Ellenőr, 1880. június (12. évfolyam, 255-305. szám)
1880-06-17 / 283. szám
olók jövőre is tartózkodni fognak minden zavargástól, nem veszik be a magyar munkások közé külföldről beszakadt izgágák tanácsait, a hatóság ezután sem foglalhat el más állást. Ez a sokat rágalmazott kormányrendszer tiszteletben tartja a szabadságot azon határig, hol már a társadalmi és állami közérdek kezdődik. Addig a határig szabad elmenni. De tovább nem. Hisszük, hogy a striktolók jövőre is tiszteletben fogják tartani ezt a határt, melyen innét mozgásuk szabad, azon túl azonban a rend ledönthetlen korlátjaiba ütköznek. Leginkább hiszszük pedig azt, hogy a munkaszünet már a legközelebbi napokban véget ér. Véget ér békés után s a munkások javára, kik ismét meg fogják bizonyítani, hogy a magyar munkás nem rendbontó, nem forradalmár, nem ellensége az állami és társadalmi rendnek, hanem oly hasznos polgára az országnak, mint bárki más. Az asztalos segédek strikeja. Nemcsak Angliának, Francziaországnak vannak strikejai. Vannak nekünk is. Mutatja, hogy iparos állam kezdünk lenni. Az asztalos segédek egy héttel ezelőtt megszüntették a munkát. A munkaszünet még most is tart. Az asztalosműhelyek egy része még szünetel. Egy csomó ember van még tétlenül és kenyér nélkül. Harcz áll fenn a munkaadók és munkás kezek közt. Ez a tünet meglehetősen új nálunk , míg a fejlett iparú államokban felettébb gyakori. És azért nem kelthet aggodalmat. Minél inkább előrehaladunk az ipar útján, annál sűrűbben fogunk találkozni vele. Sőt a strikeok, bizonyos tekintetben, az ipar fejlődésének jelenségét képezik. Rendszerint nem azt jelentik, hogy az illető iparágat válság sújtotta. Ez esetben nem támad strike. A munkások tudják, hogy többen vannak, mintsem nagy részük nélkülözhetően nem lenne. Tudják, hogy a munkaadók, a válság miatt, nem emelhetik fel a munkabért. Az megtörténik, hogy a munkások egy része elfordul azon hálátlan iparágtól, mely nem képes fentartani embereit. De az ritkább, hogy a strike azért támadt, mert az illető iparág elhanyatlott. A munkások rendszerint azért szüntetik meg a munkát, mert reményük van, hogy az alacsony munkabér felemelését, kedvező viszonyok közt, kierőszakolhatják. Évekkel ezelőtt, a nagy gazdasági válságok után, a munkaadók leszállították a munkabért. Az asztalos-segédek ekkor nem strikeoltak. Miért? Mert munkaszünetelésüknek nem leendett sikere. A főváros rohamos fejlődésében szünet támadt. Az építkezések ritkábbakká lettek. Mindenki iparkodott igényeit leszállítani. Ekkor kevés megrendelés, kevés munka volt. Az asztalossegédek tehát a kisebb munkabérbe is kénytelenek voltak belenyugodni. Újabban a helyzet változott. Budapest ismét gyorsan emelkedik. Az építkezés, vállalkozási kedv nagyobb mérvű. A munkabér azonban maradt a régi. Nem bocsátkozunk annak fejtegetésébe, várjon ez a munkabér valóban oly alacsony-e, hogy mellette az asztalossegédek nem élhetnek meg. Nem vitatjuk azt sem, hogy már valóban elérkezett-e azon kedvező lendület, mely a munkabér emelését szükségkép maga után vonja. Elég az hozzá, azt hiszik, hogy a munkabér felemelését a jelenlegi kedvezőbb viszonyok közt keresztül vihetik. Ehhez joguk van, ha különben tartózkodnak a rendzavarástól, s erőszakosságtól. És tartózkodnak, mi becsületükre válik. A munkabér magassága alku tárgyát képezi a munkaadó és munkás közt. A munkaadónak joga van megszabni a bért, a munkásnak pedig megtagadni a munkát, ha azt hiszi, hogy e bérrel munkája nincs megfizetve. Így tesz a termelő és vevő is. Nem azt eszi, hogy gabonájáért magasabb árt is megkaphat, nem adja olcsón. Vár, míg az árak emelkednek. Ha csakugyan bekövetkezik az áremelkedés, czélját éri , különben vesztes marad. A budapesti asztalossegédek, úgy látszik, elérik czéljukat. A legelső cégek máris elfogadták a munkások feltételeit. Gregersen, Weisz, Nelesny, Baráth, Schumann, Strohoffer, Buchler, stb. műhelyeiben ismét serényen folyik a munka. A hétszáz asztalossegéd közül körülbelü négyszáz, kedvezőbb feltételek mellett, már munkába állt. Ha még Neuschloss és Thék Endre, ez a két jelentékeny cég is elfogadja az asztalos segédek feltételeit, a strike megszűntnek lesz tekinthető. A többi műhely kénytelen lesz követni példájukat. A munkaszünetnek ilyetén eredménye tehát azt mutatja, hogy az asztalosipar, s átalában a gazdasági viszonyok emelkedtek , mert kedvezőtlen viszonyok mellett, az említett cégek nem egyezhettek volna bele a munkabér felemelésébe. Az asztalossegédek munkaszünetét tehát e szempontból tekintve, az egyátalán nem tartható kóros, aggasztó állapotnak, habár örvendetesnek sem. Mert minden ily munkabér-emelés természetesen odatereli a munkaadókat, hogy gépek és tökéletesített, eszközök alkalmazása által lehetőleg nélkülözhessék a drágább munkát, amit végelemzésben a munkások keserűlnek meg. Egy örvendetes jelenséget mindazáltal nem szabad felednünk. A francziaországi és németországi strikeok rendszerint politikai színezetűek. A socialismus vagy internationale keze csaknem mindig benne van a játékban. A rendzavarások is csak ritkán maradnak el. A Francziaországban legújabban szinre került tömeges munkamegszüntetések szintén nem folyhattak le zajos jelenetek és a hatóságokkal való összetűzések nélkül. A csendőröknek ismét bele kellett avatkozniok. A budapesti asztalossegédek egy hét előtt megszüntették a munkát, nagyrészük már el is foglalta helyét a műhelyben , de rendzavarás egyetlen egy sem történt. Átalában becsületükre válik a magyar munkásoknak, hogy józanok, rendszeretők, a kihágásoktól óvakodnak, nem politizálnak, nem csinálnak közös ügyet a külföldi socialistákkal és internationalistákkal. Ha bajuk van munkaadóikkal, conflictusukat békés úton intézik el. Küzdelmük nem lépi túl a munka és tőke közti nemzetgazdasági harc körét. Ily körülmények közt helyeseljük, hogy a hatóság nem avatkozott az asztalosok dolgába, hanem csak figyelő állást foglalt el, minden perczben készen lévén rugatalmazni a rendet és közbiztosságot. Ha a strike még tovább tart s a strike Magyar biztosító társaságok Ausztriában Köztudomású, hogy egy magyar biztositó társulat (a magyar-franczia) engedélyért folyamodott az osztrák pénzügyminisztériumhoz, hogy részvényeit a bécsi börzén cotkrozhassa s hogy általában fióktelepeket állíthasson s működhessék Ausztriában. Ez engedélyt — a mint Kemény K. miniszternek Teleszky István interpellációjára a szabadelvű párt clubjában adott válaszából már kitűnt, de újabban a bécsi lapok által is jeleztetik — a pénzügyminisztérium megtagadni készül. S ha csakugyan megtagadja, meg fogja tagadni egyszersmind a vám- és kereskedelmi szerződés ellenére, melynek 20-ik czikke határozottan kizárja azon esetleges eljárás jogosultságát. Maguk a bécsi lapok is belátják ezt s a „Neue freie Presse“ mai száma nyiltan kijelenti, hogy ha a magyar-franczia biztosító társaságnak a biztosítások fölvétele Ausztriában megtiltatnék, ez bizonyára confliktust idézne elő a két államfél közt, melynél az igazság nem Ausztria részén volna. A vám- és kereskedelmi szerződés 20-ik czikke oly világos, hogy azt félreérteni alig lehet. Kimondja azt az elvet, hogy a birodalom egyik felének területén alakult részvénytársulat, biztosító intézet stb. üzleti tevékenységét — minden engedély nélkül is kiterjesztheti a monarchia másik felére. Csakis a végrehajtási törvényben előírt feltételek teljesítendőek, de ezek szóval sem említik az engedély kieszközlésének szükségét. Hogy ez volt a törvényhozó factorok tendentiája, mikor meghozták a 20 ik czikket és a végrehajtási törvényt, bizonyítja az osztrák kormány indokoló jelentése és a Reichsrathnak benyújtott bizottsági jelentés. A kormány jelentéséből csak a következő jellemző sorokat emeljük ki. A 20-ik czikk jelenlegi szövegezése elvben abban különbözik az előbbitől, hogy az egyik ország területén törvényszerűleg fölállított intézetek arra, hogy a másik ország területén működhessenek, nem kötvék mint eddig az esetről-esetre kieszközlendő kormányengedélyhez, hanem már maga a törvény, tudniillik a vám- és kereskedelmi szövetség 20-ik czikke mondja ezt ki s engedélyezi számukra kölcsönösen. Még behatóbban és határozottabban nyilatkozik a kiegyezési bizottság, mely a 20-ik czikkről többek közt ezt mondja: Az újonnan kötendő szövetség 20-ik czikkében az összes részvénytársulatok, biztosító intézetek stb. koldusuak engedélyezése elv nem kimondatik, úgy hogy ezek a társaságok üzletüknek a másik területre való kiterjesztésére s fióktelepek alakítására semmiféle különös engedélyt nem igényelnek. Azok, akik az ily engedély szükségét vitatják, rendesen a végrehajtási törvény 8-ik §-ra hivatkoznak, mely tudvalevőleg kimondja, hogy az egyik ország ama biztosító társaságai, melyek tevékenységüket a másik területre akarják kiterjeszteni, a kereskedelmi lajstromba való bejegyzésük előtt kötelesek megfelelelni mindazon követelményeknek, melyeket az ottani törvények a hazai társaságokra nézve az üzlet föltételéül kiszabnak. De hogy e határozattal épen nem akarták a 20-dik czikket megdönteni, s magyar társulatoknak Ausztriában való működésük föltételéül az engedély kinyerését fölállítani, bizonyítja ismét a fönt említett bizottság jelentésének a következő része: A 8. §-ra külön magyar viszonyok szolgáltattak okot........... §. szerint mindazon osztrák társaságok, melyek ezentúl tevékenységüket Magyarországra (vagy megfordítva) ki akarják terjeszteni, kötelesek a hazai társulatokat kötelező szabványoknak alávetni magukat. Ez természetesen kivételt involvál a vám- és kereskedelmi szövetség 21-ik czikkében kimondott elv alól. A törvényhozás jelen állásában ez által csak az osztrák társulatok érintetnek Magyarországon, mert nálunk nincsenek különös szabványok a biztositó társaságokra nézve s igy a magyar társulatok itt csakis hazai joguk alapján kezdhetik tevékenységüket. A törvény szelleme világos és megdönthetően. S azért igazat mond a bécsi lap, midőn azt állítja, hogy jelen esetben alig volna igazolható, ha minden ok nélkül viszály provokáltatnék oly esetben, melyben Ausztria állása tarthatatlan, mert a tiszta igazság Magyarország oldalán küzd. S és azért, reméljük, a bécsi kormány kétszer is meg fogja gondolni a dolgot, mielőtt oly precedenst alkotna, melyet talán több oka volna kerülni, mint akár nekünk. Rabéi műhelyében dolgozó segéd pénzét ellopták és a tettes szintén bekisértetett, elhallgatni látják jónak. E bizottság a munkaadó és segédjei között fennállott barátságos viszonyt felforgatja s meggátolni törekszik, hogy az önként helyreállhasson, mit igazol azon körülmény is, hogy sok munkás szívesen megelégszik az eddigi fizetésével, csak az iránt könyörögnek a munkaadókhoz, hogy önmaguk igazolására a 25 ös bizottság által kívánt nyilatkozatot írják alá s ekként mintegy erkölcsi vívmányt akar a 25-ös bizottság a jó viszony helyreállásának akadályozásával kimutatni s ott hol lehet, a munkabért felerőszakolni. Néhány munkaadó ugyan már megígérte az előszabott feltételek teljesítését, amelyek tudvalevőleg nemcsak a mi viszonyaink között hallatlanok, de Bécsben, Párisban, Londonban sincsenek behozva, de a 25-ös bizottság a nyiltan adott szót sem fogadta el s kívánja, hogy a bizottság irányában írásban kötelezze magát a munkaadó, kik ily körülmények között zavarba kezdenek jönni, váljon a törvény-e az úr, mely a munkabért szabad egyezkedés tárgyává teszi, vagy a 25-ös bizottság, mely minden törvényes alap nélkül testületi, mondhatni hatósági működést visz ? Sajnálattal említették fel a szólók, hogy némely hírlap a mozgalom vezetőit nagy emberekké iparkodik felfújni, lerajzolja arczképeiket, pontos bulletineket ir arról, hogy hol járnak, mit esznek s mit olvasnak, holott csak annyit tettek társaik érdekében, hogy bennük elérhetlen vágyakat gerjesztettek s ezt is csak néhány ideszaladt külföldi socialista és communista szóvivőjeként cselekszik. E vezérek a műhelyben ajtóbéléseket és kereteket készíttettek s hetenként 4—5 frtot bírtak keresni, holott egy jó munkás ily munkában ugyanannyi idő alatt 12—18 frtot is keres. A választmány, — tekintve azon körülményt, hogy a jó és szorgalmas munkások az eddigi épen nem kedvező viszonyok között is megkeresték a hetenkinti 10—12, sőt 16—18 frtot, tekintve, hogy a gyenge vagy csak imént felszabadult fiatal emberek, kikre nézve a továbbképzés sokkal fontosabb a nagy keresetnél s igy maguk is megelégednek a 9 írtnál kisebb keresettel, s kimondja, hogy ragaszkodni kíván a törvény azon rendelkezéséhez, mely szerint a munkaadó s munkás közti szerződési viszony a szabad egyezkedés tárgya, a törvénytelenül diktálni akaró 25 ös bizottságot pedig nem létezőnek tekinti s szükség esetén egyes tagok érdekében az iparhatóságok és a rendőrség oltalmát igénybe venni fogja. Az előző ülésből kiküldött bizottság jelentésében constatálja, hogy nem áll, ami a hírlapokban közöltetett, hogy 30 s néhány munkaadó írta alá a segédeik feltételeit, mert sokan a megemlítettek közül nem írták alá a segédek föltételeit ; akik alá is írták, csak a kényszerhelyzetnek engedtek. Továbbá, hogy a Körner-féle gyár kivételével, hol a föltételek eddig is teljesittettek és Gregersen kivételével, ki a 9 frt hetikért nem mint minimumot ígérte, a darabszámosok 12 frt contopénzét pedig nem is említette levelében, az aláírók igen jelentéktelen üzleteket képviselnek. A jelentéstétel után a választmány a napirendre tért s több kisebb jelentőségű ügy elintézése után ülését berekesztette. * A miniszterelnöknek Herman Ottóhoz intézett nyilatkozatát, — amelyet Herman képviselő a bizottsággal közlött — a munkások nagy örömmel fogadták, és ez örvendetes eseményt fog képezni náluk mindaddig, míg csak a munkaadókkal egytőlegyig a kölcsönös megállapodás létre nem jön. A mai nap 307 munkás 185 frt 60 kvnyi segélyben részesült. Eszékről, Szegzárdról, Kolozsvárról és Bécsből összesen 30 frt 50 kr érkezett. Végre Neuschloss fiai elfogadta a pontozatokat és holnap 40 ember munkába áll, a munkaadókkal folytatott alkudozásokat a bizottság személyesen vezeti és most már kilátás van arra nézve, hogy 7 e alatt befejezve...... H munkaszünetelés. — Késő este még segély érkezett az állami vasutak gépgyára munkásaitól 90 frt 57 kr, és az osztrák államvasut összes műhelyei munkásaitól 56 frt 64 krajczár. Az asztalos segédek strikeja. Az asztalos segédek egy hétnél tovább tartó strikeja arra bírta ma a budapesti asztalos ipartársulatot, hogy ez ügyben választmányi ülést tartson. Az ülésen nagyrészt mesterek lévén jelen, a felszólalók természetesen éles vádat hangoztattak a strikeot vezető 25-ös bizottság ellen. Az ülés maga élénken megvilágítja a munkaadók és munkások közt fönnálló visszonyt, miért is lehető terjedelemben közöljük annak lefolyását. Az ülésen, melyet Csepreghy János nyitott meg, a választmányi tagok, tekintettel a strike ügyben kilátásba helyezett tárgyalásra, teljes számban jelentek meg. Az elnök elsősorban az asztalossegédek munkaszünetelését hozza szóba, Madari Gábor s még számos választmányi tag kikelt a strikkolók 25-ös bizottságának kétszínű eljárása ellen s fennállásának jogosulatlanságát törvénynyel bizonyítják. E bizottság, mondák, a rend és törvény tiszteletének színlelésével, sőt humánus cselekedetek fitogtatásával a nagyközönséget félrevezetni, részvétet kelteni, a strikkolókat mártyroknak feltüntetni igyekszik , holott a munkaadók ellen titokban a legtörvénytelenebb izgatást és terrorizálást gyakorolja, a dologban levő segédeket — mint ez Póka műhelyében is történt — megvereti, azt azonban, hogy a verekedők befogattak; valamint, hogy a Sok nagy szellemnek sorsa az, hogy kora nem ismeri föl, s hálátlansággal fizeti fáradozását. Camoëns sorsa azonban rendkívül tragikus volt, s keservének átható mélye sok örökszép költeményéből zokog elénk. Luiz de Camoëns. Háromszáz éve már, hogy egyike az emberek legnemesbjének elköltözött a földről, Portugália ma jóvá akarja tenni hibáját, melyet az ellen követett el, kinek dicsősége elterjedt az egész világon. Henrik a tengerész volt az első, ki fölfedezte amaz utat, melyen Portugál kicsisége daczára világi jelentőségűvé emelkedhetik. Bartholomeus Diaz (1486) Vasco de Gama (1477) Cabrai, ki 1500-ban Braziliát felfedezte és Albuquerque azon férfiak nevei, kik Portugallia nagyságának alapkövét letevék. Camoëns hazafias lelkesedésének ifjú éveiben fájdalommal látta hazája rohamos sülyedését s vérmes reményei daczára meg kelle érnie, hogy hazája elveszítse önállóságát ; azon nap, melyen spanyol katonák portugál földre léptek, utolsó volt életében. Ő küzdött hazájáért utolsó lehelletéig, de többet is tett : megénekelte s megörökítette nevét azon hősöknek, halhatatlan dalban, kiket, é s tetteiket a világ már régen elfeledett volna Ő volt az egyetlen, ki Lusiádájával fényes helyet szerzett hazája irodalmának a világirodalomban, s költeményében egyedül tükrözte vissza hűen nemzete lelkületét. Kora senkinek nem tartozott nagyobb hálával, mint neki, s ezt le is rótta, amennyiben meghagyta halni éhen. Ha valaki átélhette a világ hálátlanságát, a földi szenvedéseket, az Camoëns volt. Az az elismerés, melylyel élte utolsó éveiben neki a külföld adózott, mely Tassot arra indítá, hogy sonettet intézzen hozzája, azt teljesen megtagadta tőle hazája. Ősnemes, de elszegényedett családból származva, 1524-ben született Luiz Camoëns, s szüleinek körülményeihez megfelelő nevelést kapott. Költői hajlama már korán jelentkezett, s bár egyetemi éveit Coimbrában szorgalmas tanulással tölte, a költemények írásától magát nem tartóztatható. Azon időben írta drámai költeményét „Auto“, melyet, bár csak latin darabok voltak szokásban, ünnepélyes alkalmakkor adtak elő. A classicusok tanulmányozása, a görögök, rómaiak és olaszok hitregéi legnagyobb mértékben bilincselték magukhoz, s némelyik költemény a szétpattanásig duzzad a tudósságtól. Miután tanulmányait bevégezte, szülővárosába, Lissabonba ment, hol bejutott az udvarhoz is, minthogy ott tudománya és költészetéért szívesen látták. Mert mint Angliában, Erzsébet alatt, úgy a Portugal udvarnál is nagy gyönyörrel kultiválták a classicus irodalmat, annyival is inkább, mivel itt volt még valami maradéka a Troubadouroknak , s egy fiatal, külseje által is ajánlatos költő, különösen mivel a költészettel nagyobbára a nők foglalkoztak, természetes, hogy szívesen látott vala. Ez a boldog korszak azonban sokáig nem tartott; Camoëns szerelmes lett a királyné egyik udvarhölgyébe, Katharina de Attayde-be s ez, bár álnév alatt énekelte meg, kitudódott s alkalmas eszközül szolgált irigyeinek arra, hogy őt kitúrják. Kiutasiták Lissabonból, mire Santarembe ment, remélve, hogy barátai segítségével vissza fogja vonatni a kiutasitási parancsot. Ellenségei azonban hatalmasbak valának s minthogy a nép szavát az udvar ízlése nyűgözte, költő hírneve is tűnt ; ilyen körülmények közt nem remélhette, hogy államhivatalba jut, elment tehát a háborúba. Alkalom akadt csakhamar s 1547-ben Marokkóba utazott, telve lelkesedéssel hősi tetteket végrehajtani. Ebben is csalódott s midőn Centa mellett atyja oldalán harczolva egy golyó egyik szemén megvakitá, 1549-ben visszatért Lissabonba, hol kegyelmet eszközöltek ki számára. Részvét helyett azonban gúny jön osztályrésze ; költészetét nem elismerés, de gyűlölet és irigység fogadta; ahelyett, hogy nyugalom és jólét várt volna rá, meggyőződött róla, hogy ellenei oly hatalmasak, s különösen Caminha a költő, ki mindig üldözte gúnydalaival, hogy egyáltalán nem remélhet semmit. A szerencsétlen szerelem kétségbeesése, helyzetének reménytelensége s kedélyének regényes hajlama, barátaival együtt néhány csíny elkövetelésébe keverte, miért szabadságát veszíte el. Majdnem egy évig kell e börtönben szenvednie, honnan csak azon föltétel alatt bocsáták el, hogy Indiába utazik. Scipio Africanus szavaival: „Hálátlan hazám, csontjaim ne legyenek a tiéid.“ — 1553 ban elhagyta szülötte földét. A szerencse kedvezni látszott, mert a Lissabonból elindult négy hajó közül csak az övé ért Goa kikötőjébe, a többit a tenger elsülyeszté. A katonai expeditiók, melyekben résztvett, szintén nem lőnek végzetesek, mert míg társai közül nagyon sokan pusztultak el az éghajlat miatt, ő megmaradt életben. Indiában azonban mindent egészen máskép talált, mint ahogy elképzelte magának, különösen a közigazgatás végtelen sok kívánni valót hagyott maga után. Azt a szabad idejét, mely ormuszi expeditiója közben megmaradt, arra használta fel, hogy szatírát írt a keletindiai állapotokról, melyben a kormánynyal nem épen szőrmentében bánt. Lissaboni barátaihoz intézett azon kérését, hogy e költeményét ne hozzák nyilvánosságra, ezek oly híven teljesítették, hogy Goában visszatérése után már tudtak felőle, s a kormányzó által alkalmat nyújtottak neki arra, hogy Macaoban, Chinában, tovább gondolkozzék a közigazgatás feladatai felett, s kinevezték öt évre az elhunytak jószágainak kezelésére. Ez nem volt más, mint álcrázott száműzetés. Ez volt a legboldogabb idő, melyet a költő megélt, mert hivatalának lelkiismeretes vitele mellett tudott magának annyi időt szakítani, hogy már Lissabonban tervezett vagy talán már megkezdett nagy művén, a „Luziádok“-on dolgozhasson. Lakása felett állt egy barlang, ezt még ma is mutogatják, mint oly helyet, hol e költemény megszületett. De goai ellenségei itt sem hagytak neki békét. Macaoban való két évi tartózkodása után visszahívták a keletindiai kormány székhelyére, hogy felelősségre vonják állítólagos sikkasztások miatt, melyet irigyei fogtak rá. Oda utaztában hajója a Cambodia torkolatánál törést szenvedett, s Camoëns nem menthetett meg mást nagy hőskölteményének félig kész kéziratánál. Gonban a börtön s egy csomó leverő hir várt rá, többi közt hogy ifjúkori szerelmese meghalt. Nemsokára más alkirályság lépet a keletindiai ügyek élére, s barátainak sikerült őt szomorú helyzetéből megszabadítani, melyért a koldusszegény költő egy bankettel mutatta ki háláját. E furcsa banketten minden barátjának tányérjára egy-egy költeményt tett. E boldog napok azonban nem sokáig tartottak, mert hitelezői és ellenségei mindig tudtak oly eszközöket feltalálni, melyekkel megboszulhatták magukat, Camoëns szellemi fölénye miatt, mert megjegyzendő, hogy ellenségei közt legtöbb volt a fűzfapoéta. Mivel Indiában nem vergődhetett zöld ágra, Camoëns elhatározta, hogy visszatér Portugáliába , de mikor egy barátja lett a kormányzó, s neki fényes állást ígért, ismét Indiában maradt. A várakozás azonban hiába volt, s azért 1567-ben egy kínálkozó alkalmat arra használt, hogy Indiát elhagyja ; mivel azonban úti költsége nem volt, nagyon nyomorúságosan tengette életét. Mozambiqueban barátai egyszerre meghidegedtek irányában, s őt partra tették. Camoëns itt megnyerte egy embernek a kedvét, aki őt támogatta. Ily körülmények között várt az első kínálkozó alkalomra, hogy útját folytathassa, s e közben „Parnaso“ és a „Luziada“ költeményeken dolgozott. Barátai csak két év múlva szabadították meg elviselhetetlenné vált helyzetéből, s 1570. április 7-én ismét viszontlátszatta nazajai 17 évi távollét után. De mily megváltozva talált itt mindent, mily éles contrastot képezett a valóság a nagy idők fényével, melyet hőskölteményében oly szépen megénekelt! A Luziada két utolsó énekét hazájában írta, mit az is mutat, hogy ebben már szomorú csalódásának, az ország hanyatlása felett érzett kétségbeesésének ad kifejezést. Az önző papi uralom befolyása alatt minden szertezüllött, a pénzügyek állapota a lehető legszomorúbb volt, pestis és földrengés a népet megtizedelte, úgy hogy a költőt Portugallia nagysága csak fájdalommal töltötte el . Camoëns, a melegen érző hazafi borzalommal gondolt a jövőre, melynek okvetlenül be kell következni. Eléggé ismerte II. Fülöp spanyol király jellemét, jól tudta, hogy akármint alakuljanak is Portugállia viszonyai, akármint sikerüljön is Sebestyén királynak Afrikába indított romantikus és vakmerő vállalata, a spanyol király csak arra vár, mikor a hanyatló állam mint érett gyümölcs fog az ölébe hullani. De azért mindig bízott Sebestyénben, kinek hőskölteményét ajánlotta, kit folytonosan nagy tettekre ösztönzött. Többi honfitársaival együtt Camoëns, mikor hire jött, hogy Sebestyént Alcazar Kibiz mellett a mórok megverték, meg akarta a spanyolok invázióját akadályozni, fel akarta ébreszteni a nagy idők hősiességét. Mindhiába ! Anyagi helyzete sem javult; 1572-ben kinyomatták ugyan műveit, ez azonban mit sem jövedelmezett; a király annak az embernek, ki öszszes physicai erejét és költői szellemét honának szentelte, nyomorult 25 tallérnyi évi kegydíjat rendelt. Ha nem igaz is az, hogy ha hindu szolgája, Antoiie, éjjelenkint koldulni volt kénytelen, hogy Camoëns legalább tisztességesen ruházkodhassék, az a körülmény, hogy ez a „mese“ még most is tartja magát, elég szomorú bizonyságot tesz arról, hogy mily viszonyok közt kellett Portugállia legnagyobb költőjének utolsó napjait tölteni. Egyedül, elhagyatottan halt meg a szt. Anna-kórházban, s a szt. Anna-kolostor templomában temették el. Az is jellemző kortársaira nézve, hogy halála napját sem tudják biztosan, vagy 1579. vagy 1580. Csak 1595-ben látta el Gonzalo Contuido sírját emlékkővel, melyre e szavakat vésette. Itt nyugszik Luiz de Camoëns Minden idők költőjének fejedelme. Szegényen s szerencsétlenül élt, S így is halt meg MDLXXIX-ben. Az 1755-ki földrengés elpusztította a templomot; restaurására senki sem gondolt, úgy hogy ma még helyét sem tudják. A mű, melylyel Camoëns halhatatlan nevet szerzett magának, a következő czímet viseli: „Os Lusiader“, a Lusiadok, lusitániaiak, azaz a regeszerű Lususnak, a portugall nép ősatyjának maradékai. Lényegében a világ összes hőskölteményétől különbözik, mivel központját nem egyetlen egy hős képezi, hanem a portugall nép hőstetteit énekli meg, mindig egy határozott eseményt, a Kelet- Indiába vezető tengeri út fölfedezését, melyben Vasco de Gama szájába Portugáliának kitűnő történetét adja. Eltérve más költők elbeszéléseitől, ő tartózkodik minden regés hatásvadászattól, mert ettől mindig féltette a történeti igazságot. Ilyenkor, hogy mégis költői színezete legyen, a görög isteneket hívta segítségül, mire különben a „Santo officio“ censurájától sokszor kellett tartania, s azt kijátszania alkalmatos vola e segítség. De azért e költeményeket az emberi szellem legtökéletesebbjei közé kell sorolnunk, s a portugál nemzet gratulálhat magának ahoz, hogy olyan költője volt mint Camoëns, s dicsőségét annyira nagyszerű költemény örökíté meg, mint a Lusiáda. HÍREK. — Junius 16. — — Személyi hírek. Margó Tivadar, a tudományos egyetem rectora, Greguss Ágost bölcsészetkari dékán és Breznay hittudományi dékán ma reggel Prágába utaztak, hogy ott pénteken Rudolf trónörökösnek a tudori oklevelet átnyújtsák. — Széchenyi Ödön gróf szombaton utazik viszsza a török fővárosba. — Tormai Béla az állatgyógyintézet igazgatója Erdélybe utazik, hogy ott juh tenyész anyagot szerezzen be Felső-Magyarország hanyatló juhászata számára. — Schuszter Konstantin kassai püspök, Di Tecco báró Turinból, Di Peletta marquis Kortonzonéból, gróf Batthyány Lajos Polgárdiról, Ormós Zsigmond temesi főispán a fővárosba érkeztek. — Keleti Gusztáv a mintarajztanoda igazgatója külföldre utazott tanulmányozás végett. — Mórocz István a gazdasági egyesület titkára Csongrád megyébe utazott. — Arany János holnaptól kezdve a Margitszigeten fog lakni. — A Schmerling-ezred legénysége tegnap este jött haza a pilisi táborból, ahol négy hétig időzött. A derék fiuk, kik zeneszó mellett nagy közönség kíséretében vonultak a kaszárnyába, kitünően néztek ki s a kimerültségnek legcsekélyebb nyoma látszott rajtuk. Élénk bizonysága ez is annak az örvendetes ténynek, hogy csapataink mind fegyelmezettebbek és kitartóbbak lesznek, s hogy a kényelmetlen tábori élet fáradalmait könnyen elviselik. De ez csak az egyetlen örvendetes tapasztalat, melyet a Schmerling-ezred pilisi táborozása ez alkalommal is nyújtott. Amit a táborozás egy másik tapasztalatáról, a csapatok, nevezetesen pedig a tisztikar körében uralkodó szellemről mondhatni, az sajnos, épen nem kellemes, sőt, reánk magyarokra nézve határozottan bántó. A Schmerling-ezred legénysége nagyrészt Kassa vidékéről való, tehát magyar fiuk, jóllehet anyanyelvük többnyire tét. S mégis oly tisztikar áll élén, mely — nem mondjuk, kivétel nélkül, de nagy részben szláv szellemű, szláv tendentiákat táplál s a magyar elemmel határozottan ellenséges álláspontot foglal el. Senkinek sem lehet kifogása az ellen, hogy valaki rokon- vagy ellenszenvét nyiltan is kitüntesse s nem szabad tennünk ezt még a katonánál sem, habár onnét a meggyőződés nyilvánítása monarchiánk sajátságos hadszervezeténél fogva, vajmi nagy óvatosságot igényel. Hanem az ellen igenis lehet kifogásunk, ha a katonaság politikai tüntetésekbe ereszkedik. S ennek példái — mint bennünket értesítenek — előfordultak s pedig nagy számmal a pilisi táborban. A táborozó helyeken szokásos, hogy az úgynevezett Frontiungs-Liniet s a tisztek sátrait zászlókkal jelölik meg, esetleg díszítik föl. Itt is volt közel 30 zászló, de alig volt köztük öt magyar s ezeket is a második sorban s oly tüntető kis alakban helyezték el, hogy alig lehetett észrevenni. Annál feltűnőbb helyen s annál nagyobb számban lengtek ott a fekete-sárga és a horvát zászlók. A magyar szint, ahol csak lehetett, mellőzték. Az a tiszt, ki a kijelölést és díszítést végezte, minden lehetőt elkövetett, hogy a magyar jelvényt háttérbe szorítsa. Volt ott véletlen egy nagyobb magyar lobogó is, mely bántotta a rendező szemét, kapta tehát magát s elvitte a cantinhoz, s ott a háttérben tűzette fel nem is a tisztek, hanem a legénység felé. — A magyar nyelv kiküszöböltnek látszott ezekből a csapatokból, habár vannak körükben jelentékeny számmal magyar tisztek, önkénytesek, közlegények. Sőt egy százados egyenesen megtiltotta, hogy az ő századában magyarul beszélhessenek. Nem egy tiszt a legénység hallatára a legnagyobb megvetéssel szól mindenről a mi magyar. Az egyik kijelenti, hogy az nem tekinthető mivelt embernek, aki csak magyarul beszél, a másiknak, jóllehet, egy szót se ért magyarul, a magyar irodalom nem tetszik, mely szerinte mit sem ér, mert csak fordítása a német irodalomnak. Ily eszmék, ily szellem mellett, hogy is imponálhatna a tótajku legénységnek a magyar elem. Mikor a magyarul jól beszélő tisztek, csakhogy elkerüljék fölebbvalóik neheztelését, nem mernek magyarul szólni s midőn bizalmas lakomán az őket magyarul felköszöntő önkéntesek beszédjére csak német nyelven adják meg a választ. Bizonyos nyomott hangulat az, mely a magyar fiukat ily társaságban elfogja. Midőn lépten-nyomon hallaniok kell, hogy nemzetiségök akadály lesz minden további előléptetésre nézve, ha csak azt takargatni nem akarják, midőn érezniök kell minden alkalommal, hogy a legfeltűnőbb mellőztetésben részesülnek, mihelyt nem hajlandók a magyarellenes tendentiáknak alávetni magukat. Ezt a sajnos állapotot élénken visszatükröztette a legutóbbi pilisi táborozás s midőn mi e néhány megbízható kézből vett adatot e helyen most közzéteszszük, bizonyára nem azért tettük, hogy elkeseredést támaszszunk a katonai és polgári elem közt, melynek egyetértését nálunk senki se tartja inkább szükségesnek és kívánatosnak. Egyszerűen hírlapírói tisztünket teljesítjük, midőn rámutatunk ezen visszásságokra s ezzel alkalmat nyújtunk, hogy azok lehetőleg orvosoltassanak. — Deák Ferencz emlékszobrára Jalics A. F. és társa czég a főpolgármesternek ma 300 frtot küldött be. — Versenyjárás éjjel. A következő sorokat vettük: Felhívom a „Magyar Athletikai Club“ azont. tagjait, kik az Orczy-kertben általam tervezett 50 kilométernyi éjjeli versenyjárásra pályázni szándékoznak, hogy szíveskedjenek az egyleti titkárságot ezen szándékukról még a hét folyamában értesíteni. A részletes propositió a legközelebbi választmányi ülésen fognak megállapittatni. A pályát, mely egy kilométert körútban kitesz, a mai napon személyesen kimértem. A verseny julius 1-je körül fog valószínűleg megtartatni. Budapest, 1880. junius 15-dikén. Gróf Esterházy Miksa s. k., elnök. — E versenyjárást illetőleg arról értesülünk, hogy a nemzeti casino urai közül is sokan fognak résztvenni a ritka athleta-gyakorlat szemléletében. Este 10 órától körülbelül reggeli 3-ig tart s az Orczy-kertben gazdag vacsorát is terveznek, a kijelölt határidőn belül 50 kilométernyit bejáró pályázó szép jutalmat fog kapni. A részleteket különben legközelebb állapítják meg. E versenyjárás is némileg összefügg a Zmertych tiszteletére rendezendő ünnepélyességekkel, amiket illetőleg közöljük, hogy az ünnepélyesség emelésére közreműködni kívánó tagok a club titkáránál, Császár Ferencznél jelentkezzenek. — Mac Mahon legközelebb Párisból Trencsénmegyébe utazik. — A nevezetes podheringi leletet, mely 12 őskori teljes broncz kardból és körülbelül 4-nek a töredékéből áll, Schönborn Erwin gróf a magyar n. múzeumnak ajándékozta. Ez a hajdú-böszörményi után a legnevezetesebb lelet. Böszörményben ugyanis 1858-ban 16 kardot és több broncz edényt fedeztek fel, melyek egy része a nemz. múzeumba, egy része a debreczeni kollégiumba, egy része pedig magán kezekbe jutott. Szakértők állítása szerint a podheringi kardok kizárólag belföldi készítmények, a mi egykori iparunk tekintetéből igen fontos jelen-