Ellenzék, 1882. július-december (3. évfolyam, 147-296. szám)
1882-10-23 / 242. szám
Harmadik évfolyam. NZEKKEMKTÓI IKOTI: Bel-királyutcza 16. sí. hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. AZ „ELLENZÉK" ELŐFIZETÉSI DIJA Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva félévre.....................I. írt. Ili Negyedévre ... 4 írt. Félévre..........................] Zrt. [|| Egy hóra helyben . 1 frt 50 kr. Egyes szám ára helyben 5 kr. vidéken 6 kr.Megjelenik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI, KÖZGAZDASÁGI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. JeSsti kladás. 242. szám. Szolozsvar, hétfő october 23 1882. KIADÓ-HZIVATAI» : Stein János könyvkereskedése, hová az előfizetések, hirdetés és nyilt terek küldendők. HIRDETÉSI DIJAK: Hatszor hasábozott gázmond sor, vagy annak tere 6 kr. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadóhivatal. Nyílttéri csikkek garmond sora után 20 kr. fizetendő. A nemzet halottja, Arany János tegnap dél óta a mulló. Mennyi fájó érzés rohanja meg a szivet, mennyi gyászos gondolat lepi el az agyat e hírre. Készíthettük magunkat a végzet e csapására, mely előre veti árnyékát, de a csapás a váratlanság hódító hatásával sújt le mégis. Minél szegényebb a nemzet a virágzás nagy korszaka alatt a nagy idők arányában nőtt óriásokban , annál megdöbbentőbb, annál fájdalmasabban sajtoló minden újabb veszteség, mely egy egy ily nagy alakot tüntet le kisszerű küzdelmeink zabájából. Arany e nemzetnek a legszükségesebb szolgálatot tette, valahányszor az ihletett órában lantját elővette. Ha Petőfi a szabad eszmék mézes napjai alatt fölforrt szenvedély hevével a barczi riadót zengette és hogy a költészet bűbájosan szép virányát annál mélyebben varázsolja át a nemzet szivébe, lelkébe, piros honfivérrel öntözé meg, melynek minden cseppje a martyrok éltető véreként szivárog át a nemzeti tervezet ereibe. Arany János az epikus hőssé magasztosult nemzet epikus hivatását, szent hagyományait, jellemképét örökítő meg megsebezhetett alakokban. Ama másikat az egy gondolat gyötre, míg megszabadult egy világot átalakítni kész szenvedélyétől. Tyrtaioa eltűnt a csaták viharába. Száguldó paripák rohantak át az eszméken. De ez eszmék túlélték a sötét idők pusztítását. Megszólalt a bárd szava : „Túl zenén, túl síp dobon, Riadó kürtön át, ötszáz énekli hangosan A vértanúk dalát.“ Irta később a költő, ki az ötszáz lelkét, szellemét bírta egymaga. Arany Petőfivel szemben a magyar természet egy oly vonását képviselte költészetében, mely százados küzdelmek, harczok, kótszin alkotmányosság és proteuszi változatossággal biró elnyomás száz meg száz kelepczéjébe csalt vagy kergetett nemzet öntudatát épen megtartó, a nemzeti múlthoz való szívós ragaszkodás jellemvonását. Amíg a nemzet politikája a jogfolytonosság elvét hangoztatta az európai szárazföld minden miveit népénél öntudatosabb következetességgel és a szabadságharczok meg nem szakadó során kiömlött honfivérrel és csaták küzdelmei közt kifáradt kézzel írott törvények alapján, Arany János a nemzeti hagyományok folytonosságát tarta fenn. Ha Göthe magát büszkén nevezi homeridának, a khioszi nemzetség késő ivadékának , Arany a hegedősök, a lantosok lelkét örökölve Homerrá emelkedett. Kereste a naiv eposz elemeit a latin krónikák poros lapjain, míg a politikai viták hősei forgaták a törvénykönyvet. Ezért ül Aranynál bizonyos fenséges nyugalom a háborgó nemzeti érzés felett, mint sima tengerarcz az örvénylő mély felett. A képzelem heve, a komoly epicus küldetés ihletébe megy át, a szenvedély lázas beszéde, a romlátó izgatottság riadó harsogása : Kalliope zavartalan nyugott előadásának ad helyet. Nem a jelen, (mely ok mily öntudatlan kapkodás, hirtelen felbuzdulás és kora csüggedés rabja vala!) hangolja föl Arany lantját, de a nép lelke mélyén nyugvó legjobb, legbevégzettebb, már már istenülésbe átment hagyományos nagy alakokat idézi föl. Segítséget hoz. Levarázsolja a hadak utján a „lágy levegőben csattogó“ ősöket, hogy lőjenek segíteni. Annyira valóvá tette a hagyományt, mint Honor megteremtő az Olympot. Ez Olympra szükségünk volt. Szükségünk volt hősökre, kik nem hagyják cserben a nemzeti ügyet; szükségünk volt jellemekre, kik nem szorulnak a hízelgők kíséretére, szükségünk volt hősökre, kik nem törpülnek el azon mértékben a mint emelkednek ; szükségünk volt az epikus hivatásra fölavató kardot fennen emelő Attilára, hogy e hazát el ne alkudjuk ; szükségünk volt az agg Toldira, hogy a királynak legyen a ki mondja: kormányozd e népet a maga geniusa szerint; hagyd önerejére, nem szorul az mások polgárosító kegyelmére, van annak józan esze és több szive mint Európa minden népének egybe véve. Szükségünk volt arra a gúnyra is, melyet a nagy álmodóra mond el a csalódott szív felforrt erejével melyet oly édes megelégedéssel mond utána az irodalmi kalmár nép, hogy Aranyt is a nemzeti hagyományok követelő igényeinek cáfolására idézhesse. Szegény Arany! Okvetetlenül szerettek volna a kiegyezés költőjévé emelni, de te maradtál megközelithetlen magasságban politikai torzsalkodásaink felett. Széchenyi halálára irt fenséges ódád a múlt hagyományaira mutat mint a melyekből ered az életre „a hit, jog és erő.“ Mily igazad volt. És ma már nem hangoztathatod többé a nemzeti küzdelemben egy táltos bölcsesedségére való szavadat. Ki hív nekünk segítséget az ősök fellegen robogó hadából ? Ott áll a Dunaparton Petőfi. A „Talpra magyar“ érezhangja, szobor hang. A lobogó szem: világtalan érez szem. Lesz még szükségünk riadóra? Petőfi . . . szobor. Lesz-e szükségük az őrstüzeknél fáradt hősöknek a múlt nagy alakjait elővarázsoló énekre? Arany János mesélő ajka elnémult. Mind szegényebb lesz a jelen. Gazdagabb a múlt. Oh hát gyarapszik-e jogunk a jövőhöz? A mai kormányelnök azt kívánta a Petőfi-lakomán, hogy ne kelljen emléket állítani a nemzet múltjának. De miért sietünk oly nagyon feledni? Nyugodj nagy költő ! Mi fogadjuk föl, hogy nyugalmát meg ne zavarjuk, hogy az ő hivségével ragaszkodunk a nemzeti nagyság emlékéhez . . . Ekkor fentart „a hit, jog és erő.“ Áldás a nagy költő drága emlékén ! AZ „ELLENZÉK“ TÁRCÁJA. 1832. október 23. ARANY HALÁLÁRA. (1882. október 22.) Hadúr szól az égben: „Jer haza hű szolga, Égi seregemnek fáradt csata sorsa Csillag-őrtüzeknél pihenőre dűlvén, Lelkesedni óhajt hegedőd zendültén. Futó csillagon jött maga futó csillag, Riadót fútt élén égi soraimnak: — Vészbe, romba döntik, Hadúr, magyar néped, Ármány hada ellen, hogy ha meg nem véded. — Ti véletek harczolt én menybeli sergem, Hadak útján menve Ármány hada ellen . . . Harcz után jön béke, Jer színem elébe, A nagy időt foglald lantod zengzetébe.“ ... És a költő elment. Hunok nagy királya, Toldi, a levente dalát várva várja . . . Földi tusáinknak őrtüze ha lobban, Hejh, fáradalmunkat mi érezzük jobban. A riadó költő ajka néma, hallgat. Hősök népe élvez menybeli nyugalmat. Mig mesélő költőd dalán csüngsz te kéjjel; Hadúr el ne késsél menybeli segélylyel ! Hegedűs István: Arany János. Remegő tollal Írjuk meg a gyászhírt, mely fájdalommal fog eltölteni minden magyar szivet e hazában és túl annak határain, mindenütt, ahol a nagy lelkek világra szóló szolidáris köztársasága megérni fog, ha egy-egy nagy szellem elköltözik. Arany János nincsen többé. Ő is odament a többi nagyok közzé, honnan nincsen visszatérés. Súlyos betegség gyötörte évek óta. De mintha maga a halál is félt volna hozzányúlni a drága élethez, de élt és csendes megadással viselte nehéz baját. Még e nyáron is kiköltözött a Margitszigetre, meleg, csendes, verőfényes napokon ott időzött az árnyas fák alatt élvezve a szabad természetet, melyet egész életében úgy szeretett. De már változó időjáráskor, borongósabb, hűvösebb napokon nem volt szabad kimenője a légmentesen elzárt szobából. Régi baja, a nehéz lélegzetvétellel járó mellszorulás — employzóma — a legnagyobb vigyázatot tette szükségessé. A nyár végén visszaköltözött az akadémia palotájában levő lakásába, mint a lapok írták, teljesen felüdülve. Fájdalom, önámítás volt a hír. Az agg költő beteg volt, igen beteg. Tíz nap alatt már ágyba kellett feküdnie s kezelő orvosa, dr. Farkas Kálmán a legnagyobb agodalommal kezdte rajta észlelni a hevenyhörghurut tüneteit, mely a régi mellbajjal párosulva komoly veszélylyel fenyegetett. Az aggodalom, fájdalom, nem volt alaptalan. A költő állapota mindig súlyosabb lett s 1d én reggel az eszmélet is elhagyta a beteget, s a nap folytán kétszer hívták el dr. Kótly Károly orvosegyetemi tanárt konzíliumra, ki azonban már csak a betegség igen komoly voltát konstatálhatta. Végre tegnap, vasárnap délben 1412 órakor a végkatasztrófa bekövetkezett. Arany János nagy lelke elhagyta porhüvelyét. Ha három-négy év előtt következik be a gyászeset, talán még kevésbé ér benünket váratlanul. De 1879-ben oly valami történt, mely nemcsak irodalmunkra nézve oly rendkívüli esemény, de jogosulttá látszott tenni a reményt is, hogy még soká fogunk gyönyörködhetni a költő bűbájos dalában, mert ime oly jelét adó alkotó erejéjének, mely nem csak a szellem soha alá nem hanyatlott, de a test visszatérő épségéről is tanúságot látszott tenni. Akkor történt, hogy a régóta hallgató költő egyszerre egy nagy alkotással lepte meg nemzetét, kitöltve azt a hézagot, mely költői működésében hosszú évek óta fönmaradt. Ki ne merítette volna abból azt az édes reményt, hogy az a lant még soká fog fennen zengeni, hirdetve a hősök nagy tetteit s a magyarok dicsőségét, oly erővel, a minővel lant nem hangzott az övén kívül e hazában. Mélyen emlékezetünkbe vésődve maradt ez a nap. Ülést tartott a Kisfaludy-társaság előre kihirdetetett programmal. Összegyűlt a rendes publikum s összegyűltek a tagok. Senki nem látszott sejteni különöst. Csak a princzipiumok egy-kettejének arczán látszott valami titokszerűség, valami ünnepélyes hangulat. Gyulay Pál a szokottnál hallgatagabb vala s gondosan rejtegetett valamit, irigy papírba burkolva. Mindenki szerette volna tudni, mi az? A kiváncsiak minden törekvése, nyomára jönni a féltett titoknak, hiába való volt. Végre megcsendült a csengettyű, az ölest megnyitották. S ekkor Gyulay Pál letette a papírba takart valamit a ház asztalára. A papirburkot lefejtették róla s kibontakozott belőle egy csinos kiállítású könyv, melynek czímlapjára szépen rá volt nyomtatva: „Toldi szerelme, tizenkét, énekben, irta Arany János“. Látni kellett volna azt az örömkitörést, melylyel társaság és közönség ezt a fölfedezést fogadta. Minden arczon le volt olvasható a meglepetés és az a tudat, hogy a magyar szépirodalom váratlanul kincshez jutott. Váratlanul. Most senki se merte volna remény sem. Hisz a nemzet legnagyobb epikusa oly régen elhallgatott! Több, mint egy évtized óta csak egyes elszigetelt akkordok hangzottak, fel hosszú nagy pauzák után, az egykor oly zengzetes lantról, s hajlandók voltunk már azt hinni, hogy azok csak elmarad azott hangok a régi harmóniából, vagy hogy elhaló hang,.melyet a félre telt lant akkor ad, ha egy-egy húrja elszakad. S íme, most egy egész zenemű polifoniája üti meg a nemzet fülét, mely oly régen vár hiába e hangokra. A nemzet dalnokai fölemeli szavát és zeng lelkesen és bájosan, nem kevesebb erővel, mint évtizedek előtt, — csakhogy szomorúbban. . . Megérzik a hangon a fátyol, melyet az idő borított a lantra. Az ülés előtt még senki nem tudta a kevés beavatottan kívül, hogy a magyar irodalom néhány percz múlva egy hallhatatlan művel lesz gazdagabb, egy művel, mely ’hézagot pótol« a szó szoros énelmében nem csak az irodalom, de még magában Arany költészetében is, fölötte érzett hiányt; egy trilógiának a középső tagját, a melynek, mint Petőfi mondá: »feje és lába meg volt, de hiányzott a dereka.“ A mű csendben készült, zajtalanul, mint ahogy a virág nő. S mikor már kinyílott a virág, akkor is rejtőzve maradt szerény ibolyaként. Titokban rendezték sajtó alá, titokban nyomatták ki, mintha bankót csinálnának, s csak akkor álltak elő vele, mikor már kész könyv alakjában volt bemutatható. Szép meglepetés volt, valóban. S egyhamarjában alig találnak párját, ha ugyancsak Arany János s ugyancsak e most befejezett trilógia első részével, »Toldijával« nem készített volna nemzetének hasonlót, ezelőtt harminczkét esztendővel. Csodálatos egy tünemény volt az. Hogy Minerva teljes fegyverzetben lépett ki Jupiter fejéből, az nem csoda. Istennő volt tehette. De hogy egy addig alig ismert igénytelen ember egyszerű községi jegyző oda teremjen a Parnassus legtetejére s helyet foglaljon a magyar költészet legnagyobbjai, egy Vörösmarty, egy Petőfi mellett ez valóban fölkelthette a csodálkozást. Pedig úgy volt . . . Egy egyszerű földmives pár élt Nagy Szalontán nehéz, fáradalmas munka mellett, istenfélelemben. Öregek voltak már s azt a kevés öröm A delegácziók f. hó 25-én tartják első ülésüket, mely után a király által fogadtatni fognak; még pedig mind vendég, előbb az osztrák delegáczió déli 12 órakor, a magyar delegáció pedig d. u. 1 órakor. — Közös minisztertanácskozások fognak tartatni a delegácziók összeillésének megkezdése előtt. — A kereskedelmi minisztériumban beható tanulmányozás tárgyává tették a részletjegyüzlet törvényes szabályozásának ügyét s valószínűleg még ez ülésszak alatt törvényjavaslat fog ez ügyben a képviselőház elé terjesztetni. — Hazánk és a külföld. Pulszky Ferencz a P. N. ma érkezett számának vezércikkében egy igen érdekes és fontos thémával foglalkozik. Felemlíti, hogy Bécs városa egy emberöltő óta igen sokat veszített világvárosi jelentőségéből, minek okát az olasz, magyar és cseh arisztokratiának a bécsi társaságból, a változott politikai viszonyuk által indokolt elmaradásában keresi; a lengyelek soha sem ragaszkodtak Bécshez s úgy ezek mint az oroszok és románok sokkal inkább vonzódtak Párizshoz, mint Bécshez. Bécs az utóbbi időben még azt a vonzerejét is elvesztette, melyet régebben az idenekre gyakorolt. Ezt észrevette Bécs maga is, és épen ezen okból küldött ki egy bizottságot, mely terveket állapítana meg, hogy miként lehetne a császári várost ismét vonzóvá, vagy az idegenek gyülhelyévé tenni. Budapesten — mondja Pulszky — még ennyire sem vagyunk; nem is gondolunk azzal, hogy az idegenek tömeges látogatását megnyerjük. Sőt — daczára szép vidékeinknek, páratlan fürdőinknek — mi magunk is, ha van pénzünk, külföldre megyünk nyaralni, azzal indokolva e tényünket, hogy a külföldön sokkal több a kényelem és e mellett olcsóbb. S ebben talán igazunk is van. Mindezek után így folytatja Pulszky : „Hiába tanácskozik a bécsi bizottság azon kérdés felett, miként lehessen az idegeneket Bécsbe csalogatni, hiába kívánjuk mi, hogy az évi népvándorlásnak egyik ága, az, mely a keletet keresi fel, hazánknak vegye útját, még pedig nemcsak futtában a vasúti kocsin, hanem egy darabig bérczeinken s zónáinkon mulatna, mindaddig mig Magyarország s annak fővárosa nem vetélkedik olcsóságban Olaszországgal és Svájczczal, az idegen nem fog találni semmi okot, hogy itt tartózkodjék. S csakugyan, ha meggondoljuk, hogy a lakás, az élelem és a színház Velenczében és Florencében, Rómában és Nápolyban, csaknem felével olcsóbb, mint Budapesten vagy Bécsben, nagyon természetesnek fogjuk tartani, hogy az angolok s amerikaiak, kik szívesen töltenek hónapokat az olaszországi városokban, nem igen látogatnak el hozzánk, hol kevesebb a műkincs s a szellemi élvezet s mégis tetemesen nagyobb a költség Mi is érezzük, hogy a budapesti élet kelleténél sokkal drágább, de ahelyett, hogy ezen segíteni igyekeznénk, magunk is azon vagyunk, hogy a pazarlás növekedjék.“ „Régi idők óta megszoktuk ünnepélyek alkalmával a banquettet, ez úgy megtörténik Németországban amint nálunk, de míg ott pl. Berlinben tudósok és hivatalnokok társas gyülekezeteinél három márkkal drágább közös ebéd a ritka kivételek közé tartozik, nálunk hat fitos lakomán alól jubilálni alig tartatik illendőnek, sőt van már 10 frtos aláírási ebéd is, sőt hallottunk 16 fitos társalgási estélyekről, melyekben nem valemi pazarló, könynyelmű ifjak, hanem komoly, higgadt férfiak vesznek részt, kiknek feladata a tudomány, s mig az ily 6—10—16 frtos lakomákra mindig találkozik aláíró vendég, kiadóink s könyvárusaink panaszkodnak, hogy tudományos munkáknak nem akad vevője, a tankönyveken kívül az irodalmi termékeknek nincs kerete, ha valamely komolyabb munkából 700 példánynál több kel el egy év alatt ezt már eseménynek nézik a könyvpiaczon.“ „Somom jelenség, ha az inyenczek száma jobban szaporodik, mint az olvasóké, s a jó ebéd lép az eszményképek helyébe.“ — Uralkodók találkozása. Berliniai és bécsi körökben — bir szerint — azon tervvel foglalkoznak, hogy az ár és az osztrákmagyar uralkodó közelebbről találkozzanak. Mint egy bécsi távirat jelenti, e tervet mindkét részről szívesen fogadják, csak a magyar államférfiak ellenzik. Az elsőfokú bíróságok székhelyének beczikkelyezését kezdik sürgetni az egyes törvényhatóságok, így közelebb, Háromszékmegye közönsége elhatározta, hogy a képyházhoz feliratot, a kormányhoz felterjesztést intéz, melyben hivatkozással arra, hogy az 1875. évi XXXVI. t. sz. 4-ik §-ával a kormány utasítva lett ugyan, hogy az első folyamodás bíróságok székhelyeinek beczikkelyezésére három év alatt törvényjavaslatot terjeszszen az országgyűléshez, — ezen trvjavaslat azonban mindez ideig be nem terjesztetett, — a szóban levő törvényhozási intézkedésnek mielőbbi eszközlését kérelmezi. A segély útja. Mikor a gazda elolvassa Szathmáry művét s látja a veszélyt, melylyel az amerikai verseny fenyegeti, fontolóra veszi, hogy mikép lehetne e veszély elhárítását keresztül vinni. És eszébe fog jutni, hogy az elhárítási eszközök nincsenek a mi kezünk között, mert ha védelmi vonalat akar felállítani az Amerikából beözönlő nyers termények ellenében, abba nem egyezik bele Ausztria, melynek érdekében áll a nyerstermény árak lenyomása, vagy csak oly kompenzácziók mellett egyezik bele, melyek Magyarország valamelyik iparágát tennék tönkre. De ha mégis keresztül erőszakolnánk egy védrendszert, akkor sem volna elhárítva a veszély, mert az egész kontinensen s ezzel együtt Angliára nem erőszakolhatunk rá egy zárrendszert, márpedig a veszély teljes nagysága nem az osztrák-magyar fogyasztó piacon fenyeget minket, hanem az európai piacon. Elhárítani tehát e veszélyt nem áll hatalmunkban. De van, legalább is volna módunk aként fegyverkezni fel, hogy az életveszélyes vágásokat paralizáljuk új gazdasági tényezőknek a piaczra dobásával. Ha nem bírjuk ki a búza versenyét, vészük a mérlegbe a hízott marhát; a kukoricával állítsunk szembe lent, kendert, fejtsük ki a mezőgazdasági gyárak rendszerét. Erdőinkben hagyjunk fel a rablógazdálkodással s erdőirtás barbarizmussá helyén emelkedjünk az erdészeti ipar színvonalára. Az északi Kárpátokat tótok, a keleti lánczolatot székelyek lakják. Munkában edzett, szorgalmas nép mind a kettő. Csak meg kell nekik az irányt adni. Hadd harsogjon az a körfűrész. Dongáinknak, rezonánsz deszkáinknak máris nevük van a piaczon. Havasi legelőink fűszeres tejet termelnek. Honosítsuk meg a tejgazdaságot. Nyers tejünk, sajtunk, vajunk, túrónk jelenjék meg a piaczom A borról se feledkezzünk meg. Hegyeink jók, terményünk első minőségű. Csak a pinczekezelésen kell javítani, hogy meghódítsuk az angol, északnémet és orosz piaczot. A lótenyésztést ne hagyjuk figyelmen kívül. A magyar ló tért hódított magának s lábát már is nagyon megvetette a piacon. Kétségbeesésre tehát nincsen ok. Szorgalom és értelmes munka mindent kipótol. Csak át kell, és minél gyorsabban át kell menni az extensív gazdálkodás rendszeréből, a belterjes művelésre. Mindezt persze könnyebb kimondani , mint végrehajtani. A gazdasági rendszerváltozáshoz épen úgy pénz kell, mint akár a háborúhoz. Ahoz, hogy a gazda a legelési rendszerből az istállózás rendszerébe, a gulya rendszeréből a tejgazdaságba, az irtás rendszeréből az erdészeti iparba menjen át, pénz, mégpedig igen sok pénz kell. Czélszerű istállók építése, kenderáztatók felállítása, gazdasági gyárak emelése, fűrészek, erjesztő kamarán, mustforraló pialczek —s mindez nagy befektetést igényel. Pedig a magyar gazda már is el van adósodva. Itt van a nagy hézag a Szathmáry könyvében, mely nem annyira a könyvnek, mint a helyzetnek a hibája. Azt tanácsolja, hogy intenzív gazdasági rendszerbe menjünk át. Jól van, mi is ezt tanácsoljuk. De hol vannak az eszközök e nagy átalakuláshoz? Honnan vegyük a pénzt, az átalakulásnak e legfőbb eszközét? Midőn e kérdést fölvetjük, benne vagyunk a politikában, melyet ezúttal kikerülni szerettünk volna. De nem lehet, kikerülni. Mindig előtérbe áll az, valahányszor megmentésünkre gondolunk. Ily nagy és beható reform élén nem gondolhatunk másra, mint földmivelési szakminiszterünkre. De mit csináljon ez, a maga öt milliójával? Patak az óczeánban! Mit várhatunk, mikor azzal a nyomorúságos ténynyel állunk szemközt, hogy 300 milliónyi állami bevételünkből, belszük-