Ellenőr, 1881. október (13. évfolyam, 492-548. szám)

1881-10-09 / 507. szám

XIll. Ivfolyam. — ®ot* sss. ■■KV-»”-'........... ■.m.. ■■»■■■■ -i—■ .................. m ^i—«—A—•+ ........ ■ - ■ - - ^ — —-- - ■■ ■■ .........* Budapest,, október 8. Az egész nemzet örömmel olvasandja azt a feliratjavaslatot, melynek szövege ma terjesztetett­­a ház elé. A nemzet élelmei tükröződnek abban vissza. A trón iránti loyalitás. A haza, úti alkotmány és szabadság s­zeretete. Azon nemes, mély és benső viszony, mely egy alkotmányos fejedelmet egy iszabati, büszke néppel összeköt. A trónbeszédben a király szólt a nemzet­hez. A feliratban most a nemzet válaszol a ki­rályi szóra. Nagy és ünnepélyes pillanat ez. De a parlamenti szokás is olyan mint minden szo­kás. Köznapivá tesz. A formát a lényreg fölé­­emeli. A trónnak és nemzetnek, a trónbeszéd és felirat által való érintkezését puszta formasággá tette minden alkotmányos népnél. S rendes kö­rülmények közt a felirat sehol sem szokott egyéb, mint a trónbeszéd körülírása lenni. És ime, az a felirati javaslat, mely a sza­badelvű párt czégével ma a ház elé került, átsza­­kítja a parlamenti szokás üres formaságait. Lé­nyeget visz a külsőségbe. Tartalmat ad az alak­nak. Nemcsak viszhang, de hang, mely maga fog viszhangot kelteni. Viszhangozni fog az ország­ban, mert a nemzet érzelmeiből indult ki. Szerencsés volt a gondolat, mely sugalta, hogy a válaszfelirat, túllépve a trónbeszéd kere­tén, a hadsereg kérdését is felemlítse. Szerencsés volt a toll, mely a feliratnak ide vonatkozó ré­szét fogalmazta. Jókai Mór, a kitűnő író is büszke lehet e művére. Soha sem tolmácsolta hivebben a nemzet érzelmeit. S nála senki sem találhatta volna el jobban azt az igaz hangot, melyen a nemzet érzelmei kifejezést nyertek. Igen, mától fogva a magyar nemzetnek a hadsereg irányában elfoglalt álláspontja meg van jelölve. S ez az álláspont helyes, alkotmányos, biztosítja a hadsereg és polgárság közt a békés együttélést, zálogát képezi a fegyveres erő és nép közti barátságnak. Ellenséges viszony a hadsereg, mint ilyen és a magyar nemzet közt nincs. Magyarország súlyos áldozatokat hoz a hadseregért. De tudja, hogy ennek a hadseregnek köszöni a monarchia ha­talmi súlyát, azon súlyt, mely a béke mérlegére helyezve biztosítja nekünk a nyugalmat, az al­kalmat békés fejlődésünkre. Jókai Mór joggal utalhatott azon szép példákra, melyek a hadsereg és polgárság közti jó viszonyt minden szónál inkább bizonyítják. De akadtak egyesek, akik elég gonoszok voltak, hogy megzavarják, kompromittálják ezt a békés viszonyt. Boszantások, súrlódások történ­tek. Egy legutóbbi botrányos eset pedig felve­tette az alkotmány és a hadsereg esküjének kér­dését. A felirat tehát a fejedelem szigorú alkotmá­nyos érzületére, s a magyar nemzet legnagyobb részének józan, higgadt megfontolására appellál. Ezektől reméli a disharmónia megszüntetését. Szerencsésen összeolvasztja a koronás király iránti hűséget az alkotmány iránti hűséggel. Egyik feltételezi a másikat. Egyik a másik nélkül nem képzelhető. A katonai eskü tehát szükségkép hűségeskü az alkotmányra is. Ha az egész felirat mindenütt eltalálja a a kellő hangot és mértéket, s ha a fiumei kér­désre vonatkozó rész megnyugtathatja a nemze­tet , a hadseregre vonatkozó passusok csak tel­jessé teszik a javaslat hatását, impozánssá tar­talmát, mely ezek nélkül az ismeretes munka­programmnak bár­ ekkor is ügyes és szép, de csak ügyes és szép paraphrazisa volna. A nem­zet bizonyára lelkesült örömmel fogadandja, a fejedelem pedig atyai megfontolásra veendi e passusokat. Csak az ellenzék nem örült és nem örül azoknak. Csak kevesen ültek az ellenzéki pado­kon, kik a haza közös ügyét föléje helyezték a pártérdeknek. Ezek arc­án a megelégedés tükrö­ződött vissza. A legnagyobb rész azonban a leg­kellemetlenebb meglepődésben részesült. A felirat utolsó mondatai lesújtó hatást gyakoroltak a leg­több ellenzéki padon. És nem csuda. A felirati vita mindazon képzelt diadallal, szónoki sikerrel egyetemben, melyről az ellenzék álmodott, ránézve kútba esett. A kormány és szabadelvű párt ellen tervezett cicerói kirohanások megbuktak. Az ellenzéki szónoklatokat újra kell csinálni. Az előre megállapított haditervet az egész homlok­zaton meg kell változtatni. Szóval, az ellenzék csatát vesztett, mielőtt csatát kezdett volna. Az a néhány mondat­, mely a felirati javas­lat végén a hadsereg és polgárság közti visz­onyt tárgyalja, erősebb minden ellenzéki logikánál, hatalmasabb minden rohamnál. Lefegyverez, mi­előtt a fegyver csapásra irányulhatott volna. Le­szereli az ellenzéki argumentumok ágyúit, mi­előtt azok működhettek volna. Az ellenzéki lapok korán elárulták a jel­szót. Hogy a trónbeszéd hallgatott a hadsereg és polgárság közti viszonyról, ez felettébb ter­mészetes. A trónbeszédben a király szól a nem­zethez. A nemzet a feliratban adja elő örömét, fájdalmát, sérelmét. De azért az ellenzéki lapok kárörömmel constatálták, hogy a trónbeszéd mel­lőzte a hadsereg kérdését. Az ellenzéki vezérek kárörömmel dugták össze fejüket. Remélték, hogy a válaszfelirat sem fogja érinteni a kérdést. Mily hálás szerep várt volna ez esetben az ellen­zékre. Hogy hivatkozhatott volna a népszerűség­gel. Mint hirdette volna, hogy ő képviseli a nem­zetet és nem a többség! De reményében, várakozásában csalatkozott. A csalatkozás fájdalma, keserűsége torz voná­sokkal volt feljegyezve m­a az ellenzéki arczokra. S erre a csalatkozásra jól rászolgált az ellenzék. A szabadelvű párt, megtette hazafiságból, a nem­zet iránti kötelesség­érzetből, amit az ellenzék meg akart tenni ta­ktikából. A hazafiság su­­galata győzedelmeskedett a pártszenvedély su­­galata felett. Megelőzte azt. Az országot tehát most is a szabadelvű párt és nem — mint annyiszor, mindig jogtalanul kér­kedik — az ellenzék képviseli. A szabadelvű párt ismét megmutatta, hogy teljes tudatával bír hiva­tásának, s méltó a nemzet bizalmára. AZ ELLENŐR TÁRCZÁJA. Budapest, október 8. S z i n h­­á z. — Népszínház: „A jó isten“, életkép 5 felvonásban, írta Mar­gita­y Dezső, színre került először október 7-én. Oly fényes bukást, milyet tegnap este Margitay Dezső A jó isten czímű „életképe“ ért, a népszínház hat évi fönnállása óta alig láttak. A milyen álta­lános volt az érdeklődés, melylyel a közönség színházba érkezett, és oly általános volt a kedvezőtlen benyomás, melylyel a teremből távozott. A függöny végső legör­dülte, után nem volt egyetlen egy barátságos hang sem, mely a szerző érdekében emelkedett volna. Fáradtan, kimerülten, elkedvetlenülve az óra hosszat tartott una­lomtól távozott mindenki, otthagyván a zártszékén a színlapot és az illuziót, melyet beléptekor magával hozott. Talán nem tévedünk a feltevésben, hogy e rendkí­vüli bukást kis részben a darabnak előre keltett jó híre is okozta. Midőn a jó barátok és „érdekeltek“ valamely darab javára felcsigázzák a közönség és a kritika várakozását, egyszersmind igényüket is fokoz­zák. Ha aztán a valóság, a várakozásnak és igénynek meg nem felel, a csalódás annál nagyobb, minél jobb véleménynyel ült a néző a lámpák elé. Ez oly világos, mint az, hogy kétszer kettő négy, és mégis mily gyak­ran játszszák a túlzó reclám veszedelmes játékát! Az­ írót magát e tekintetben szemrehányás nem érheti. Ő szerényen elnevezte darabját „életképének, és az elnevezés által mintegy így kívánt szólni bírálói­hoz : Én nem írtam darabot a rendes darabok módjára, melyekben az egysége cselekvény a legelső és leglénye­gesebb elem; az én darabom azon bécsi „Lebensbild“-ek mértékére van szabva, melyekkel Berg U. F., Lan­ger és számos társaik oly csekély babérokat és oly nagy mennyiségű bankjegyet szereztek, melyek min­den iroda­lmilag e ismert drámafajtól eltérve, minden fel­vonásukban a nép életének egy-egy kerek, bevégzett, külön képét nyújtják, és melyek minden magasabb iro­dalmi igényt kerülve, csupán szórakoztatni és hébe­­korba valamely bensőbb érzés megpendítésével a lelket megindítani kívánják. Tehát ne keressetek az én dara­bomban semmiféle egységes drámát, sem nevettetőt, sem sirattatót, hanem . . . sat. sat. Ha az író megmarad az elnevezés által meghatá­A román kormány terveiről az aldunai kér­désben annyi ellentétes sürgöny látott már nap­világot, hogy azokat már magánál ezen ténynél fogva is apokrypheknek kellene tartanunk, ha benső okok nem tanúskodnának is valószínűtlen­­ségekről. Bármily ellentétet foglaljon is el a ro­mán kormány a b. Haymerle avant-projetjével szemben, nehezen fog odáig menni, hogy a ber­lini szerződés 55-ik czikkelyének magyarázatára a congressusban résztvett signatarius hatalmak új ülésezését kívánná; sem azt, hogy újra köve­teljen oly dolgot, a­mi az avant-projet által so­rozott kereten belül, darabja ugyan szintén megbukott volna, de bukása csendességben, békével ment volna végbe, és nem hívta volna ki a sajtó és a néző tömeg méltatlankodását. Az által azonban, hogy szerző az élet­kép keretét egy pretensióval túl is lépte, — amennyi­ben hogy belezavarta darabjába a magyar népdalt, mely egy határozott jellegű drámafaj, a népszínmű, elidege­níthetetlen tulajdonát képezi, — magára zúdította azt a „trombitaharsogást és dobpergést,“ mely bukását tegnap oly fájdalmas módon illustrálta. Megbukott volna Margitay darabja mint egyszerű életkép is azért, mert még a legalsóbbrendű, — irodalmilag nem is osztályozott — drámafaj legelső követelésének, a be­mutatott kép élethűségének, sem tesz eleget. A német „Lebensbild“, melyet Margitay utánozni kívánt, a városi és vidéki köznapi életnek valamely sovány cselekvény fo­nalával egybeférczelt, de h­ű képét kívánja feltüntetni. E czélra felhasználja a színpad természete által igazolt sok mindenféle conventiót, és ezek között a túlzást is. De valahány torzképre akadunk is az efféle német da­rabokban, mindegyikük alapja meg van adva magában az életben. Az író kiválasztja azon kémikus alakokat, melyek tervébe beleillenek és egy-egy túlzó vonással gazdagítja, élénkíti, hatásosabbá teszi képüket; bemu­tatja őket ama természetes légkörben, melyben színpa­don kívül is fellelhetők; és bohózatos vagy megindító cselekedeteiknek rajzát a színpadi optika követeléséhez képest vastagítva és túlozva, úgy állítja szemünk elé, hogy az életből merített alapelemet bennük azonnal felis­merhetjük. Szóval az ily német darabok karrikaturális képeinek alapján az élet valósága mindig felismerhető. Felismerhető-e. Margitay darabjában is az élet valósága? Látott-e már valaki a vasúti indóházak ven­déglőiben bakákat ordítani és tánczolni ? Láttak-e már olyan Gyémánthegyi kisasszonyokat, kik a mámi mellől megszöknek, a bakák között addig ténferegnek, mig azok össze-vissza fogdossák és végre megtánczoltatják őket? Hallott-e már valaki olyan kétes erkölcsű höl­gyekről, kik a szegény uradalmi írnokokat magukhoz becsalogatják és váltig kinálgatják azzal, mit a dúsgaz­dag rovéknak a polgári enyelgésű zwickipuszi teteme­sen redukált formájában is megtagadnak ? Volt már valaki tanúja annak, hogy valamely bűnnel spékelt Gyémánthegyi lejárt ezer forintos váltókkal és „ágensek“ közbenjárásával kényszeríti a fizetésképtelen szegény hivatalnokokat leá­nyaik átengedésére és arra, hogy e leányoknak marchande­­de-modes-boltokat rendezhessenek be ? — Higgye el Mar­gitay úr: a Gyémánthegyi kisasszonyok nem írnokokkal enyelegnek, hanem a nemzeti casino vékonybélű tagjainak tartják fönn legédesebb „pislantásaikat.“ Az öreg és fia­tal Gyémánthegyi urak pedig, aminthogy a kétes erköl­csű hölgyek által vissza nem utasíttatnak, úgy nem is hajhásszák az „ingénye“-ket ezer forintos váltókkal és KESZLER JÓZSEF. Az Al-Duna kérdése. Lido al Malamocco, okt. 5. perált stádiummá lett, nevezetesen uj tárgyalási alapnak uj formátumban való kidolgozását. Ily propositiók nem jöhetnek semmi esetre sem a román kormánytól, a­mely épen a nevezett szer­ződés 53. czikkelye értelmében csak most véte­tett fel a dunai bizottság kebelébe. A kérdés delikát természetű lévén, a kon­­junktúrák keresése meglehetősen odiosus. Szem­ben azonban az e kérdésre vonatkozó egész áram­lattal, nem szabad szemet hunynunk előtte, kü­lönösen nem nekünk, a­kiknek bőrére folyik a játék. De nobis fabula narratur. Ha Boerescu Bazil külü­gyminisztersége ezen kérdés elintézésétől tétetik függővé, kettős az ok siettetni a megoldást. Boerescu, ur jó román ha­zafi és magas látkörű ember. Ő hazája álláspont­ját óhajtja összeegyeztetni a geográfiai szomszé­dok érdekeivel, s ha a román politikus benne nem Oroszország, hanely monarchiánk felé néz, a román közgazda is bizonyosan megtalálja a modus vivendit. Volt alkalmam megismerni Boe­rescu úr nézeteit az aldunai kérdésben, s habár nem tartom a discrétióval megegyeztethetőnek magánvélemény-nyilvánítást anticipálni hivatalos gyanánt, azt —­ azt hiszem, — jogosan consta­­tálhatom, hogy a román kormánynak ez idő sze­rint tulajdonított mindkét felfogás távol esik Boe­rescu úr véleményétől. Nekem úgy tetszik, hogy ezen kérdésben a főkérdés, mely az alaki megoldásnál legalább irányadó lett volna, kívül maradt a megvitatás keretén. Az olasz külügyminiszter, Mancininek ismeretes körjegyzéke, még inkább a franczia közvetítési javaslat, sőt maguk a galaczi tár­gyalások oly messze terelték a kérdést a kiin­dulási ponttól, hogy bizonyos historikus sorrend a megoldásnál is aligha képzelhető. Hogy a berlini szerződés 55-ik czikkelye a szerződő felek intenzióihoz képest foganatosíttas­­sék, vissza kell mennünk a berlini congressus tárgyalásaira, az akkor hangoztatott felfogások teljes megismerésére. A san­ stefanói béke 12. czikkében az Al-Dunára nézve az egyetlen intézkedés csupán a nemzetközi bi­zottság jogainak, kötelezettségeinek és prerogatíváinak sértetlen fentartása. Ennélfogva a Vaskaputól Galaczig terjedő folyamrészre nézve semmi intézkedés, sem a megváltozott helyzet követelményeinek megfelelő javas­lat nem létezik. Az önállóvá tett Románia riverain jogai még a nemzetközi bizottság kebelébe való felvétel által sem respentáltattak. A congressus tárgyalásai alkalmával — megfelelő­­leg a Lord Beaconsfield és Gorcsakov Ky által tett nyilat­kozatoknak — július 2-án az osztrák-magyar egyik kül­dött Haymerle b. javaslata 4 pontban foglalta össze a kérdést. Ezen javaslat szerint kimondatott volna 1. hogy „a folyó egész része a Vaskaputól a fekete-tengeri tor­kolatig semlegesnek nyilvánittatik“ (tehát a vaskapu­­galaczi és a galacz-szulinai része közt semmi kü­lönbség nem létezik), 2. hogy a nemzetközi bizottság ideje „1883-on túl is uj szerződésig“ kiterjesztetik s abban Románia is részt vesz; 3. hogy „a Vaskapu alatt a hajózási és folyamrendőrségi szabályok hasonlatosak lesznek azokhoz, a melyeket a Galacz alatti vonalra az európai bizottság hoz be. Az európai bizottság egy ki­kül­dött, biztosa őrködik ezen szabályzatok végrehajtása felett. A Vaskapu és Galacz közt eső vonalon a keres­kedést és hajózást nem terhelheti semmi oly speciális adó, a­melynek hatása az volna, hogy a szárazföldi ke­reskedést és közlekedést előnyözze a folyamatval szem­ben .a 4. hogy a vaskapu szabályozásával Ausztria-Ma­­gyarország bizatik meg. Az ezen javaslat felett kifejtett vitában, maga a javaslattevő K. Haymerle a következő pontokban formu­­lázta javaslata fő elveit: 1. A Duna semlegessége a Vas­kaputól lefelé; 2. az európai bizottság állandósága; 3. Románia részt vevése abban; és 4. a Vaskapu-szabályo­zás ellátása. Az itt részletesen kifejtett eljárás tekinteté­ben az első hiba — s a jelen conflictus első csírája — divatárus boltokkal, a Gyémánthegyieknek a szerelem is csak 50% rabattal kell. Mindaz, mit Margitay úr a fővárosi „életből“ a színpadon mutatott, idegenszerűen érintett minden­kit, és a meztelen brutalitással, melyben feltálaltatott, a finomabban érző közönségnél csak megdöbbentést keltett. A jámbor derék Margitay, a gégétől térdig be­gombolt Margitay a fővárosi bűnöket akarta festeni, melyekhez ő oly keveset ért, mint Gabriel arkangyal az utczakövezéshez! Nem is ismeri azt, mivel foglal­koznia kellett. Darabja egész zavaros cselekvényét kép­zeletéből merítette, alakjainak egy részét pedig­­ az életlapokból, melyek ismeretesek arról, hogy egyes személyekkel foglalkoznak, és korántsem hivatvák arra, hogy típusokat teremtsenek a színpad számára. Elvétvén tehát művét alapjában, Margitay úr hi­báját még azon szerencsétlen ötlettel is tetézte, hogy beékelte a magyar népdalt az olyan darabba, melylyel az szervileg semmikép sem függeszthető egybe, és mely a legritkább esetben nyújt alkalmat arra, hogy folyamá­ban magyar népdalt énekeljenek. Szerző tehát a sehogy sem kínálkozó alkalmat mindannyiszor erőszakkal rán­totta elé. Hallottunk a darabban ilyest is: A : Amaz az igen gonosz ember. B: Valóban. A : Olyan gonosz, hogy még a nótában sem talál­hatni hozzá hasonlót. B: A nótában ? Kérem, halljuk azt a nótát! És erre Vidor (Barkó Laczi) kezdte fújni az ő búsongós lassúját. Valahányszor ilymód erőszakolták a „nótát“, a közönség mindig zúgolódó morajjal fogadta. Egyszben a „többször érintett kétes erkölcsű hölgy“ franczia dalt is énekelt „Mignon“-ból, melyet — daczára annak, hogy J­e­n­e­i Anna gyönyörű szépen adta elő — Barkó Laczi ép oly türelmetlenül hallgatott mint a kö­zönség. A magyar népdallal az újabbkori darabokban egyáltalán igen kegyetlenül bánnak. Hogy őszintén meg­mondjuk véleményünket, compromittálják népdalunkat az idétlen mód által, melylyel a szövegbe illesztik. A népdal alkalmazásához nagy ügyesség kivántatik, mely a szerzőknek nem mindig tulajdonuk. Darabjaikban a népdal többnyire mai a­propos érkezik. Az éneklő színész ren­desen úgy tesz, mint ama bárgyú társalgó, ki csak egy adomát tudott, melyben puskalövésről volt említés. Hogy adomáját elmondhassa, mindig így szakasztotta félbe a társalgást: „Ah ! . . . Micsoda durranás ez ? Nem hal­lott ön puskalövést?“ — „Nem, uram.“ — „De nekem úgy rémlik mintha lőttek volna. E lövésről egy adoma jut eszembe.........“ És itt aztán elmondta adomáját. Legújabb darabjainkban a népdalt is ilyen időszerűen alkalmazzák, akkor vettetett el, a midőn Bismarck hg. javaslatára a egész szövegezés bizottsághoz küldetett vissza, a­mely bizottság azonban a határozat szerint csupán a főelvekre szorítkozzék, mert csak azok szavaztathatnak mag­­(Seuls susceptibles d’etre votés par le Congrés.“­) A július 4-ki ülésben Bitvalov gr. Oroszország el­­lenpropo­ítióit terjeszti be, a­melyben kimondatik, hogy 1. a Duna szabadsága az 1815. az 1856. és 1871-iki (Bécs, Páris és London) szerződések alapján újra ki­mondatik; 2. az erődök lerontandók; 3. az európai bi­zottság fentartatik; és 4. az 1865. acte public­a körül­mények által igényelt módosításokkal fentartatik. A mó­dosítások egy bizottság által létetnek, a­hova a parti államok biztosai is meghivatnak és helybenhagyatnak a signatarius hatalmak képviselőinek értekezlete által. A Haymerle br. által kiemelt elvek közül tehát­­csupán az első hagyatik fent az orosz javaslat szerin az is csupán részlegesen. A két szövegből egyet csi­nálni Bismarck bg és Waddington ajánlatára két javas­lattevő bizatik meg: igazi concordantia discordantium. Mindjárt ez alkalommal azonban elfogadtatott a Duna semlegességének kimondása és a Vaskapu szabályo­zása, úgy Hogy függőben maradt csak az európai bi­zottság tartama és a Vaskapu és Galacz közt eső vo­nalrész szabályzata. A két meghatalmazott közös egyet­értésével terjesztetett elő, aztán a congressusnak, s fo­gadtatott el azon szöveg, amely a szerződésben foglal­tatik. Az 54. czikk kimondja, hogy „az európai­ bizott­ság tartamára kijelölt idő lefolyása előtt egy évvel, a hatalmak egyességre jutnak megbízatásának meghosz­­szabbítása vagy azon módosításokra nézve, amelyeket szükségeseknek találnak javasolni“. Az 55. pedig, így szól: „A Vaskaputól Galaczig a hajózási, folyamrend­őrségi és felügyeleti szabályzatok a parti államok kül­dötteivel támogatott európai bizottság által fognak ki­dolgoztatni és öszhangba hozatni azokkal, amelyek kimondattak vagy ki fognak mondatni a Galacz alatt levő folyamszakaszra“. (Leront elaborés par la Commis­sion européenne assistée de Delegues des Etats ri­­verain­s, így jött létre, két ellentétes javaslat között egy harmadik, meglehet­ősen­ elhamarkodott szöveg. Mily más ez, mint a b. Haymerle eredeti szövege. A cardinális kérdés nem az, hogy ki fogja a javaslatot készíteni, mert hiszen a javaslatra nézve el van mondva, hogy az az európai bizottságéval lehetőleg volt hangban legyen, hanem az, hogy ki fogja azt végrehaj­tani ? Haymerle b. javaslata megmondja, hogy az euró­pai bizottságnak küldötte, e szöveg megoldatlan hagyja azt. Hasonlóul megoldatlan marad az európai bizottság tartamának kérdése, mert az, hogy tárgyalások indítha­tók meg, megoldásnak bizonyosan nem tekinthető. S itt van a conflictusnak természetes alapja, ma­gában az alapul szolgáló szerződésnek nem világos, zak­latott és minden oldalra magyarázható voltában. Nekünk őszintén úgy tetszik, hogy az Avant-projet javaslata megelőzte korát. A berlini szerződés értelmé­ben nem egy államnak, hanem a bizottságnak kellett volna kidolgozni azt. Akkor elesett volna egy nehézség az út­ból. De viszont másrészről az Acte public által meg­határozott elvek oly­annyira hatályozók ezen dolgozatra, hogy az orosz befolyás szent borzadása tőle valóban ind­okolatlan. A végrehajtási módozatokra nézve a ferde helyzet­ből természetesen bekövetkezett a meglehetősen komikus quiproquo. Míg a berlini congressus tárgyalásai értel­mében épen Oroszország nem akart tudni semmit a kérdésről a Vaskapu és Galacz között az egy semlege­­sítést kivéve, s Ausztria-Magyarország akarta nemcsak a kidolgozást, de a végrehajtást is az európai bizottság útján szabályozni, addig most megfordítva, az orosz be­folyás küzd,— legelébb a román kormánynak tulajdonított tervekből és a galaczi tárgyalásokból látszólag — a szabályozás mellett az európai bizottság lehető nagy befolyásával, és Ausztria-Magyarország akarja lehetőleg függetleníteni az új bizottságot a régi bizottságtól, és más oldalról, míg a congressusi tárgyalások alkalmával Ausztria-Magyarország fellépése szerezte meg Románi­ának a jogot az európai bizottságban való résztvevésre: ma Románia foglal el teljesen ellentétes álláspontot a meritumban; s végül míg a congressus alatt Ausztria- Magyarország küzdött a végsőig az európai Duna-bizott­­ság tartamának meghosszabbítása mellett, melyről Oroszország tudni sem akart, addig ma épen a mi Monarchiánk fenyeget az internationális bizottság szét­­robbantásával 1882-ben. Ha azonban a conflictus természetes csírája ott rejlik is a congressusban, hol csináltatott látszólagos egyetértés, s a Bismarck hg. türelmetlenkedése miatt pedig a népdal alkalmazásának megvan a maga törvénye, mely egész világosan kifejthető a népszínmű történetéből. E törvény ellen véteni nem szabad, mert ha vétünk ellene, nem csupán a kérdésben lévő darab­nak, de a népdalnak, mint hatáskeltő elemnek is ártunk. Ez pedig beláthatatlan nagy kárral járhat irodalmunkra. Mert ha a népdalt ügyetlen alkalmazása által meguntat­juk a közönséggel, a népszínmű kedveltségét lerontjuk. Ennek pedig megtörténnie nem szabad. Ha az alkalom engedi, ki fogjuk fejteni e lap tárczájában azon törvényeket, melyek szerint a népdal alkalmazandó; e perc­ben csupán arra kívánunk figyel­meztetni, hogy tegnap a magyar népdalt a közönség részben egykedvűen, részben kedvetlenül fogadta. E tünetnek más oka nem lehet, mint az, hogy a dal ügyet­lenül volt fölhasználva.És csakis a dal helytelen al­kalmazása magyarázhatja meg azt, hogy az olyan da­rab, melyben Blaha Lujza, Jenei Anna, Vadnai Vilma, Komáromi Mariska, Vidor és Szabó Bandi énekeltek, ily elrémítő módon megbukott. Az oly darabba, mint „ A jó Isten“, magyar nép­dal bele nem illik; itt-ott — cum grano salis — talán meg volna tűrhető; arra azonban, hogy a német humo­­risticus, félig ledér, de egészben életes couplet-t he­lyettesítse, arra a magyar népdal rá nem erőszakolható. Margitay úr tehát amúgy is gyönge darabját egye­nesen az által ölte meg egészen, hogy a népdalt bele­erőszakolta, és ezáltal a művet, mely oly szép szerényen vitorlázott volna az „életkép“ lobogója alatt a szelid feledés honába, még követelővé is tette. E köve­telő külszín által az író ép annyira kihívta a közönség szigorát, a­mennyire barátai és pártolói az­ előre keltett jó hír által rákényszerítették a nézőt a magas mérték alkalmazására, melynek aztán a darab távolról, de leg­távolabbról sem felelt meg. . Mindazonáltal nem szeretnék Margitay urat, a színmű írástól elkedvetlenitni. S az irodalmi alkotás sík tengerén ez egyszer csak eltévedt, de azért tehet­sége hajótörést nem szenvedett. E tehetség számára föntartjuk minden rokonszenvünket, melyet oly teljes mértékben megérdemel. Vajha legközelebb bebizonyít­hatnék, mily szívesen tapsolunk neki ! Az előadásról csak dicsérettel emlékezhetünk meg. Mindazok, kik a darabban közreműködtek, szépen és szabatosan játszottak. Különösen csak Csatai Zsófi kisasszonyt említjük fel, nem azért, mintha túltett volna társain, hanem azért, mert ez alkalommal a rábzott (Gyémánthegyiné) szerepet igen szépen játszotta. Őriz­kedett a túlzástól, csekély, de jellemző accentussal be­szélt, és ezáltal éppen eltalálta az alakot, melynek sze­­mélyesitésére volt hivatva. ELLENŐR. Budapest, vasárnap, október 9. 1881.

Next