Ellenőr, 1881. október (13. évfolyam, 492-548. szám)
1881-10-09 / 507. szám
XIll. Ivfolyam. — ®ot* sss. ■■KV-»”-'........... ■.m.. ■■»■■■■ -i—■ .................. m ^i—«—A—•+ ........ ■ - ■ - - ^ — —-- - ■■ ■■ .........* Budapest,, október 8. Az egész nemzet örömmel olvasandja azt a feliratjavaslatot, melynek szövege ma terjesztetetta ház elé. A nemzet élelmei tükröződnek abban vissza. A trón iránti loyalitás. A haza, úti alkotmány és szabadság szeretete. Azon nemes, mély és benső viszony, mely egy alkotmányos fejedelmet egy iszabati, büszke néppel összeköt. A trónbeszédben a király szólt a nemzethez. A feliratban most a nemzet válaszol a királyi szóra. Nagy és ünnepélyes pillanat ez. De a parlamenti szokás is olyan mint minden szokás. Köznapivá tesz. A formát a lényreg föléemeli. A trónnak és nemzetnek, a trónbeszéd és felirat által való érintkezését puszta formasággá tette minden alkotmányos népnél. S rendes körülmények közt a felirat sehol sem szokott egyéb, mint a trónbeszéd körülírása lenni. És ime, az a felirati javaslat, mely a szabadelvű párt czégével ma a ház elé került, átszakítja a parlamenti szokás üres formaságait. Lényeget visz a külsőségbe. Tartalmat ad az alaknak. Nemcsak viszhang, de hang, mely maga fog viszhangot kelteni. Viszhangozni fog az országban, mert a nemzet érzelmeiből indult ki. Szerencsés volt a gondolat, mely sugalta, hogy a válaszfelirat, túllépve a trónbeszéd keretén, a hadsereg kérdését is felemlítse. Szerencsés volt a toll, mely a feliratnak ide vonatkozó részét fogalmazta. Jókai Mór, a kitűnő író is büszke lehet e művére. Soha sem tolmácsolta hivebben a nemzet érzelmeit. S nála senki sem találhatta volna el jobban azt az igaz hangot, melyen a nemzet érzelmei kifejezést nyertek. Igen, mától fogva a magyar nemzetnek a hadsereg irányában elfoglalt álláspontja meg van jelölve. S ez az álláspont helyes, alkotmányos, biztosítja a hadsereg és polgárság közt a békés együttélést, zálogát képezi a fegyveres erő és nép közti barátságnak. Ellenséges viszony a hadsereg, mint ilyen és a magyar nemzet közt nincs. Magyarország súlyos áldozatokat hoz a hadseregért. De tudja, hogy ennek a hadseregnek köszöni a monarchia hatalmi súlyát, azon súlyt, mely a béke mérlegére helyezve biztosítja nekünk a nyugalmat, az alkalmat békés fejlődésünkre. Jókai Mór joggal utalhatott azon szép példákra, melyek a hadsereg és polgárság közti jó viszonyt minden szónál inkább bizonyítják. De akadtak egyesek, akik elég gonoszok voltak, hogy megzavarják, kompromittálják ezt a békés viszonyt. Boszantások, súrlódások történtek. Egy legutóbbi botrányos eset pedig felvetette az alkotmány és a hadsereg esküjének kérdését. A felirat tehát a fejedelem szigorú alkotmányos érzületére, s a magyar nemzet legnagyobb részének józan, higgadt megfontolására appellál. Ezektől reméli a disharmónia megszüntetését. Szerencsésen összeolvasztja a koronás király iránti hűséget az alkotmány iránti hűséggel. Egyik feltételezi a másikat. Egyik a másik nélkül nem képzelhető. A katonai eskü tehát szükségkép hűségeskü az alkotmányra is. Ha az egész felirat mindenütt eltalálja a a kellő hangot és mértéket, s ha a fiumei kérdésre vonatkozó rész megnyugtathatja a nemzetet , a hadseregre vonatkozó passusok csak teljessé teszik a javaslat hatását, impozánssá tartalmát, mely ezek nélkül az ismeretes munkaprogrammnak bár ekkor is ügyes és szép, de csak ügyes és szép paraphrazisa volna. A nemzet bizonyára lelkesült örömmel fogadandja, a fejedelem pedig atyai megfontolásra veendi e passusokat. Csak az ellenzék nem örült és nem örül azoknak. Csak kevesen ültek az ellenzéki padokon, kik a haza közös ügyét föléje helyezték a pártérdeknek. Ezek arcán a megelégedés tükröződött vissza. A legnagyobb rész azonban a legkellemetlenebb meglepődésben részesült. A felirat utolsó mondatai lesújtó hatást gyakoroltak a legtöbb ellenzéki padon. És nem csuda. A felirati vita mindazon képzelt diadallal, szónoki sikerrel egyetemben, melyről az ellenzék álmodott, ránézve kútba esett. A kormány és szabadelvű párt ellen tervezett cicerói kirohanások megbuktak. Az ellenzéki szónoklatokat újra kell csinálni. Az előre megállapított haditervet az egész homlokzaton meg kell változtatni. Szóval, az ellenzék csatát vesztett, mielőtt csatát kezdett volna. Az a néhány mondat, mely a felirati javaslat végén a hadsereg és polgárság közti viszonyt tárgyalja, erősebb minden ellenzéki logikánál, hatalmasabb minden rohamnál. Lefegyverez, mielőtt a fegyver csapásra irányulhatott volna. Leszereli az ellenzéki argumentumok ágyúit, mielőtt azok működhettek volna. Az ellenzéki lapok korán elárulták a jelszót. Hogy a trónbeszéd hallgatott a hadsereg és polgárság közti viszonyról, ez felettébb természetes. A trónbeszédben a király szól a nemzethez. A nemzet a feliratban adja elő örömét, fájdalmát, sérelmét. De azért az ellenzéki lapok kárörömmel constatálták, hogy a trónbeszéd mellőzte a hadsereg kérdését. Az ellenzéki vezérek kárörömmel dugták össze fejüket. Remélték, hogy a válaszfelirat sem fogja érinteni a kérdést. Mily hálás szerep várt volna ez esetben az ellenzékre. Hogy hivatkozhatott volna a népszerűséggel. Mint hirdette volna, hogy ő képviseli a nemzetet és nem a többség! De reményében, várakozásában csalatkozott. A csalatkozás fájdalma, keserűsége torz vonásokkal volt feljegyezve ma az ellenzéki arczokra. S erre a csalatkozásra jól rászolgált az ellenzék. A szabadelvű párt, megtette hazafiságból, a nemzet iránti kötelességérzetből, amit az ellenzék meg akart tenni taktikából. A hazafiság sugalata győzedelmeskedett a pártszenvedély sugalata felett. Megelőzte azt. Az országot tehát most is a szabadelvű párt és nem — mint annyiszor, mindig jogtalanul kérkedik — az ellenzék képviseli. A szabadelvű párt ismét megmutatta, hogy teljes tudatával bír hivatásának, s méltó a nemzet bizalmára. AZ ELLENŐR TÁRCZÁJA. Budapest, október 8. S z i n há z. — Népszínház: „A jó isten“, életkép 5 felvonásban, írta Margitay Dezső, színre került először október 7-én. Oly fényes bukást, milyet tegnap este Margitay Dezső A jó isten czímű „életképe“ ért, a népszínház hat évi fönnállása óta alig láttak. A milyen általános volt az érdeklődés, melylyel a közönség színházba érkezett, és oly általános volt a kedvezőtlen benyomás, melylyel a teremből távozott. A függöny végső legördülte, után nem volt egyetlen egy barátságos hang sem, mely a szerző érdekében emelkedett volna. Fáradtan, kimerülten, elkedvetlenülve az óra hosszat tartott unalomtól távozott mindenki, otthagyván a zártszékén a színlapot és az illuziót, melyet beléptekor magával hozott. Talán nem tévedünk a feltevésben, hogy e rendkívüli bukást kis részben a darabnak előre keltett jó híre is okozta. Midőn a jó barátok és „érdekeltek“ valamely darab javára felcsigázzák a közönség és a kritika várakozását, egyszersmind igényüket is fokozzák. Ha aztán a valóság, a várakozásnak és igénynek meg nem felel, a csalódás annál nagyobb, minél jobb véleménynyel ült a néző a lámpák elé. Ez oly világos, mint az, hogy kétszer kettő négy, és mégis mily gyakran játszszák a túlzó reclám veszedelmes játékát! Az írót magát e tekintetben szemrehányás nem érheti. Ő szerényen elnevezte darabját „életképének, és az elnevezés által mintegy így kívánt szólni bírálóihoz : Én nem írtam darabot a rendes darabok módjára, melyekben az egysége cselekvény a legelső és leglényegesebb elem; az én darabom azon bécsi „Lebensbild“-ek mértékére van szabva, melyekkel Berg U. F., Langer és számos társaik oly csekély babérokat és oly nagy mennyiségű bankjegyet szereztek, melyek minden irodalmilag e ismert drámafajtól eltérve, minden felvonásukban a nép életének egy-egy kerek, bevégzett, külön képét nyújtják, és melyek minden magasabb irodalmi igényt kerülve, csupán szórakoztatni és hébekorba valamely bensőbb érzés megpendítésével a lelket megindítani kívánják. Tehát ne keressetek az én darabomban semmiféle egységes drámát, sem nevettetőt, sem sirattatót, hanem . . . sat. sat. Ha az író megmarad az elnevezés által meghatáA román kormány terveiről az aldunai kérdésben annyi ellentétes sürgöny látott már napvilágot, hogy azokat már magánál ezen ténynél fogva is apokrypheknek kellene tartanunk, ha benső okok nem tanúskodnának is valószínűtlenségekről. Bármily ellentétet foglaljon is el a román kormány a b. Haymerle avant-projetjével szemben, nehezen fog odáig menni, hogy a berlini szerződés 55-ik czikkelyének magyarázatára a congressusban résztvett signatarius hatalmak új ülésezését kívánná; sem azt, hogy újra követeljen oly dolgot, ami az avant-projet által sorozott kereten belül, darabja ugyan szintén megbukott volna, de bukása csendességben, békével ment volna végbe, és nem hívta volna ki a sajtó és a néző tömeg méltatlankodását. Az által azonban, hogy szerző az életkép keretét egy pretensióval túl is lépte, — amennyiben hogy belezavarta darabjába a magyar népdalt, mely egy határozott jellegű drámafaj, a népszínmű, elidegeníthetetlen tulajdonát képezi, — magára zúdította azt a „trombitaharsogást és dobpergést,“ mely bukását tegnap oly fájdalmas módon illustrálta. Megbukott volna Margitay darabja mint egyszerű életkép is azért, mert még a legalsóbbrendű, — irodalmilag nem is osztályozott — drámafaj legelső követelésének, a bemutatott kép élethűségének, sem tesz eleget. A német „Lebensbild“, melyet Margitay utánozni kívánt, a városi és vidéki köznapi életnek valamely sovány cselekvény fonalával egybeférczelt, de hű képét kívánja feltüntetni. E czélra felhasználja a színpad természete által igazolt sok mindenféle conventiót, és ezek között a túlzást is. De valahány torzképre akadunk is az efféle német darabokban, mindegyikük alapja meg van adva magában az életben. Az író kiválasztja azon kémikus alakokat, melyek tervébe beleillenek és egy-egy túlzó vonással gazdagítja, élénkíti, hatásosabbá teszi képüket; bemutatja őket ama természetes légkörben, melyben színpadon kívül is fellelhetők; és bohózatos vagy megindító cselekedeteiknek rajzát a színpadi optika követeléséhez képest vastagítva és túlozva, úgy állítja szemünk elé, hogy az életből merített alapelemet bennük azonnal felismerhetjük. Szóval az ily német darabok karrikaturális képeinek alapján az élet valósága mindig felismerhető. Felismerhető-e. Margitay darabjában is az élet valósága? Látott-e már valaki a vasúti indóházak vendéglőiben bakákat ordítani és tánczolni ? Láttak-e már olyan Gyémánthegyi kisasszonyokat, kik a mámi mellől megszöknek, a bakák között addig ténferegnek, mig azok össze-vissza fogdossák és végre megtánczoltatják őket? Hallott-e már valaki olyan kétes erkölcsű hölgyekről, kik a szegény uradalmi írnokokat magukhoz becsalogatják és váltig kinálgatják azzal, mit a dúsgazdag rovéknak a polgári enyelgésű zwickipuszi tetemesen redukált formájában is megtagadnak ? Volt már valaki tanúja annak, hogy valamely bűnnel spékelt Gyémánthegyi lejárt ezer forintos váltókkal és „ágensek“ közbenjárásával kényszeríti a fizetésképtelen szegény hivatalnokokat leányaik átengedésére és arra, hogy e leányoknak marchandede-modes-boltokat rendezhessenek be ? — Higgye el Margitay úr: a Gyémánthegyi kisasszonyok nem írnokokkal enyelegnek, hanem a nemzeti casino vékonybélű tagjainak tartják fönn legédesebb „pislantásaikat.“ Az öreg és fiatal Gyémánthegyi urak pedig, aminthogy a kétes erkölcsű hölgyek által vissza nem utasíttatnak, úgy nem is hajhásszák az „ingénye“-ket ezer forintos váltókkal és KESZLER JÓZSEF. Az Al-Duna kérdése. Lido al Malamocco, okt. 5. perált stádiummá lett, nevezetesen uj tárgyalási alapnak uj formátumban való kidolgozását. Ily propositiók nem jöhetnek semmi esetre sem a román kormánytól, amely épen a nevezett szerződés 53. czikkelye értelmében csak most vétetett fel a dunai bizottság kebelébe. A kérdés delikát természetű lévén, a konjunktúrák keresése meglehetősen odiosus. Szemben azonban az e kérdésre vonatkozó egész áramlattal, nem szabad szemet hunynunk előtte, különösen nem nekünk, akiknek bőrére folyik a játék. De nobis fabula narratur. Ha Boerescu Bazil külügyminisztersége ezen kérdés elintézésétől tétetik függővé, kettős az ok siettetni a megoldást. Boerescu, ur jó román hazafi és magas látkörű ember. Ő hazája álláspontját óhajtja összeegyeztetni a geográfiai szomszédok érdekeivel, s ha a román politikus benne nem Oroszország, hanely monarchiánk felé néz, a román közgazda is bizonyosan megtalálja a modus vivendit. Volt alkalmam megismerni Boerescu úr nézeteit az aldunai kérdésben, s habár nem tartom a discrétióval megegyeztethetőnek magánvélemény-nyilvánítást anticipálni hivatalos gyanánt, azt — azt hiszem, — jogosan constatálhatom, hogy a román kormánynak ez idő szerint tulajdonított mindkét felfogás távol esik Boerescu úr véleményétől. Nekem úgy tetszik, hogy ezen kérdésben a főkérdés, mely az alaki megoldásnál legalább irányadó lett volna, kívül maradt a megvitatás keretén. Az olasz külügyminiszter, Mancininek ismeretes körjegyzéke, még inkább a franczia közvetítési javaslat, sőt maguk a galaczi tárgyalások oly messze terelték a kérdést a kiindulási ponttól, hogy bizonyos historikus sorrend a megoldásnál is aligha képzelhető. Hogy a berlini szerződés 55-ik czikkelye a szerződő felek intenzióihoz képest foganatosíttassék, vissza kell mennünk a berlini congressus tárgyalásaira, az akkor hangoztatott felfogások teljes megismerésére. A san stefanói béke 12. czikkében az Al-Dunára nézve az egyetlen intézkedés csupán a nemzetközi bizottság jogainak, kötelezettségeinek és prerogatíváinak sértetlen fentartása. Ennélfogva a Vaskaputól Galaczig terjedő folyamrészre nézve semmi intézkedés, sem a megváltozott helyzet követelményeinek megfelelő javaslat nem létezik. Az önállóvá tett Románia riverain jogai még a nemzetközi bizottság kebelébe való felvétel által sem respentáltattak. A congressus tárgyalásai alkalmával — megfelelőleg a Lord Beaconsfield és Gorcsakov Ky által tett nyilatkozatoknak — július 2-án az osztrák-magyar egyik küldött Haymerle b. javaslata 4 pontban foglalta össze a kérdést. Ezen javaslat szerint kimondatott volna 1. hogy „a folyó egész része a Vaskaputól a fekete-tengeri torkolatig semlegesnek nyilvánittatik“ (tehát a vaskapugalaczi és a galacz-szulinai része közt semmi különbség nem létezik), 2. hogy a nemzetközi bizottság ideje „1883-on túl is uj szerződésig“ kiterjesztetik s abban Románia is részt vesz; 3. hogy „a Vaskapu alatt a hajózási és folyamrendőrségi szabályok hasonlatosak lesznek azokhoz, a melyeket a Galacz alatti vonalra az európai bizottság hoz be. Az európai bizottság egy kiküldött, biztosa őrködik ezen szabályzatok végrehajtása felett. A Vaskapu és Galacz közt eső vonalon a kereskedést és hajózást nem terhelheti semmi oly speciális adó, amelynek hatása az volna, hogy a szárazföldi kereskedést és közlekedést előnyözze a folyamatval szemben .a 4. hogy a vaskapu szabályozásával Ausztria-Magyarország bizatik meg. Az ezen javaslat felett kifejtett vitában, maga a javaslattevő K. Haymerle a következő pontokban formulázta javaslata fő elveit: 1. A Duna semlegessége a Vaskaputól lefelé; 2. az európai bizottság állandósága; 3. Románia részt vevése abban; és 4. a Vaskapu-szabályozás ellátása. Az itt részletesen kifejtett eljárás tekintetében az első hiba — s a jelen conflictus első csírája — divatárus boltokkal, a Gyémánthegyieknek a szerelem is csak 50% rabattal kell. Mindaz, mit Margitay úr a fővárosi „életből“ a színpadon mutatott, idegenszerűen érintett mindenkit, és a meztelen brutalitással, melyben feltálaltatott, a finomabban érző közönségnél csak megdöbbentést keltett. A jámbor derék Margitay, a gégétől térdig begombolt Margitay a fővárosi bűnöket akarta festeni, melyekhez ő oly keveset ért, mint Gabriel arkangyal az utczakövezéshez! Nem is ismeri azt, mivel foglalkoznia kellett. Darabja egész zavaros cselekvényét képzeletéből merítette, alakjainak egy részét pedig az életlapokból, melyek ismeretesek arról, hogy egyes személyekkel foglalkoznak, és korántsem hivatvák arra, hogy típusokat teremtsenek a színpad számára. Elvétvén tehát művét alapjában, Margitay úr hibáját még azon szerencsétlen ötlettel is tetézte, hogy beékelte a magyar népdalt az olyan darabba, melylyel az szervileg semmikép sem függeszthető egybe, és mely a legritkább esetben nyújt alkalmat arra, hogy folyamában magyar népdalt énekeljenek. Szerző tehát a sehogy sem kínálkozó alkalmat mindannyiszor erőszakkal rántotta elé. Hallottunk a darabban ilyest is: A : Amaz az igen gonosz ember. B: Valóban. A : Olyan gonosz, hogy még a nótában sem találhatni hozzá hasonlót. B: A nótában ? Kérem, halljuk azt a nótát! És erre Vidor (Barkó Laczi) kezdte fújni az ő búsongós lassúját. Valahányszor ilymód erőszakolták a „nótát“, a közönség mindig zúgolódó morajjal fogadta. Egyszben a „többször érintett kétes erkölcsű hölgy“ franczia dalt is énekelt „Mignon“-ból, melyet — daczára annak, hogy Jenei Anna gyönyörű szépen adta elő — Barkó Laczi ép oly türelmetlenül hallgatott mint a közönség. A magyar népdallal az újabbkori darabokban egyáltalán igen kegyetlenül bánnak. Hogy őszintén megmondjuk véleményünket, compromittálják népdalunkat az idétlen mód által, melylyel a szövegbe illesztik. A népdal alkalmazásához nagy ügyesség kivántatik, mely a szerzőknek nem mindig tulajdonuk. Darabjaikban a népdal többnyire mai apropos érkezik. Az éneklő színész rendesen úgy tesz, mint ama bárgyú társalgó, ki csak egy adomát tudott, melyben puskalövésről volt említés. Hogy adomáját elmondhassa, mindig így szakasztotta félbe a társalgást: „Ah ! . . . Micsoda durranás ez ? Nem hallott ön puskalövést?“ — „Nem, uram.“ — „De nekem úgy rémlik mintha lőttek volna. E lövésről egy adoma jut eszembe.........“ És itt aztán elmondta adomáját. Legújabb darabjainkban a népdalt is ilyen időszerűen alkalmazzák, akkor vettetett el, a midőn Bismarck hg. javaslatára a egész szövegezés bizottsághoz küldetett vissza, amely bizottság azonban a határozat szerint csupán a főelvekre szorítkozzék, mert csak azok szavaztathatnak mag(Seuls susceptibles d’etre votés par le Congrés.“) A július 4-ki ülésben Bitvalov gr. Oroszország ellenpropoítióit terjeszti be, amelyben kimondatik, hogy 1. a Duna szabadsága az 1815. az 1856. és 1871-iki (Bécs, Páris és London) szerződések alapján újra kimondatik; 2. az erődök lerontandók; 3. az európai bizottság fentartatik; és 4. az 1865. acte publica körülmények által igényelt módosításokkal fentartatik. A módosítások egy bizottság által létetnek, ahova a parti államok biztosai is meghivatnak és helybenhagyatnak a signatarius hatalmak képviselőinek értekezlete által. A Haymerle br. által kiemelt elvek közül tehátcsupán az első hagyatik fent az orosz javaslat szerin az is csupán részlegesen. A két szövegből egyet csinálni Bismarck bg és Waddington ajánlatára két javaslattevő bizatik meg: igazi concordantia discordantium. Mindjárt ez alkalommal azonban elfogadtatott a Duna semlegességének kimondása és a Vaskapu szabályozása, úgy Hogy függőben maradt csak az európai bizottság tartama és a Vaskapu és Galacz közt eső vonalrész szabályzata. A két meghatalmazott közös egyetértésével terjesztetett elő, aztán a congressusnak, s fogadtatott el azon szöveg, amely a szerződésben foglaltatik. Az 54. czikk kimondja, hogy „az európai bizottság tartamára kijelölt idő lefolyása előtt egy évvel, a hatalmak egyességre jutnak megbízatásának meghoszszabbítása vagy azon módosításokra nézve, amelyeket szükségeseknek találnak javasolni“. Az 55. pedig, így szól: „A Vaskaputól Galaczig a hajózási, folyamrendőrségi és felügyeleti szabályzatok a parti államok küldötteivel támogatott európai bizottság által fognak kidolgoztatni és öszhangba hozatni azokkal, amelyek kimondattak vagy ki fognak mondatni a Galacz alatt levő folyamszakaszra“. (Leront elaborés par la Commission européenne assistée de Delegues des Etats riverains, így jött létre, két ellentétes javaslat között egy harmadik, meglehetősen elhamarkodott szöveg. Mily más ez, mint a b. Haymerle eredeti szövege. A cardinális kérdés nem az, hogy ki fogja a javaslatot készíteni, mert hiszen a javaslatra nézve el van mondva, hogy az az európai bizottságéval lehetőleg volt hangban legyen, hanem az, hogy ki fogja azt végrehajtani ? Haymerle b. javaslata megmondja, hogy az európai bizottságnak küldötte, e szöveg megoldatlan hagyja azt. Hasonlóul megoldatlan marad az európai bizottság tartamának kérdése, mert az, hogy tárgyalások indíthatók meg, megoldásnak bizonyosan nem tekinthető. S itt van a conflictusnak természetes alapja, magában az alapul szolgáló szerződésnek nem világos, zaklatott és minden oldalra magyarázható voltában. Nekünk őszintén úgy tetszik, hogy az Avant-projet javaslata megelőzte korát. A berlini szerződés értelmében nem egy államnak, hanem a bizottságnak kellett volna kidolgozni azt. Akkor elesett volna egy nehézség az útból. De viszont másrészről az Acte public által meghatározott elvek olyannyira hatályozók ezen dolgozatra, hogy az orosz befolyás szent borzadása tőle valóban indokolatlan. A végrehajtási módozatokra nézve a ferde helyzetből természetesen bekövetkezett a meglehetősen komikus quiproquo. Míg a berlini congressus tárgyalásai értelmében épen Oroszország nem akart tudni semmit a kérdésről a Vaskapu és Galacz között az egy semlegesítést kivéve, s Ausztria-Magyarország akarta nemcsak a kidolgozást, de a végrehajtást is az európai bizottság útján szabályozni, addig most megfordítva, az orosz befolyás küzd,— legelébb a román kormánynak tulajdonított tervekből és a galaczi tárgyalásokból látszólag — a szabályozás mellett az európai bizottság lehető nagy befolyásával, és Ausztria-Magyarország akarja lehetőleg függetleníteni az új bizottságot a régi bizottságtól, és más oldalról, míg a congressusi tárgyalások alkalmával Ausztria-Magyarország fellépése szerezte meg Romániának a jogot az európai bizottságban való résztvevésre: ma Románia foglal el teljesen ellentétes álláspontot a meritumban; s végül míg a congressus alatt Ausztria- Magyarország küzdött a végsőig az európai Duna-bizottság tartamának meghosszabbítása mellett, melyről Oroszország tudni sem akart, addig ma épen a mi Monarchiánk fenyeget az internationális bizottság szétrobbantásával 1882-ben. Ha azonban a conflictus természetes csírája ott rejlik is a congressusban, hol csináltatott látszólagos egyetértés, s a Bismarck hg. türelmetlenkedése miatt pedig a népdal alkalmazásának megvan a maga törvénye, mely egész világosan kifejthető a népszínmű történetéből. E törvény ellen véteni nem szabad, mert ha vétünk ellene, nem csupán a kérdésben lévő darabnak, de a népdalnak, mint hatáskeltő elemnek is ártunk. Ez pedig beláthatatlan nagy kárral járhat irodalmunkra. Mert ha a népdalt ügyetlen alkalmazása által meguntatjuk a közönséggel, a népszínmű kedveltségét lerontjuk. Ennek pedig megtörténnie nem szabad. Ha az alkalom engedi, ki fogjuk fejteni e lap tárczájában azon törvényeket, melyek szerint a népdal alkalmazandó; e percben csupán arra kívánunk figyelmeztetni, hogy tegnap a magyar népdalt a közönség részben egykedvűen, részben kedvetlenül fogadta. E tünetnek más oka nem lehet, mint az, hogy a dal ügyetlenül volt fölhasználva.És csakis a dal helytelen alkalmazása magyarázhatja meg azt, hogy az olyan darab, melyben Blaha Lujza, Jenei Anna, Vadnai Vilma, Komáromi Mariska, Vidor és Szabó Bandi énekeltek, ily elrémítő módon megbukott. Az oly darabba, mint „ A jó Isten“, magyar népdal bele nem illik; itt-ott — cum grano salis — talán meg volna tűrhető; arra azonban, hogy a német humoristicus, félig ledér, de egészben életes couplet-t helyettesítse, arra a magyar népdal rá nem erőszakolható. Margitay úr tehát amúgy is gyönge darabját egyenesen az által ölte meg egészen, hogy a népdalt beleerőszakolta, és ezáltal a művet, mely oly szép szerényen vitorlázott volna az „életkép“ lobogója alatt a szelid feledés honába, még követelővé is tette. E követelő külszín által az író ép annyira kihívta a közönség szigorát, amennyire barátai és pártolói az előre keltett jó hír által rákényszerítették a nézőt a magas mérték alkalmazására, melynek aztán a darab távolról, de legtávolabbról sem felelt meg. . Mindazonáltal nem szeretnék Margitay urat, a színmű írástól elkedvetlenitni. S az irodalmi alkotás sík tengerén ez egyszer csak eltévedt, de azért tehetsége hajótörést nem szenvedett. E tehetség számára föntartjuk minden rokonszenvünket, melyet oly teljes mértékben megérdemel. Vajha legközelebb bebizonyíthatnék, mily szívesen tapsolunk neki ! Az előadásról csak dicsérettel emlékezhetünk meg. Mindazok, kik a darabban közreműködtek, szépen és szabatosan játszottak. Különösen csak Csatai Zsófi kisasszonyt említjük fel, nem azért, mintha túltett volna társain, hanem azért, mert ez alkalommal a rábzott (Gyémánthegyiné) szerepet igen szépen játszotta. Őrizkedett a túlzástól, csekély, de jellemző accentussal beszélt, és ezáltal éppen eltalálta az alakot, melynek személyesitésére volt hivatva. ELLENŐR. Budapest, vasárnap, október 9. 1881.