Ellenzék, 1882. január-június (3. évfolyam, 2-146. szám)

1882-01-13 / 10. szám

1 — — A képviselőh­ázban ma pénteken a görög újév miatt nem volt ülés, s a ház hol­nap folytatja a vitát. Szólásra fel vannak írva az ellenzék részéről: Hoitsy Pál, Orbán Balázs, Győr­­ffy Géza, Krisztinkovich Ede,Turgonyi Lajos, Du­ka Ferencz, Hermann Ottó, Bódogh Albert, Gre­­csák Károly, Németh Albert, Grünwald Bé­la, Horánszky Nándor, Kovács Albert és Óno­­dy Géza.­­ A képviselőhöz tegnapi ülésében a függetlenségi párt részéről Eötvös Károly az 1882. évi költségvetés tárgyában a következő hat­ javaslatot terjesztette elő : „Az 1882 ik évre szóló költségvetési javaslat vilá­gos bizonyságot szolgáltat arra, hogy az ország kormány.­ ­ AZ „ELLENZÉK“ TÁRCÁJA. 1882. január 13. A kis tündér. Angolból. I. (­ Folytatás.) A kastély többnyire üres, a Gerard ur édes anyja lakik benne egyedül. Egyetlen egy fia majd mindig távol van. Szenvedélyes vadász. A nagy előcsarnok tele van kitömött állatokkal, tigrisek­kel, párduczokkal, egy roppant nagy oroszlánt is láttam ott, s még többféle vad állatokat. — Milyen borzasztó! mondá Ella. — Öreg ember az a mi rokonunk ? kérdő Viola. — Nem gyermekem, azt hiszem harmincz­­öt — vagy legfeljebb negyven éves lehet. Az étkezésnek vége volt, az asztalt elszed­­tük, s mindnyájan a tűz körül ültek. — Atyám­­ ■ mondá Ella élénken — már •Best beszéljen el mindent. — Kimenjek a szobából? kérdé Viola, ko­­moly dolgokról beszélnek? —• Nem, nem, maradj. Jer ide közelebb hozzám édes kisleányom, mondá Gatti ur, a mint Violát a jobb karjával átölelve magához szoritott Drága gyermekem, folytató remegő hangon, ne haragudj reám, ne vess meg. — Atyám! Gatti ur beszélni akart, de remegő ajkai megtagadták a szolgálatot, egyetlen egy szót sem tudott kimondani. Arczát kezébe vette, hogy égő könnyeit el­takarja, de a vékony fehér ujjak között nagy könny­cseppek hullottak. Mari sokat jelentőleg szok­ta meg az Ella kezét. — Ne kérdezősködjünk, suttog, szomorúan, hagyjuk Violára. Gatti úr néhány percz múlva lecsendesült , s Violát még mindig átölelve tartva folytató : — Lásd édes kis leányom, nagy csapás fe­nyegetett bennünket, s mi a bajt eltitkoltuk előt­ted , de most már neked is tudnod kell mindent. — Atyám, ne busoljon, mondá Viola vi­gasztaló hangon. Akár mi történjék velünk, mi szeretjük egymást, s mindnyájan összetartunk, s akár merre megyünk, édes othont alkotunk ma­gunknak. — Nem az a baj gyermekem. Most már azt kívánom, bár inkább az volna! Nézd Mari. S a tárczájából egy „Gérard Allan“ aláírása kö­telezvényt tett a kezébe. Mari rémülve nézett a papirosról az atyja arczára. — Atyám mit tett ezért? Mire kötelezte magát? E szívességet minő árral fizette meg? — Ne vádolj gyermekem, válaszoló Gatti úr lassú elfojtott hangon. Megszakadt volna a szivem, ha mindnyájatokat koldussá és hajlékta­lanná tettelek volna. — Mit jelent ez? Nem értem? kérdé Viola. Mielőtt apja szólhatott volna, Mari válaszolt. Mert a leányoknak az atyjok önvádját volt a leg­keservesebb hallgatói. — Vance úr nagyon sok olyan adósságot hagyott hátra, melyet atyánk kénytelen helyette kifizetni, s azért volt Gerard urnál, hogy tőle pénzt kölcsönözzön. Már most folytassa édes atyám­. — Kedveseim, mondá Gatti úr a kötelez­vényt idegesen hajtogatva, ha akarjátok én visz­­szaküldhetem a kötelezvényt. Ez a papiros egy áldozatot jelent mindnyájatok helyett. Mit tehet­tem volna egyebet? Gerard úr nem volt hajlan­dó pénzt kölcsönözni, csak egy feltétel alatt. — És az mi volt? kérdé Mari aggodalmas hangon. — Gerard urnak az anyja öreg, beteges asszonyság, nem jár ki és nem fogad társaságot, a fia kastélyában többnyire egyedül lakik, s egy társalgónőre van szüksége, de Gerard ur nem akar idegent venni a házhoz, olyan műveit nőt óhajtana any­a mellett tudni, akiben bízhat s fel­teheti róla, hogy beteges anyjához gyöngéd lesz. úgy intézkedtünk, hogy valamelyik leányomat engedjem elmenni. Mit volt mit tennem, azt gon­doltam jobb lesz egyik gyermekemtől megválni, mint mindnyájunknak szétszóródni. A két rész között a kisebbiket választottam. — Hála az égnek, hogy csak ennyi az egész! Mondá Mari. — Atyám én szívesen el­­megyek. Egy pillanatig mély csend volt a szobában, s Viola a nénja mellé térdelt ée átölelte. — Mari, mondá, hadd menjek én, te reád több szükség van ide­haza. Engedj el, én sze­retnék elmenni, ereszszetek ! — Kedvesem, hát nem vagy boldog itthon ? — Mindig itthon, olt az olyan egyhangú unalmas, mondá Viola görcsös neveléssel Ideje már, hogy az otthon négy falán kivü­l egyebbet is lássak. Engedjetek el! — Nem, nem, az lehetetlen, mondá Gatti úr kezét a Viola fényes fürtjeire téve. Te még nem tudod, hogy milyen az élet a mi csendes házunkon kívül. — Nem ám — de tudni akarom édes atyácskám­, válaszolá Viola zokogását hősiesen visszafojtva. És a család soha sem álmodó, hogy meny­nyit szenvedett e leány, midőn áldozatkészsége a gyermekkorból rögtön kiragadt; soha sem sej­tették, hogy látszólagos könnyű, gondtalan mo­dora mennyi fájdalmat takar, egész addig, mig az elválás órája megérkezett s a csendes házra, az illatos körire és kedveseire utolsó pillanatot vetett. H. Dagály volt, a jellegtelen tiszta kék ég alatt a habzó s tündöklő víztömeg a szürke szík­ek­ben megtörve tajtékzó hullámokat hányt, a par­ton levő fehér homoknak a régi-régi dallamot dalolta. A kis falu vasúti állomása a tengerpart mellett volt, még­pedig oly közel, hogy a pod­­gyásza mellett álló Viola a hullámok susogását hallhatta; és a leány most, midőn a ten­gert elősz­ör meglátta, annyira meg volt lepetve, hogy minden mást elfelejtett, a szellő a tenger fris életet adó leheletével terhelve szállt feléje, felemelve fürtjeit, s a kalapjára visszavetett úti fátyoléval játszva. A parton a homokban gyermekek szaladgál­tak, s a meztelen lábú fiuk és leánykák, játék közben vidáman csevegtek s nevetgéltek. Alig néhány lépésnyire sötét szirtek emel­kedtek, szürke és barna színűek, hosszúkás zöld vonalakkal bevonva ottan, a­hol a kurta fű a meg­élhetésre némi kis alapot találhatott. A homok felett egy kis halász kunyhókból álló falu volt s az erdővel borított hosszú sö­tét völgyből egy ódon kastély nézett a ten­gerre. Viola megnevezhetetlen, fájdalommal nézett a völgyre. Ez volt az ő rendeltetésének helye, az a kastély lesz otthona, az a barátságtalan sö­tét kőépület lesz börtöne. A leány egész testé­ben megrázkódva a tehetetlen fájdal­m érzetével­­ fordult el. A vasúti irodán keresztül egy leírhatatlan egyenruh­ájú ember jött ki az állomásfőnök kí­séretében. Kalapot emelt Viola előtt. A kisasszony az a fiatal uri asszonyság a ki Allanstonb­a jött ? be ide. Viola igennel felelt, s az ember roppant mentegetődzések mellett egy ronda járműhöz ve­zette. — Allan ur többnyire távol van hazulról, asszonyom pedig nem szokott kocsikázni, jegyzé meg az ember a festetlen döczögös primitiv jár­műre mutatva. A podgyászt festették s a szekér­­ el­indult. (Folyt. köv.) ‘­­Harmadik évfolyam. SZleliKtISZTŐI IKOD.4 . Bel-király utca 16. sz. hová a lap szellemi részét illeti S­Szlemények c­íimzen­ek AZ „ELLENZÉS" ELŐFIZETÉSI DIJA: Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva. Égész évre.......................16 írt. Ifj Negyedévre ... 4 írt. félévre ...... 8 írt. (I Egy bóra helyben . 1 írt 50 kr­. Egyes széni áru helyben 5 kr. vidéken 6 kr.­­Megjelenik az .Ellenzéki mindennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Kéziratoz­alm adatnak Tiaarsa. POLITIKAI, KÖZGAZDASAGI ES TÁRSADALMI NAPILAP. .ES«»«1­5JS.J nnajus. . . péntek jan­ár 13 iff2. KIADÓ­HIVATAL: Szem János könyvkereskedése, hová az előfizetések, hirdetés és nyiltszek küldendők. HiRDETÉSI DIJAK: Hatszor hasáhozott gázmond sor, vagy annak tere 6 kr. Bélyegdij minden hirdetés­ után 30 kr Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt . kiadó­hivatal Nyílttéri caikkok partyond sora után 20 kr, f­eten. Központi parliament. Magyarul úgy hívják, hogy delegatio. Ez és az egységes hadsereg legszomorúbb megtestesülése Magyarország provincziális alá­rendeltségének. S a delegatio, ez a csodálatosan vesze­delmes intézmény, kezdi magát a leggyönyö­­rű­ségesebben valóságos törvényhozó testületté kinőni. Törvényeket nem alkot, legalább formai­lag nem. De mit ér az a szerénykedés, hogy megállapodásait nem törvénynek, csak határo­zatnak nevezik s mégis azok a határozatok tör­vényerővel bírnak s olyan tényeket és hely­zeteket teremtenek, melyek a törvénynél is erősebbek ? Most a delegátiókkal ismét ilyen tör­vényhozási adtásra készülődnek. Többre: po­litikai actióra, mely majd ha befejezett tény lesz, akkor aztán hiában van ott a magyar parliament, az osztrák parliament. Meglesz a tény s a parliamenteknek szentesitni kell azokat. Ismét a nemzet véréről, pénzéről s leg­­vitálisabb érdekeiről van szó. Most is úgy veszi kezdetét a dolog, mint ezelőtt 12 évvel, mikor a keleti há­ború első tagjait vetették el; most is ép úgy járnak el, mint az orosz-török háború kitörésekor; s épen azzal az alkotmánysértő stratégiával kerülik meg a nemzet közvéle­ményét és parliamentjét, mint a­midőn a bos­­nyák kalandra indultak. Alig ült össze a képviselőház s már is arról van szó, hogy már kora tavaszszal be­zárják ezt az ülésszakot. És miért ? Miért? Hát tekintettel a dalra át lázon­gásra s tekintettel arra, hogy a Bocchéban foganatosítandó „katonai rendszabályokra“szük­­séglendő költségeket a delegátiókkal meg le­hessen szavaztatni. íme tehát új kiadásban a bosnyák ex­pedit'd. A magyar parliamentnek még ideája sincs, hogy hát mit akar tulajdonkép a kül­ügyi és hadügyi kormányzat. Nincs is szük­ség reá. Majd meg tudja utólagosan. És hát miről van szó? A krivocsiai lá­zadás elfojtásáról. Punctum. Igen de akkor mire összehívni a dele­­gációkat? a költségek megszavazása végett? Hát, olyan óriási összeget fog fölemészte­ni az a rendcsinálás, hogy ne lehetne azo­kat a folyó jövedelmekből virement útján fö­­dözni? vagy hát miért nem­ vesznek egysze­rűen póthitelt igénybe, a­mit a bosnyák oc­­cupatió alkalmával is megtettek ? Oh! nem is ez a való indok. Egyébü­tt és egyébben kell azt keresni. A legfelsőbb döntő körök és a tábor­nok urak úgy látszik, eljöttnek látják az időt, hogy az osztrák kétfejű sast továbbvi­gyék Bosznia határain, tovább tova Novi- Bazár felé egészen Salonichiig. Az a felséges szélcsend, mely Európa szerte uralkodik, az a zűrzavar, mely Fran­­czia-, Német- és Oroszország figyelmét bel­ső bajai miatt lekötve tartja, épen alkalma­tossá teszik a pillanatot. Most épen aprapos menne a dolog, olyan szépen meg lehetne rohanni úgy hátulról azt a szerencsétlen Tö­rökországot és azt a rakonczátlan Monteneg­rót, igen első­sorban Montenegrót, m­ely va­lóságos fészke a dalmát zavargásoknak. Most is kijelentette a Fekete hegyek ura, hogy az élelmi­szerek szállítását a Bocchóba huma­nitási tekintetből nem zárhatja el. No meg a munitio szállítást sem akadályozhatja meg. Persze, a külügyminisztérium minden felé biztosítja a kabineteket, hogy Ausztria- Magyarország rá sem gondol arra, hogy No­vi-Bazár vagy Montenegró felé kacsint­gasson. De azért olyan hadikészülődést visznek véghez az egész monarchiában, mintha leg­alább is egy második bosnyák hadjáratra ké­szülődnének. Azután megindítják a dolgot: meglesz a „séta“ ezúttal már nem Boszniába, hanem egy kissé tovább. A központi parliament — a delegátiók — majd titkos üléseket tarta­nak, azokban nagy készségesen belátják a­ teendő és tett „katonai rendszabályok“ czél­­szerűségét, megszavazzák rájuk a költségeket, kirendelik a nemzet drága fiatalságát a csa­­tasikra. Azután majd ősszel ismét öszszehívják a magyar parliamentet s az legálisan meg fog­ja adni a történtekre az absolutoriumot. Ez a mi alkotmány­ biztosította befolyá­sunk a külügyi politikára s a nemzet leg­drágább, vér- és pénzbeli érdekei miként­­vezetésére.­ ­Es ist eine alte Geschichte!“ Zata rosszul vezettetik és hogy a kormány oly politika folytatására teljességgel képtelen, mely a nemzet önálló­ságát s anyagi és szellemi jólétének állami­­ fejlődését biztosítaná.“ „A társadalom adóképessége teljesen kimerült, az állam rendes jövedelmeinek nagy része csak kényszerítő rendszabályok segélyével áll elő, az ország minden vidé­kén az elszegényedés kétségtelen jelei mutatkoznak s mind­ezek daczára évenkint új adók és ujabb adóemelések hozat­nak be. Az anyagi kimerültség, a nemzet közgazdasági éle­tének szomorú pangása romlással fenyegeti a közerkölcsö­ket is és sok vidéken lanyhulni kezd a ragaszkodás az ál­lam iránt, mely úgy, a mint ma kormányoztatik, csak sú­lyos teher gyanánt nehezedik a népre a nélkül, hogy an­nak igényeit biztosítani s érdekeit előmozdítani teljes ké­pességgel birna.“ „Az állam pénzügyi helyzete kétségbeejtő. Az adó­képesség legszigorúbb megerőltetése daczára is több­­mint 50 millió évi hiány mellett kimerül az államnak még hi­tele is s az a kormányzat, mely a napról napra való meg­élhetés érdekében a legridegebb fiskalitás kényszerítő po­litikájánál magasabb czélt maga elé kitűzni sem nem tud, sem nem akar, lerombolja még a nemzet jövendő jólétének feltételeit is.“ „Az Austriával fennálló és függetlenségünket meg­semmisítő államjogi viszony aránytalanul súlyos terheket ró reánk, s ezenfelül meggátol bennünket abban, hogy állami és nemzetgazdasági erőink kifejtésével pénzügyein­ket rendezhessük, nemzetünk szellemi és anyagi jólétét, s ezzel együtt tekintélyét és méltóságát biztosíthassuk S a fennálló kormány a­helyett, hogy ez államjogi viszony javítására törekednék, azt napról-napra súlyosbítja, s a nemzet legfontosabb érdekeit annak mindinkább alá­rendeli.“ „Ily kormánynak, mely ezt cselekszi, oly költség­­vetést, mely ezen államjogi rendszeren nyugszik s mely azon kivü­l is oktalan, könnyelmű és veszélyes politikának eredménye, mi meg nem szavazhatunk. S ezért mély tisztelettel indítványozzuk : határozza el a képvise­lőház , „hogy a kormány által 1882. évre előterjesztett költ­ségvetési javaslatot a tárgyalás alapjául még átalánosság­ban sem fogadja el.“ 10. szrvi. ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése jan. 12. E­­­n­ö­k: Pécsy Tamás. Jegyzők: Baross Gábor, Duka Fe­rencz. A kormány részéről jelen vannak: Tisza Kálmán, Szapáry Gyula gr., Pauler Tivadar, Tre­­fort Ágost, Szende Béla, Ordódy Pál, Kemény Gábor báró, Orczy Béla báró, Bedekovich Kálmán. Az előzetes bejelentések után kezdetét vette az 1882. évi budget tárgyalása. Hegedűs Sándor előadó előrebocsátja, hogy nemcsak az 1875. év előtti időben és nem­csak a főleg 1875. és 1878-ban történt adóeme­lések következtében, de állandóan, évről-évre ta­pasztalható rendes bevételeink és kiadásaink emelkedése, és ha 1875 től 1880-ig is átlag ki­adásaink 8 millióval, bevételeink 9 millióval emel­kedtek. Igaz ugyan, hogy az említett 6 évből a­z elsőben a rendes kiadások növekedését inkább csak a rendkívüliekből való átvétel és az évi de­­fic­itek fedezéséből eredt teher okozza, m­íg a­z utóbbi évben a 153 milliós kölcsön konvertácziójá­­nak terhe, a boszniai kiadások kamatterhe és a vízveszélyek által okozott kiadások is növelik azo­kat, a­mit azért említ meg, hogy rámutasson, mi­szerint ezek is uj kiadások, melyektől jövőben meg lehetünk kimérve; de a kiadások ez emel­kedéséből az 1881. s 1882-ki előirányzatok közti emelkedés nagy összege is némi magyarázatot nyer és ha fennhagyja is az összehasonlítás az igazolás és indokolás szükségét minden egyes té­telre nézve, legalább a bevételekre nézve meg van annak azon jogosultsága, hogy az előirányzat emelését bizonyos mértékig, több években tapasz­talt tényleges eredmények már általában is iga­zolják. De másfelől, az összehasonlítás egyszers­mind arra int, hogy ha államháztartásunkat ren­dezni akarjuk, akkor egyfelől a kiadások fokoza­tában szigorúbb korlátokat kell tartanunk és más­felől kedvezőbbekké kell tennünk a kiadások és bevételek emelkedése közti arányokat, mert ha csaknem paralell haladnak azok, akkor soha sem fognak a mérleg helyreállításában találkozni. Ezután részletezvén a költségvetés egyes főbb tételeit, így folytatja: Nagy részben úgy az államadóssági teher, mint a folyó kiadások növe­kedése az állam kulturális, közgazdasági tevékeny­ségével áll kapcsolatban, melyeknek bizonyára le­het az államháztartási mérleg érdekében szűkebb és tágabb korlátokat szabni, de a­melyek hasz­nosan felhasználva, nem meddő terhet, sőt fejlő­dést biztosító beruházást képeznek már a rendes kiadások keretében is. A bevételek emelkedését nem újabb adóeme­lés okozza, a már megszavazott törvények követ­kezménye és a fejlődés kétségbevonhatatlan ered­ménye az. Ezért az egyenes adóknál csak azt a változást tapasztaljuk, a­mi a szállítási adó új té­teleinek egész évi alkalmazásából és a hadmen­­tességi adónak rendeltetésére fordításából kelet­kezik, és ha a fogyasztási adók különböző ezime­in csaknem 3 millióval növelhettük bevételeinket, ez nem új adótételekből, de a régiek sikeresebb alkalmazásából és a visszatérítés fejlődéséből ke­letkezik. Ép­­gy a fejlődés eredménye az, ha a vas­utak, a posta, az állami gépgyárak többet jöve­delmeznek, úgy­hogy most már konstatálhatjuk azt, hogy egyenes terheink mellett más közvetett, vagy közvetlen állami bevételeink is jelentékeny összegekkel járulnak az államkiadások fedezéséhez. Ha tehát kiadásaink közt a kulturális irány, bevételeink közt az adóterhen kívüli bevételek sza­­porodása észlelhető, ez mindenesetre oly fejlődé­se államéletünknek, mely a jövőre nézve is bizta­tó jeleket tár fel, nemcsak fejlődésünk tényezői és biztosítékai tekintetében, de államháztartásunk mérlegére és terheink elviselhetőségére nézve. De a fejlődés minden kedvező jele és szük­ségének teljes érzete mellett sem fojthatjuk el ag­godalmunkat azon nagy terhekkel szemben, me­lyek azzal járnak és azon nagy követelmények­kel szemben, melyekkel elénk áll az a jelentékeny, állandó államháztartási hiány, mely a mérleg eredménye. Mert ha akár az 1882-ik év költség­vetésének még fedezetlenül maradt 26 milliónyi hi­ányát, akár pedig ezzel együtt általában a hitel­művelet útján fedezendő 49 millióra menő össze­get tekintsük : ez az összeg mindenesetre oly ne­héznek tünteti fel az államháztartás rendezését, ha csak az eddigi eljárást és az eddigi eszközöket csak az eddigi mértékben alkalmazzuk, hogy ok­vetlen kötelességü­nk arra gondolni, hogy jövőre kiadásaink emelkedését lehető szűk korlátok közé szorítsuk , bevételeink fokozását pedig még na­gyobb mértékben idézzük elő. Ne feledjük el azt, h­gy a vasútépítés és államivá tétel terén nagy mértékben — a nem­zetközi versenyképesség szüksége által űzetve — haladtunk előre, hogy e téren kényszerűség nél­kül költekeznünk nem kell; ne feledjük el, hogy a hadügyi kiadásokra, nem szabad, hogy egyéb kényszeresen, nemzetközi béke idején is, mint a többi államoknak jobb útra terelendő irányával szemben lehető helytállás, hogy a befektetések nem oly rögtön jövedelmeznek, hogy terhük egy részét, sőt a n­élkülözhetőket általában a jövő nemzedékre ne háríthatnék, és különösen ne fe­lejtsük el, hogy ha javultak is hitelviszonyaink, pénzügyeink nem államik ott, hogy veszély nél­kül szaporíthatnék a kormányzati kiadásokat. Parlamentáris országban kormány és országgyű­lés sokkal inkább hatása alatt áll a közvélemény­nek, hogy sem ez korlátoka ne­m akatna azon vágyaknak, melyek vidéki, vagy személyi érde­kekből, az államháztartás mérlegének rovására újabb költekezéseket akarnának. Ezután a közvetett adók nagyobb mérvű fejlesztésének szükségét hangsúlyozva, így végzi beszédét: Ha helyzetünket gyakorlatilag, elfogu­­látlantul fogjuk fel és ítéljük meg, akkor állam­háztartásunk jelen helyzetét éppen azért fogjuk a jövő szempontjából is elfogadhatónak és bízta­tónak tekinteni, mert annyi kulturális erőt táp­lál és annyi pénzügyi forrás fejlődését mutatja maga az állataélet, hogy ha költekezésünkben kellő határokat és a jövedelmi források megálla­pításában kellő elfogulatlanságot tanúsítunk, nem­zetgazdasági és kulturális fejlődésünket, pénz­ügyeink rendezése mellett is biztosíthatjuk. E ne­héz feladatok megoldására a helyzet által meg­engedett mértékig terjedő komoly kísérlet e költ­ségvetésben is megvan és ezért azt elfogadásra ajánlom. (Helyeslés jobbfelől.) Ezután Somss­ich Pál szólalt fel. S­o­m­­s­s­i­c­h Pál beszéde bevezetésében né­hány rövid észrevételt tesz az előadó beszédére, nevezetese­n a­mit a bevételek és kiadások pa­rallel emelkedéséről mondott. Szóló éppen ezt a parallel emelkedést tartja sajnálatosnak, mert ez a parallel emelkedés nem szünteti meg soha a defic­itet. Ha most már-már a 12-dik órában nem segítünk bajainkon, nemsokára elmerülünk a érvényben. Hat évvel ezelőtt, 1875. végén, mint kormánypárti, figyelmeztette a kormányt és a házat, hogy első teendő a közös költségek apasztása. Ma ugyanezt kell, hogy mondja. A monarchia nagyhatalmi állását oly eszközökkel kívánják fenntartani, melyek pénzügyi tekintet­ben elviselésére a magyar korona országainak népe képtelen. (Helyeslés a szélső balról.) Áttér ezután a jelenlegi és a 7 év előtti pénzügyi helyzetnek összehasonlítására. Ez — úgymond — meglepő eredményeket tüntet fel. 1. 1875. óta a közös költségek 30 millióról több mint 37 millióra mentek fel; a kiadások összege volt 1875-ben 238 millió, 1880-ban a zárszáma­dás szerint 289 millió, ma 1882-ben a költség­vetési előirányzat szerint 325 millió, tehát 7 év alatt a kiadások 87 millióval szaporodtak. Maga a hiány 1880-ban 2 millióval volt nagyobb, mint 1875-ben, s az idei hiány is lesz 40—50 millió. Önként merül fel a kérdés, hogyan ju­tottunk ide? Idéz Wenckheim és Széll 1876-os nyilatkozataiból, melyek szerint a két párt egye­sülésének és a kormány alakulásának czélja a pénzügyi egyensúly helyreállítása volt Mikor a jelenlegi kormányelnök ugyanazon év őszén át­vette az elnökséget, magáévá tette e nyilatkoza­tokat, s az első két évben szépen is ment a do­log. A hiány 37 millióról­­szállittatott 26 mil­lióra. De ismét utolért bennünket a nagyság át­ka. A monarchia hatalmi eszközeinek nagyszerű berendezése felemészt mindent. Ezt belátta az­­1867—75-diki többség, s ezért csinált helyet a fúzió által az uj kormánynak. Az első két év

Next