saját tartományainkra, monarchiánk jövőjére nézve. Szabad legyen már most európai szempontból is megvilágítani a kérdést, tekintettel a keleti kérdés összességére. Hogy a porta Boszniában még a Balkán út alakulása előtt is képtelen volt rendet és tekintélyt tartani, tény, melyet senki kétségbe nem vonhat. E tény szolgált alapjául e berlini congressus egyhangú határozatainak. Ha már most a porta Boszniában autoritással nem bírván, mi nem vállalkozunk a rend helyreállítására, mi történt volna? A csőcselék uralma már a congressusi határozat előtt létezett. Az anarchia, mint az occupatio előtt tette, akkor is elűzte volna a török hatóságokat és a birtokos osztály valamint a keresztyének ellen akadályozatlanul megkezdte volna gyakorolni a rémuralmat. Montenegro és Szerbia kénytelenek lettek volna a keresztyéneknek segítségére sietni. Megengedem, hogy nekünk sikerült volna a magunk lakosait a részvéttől visszatartani, de annyi bizonyos, hogy akkor azon hadainknak, melyek ma Boszniában állanak, igen nagy részét saját határainkon kellett volna felállítani. Mégpedig minden gyakorlati haszon nélkül. Mert kérdem: Bulgária ily viszonyok között belenyugodott volna-e határainak megszorításába ? És az orosz kormánytól ekkor a keresztyén népek sorsa nagyobb válságban lévén mint valaha, lehetett volna-e követelni, hogy hadait ennyi áldozat után kivonja a Balkán félszigetről s hogy egymaga tartsa meg oly szerződés feltételeit, melyet rajta kívül senki sem teljesít? De ettől eltekintve miképen fejlődtek volna a dolgok ? A portának még ezen év lefolyta előtt végre kellett volna hajtania a berlini béke pontjait Szerbiával és Montenegróval szemben. Ekkor—ha nem előbb,—valószínűleg hasonló esemény alkalmából, milyen Mehemet Ali meggyilkoltatása volt, vagy talán épen magának e ténynek alkalmával, — kiderülvén, — a mi, ha mi Boszniát meg nem szálljuk, okvetlenül kiderül, hogy t. i. a porta teljességgel nem képes a szerződés föltételeit keresztül vinni, — ekkor, mondom, beleesett volna a szikra a puskaporos hordóba — és az egész keleti kérdés, teljes kiterjedésében újra fellobban. Akkor Európa három évi vérontás után épen azon ponton áll mint három évvel ezelőtt, csakhogy már ekkor nem az lett volna a kérdés, hogy Boszniát, hanem az, hogy a Bosporust bírja-e megtartani Törökország ? Így állott volna a dolog, ha mi nem foglaljuk el Boszniát, Törökországra és az európai békére nézve. Hát mi reánk nézve hogy állott volna? úgy, hogy akkor, midőn minden velünk ellenséges elem Boszniában egyesül s magát ott megfészkelte, nekünk európai megbízás nélkül, az európai béke fentartása nélkül, talán épen egy európai háború kezdetén — hacsak a történetünkben nem ismeretlen „Késő!“ közbe nem vág — ki kellett volna küzdenünk Boszniát és Herczegovinát azoktól, akik azt előttünk elfoglalták volna. Hogy ezen feladat — ha egyáltalában meg volt oldható — nem került volna-e tízszerte annyi vérbe és pénzbe, mint amennyibe az occupatio került, ennek megítélését azokra kell bíznom, kik az eddigi hozott áldozatokat — joggal — súlyosaknak találják. És hol lett volna a mozgalomnak forrása ? Ugyanott, ahol évekkel ezelőtt — Boszniában és Herczegovinában. Már most lehet egy miniszterről több-kevesebb szigorral ítélni; meglehet neki pl. bocsátani, ha oly veszedelmet, mely váratlan oldalról lepi meg, előre nem látott. De amit soha és semmiképen nem lehetne megbocsátani, az volna, hogy ha a veszélyt épen azon oldalról nem látta volna előre, ahonnan az már egyszer bekövetkezett. Az ilyen miniszter hasonló volna egy hajóskapitányhoz, aki, miután a hajójába szivárgott vizet nagy nehezen kiszivattyúzta, elfelejtené bedugni azt a lyukat, amelyen a víz benyomult. Merem mondani uraim, hogy nincs kormány, amely ezt az eljárást követhette volna. És ha lett volna oly miniszter, aki, hogy a döntő lépéssel járó felelősséget magától e hárítsa, a mandátumot vagy el nem fogadta, vagy annak végrehajtását elodázta volna, akkor a delegáció talán felmentheti, de a történet kénytelen lett volna elítélni. Akár gyávaság kellett hozzá, akár vakmerőség, én bennem mind a kettő hiányzott. Hogy kevesebb hang szólalt volna-e föl ez esetben személyem és politikám ellen, azt nem tudom. De tudom, hogy mindenesetre egy hanggal több szólalt volna fel a miniszter ellen, s ez lelkiismeretem szava lett volna. Akkor a bűnös öntudatával kellett volna hallgatnom a kormány politikája ellen szórt vádakat, míg ma megvan az öntudatom, hogy nem áldoztam fel népszerűségemnek az állam érdekeit, de igenis az állam érdekeiért áldozatul hoztam népszerűségemet. Úgy hiszem, bebizonyítottam, hogy az occupatiót, ha a monarchia életérdekeit kockáztatni s még nagyobb vér- és pénzbeli áldozatoknak kitenni nem akartuk, elkerülni nem lehetett. Áttérhetek most a harmadik kérdésre: hogy ha az occupátia kikerülhetetlen volt, nem volt-e lehetséges, azt kedvezőbb politikai feltételek közt, előbb vagy utóbb vinni keresztül? A válasz erre egyszerű. A válasz igy szólt: Herbert báró Andrássy grófnak. TÁRCZA. A fővárosból. — Gőzfürdők. — Szeretném e czikket statistikai kimutatással kezdeni, megmondván, hogy a fővárosi lakosságnak hány perczentje tartozik a rendes gőzfürdőzők közé. Sajnos, hogy Körösi nem terjeszti ki figyelmét e pontra, így nincs adatunk sem erre, sem azon szintén fontos jelenség megállapítására, miképen oszlik el a számarány a rácz- és császárfürdők közt. Minden tudományos alap hiányában csak egyáltalán állítjuk, hogy a fővárosi lakosság egy tetemes része tartozik a rendes gőzfürdőzők közé s tett észleleteink szerint a nagyobb perczent a ráczfürdőre esik. „Rendes“ gőzfürdőző — miféle distinctio ez? Nagyon is találó, mert ha gőzfürdőkről szólok, az emberiségnek csakis azon részével törődhetem, melynek a gőzfürdő valódi életszükséglete, szokása. Aki csak béke-korba, történetesen szól be azon alvilági csarnokokba, hol félhomályos derengő ködben dantei , okolbeli alakok vezeklési műveleteket látszanak véghezvinni, az nem méltó arra, hogy megörökítsük. Ő is fürdik, őt is megdörzsönik, ő is végigfutja a hideg és langyos különböző stádiumait, de élvezet és öntudat nélkül. Fürdik, hogy fürödjék, de nem fürdik, hogy jóafürödjék. Nem specialitás, tehát nem érdekelhet. A rendes gőzfürdőző — ez egészen más. Ha egy hetet eltölt anélkül, hogy a Johann izmos karjai meggyúrják és dagaszszák, valaminek híját érzi; maga se tudja mit, általános bágyadtságot, meghatározhatatlan rosszullétet s alig várja a következő reggelt, mikor a nagy medencze hullámaiban vallásos mosakodásait úgy végzi, mint az indul a Gangesben. Vallásos mosakodásai — az ám — mert neki a gőzfürdő hitvallásához tartozik. Ha meg akarod ismerni, kicsoda rendes gőzifürdőző, kicsoda meg csak afféle közönbös, csalhatatlan recipét ajánlok. Proponáld neki, hogy menjen veled a pesti Diana-fürdő gőzébe. A nemszakember elmegy ebbe a gőzfürdő-paródiába, hol a medenczét egy kád helyettesíti, változatos zuhanyokat néhány kezdetleges douche, s egy szűk, keskeny gőzös kamra hiába iparkodik testedet transpiratióba hozni. Holott a szakember! Ő a szakember fejének minden hajaszála éggé mered ily kívánságra. Ilyet követelni ! Van-e fogalmad arról, micsoda a valódi gőzfürdő, hogy csak elő is állj ily ajánlattal. Pestnek lehet akadémiája, operája, sugárútja, — mindene — de gőzfürdője csak Budának van. Még pedig kettő — két végiben. Egyik senn, a másik fenn. S a gőzfürdőzők e két hely szerint két iskolára szakadnak, melyek egymással elvi ellentétben lévén, nem trafigálnak. A császárfürdő hívei nem mennek a ráczfürdőbe s ezek nem látogatják meg amazt. Békésen állnak a két fürdő omnibuszai egymás mellett a király-utcza sarkán és kocsisaik barátságos egyetértésben verekednek néha össze, de midőn az egy asfalton haladó két kocsi a budai hídfőt eléri — szétválik utjuk. Egyik a régi Kelenföld, másik Aquincum felé halad a hévízhez. Érdekelt a két iskola ellentétes vitás pontjaikat a következőkben tudtam összegezni. Büszkén vallja magáról a ráczfürdő, hogy minden modern kényelmi igénynek megfelel, holott a császárfürdő ócska. Gúnyosan mosolyog erre az utóbbi. Nem tagadhatja, hogy berendezése több tekintetben elmaradt az újkori kultúra mögött, de dolgozik-e a ráczfürdő oly anyaggal mint ő ? Melegített a ráczvárosban, természetes héviz a Rózsahegy alatt. Tessék az én hűtőszereimet, végtelen sorát azon zuhanyoknak tekintetbe venni, mond a rácz-fürdő, melyek elölről, hátulról, felülről, alulról, mint vékony vagy vastag sugár, lassú eső vagy zápor, kellemesen ingerelve a petyhüdt bőrt vagy csípősen metszve, valódi mulatsággá teszik a hütkőzést. Igaz, — felel a császár-fürdő— te gazdagabb vagy hűlő zuhanyokban, de van-e akkora s oly kényelmes medenczéd, mint az én nagy bassinom? Eh! (ismét a rácz-fürdő felesel) mit nekem az oly fürdő, ahol még meg sem lehet nyilatkozni, melynek izzasztója oly korlátolt, míg én két gőzkamrán kívül még külön „száraz gőzzel“ is szolgálok egy harmadik helyiségben. Nem lehet tagadni, hogy a rácz-fürdő több előnyt sorolhat fel maga mellett. Közelebb esik Pesthez, külön női gőzfürdője van, mindemellett nem képes a császár-fürdő régi contingensét elcsábítani. Ez azt tartja, hogy a természetes hévízért lemondanak egy kis kényelemről s vitatják, hogy a császár-fürdő nagy mednezéjének csarnokában jobban át lehet izzadni, mint amott a nagyobb számú kamarákban. Nem merjük e kényes vitát eldönteni. Tárgyilagos álláspontunkat ne hagyjuk el. Tisztelet annak, becsület ennek. Gőzfürdeni két okból lehet : egészségiből, mikor egyenest orvosi rendeletből jársz be bizonyos számú fürdőket, vagy előszeretetből a fürdőnek e specialitása iránt. Van ember, ki a gőzfürdőt universális gyógyszernek tekinti. Ismertem olyat, ki gőzfürdőket használt gyomorhurut ellen. Orvosa Marieubadba küldte, de ő már nem bízik a doktori tudományban. Megteszi a császárfürdő is. Nem gyógyult meg, de hite rendületlen maradt. Az előszeretet e fürdés iránt érthető. Nincs unalmasabb időtöltés az egyedül való fürdésnél. Vetekedik az egyedül étkezéssel. Társas ebédek és társas fürdők : nyáron az uszoda, télen a gőzfürdő mennyivel mulattatóbb. Három-négy tagból álló társaság kitűz egy tour fixet. Hetenkint ekkor vagy akkor légyott és nagy reunio a császárfürdői medencében. Programm : reggeli 7 órakor találkozás, havonkint egyszer megelőzőleg hajnyírás, félóra a nagy hasamban, negyedóra a gőzben, félóra leütkőzés, aztán meg tyúkszemtelenítés, végül fürdő után villásreggeli. A valódi gőzfürdőző lassan kint rendszert dolgoz ki magának, miképen használja az izzasztókat vagy hűtőket, kivált milyen sorrendben. Egyik tiz perczet tölt a nagy medenczében, onnan a gőzbe meg s aztán visszatér ismét a bassinba, hol megint vagy egy negyedóráig áztatja tagjait s ekkor érzi magát arra praeperáltnak, hogy a dörzsölő vasmarkáinak alávetvén magát, obuigát tojásozással végezze a fürdés első stádiumát. Alaposan helyteleníti ez eljárást egy másik tapasztalt fürdővendég, aki főleg ujonczoknak szenvedélyes tanácsadója. Szerinte nem szabad a gőzből visszatérni, a rideg, meleg és langyos hőfokok rendszernélküli, össze-vissza használata kártékony az idegekre, nagyon felajzza, túlságosan nervózussá tesz. Egyik a másik után visszatérés nélkül az előbbi stádiumba, ez az ő rendszere. — Ne hallgasson egyikre sem világosított föl egy régi törzsvendég. A gőzfürdő használatában nincs rendszer. Sem az össze-vissza, sem az egymásután. Tudja mi egy ily fürdő ? Kert, különböző virágokkal. Mindenki azt tépi le, amelyik neki legjobban tetszik. Tanulmányozza természetét s használja azt, mi önnek való. Vérmesnek mit ajánljam az izzasztót ? Őkütközzék. A csúzok kevesebbet fürödjék, többet transpiráljon. Kinek gyönge lábon áll az üstöke, hagyja békével a felső zuhanyokat, mert a rácsapó víz kárt tesz a hajgyökerekben, holott én (s kopasz fejére mutatott) már veszély nélkül állhatok akármilyen csatorna alá. És sietett egy douchehoz, melynek hideg sugarát rendkívüli deliciával csorgatta végig hátgerinczén. Bámulva nézte e rettentő bátorságot egy újonc, akit apja sehogysem tudott rávenni, hogy a hidegek alá álljon. Ő majd langyossal is lehűl. — De hisz párolog a homlokod! „Dehogy apám!“ — Béla! meghalsz ám! Ejnye beli gyáva vagy! A fia meg akar szökni s mig atyja egy csurgónak emölvényei alatt fagyoskodik — iparkodik kisuhanni. De a fürdőszolga megtapogatja homlokát — mely csupa meleg — s visszaküldi. Lett aztán hadd el hadd. Apja megkapja, a fiú tiltakozik, ellenáll, hiába erős, a nemző és a rekrata csakhamar ott didereg egy zuhany metsző esetében. Fogvaczogva kapálózik, míg végre apja elereszti. Hatott a műtét. Felfrissülve szalad fel-alá a kamrában, bátorsága megjött, látja, hogy egy kis hideg víz nem a világ s másodszor már maga próbálja sorra a douche-okat, melyik hatalmasabb. Egy Caesar nem lépdelhet önérzetesebben, mint ő a hős próbatét után. S legközelebb már ő adott leczkéket egy vidékinek, aki a terrariummal ismeretlen bátortalanságával lép e hideg-meleg langyos tömkelegbe , nem tudja hol kezdje. Vidéki embernek — ha többször rándul fel Pestre — különben első teendője szokott a gőzfürdő lenni s nagyon megörül rajta, ha a borbély ráismer. — Nagysága megint Pesten van? Amért megtisztelte s emlékezetében tartotta, rendesen busásan megborravalózza az ügyes borbélyt. A gőzfürdő társas fürdő. Ismeretségek könnyen köttetnek. Itt nincs rangkülönbség. Minden ember egyforma. Azt mondják: ruha teszi az embert. Nos tehát a gőzfürdői ruházat egyszerűségében még a fügefalevél divatkorát éli. Nincs is különbség ember és ember között. S azért megy oly könnyen az ismerkedés. Ha nem demokratikusok hajlamaid, felülhetsz. Egy nagyon elegáns gőzfürdőző, kinek neve előtt „b.“ vagy „gr.“-t sejteted, kivel a hosszú utat a nagymedenczétől az utolsó hűtőig azon meggyőződésben tetted meg, hogy most igen előkelő connexiót szereztél , mint tisztavizű pinczér állhat előtted, mikor vele kiment a hajón ismét találkozol. Föltéve, hogy egyáltalján ráismersz. Volt egy ilyen gőzfürdői ismerősöm. Belső barátság fejlődött ki köztünk a vízben. Mikor meg a szárazon találkozunk, csodálkozva néztünk egymásra. „Hm !“ ezt az arczot valahol már láttam, de nem tudom hol!“ gondoltuk a magunkban. S ez természetes is. Ráismernél-e a belvederi Apollóra, ha téli kabátba burkolva találkoznál vele a korona-kávéház előtt ? ARGUS. -------I ■■■ I ---------