Ellenzék, 1883. január-június (4. évfolyam, 1-148. szám)
1883-05-04 / 101. szám
uv negyedik évfolyam. lOI. NXIIIII eghl éVM félévre • ELLENZÉK. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. SZERKESZTŐI IRODA: liilkirály-utcza 16. sz. hová a lap szellemi részét illető közlemények AZ „ELLENZÉK*7 ELŐFIZETÉSI DIJA: Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva . . . . 16 frt. || Negyedévre ... 4 frt. . ... 8 frt. 11 Egy hóra helyben . 1 frt 50 kr. Egyes számára 5 kr. Jelenik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Kolozsvár, péntek, május 4. 1883. KIADÓ HIVATAL: Kolozsvárt, Belkirály-utcza 16. szám. A HIRDETÉSI DIJAK alku útján állapíttatnak meg. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadóhivatal. Nyílttéri czikkek gázmond sora után 20 kr. fizetendő. gg»------------------------Kossuth Lajos levele. _ Válasz Kolozsvár város üdvözlő iratára — Mélyen tisztelt törvényhatósági bizottság! Hálás érzéssel iktatom Kolozsvár sz. kir. város kegyes üdvözlő iratát a szives megemlékezés ereklyéi közé, melyekkel viszontagságos életem nyolczaldik évtizedének lejárata a távol haza minden részéből megtiszteltetik. Mi vagyon én bennem jóra tehetetlen hontalan öregben, a mi megindithatá hazámfiait, hogy mielőtt életem pislogó mécse végkép kialudnék, hosszú hontalanságom száraz földjét a vigasztaló megemlékezés üditő esőjével így megöntözzék ? Nincs semmi, mint egy oly múltnak emlékezete, melynek iránya a jelenével kiáltó ellentétben áll. A jövendőre tartozik eldönteni várjon csalatkozom-e vagy nem, ha azon hitnek engedem át magamat, hogy midőn egy ily észrevételre sem méltó véletlen, mint az én 80-dik születési év napom elég arra, hogy a közérzület a magyar haza nagy részében, a kegyelet áramlatával forduljon azon múltnak emlékei felé, melynek a jelen egyenes megtagadása; ez nem tünékeny felvillanás, mely nyomot nem hág’ maga után, hanem egy neme az önkéntes „plebiscitum“-nak, melynél az én nevem csak alkalmid szolgált arra, hogy a magyar kebelből az idők és viszonyok semmi változata által ki nem irtható aspiratiók tág körben nyilatkozatra jussanak. S minthogy e nyilatkozat logikájánál az én csekély személyem merőben elenyészik, szabad megjegyeznem, hogy én e kegyeletes visszafordulást, a múltnak hagyományai felé, természetesnek találom. Éló hit gyökerei tartják fenn, gyökerei táplálják. Nemzetek élő fák, melyeknek fenntartó tápláló gyökere történelmük. Minden kornak megvan a maga vezéreszméje, mely a kor törekvéseinek irányt szab. Az emberi dolgok rendjében fekszik, hogy e törekvés némely egyesek munkásságában pronuncziáltabb módon jusson kifejezésre, mint másokéban, de azok, akiknek e pronuncziáltabb munkakör jutott, nem szerzői a kor vezéreszméjének hanem annak productumai; szerepük a képviselés szerepe, nem a teremtésé. Az igazság érzete nem is engedi elfogadnom a tisztelt bizottság azon szavait, hogy „én gyújtottam meg a szövéteket, mely honunk újjászületési korszakát bevilágítá“; még a leghizelgőbb betudás is legfölebb azon elismerésig mehetne, hogy egyike voltam azoknak, akik azt oly magasra tartották, mint amennyire karjuk ért. Ami meggyújtotta: az ama láthatatlan nagy hatalom, melyet korszellemnek neveznek, s a mi és azért nagy hatalom, mert nem véletlenül születik, hanem nemzedékről nemzedékre torlódó szükségeknek, századokon át halomra gyűlő tényeknek eredménye. Abban azonban a tisztelt bizottság az én meggyőződésemnek is kifejezést adott, n°gy a korszellem által meggyujtott ama szövetnek, mely azt a korszakot bevilágítá, nem annak az egy midékony pornak, melynek egyik porladozó romjaként maradtam ekkorig fenn, hanem »nemzedékek számára vala gyújtva“ és én, kizontalan magányomban nagyon reá értem a történelem törvényeivel szángot vetni, meg is vagyok győződve, hogy azt a szövétneket, bár időnként csak pislogni látszassék is, sem a túl anyagias irány széngőze, sem a viharok fergetege el nem olthatja. Megilletődött szívvel, köszönöm a észtélt bizottság azon kegyes ítéletét, hogy az, amit igénytelen közéletemből az „önzetlen hazafiság, jellemszilárdság , tetterő“ czímével méltóztatik megajándékozni : „jutalmat a konboldogságban arathatnak. Isten a bizonyságom, hogy más jutalomra soha sem vágytam; de épen mert másra nem vágytam, keservesen fáj annak tudata, hogy ezt megérnem nem engedtetett; de vigasztalást keresek a tisztelt bizottság azon biztosításában, hogy szent sugallat lelkesíti a magyar kebleket a hon maradandó felvirulásán csüggedetlenül munkálni. Ebben remény van. Csak adja meg az a szent sugallat a rendíthetlen hitet, hogy az ezer éves Magyarországban, amint megvan a hivatás, úgy a tehetség sem hiányzik visszaszerezni a marandandó felvirulás alapját, az önálló államiságot, és a hit, melyről megmondá az idvezítő, hogy hegyeket képes mozdítani, a reményt valósággá fogja érlelni. A tisztelt bizottság becses levelének azon sorai, melyekben említve van, hogy a sokat hányatott hazában küzdelem küzdelmet vált, eszembe juttatják a korszakalkotó emlékeket, melyek a váltakozó küzdelem múltjából Kolozsvár nevéhez fűzték. Ott tartatott Erdélynek azon országgyűlése, melyen János király özvegye Izabella, azon jóslattal adta át Szent-István koronáját Ferdinándnak, hogy az soha sem fog többé magyar fejre tétetni. A baj nem ebben, hanem a cumulált nem magyar érdekek nyomásában van. És sok máson kivüin ott tartatott meg Erdély utolsó külön országgyűlése is, mely a magyar hazát a maga történelmi egységébe azon reménnyel állította vissza, hogy egységében feltalálandja azon erőt az idegen érdekek nyomásának ellentállani, melylyel a ketté szakadt, de ugyanazon egy hatalomnak hódoló test két tagjának külön külön egyike sem birt. E remény megvalósulását a legutóbbi évek megközelítés helyett hátrább vetették, de engem sem ez a csapás, sem az annak nyomában keletkezett anomáliák meg nem zavarnak azon hitemben, hogy az a remény meg is valósulni fog. Én a jelent a történelem folyama amolyan múlékony kiáradásának tekintem, melynek a mint állandó létoka nincs, úgy állandó jellege sem lehet, de Kolozsvár városának ez átmeneti időszakban egy oly hivatás jutott, mely még annál is sokkal fontosabb melyet honvédelmi tekintetben a hajdanban birt, a mig falai egy részének lerontásával hadi fontosságát Bussi-Rabutin meg nem szüntette. Addig Kolozsvár egyik vára volt azon Erdélynek, mely a magyar szabadságnak erődje, s tábora volt. Most hivatása, hogy vára legyen a magyarságnak a honbontó törzsönködés közt, mely körülötte zsibong; vára legyen a magyarságnak ama szomszédfelé, melyet a szláv tenger fenyegető dagályával szemben saját biztonsága érdekének szívességre kellene utalni a magyarral; s azt hiszem utalna is ha Magyarországban nem a keletfelé terjeszkedés ambitiójának engedelmes erőtárházát, hanem önczéljas államot látna, melynek öntudatos politikája lehet és van. A multakban karddal küzdött Erdély s Erdélynek fővárosa a magyarságért ; a kardra még szükség lehet, még szükség lesz, de most a magyar műveltség, magyar tudomány, magyar polgárosultság fölényének fegyvereivel is kell küzdenie. Innen kell lobogtatni a magyar állami típusz zászlóját amott délkeleten, amint lobogtatá a magyar nemzeti lét fentartásának zászlóját a múltakban. Amig a nemzet él, amig nyelve fejlődik s fejlődése lépést tart a haladó kor szellemével, a magyar meg fogja tartani a „primus inter pares“ szerepnek tekintélyét, melynek jogát egy ezredév történelme, minden controversián felül helyez s ha ezt megtartja, lehet többé-kevésbbé szomorú korszak, mint volt nem egyszer ámultabban, de veszve semmi sincs. Hát bizony a magyar cultura, a magyar intellectuális emelkedés kimondhatlanul fontos , hivatás. A mély tisztelet adójával hódolok Kolozsvár városának a dicsőséges erélyért és buzgalomért, melylyel e fontos hivatás mezején előre tör. isten áldása kisérje hazafias hivatásának utjain. Fogadja kegyesen szives megemlékezéséért hálás köszönetemet. Kelt Turinban, márcz. 61. 1883. A mélyen tisztelt törvényhatósági bizottság ■ " • alázatos szolgája, KOSSUTH LAJOS m. k. — A főrendiház uj elnöke Szögyény Manch László, a neki fölajánlott főrendiházi elnöki állást hajlandó elfogadni s igy kineveztetése már a napokban megtörténik. Miután Szögyény-Marich László tudvalevőleg Fehérmegye főispánja, most utódja iránt folynak a tárgyalások. A kath. püspökök értekezletet tartottak tegnapelőtt este a hecegprimás budavári palotájában. A tanácskozás főtárgyát, mint aMagy. korona* írja, az a kérdés képezte, hogy vájjon megjelenjenek-e a katholikus tanítók az orsz. tanítógyűlésen vagy sem ? A konferencián elhatároztatott, hogy az esztergomi, kalocsai, egri érseki, a Csanádi, győri, pécsi püspöki megyék egyetegyet fognak küldeni a tanítóképezdék és egyházmegyei tanfelügyelők részéről. Különben kimondatott, hogy a kath. tanítók ebben az évben csak próbaképen jelenjenek . A megszállt tartományok helyőrségét, mely eddig 40.000 emberre ment, a hadügyminisztérium 5000 emberrel végre le fogja szállítani. A szerajevói főhadparancsnokság az ide vonatkozó részletes terveket már felterjesztette Bécsbe. A rendszabály gyakorlati keresztülvitele most annál inkább várható, mert a viszonyok alakulata azon kerületekben, hol a lázadás folyt, hírek szerint megnyugtató. — Bukarestben jelentik, hogy Cogolubceanu, az ismert, örösítőbarát exminiszter, ki most a román ellenzék vezére, egy legújabb keletű titokzatos esemény által nagyon kompromittáltnak mutatkozik. Cogolniceanunak a besszarábiai határon birtoka van, melyet bérbe adott. Ennélfogva hamar feltűnt, hogy e birtokát nagyon is gyakran meglátogatja. Figyelemmel kisérték ottani tartózkodását, s ekkor kitűnt, hogy a határon túlról igen gyakran fogad titokzatos vendégeket, hogy továbbá néhány olyan egyén, ki közel áll hozzá, szintén feltűnő gyakran átrándul Orosz-Besszarábiába. Állítólag Cogolniceanu jószágán nagyon érdekes iratokat és terveket talált a hatóság. A mélsás urak. Nem jut eszünkbe kicsinyelni a főrendiház most folyó vitáját. A legkülömbözőbb szempontok érvényesítik magukat az ékesenszólás olyan formái között, melyet csodálattal olvasnánk, ha idegen parlamentből hozná hozzánk a táviró s büszkeséggel olvasunk most, minden konstrukciónál eszünkbe jutva, hogy itt, bár minő vélekedések mellett is, mégis csak a magyar géniusz működik. De ha elismertük a vita formai szépségeit, úgy el is mondtunk — a Samassa didaktikai fejtegetésének kivételével — mindent, ami hangot adhat az elismerés szavának. Mert hát megbocsátnak a méksás főrendek, de vitájukat egészen komolyan venni nem lehet. Úgy látszik, ők maguk sem akarnak komoly harczot tulajdonítani nyilatkozataiknak. Az ember, ha diskussióba bocsátkozik, eredményt vár attól. A tanácskozás arra való, hogy az ellentétes nézetek kiegyenlítsék, vagy legyőzzék egyikamást. Az argumentumok harczba vannak vive, s azon nézetek győznek, melyek egy többség által érvényesítették magukat. A politikában az „A“ után a „B“ következik. — Én ezt a törvényt jónak tartom, ergo megszavazom, mert a jónak csak úgy van a politikában értéke, ha gyakorlati alakot ölt. Vagy pedig: én ezt a törvényt nem tartom jónak, ergo nem szavazom meg, mert nem akarom, hogy a gyakorlati életben a „rész“ öltsön alakot. Ez az egyetlen észszerű, őszinte és természetes felfogás a tanácskozások rendjében. Ennél más formula nem létezik. Aki más formulát alkalmaz, az lehet nagy tudós s mint ilyen tarthat igen tartalmas akadémiai értekezéseket; vagy lehet kitűnő pap, s mint ilyen nagyhitű lehet az egyházi szónoklat terén — de politikai szerepre nem alkalmas, mert csak tehetsége van, de akarata nincs ; csak beszédet konstruál, de politikát nem csinál, csak fejteget, de nem alkot. A főrendiház úgy látszik lemondott arról, hogy politikai testület legyen. Tagjai nem látják szükségesnek a fennebbi formula alkalmazását. Ők ilyenformán vélekednek. Ezt a törvényt nem tartom jónak, de azért megszavazom. Hát ez nem komoly beszéd. És ha még kétszer annyi tudomány, kétszer annyi ékesszólás keretében történik is meg az ilyesmi, annak mégsem lesz hatása az országra, s nem eleveníti föl a főrendiházat abból a dermedtségből, melyre magát kárhoztatta. Ha jó — meg kell szavazni , ha nem jó — nem kell megszavazni. De azt mondani, hogy a középiskolai törvény nem jó — egyházpolitikai, oktatásügyi, valláserkölcsi szempontokból vehemens, támadásokat intézni ellene és mégis megszavazni — ez lemondás azon politikai súlyról, mely a főrendiházat alkotmányunkban, szervezeténél fogva megilleti. Ma már nincsenek a közéletnek kijelentései. A bíbor ad nagy vagyont, nagy összeköttetéseket, nagy befolyást. De sulylyal a politikában nem bír, ha a szavak nincsenek összhangban a tényekkel. Ezek a beszédek és ez a szavazás együttvéve nem kontribuált ahoz, hogy a főrendiház óhajtandó és szükségszerű erkölcsi függetlensége mellett tanúbizonyságot tegyen. Ez inkább azt jelentette, hogy van a főrendiháznak argumentuma, de nincsen véleménye, tud beszélni, de nem tud tenni: ügyesen zsémbel, de nincsen ellenállási ereje. Az egész inkább értekezlet, volt, mint tanácskozás; inkább kenetteljes diskussió, mint pártok és elvek mérkőzése; inkább szent zsinat, mint országgyűlés. Pedig tagadhatatlan, hogy értékes magva is volt a szóvita cséplőgépének. Ott van — egyebet nem említve — a vallás erkölcsi szertartás, melynek e törvényjavaslatban igen alárendelt tér jutott. Mi a magunk részéről nagy nemzeti szerencsétlenségnek tartjuk, hogy vallás dolgában olyan nagyon „felvilágosodott“-ak vagyunk. Mi nem tartjuk a hitet épen olyan haszontalan valaminek, minőnek azt a tudákosság hirdeti. De hát ez más lapra tartozik. Pedig érdekes volna egyszer máskor erről is elmélkedni. Tény, hogy abban a sokat hirdetett „türelmességi erény “-ben nagy része van a vallástalanságnak. A német kultúra vívmánya ez is. Ott fejlődött ki a materia imádás irodalommá. Onnan kapjuk a miasmát mi is. De, mint mondok, ez más lapra tartozik. Ezúttal csak annyit kívántunk konstatálni, hogy a főrendiház csak beszélni tud, de akarni nem tud. A legfőbb ok a gyors reformálásra, fontosabb oeconomiai hatásköre; nemcsak fontosabb, de több dolgot is ad háromszorta, mint a tisztán politiális természetű mezei rendőri kihágások elbírálása, melyeknek száma évenként alig megy talán 70—80 esetre. Aki ismeri a városgazda és mezei rendőrség ügykörét és a városi szabályrendelet idevágó szabványait, teljesen igazat fog adni nekünk s egyúttal el fogja ismerni azt is, hogy a városgazdái és mezei rendőr hivatal egészen rokon teendőket végez. P. o. a szabályrendelet szerint a városgazda kötelessége: a város kaszálóit kezelni, azokat bérbe adni vagy házilag mivelni, lekaszáltatni, szénát sarját betakaritni stb; a városi hivatalok számára a város erdeiben tűzifát vágatni, s azt behordatni, felvágatni, szóval kezelni; a város fekvőségeit haszonbérbe adni, leltározni; a »Szamos és Nádas folyók partjainak védelméről gondoskodni védgátakat, marterőditéseket, hidakat csináltatni ; a Kis-Szamost jegeltetni; a kóbor marhák tartásáról, melyeket gazdáik elveszítettek, gondoskodni s e czélból azokat a a városmajorban gondoztatni; a hivatalos kiszállásokra szükséges fuvarról gondoskodni ; a város számára szükséges ingó dolgokat (bureaukba a bútorzatot s más kerékeket, a városmajorba a szekereket, eszközöket stb.) beszerezni; mindezeket, valamint városi középületeken a tanács által elrendelt kisebbszerű javításokat megtétetni stb. stb. Viszont a mezei rendőrfőnöknek teendői közé tartozik : a város közlegelőit kezelni, azokra a csordákba egyes polgárok marháit legelőbér mellett fölvenni, a csordákra, a ménesre, százgályára felügyeletet gyakorolni, csordabéreket kezelni, mezei kutakat, mezei utakat jó karban fentartani s azok, valamint mezei utak helyreállításáról a tanács rendeletéből, a városgazdával egyetértőleg, gondoskodni, végül mezei kihágásokat elsőfokulag elbírálni. A teendők és hatáskör e vázlatos ismertetéséből látható, hogy városgazda és mezei rendőrfőnök tulajdonképen, az egy mezei rendészetet kivéve, teljes-tökéletesen egyféle ügyeket végeznek: mindkettő a város gazdája, gazdatisztje, csak hogy az egyik inkább a belterületen, a másik inkább a határon. A hatáskör ezen egyformasága tehát már magában indokolná, kívánatossá, sőt szükségessé teszi az egyesítést, mert így különválasztva, mint a múltak tapasztalata tanúsítja, a teendők nem lévén elvileg szabatosan körülírva, némely gazdasági közérdek, csak hátrányt szenved. Amint szenvedett a múltban is. Például évekkel ezelőtt sok éven keresztül a városi költségvetésbe jelentékeny összeg volt előirányozva mezei utakra, kutakra és hidakra. Az előirányzott összegek azonban mindannyiszor a pénztárban maradtak és a gazdaközönség panasza állandó volt a mezei utak, hidak, kutak miatt. Miért? Mert városgazda is, mezei rendőrfőnök is azt vélte, hogy hiszen ezeknek a reperatiója nem neki, hanem a másiknak tartozik hatáskörébe s ráhagyta a másikra, miből az jön, hogy az előirányzat nem költetett el, a gazdák panasza minden évben megújult. Úgy hogy e bajokon, csak az utóbbi időben lett segítve. De az egyesítés mellett szól még egy más fontos, mondhatjuk döntő körülmény: a takarékosság. Akik a városi pénztár nagy terhei miatt a sok személyi kiadás szempontjából szoktak panaszkodni, annyiban igazuk van, hogy városi törvényhatóságunk szervezetében nincs kellően keresztülvive a munkaegyesítés elve. Ellenkezőleg a szétforgácsolás elve uralkodik. Rokontermészetű ügyek szét vannak osztva több külön álló orgánum között, aminek a kétszeres személyi kiadáson kívül, két rossz oldala is van: egyik az, hogy a rokon természetű ügyekkel foglalkozó, de különálló közegek olykor fölösleges munkát végeznek, olykor keresztül-kasul intézkedvén, egymást is bénítják, olykor meg egymásra hárítván a dolgot, mind a kettő elmulasztja annak teljesítését; a másik pedig az, hogy míg vannak ügyágazatok, hol a tisztviselők túl vannak halmozva a teendők sokaságával, addig mások nincsenek eléggé elfoglalva. Az utóbbi szemrehányást sokat emlegették egy időben a mezei rendőri hivatallal szemben is. Ez volt főkép annak is az oka, hogy ezelőtt pár évvel, az újjászervezéskor a mezei rendőrfőnöki segédi állás eltöröltetvén, a mezei rendőrfőnök mellé csak egy dijnok rendeltetett. Nos hát most, midőn a városgazdai állás meg van ürülve, épen eljött az ideje annak, hogy a mezei rendőri hivatal ne legyen sinecura, mint némelyek részéről ma is állíttatik. Egyesítsük a két hivatalt (városgazdáit és mezei rendőrfünökit) egy személyben. egyesítsük és egyesíthetjük annál inkább, mivel az egyesítéssel még tetemes megtakarítást is el lehet érni. Most a kiadás ugyanis így áll: Városgazda.................700 forint. írnoka........................ 500 „ Egy hivatalszolga . . . 240 „ Együtt: 1440 ,, A városgazdái és mezeirendőri hivatal egyesitése. Ez az egyesítési eszme élénk megbeszélés tárgya a városi képviselők körében. A sajtóban is föl volt már vetve. Ma vagy holnap a városgazdai állás végleges betöltése szőnyegre kerül a városi bizottság ma kezdődött közgyűlésén. Mindez indokolttá teszi, ha az egyesítés kérdésével egy kissé behatóbban foglalkozunk. A városgazdai és mezei rendőri hivatalok egyesítését két döntő körülmény nemcsak indokolttá, de egyenesen kívánatossá teszi. Kolozsvárt a városgazdai és mezeirendőri hivatal tudvalevőleg kiválóan gazdászati orgánumok , s úgy természetesen már ennélfogva rokon természetűek levén, a városgazdának épen, igy mint a mezei rendőrfőnöknek elsősorban jó, qualifikált gazdának kell lennie. A mezei rendőrfőnök foglalkozik ugyan szorosan véve nem gazdasági teendőkkel is, amennyiben az ő hatáskörébe tartoznak a mezei rendőri kihágások. Ennél a functiójánál azonban sokkal