Ellenzék, 1884. január-június (5. évfolyam, 1-152. szám)
1884-06-03 / 128. szám
Ötödik évfolyam Siisiérre Félévre SZERKESZTŐI IRODA: Belkirály-utcza 16. sz. hová a lap szellemi részét illető közlemények czimzendők. AZ „ELLENZÉK"* ELŐFIZETÉSI DIJA: Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva .....................16 frt. II Negyedéve ... 4 frt. ......................8 frt. || Egy hóra helyben . 1 frt 60 kr. Egyes számára 5 kr. tstgelenik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. filo saaliti. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. Kolozsvár, kedd, junius 3. 1884. KIADÓ-HIVATAL: Kolozsvárt., Belközép-utcza 33. szám. A HIRDETÉSI DIJAK alku utján állapíttatnak meg. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadóhivatal. Nyílttéri czikkek gázmond sora után 20 kr. fizetendő. A kőzápor. Pünkösd első napján estefelé rémes hírek járták be Kolozsvár városát E hírek szerint a Hegedűs Sándor díszbevonulását az indóháztól vezető Nagyutczán megzavarták. Kocsikat törtek össze és embereket sebesítettek meg nehezen. A hosszú és széles utcza el lett volna állva egyénekkel, kik rendszeresen, mintegy jelszóra kezdték meg minden vonalon a támadást s oly iszonyú erővel zúdították a követ, hogy keresztül törte a kocsi bőrfedelét, összetörte a határok pléhburkolatát s a szörnyű ropogás, mely a legvészesebb jégveréshez lehetett hasonló, felhallatszott a Komár tetőre. Alig kigondolható rémület szállta meg a Hegedűs tisztelgőit, valamint azokat is, kik inkább a látványosság kedvéért mentek volt az indóházhoz. Ijedten kiabálták a kocsisoknak, hogy gyorsan hajtsanak, s egy őrületes meneküléssé vált a nagy fénynyel rendezett bevonulás. Az első hírek szerint Fihály e. tanár életveszélyes sebekben fekszik, Haller K. pártelnök minden fogát bezúzták, Berényi vasúti főfelügyelő szintén életveszélyes sebeket kapott, Gajzágó ügyvéd (függetlenségi) eltorzítva fekszik vérében stb. Később, a késő esti órákban már nyilvánvaló lett, hogy a híreket csak a rémület közvetlen hatása nagyította ennyire. Életveszélyről — szerencsére — szó sincsen s komoly és a közsajnálkozást valóban méltán megérdemlő sebet a derék dr. Farkas Géza kapott, ki segédtanár az egyetemen. A megdöbbenés általános volt. Tervszerű merénylettel állunk-e szemben, vagy pillanatnyi rendetlenkedéssel ? S miután a kormánypárt jelöltje ellen intéztetek a támadás, a függetlenségi párt tervezte-e és hajtotta-e végre a botrányt, vagy olyan egyének, kikkel a párt nem áll szolidaritásban? Ezt a kérdést tettem föl magamnak, s ezt a kérdést igyekezett a függetlenségi párt minden értelmes tagja megoldani. És a kérdés megoldatott. Kiderült, s a hivatalos vizsgálat szintén ki fogja derütni, hogy nemcsak konstituált pártunknak nem volt semmi része a sajnálatos eseményben, hanem még választóink között sem akadt egyetlen egy sem, aki részese lenne e rendetlenkedésnek. Maga a Magyar Polgár is gyerekekről, suhanczokról, csőcselékről beszél — márpedig a mi választó közönségünk munkás iparosokból és földmivelőkből áll, kikre a suhancz és csőcselék elnevezés épp oly kevéssé talál, mint a M. P. szerkesztőségére. Ami megtörtént, azt hibáztatom. Sajnálom ezen eseményt nemcsak azért, mivel Hegedűs Sándorral történt, aki azzal a nemes szándékkal jött ide, hogy éppen engem emeljen ki a nyeregből ; sajnálom, nemcsak a választási szabadság és a közrend érdekében, hanem sajnálom főleg azért, mivel megsokasítja azon utálatos és koholt rágalmakat, melyekkel — jobb argumentumok híjjában — pártunkat a szenylapok és a rövidlátó, elfogult emberek elhalmozni szokták. Sajnálom személyes tekintetekből is, mert míg ünnep szombatján úgy állott a helyzet, hogy névsor szerint tudtam kimutatni biztos győzelmemet Hegedűs Sándor fölött, ma már kétessé lett e győzelem, mert a közönségben növelte azt az idétlen föltevést, hogy a függetlenségi párt zavargó elemekkel állana szolidaritásban. Tehát az a kő, mely tegnapelőtt hullott, a függetlenségi pártot sebezte meg elsősorban, s másodsorban az én fejemet is találta. Annyira igaz ez, hogy pártunk számos tagja előtt indokoltnak látszik e föltevés, hogy az egész botrányt, a mi reputatiónk megrontására, a kormánypárt ördögileg kigondolt cselszövénye idézte elő. És e tekintetben jó is lesz, ha a Magyar Polgár részletesen nyilatkozik, mert ő azt mondja, hogy a zavargás tudva volt előre s az élhetetlen rendőrség mégsem akadályozta meg. No hát, mi nem tudtuk é s ha ő tudta, akkor keresse az okozókat ismerősei között. Kétségtelen azonban, hogy a követ olyan egyének nem ragadták meg, akik előtt a Hegedűs Sándor politikája népszerű, hanem megragadták azok, kiknek lelke el van telve keserűséggel, látva, hallva és érezve azt a soha nem hallott terrorizmust, melyet itt a húsvéti kijelölés óta a kormánypárt elkövet. Emberek — néhány egyetemi tanár, éppen azok, kik a tudomány érdekében soha egy lépést sem tettek, hanem a közpályán mint közönséges kortesek szerepelnek, torkukban a bor gőzével, pennájuk hegyén szenynyel s arkukon a ráfogások és koholmányok egész özönével, egy pár ügyvéd, a hivatalnokok kilenczvenkilencz százaléka, a néptanítók tömegesen, a kereskedelmi iskola és tanítóképezde tanárai kevés kivétellel, a pénzintézeti hivatalnokok nagy része — egyszóval azok, kik közpénzből élnek, kik állásuknál fogva hatalmat élveznek, kik a nép adójából vannak munkájukért honorálva, ezek az urak, szembe teszik magukat a választóközönség azon részével, melynek közvetlen érdeke van abban, hogy a tékozló politikai irány megváltozzék , korteskednek ellene, betolakodnak házaikba és műhelyeikbe, beszélnek szép szóval, beszélnek fenyegetőzve, alkalmatlankodnak, pénzzel kínálják őket, kikutatják magánviszonyaikat, kikeresik a sebezhető oldalakat s azokat politikai érvek gyanánt igyekeznek a kormánypárt részére tőkésíteni. Mindéhez járult a tegnapelőtti menet provokáló természete. A főispán félsinges kortestollal mutogatja magát, a polgármester, főkapitán , egyik tanácsos, alkapitány a városi hatóság részéről ; az egyetem egy része, a pénzügyigazgatóság, adóhivatal, illetékkiszabási hivatal, vármegye alispánostól, bejegyzőstől, távírda, vasúti üzlet vezetőség és adófelügyelőség és valamennyi hatóság — mely mindnyájunk dolgának az elintézésére tartatik fenn mindnyájunk adójából — kivonult, kortestolat tett kalapjába, felzászlózott kocsikba ült s ekként nemcsak kormánypártinak mutatta magát — a mihez joga van, hanem kortesszerepet vállalt, a mihez nincsen joga. Lovas rendőrök, egyenruhában lobogtatták a Hegedűs és Sigmond zászlót. Rendőrszolgák osztották ki e zászlókat, mindent hivatalosan, hatóságilag intéztek. Hát ez választás ! Hát így szokta egy alkotmányos kormány a népet megkérdezni, hogy bízik-e benne, vagy sem ! Hát kormánypárti korteseknek vannak a tisztviselők kinevezve és megválasztva! Hát megegyezik a szabad választás fogalmával, hogy a választásnál maga a kormány legyen a legfőbb és legerősebb tényező, pénzzel — mert hiszen nyílt titok, hogy dr. Haller Károly úrnál Budapestről lehozott pénz van választási czélokra — és hatalommal! Még valamit. Ugron Gábort megtámadták Czegléden és Gyergyóban. Egyik helyen az antiszemiták, másik helyen a kormánypárt hivatalos vezetés alatt. Tisztességes ember és tisztességes lap sajnálta az ügyet és nem hibáztatta Ugront. Hanem a kolozsvári kormánypártnak van egy kitartott lapja. Ez azt írta, hogy Ugron meg van gyalázva, hogy maga Kolozsvár is meg van gyalázva, mivel megdobált képviselője van, s nem mindennapi csinismussal azzal végezte be czikkét, hogy: „ne menj a fára, nem esel le!” A kolozsvári kormánypártból senki, egy lélek sem akadt, ki e lázító otrombaságot nyilvánosan elutasította volna magától. E pártnak van még egy lapja — becsületesebb hanggal, de az sem emelt szót e blaszfémia ellen. Nos? Szolidaritásban van-e tehát a kolozsvári kormánypárt ezzel a szenylappal? Mindezt látta, olvasta és egymás között méltatlankodva beszélte az a nép, mely szereti, becsüli Ugront s bizalmát benne helyezi. Sőt többet is látott. Azt is látta, hogy ugyanazon lap hajtóvadászatot tart egy év óta becsületem ellen. Látta, hogy nem védelmezem magam, látta türelmemet s mivel engem is szeret és becsül az a nép, tehát magáévá tette ügyemet. Megutálta ama lapot, megutálta ama kormánypárt vezéreit, s lelke csordultig telt gyűlölettel és keserűséggel. És igy gondolkozott: „Ne menj a jégre, nem esel el,— mondták Ugronnak. Jól van. Hát Hegedűs Sándornak szabad-e a jégre menni ? Meg van gyalázva Ugron — mondták a kormánypárton. Jól van. Hát Hegedűs Sándor meg lesz-e gyalázva ? Becsületében támadták meg Barthát, akit szeretünk; oly emberrel akarják megbuktatni, aki nem a mi érdekünkben cselekszik, hanem a kormány érdekében. Mindez színüktig töltötte a poharat s látva a hatóságok kihívó korteskedését, kilocscsant a pohár, így magyarázom meg magamnak a tegnapelőtti eseményt, mert ez a lélektan törvénye. A felelősség a kihívóké; a felelősség azoké, kik az elszegényítés politikáját űzik, s aztán nem engedik a szabad választást, hanem törvénytelen eszközöket és egész hivatalos hatalmukat használják fel annak megrontására. BARTHA MIKLÓS: Bartha Miklós beszámolója. Pünkösd másodnapján délelőtt hatalmas tömeg vonult a Tornaviroda helyiségébe. 10 órakor Bénes Ferencz megnyitotta az ülést és indítványozta, hogy küldöttség hívja meg Barthát a beszámolóhoz. Ezután Magyary Mihály lépett a díszesen felszőnyegzett szószékre s azt indítványozta, hogy rendezzenek egy impozáns menetet és együtt az egész menjen el zászlókkal és zeneszóval Bartha után. Általános lelkesedéssel fogadták ezen indítványt, s a menet élén Benigni, Beuel, Polcz, Magyary, Deák', Somodi és a párt előkelőbb vezérei, hatalmas éljenzések között, mintegy negyven zászlóval vonultak a Bartha lakásához. Itt Koleszár Sándor tartott hozzá beszédet és fudta meg a gyűlésre. Bartha röviden válaszolt s azután megindult a menet, melyhez hasonlót, sokaságban és lelkesülésben régen nem látott Kolozsvár. A királyutczából a középutczába, innen a főtérre, hidutczába és Széchenyi térre vonultak példás rendben, minden zavargás nélkül, folytonosan éljenezve Barthát, Ugront és a függetlenséget. A szószéken levő asztal el volt lepve koszorúkkal; midőn Bartha fellépett, virágeső fogadta és dörgő éljenzés. A tornaviroda tágas kerti helyisége zsúfolásig megtelt emberrel. A rendezők attól tartottak, hogy agyon nyomja egymást a sokaság. Bartha erős, átható hangon beszért egy óra hosszat. Óriási lelkesedés tört ki mindegyre. Tüzetesen foglalkozott a kődobálás sajnos esetével, hibáztatta azt, de egyszersmind erélyes hangon bírálta meg azon hatósági személyeket, kik provokatív eljárásukkal a végsőig keserítették a kedélyeket. Térszűke miatt e beszédet, csak a közelebbi lapban közölhetjük. Utánna Benigni Samu tartotta a következő szép és általános helyesléssel fogadott beszédet: Uraim, tisztelt polgártársak ! Kolozsvár város első kerületének munkában megedzett iparosai és földmivelői most három éve megérték azt az ünnepet, hogy saját meggyőződésük jutott a választásnál diadalra. Oly képviselőt küldöttünk az országgyűlésre, kinek elvei megegyeznek a miénkkel, kinek szíve együtt dobog velünk, ki nem a hatalom árnyékában húzódott meg, hogy ott magának személyes előnyöket szerezzen , hanem megállott a küzdtéren emberül s kitartó buzgalommal harczolt azon irány ellen, mely egyfelől súlyos, majdnem elviselhetetlen terheket rak válóinkra, másfelől nem gondoskodik arról, hogy teherviselési képességünk fokoztassék. Ezen képviselőnk most tarta meg beszámolóját. Köszönöm, hogy megtette udvariasságból, de szükség arra nem volt: az ő hazafias élete nyitott könyv előttünk, hiszen mindnyájan tudjuk, hogy ő mint író lankadatlan erővel dolgozik naponként elveink megvalósításán, s mind képviselő gyakran szót emelt, hogy megállítsa a kormányt azon a lejtőn, melyen oly rohamosan halad, s mely, ha a maga idejében meg nem állunk és vissza nem térünk, nemzetünknek, hazánknak előbb utóbb vesztét fogja okozni. Úgy hiszem mindnyájuk véleményét tolmásolom, ha azt mondom, hogy a Bartha Miklós működésével meg vagyunk elégedve ; ha azt mondom, hogy felszólalásával a mi véleményünket hiven tolmácsolta; ha azt mondom, hogy nevével, melyet az országban kivivett, a mi pártunknak dicsőséget szerzett. Magyarország legyen önálló és független állam: ez volt írva a zászlóra, melyet Bartha Miklós, mint a mi képviselőnk három évig magasan lobogtatott. Tehetségeivel és hazafiságával bebizonyította, hogy zászlónk jó kezekben volt. Ha e zászló nem juthatott diadalra, annak az az országgyűlési többség az oka, mely adócsinálással foglalkozott, ahelyett, hogy hazánk felvirágzásán munkálkodott volna. De azért elcsüggedni nem szabad, a kitartó munkának el fog jönni a sikere ; adjuk vissza a zászlót Bartha Miklósnak, kérjük fel, hogy fogadja el városunk első kerületének képviselőjelöltségét ; kérjük meg, hogy azzal az önzetlenséggel, azzal a hazaszeretettel, s azzal a tevékenységgel hordozza ezután is, amint eddig hordozta. Tudom terhet rakunk reá, midőn érdekeink képviseletével bízzuk meg, de fogadja el e terheket szegény kisajtolt hazánk érdekében. Ezennel indítványozom, hogy Bartha Miklós polgártársunkat kiáltsuk ki Kolozsvár városa első kerülete függetlenségi párti képviselőjelöltjének. Éljen Bartha Miklós! E beszéd után Bartha kijelentette, hogy elfogadja a jelölést s tovább fog küzdeni azon eszméért, mely a függetlenségi pártot vezérli Még Nagy Lajost kívánták hallani, kiengedve a kívánságnak, rövidre találó beszédben utalt rá, a tegnapi rendetlenkedésre s hibáztatva azt, kérte a polgárságot, hogy minden rendzavargástól távol tartsa magát. Végre Bénes Ferencz, kezében zászlóval s arkán egy igen talpra esett lelkes beszéddel bezárta a gyűlést. Kossuth Lajos hálanyilatkozata születésének 80 ik évfordulója alkalmából hozzáintézett üdvözlésekre. Midőn hírét vettem, hogy születésem 80-dik évfordulója alkalmából névaláírásokra szólíttatik fel országszerte a hazai közönség egy üdvözlő albumhoz, mely később 14,747 aláírással ellátva, csakugyan kezemhez jutott, s remek kiállításával két világrészből nagy számban összegyűlt emlékgyűjteményem kitűnő díszét képezi ; tiltakoztam a szándék megvalósítása ellen, s felkértem meghittebb barátaimat, eszközöljék, hogy az eszme elejtessék. Tettem ezt, nem mintha mondhatlan nagy becset nem helyeznék hazámfiai szíves megemlékezésére — hiszen csakis ez az, ami derűt lövelhet hontalan aggkorom komor légkörébe, mint a napsugár a ború homályába; mondhatom is, hogyha alkalmilag amolyan évfordulóknál, melyek fel-fel keltik a szunyugadozó emlékezetet, egy-egy szívélyes üdvözlet köszöntött be a távol hazából magános lakomba, kimondhatlanul jól esett lelkemnek tapasztalni, hogy még akadnak „otthon“ (a mi fájdalom! nekem már nem otthonom) akiknek eszükbe jut a jóra tehetetlen, öreg, ősz remete, kinek életét idegen földön elzüllésre kárhoztatták a végzetek ; de hát az ily üdvözletek minden felhívás nélkül, magán körükben önként keletkeztek és én zajtalanul gyönyörködhettem bennök, mint a visszaemlékezés amolyan szende virágaiban, a minek a feledés mezején elvétve a romok közt is teremnek. Amaz országszerte köröztetett felhívás az üdvözleti szándéknak más szint adott, s én tiltakoztam ellene, mert a mint hazánk jogfeladó törvénye kiütötte kezemből a magyar haza állami függetlenségének zászlaját, melyet számkivetésemben is fennen lobogtattam a világ előtt, s rudjával be-bekopogtattam a honszabadítás kilátásainak ajtaján, reménynyel néha, csüggedetlenül mindig, mert mindig hittem nemzetem tántonthatlan kitartásában: az a jogfeladás akként hatott reám, mintha nemzetem azt kiáltaná felém: te nem közénk való vagy! és ez annyira elkeserített, hogy én, a honból száműzött, száműztem magamat az emberi társaságból is, s amintegy múlt év év után, sivár elvárkodottságban. Örömtelenül, én mint Pontus egykori királya, a mérget úgy megszoktam, az emberi társaságon kívül lézengést annyira megszoktam, hogy nevem szándoklott dobra ütésének hírétől, mint amolyan „digito monstravi“-tól, igazán mondom, hátam borsózott. De volt más okom is, amiért nem szerettem, hogy az én 80-dik életévem betöltésének melancholikus alkalma az országban nyilvánosan szóba hozatik. Aggkoromnak jelene üres, jövendője más, mint a sír nincs, én rám csak mint egy múlt időnek porladozó romjára lehet gondolni; a ki engem kegyeletes megemlékezésre méltat, ama múltnak emléke iránt nyilatkoztat kegyeletet, az a múlt pedig oly közjogi elvekkel, s oly politikai iránnyal kapcsolatos, melyek az állami függetlenségnek ezer éves jogát feladott s Ausztriával önként államközösségbe lépett magyar haza jelen közjogi helyzetével oly kiáltó ellentétben állanak, hogy egy áthidalhatlan úr tátong köztem s a mai Magyarország közt. Tudom én, hogy Szatmár-Németi városa a lélektan törvényének s a világtörténelem tanúságának adott kifejezést, midőn üdvözlő iratában, melylyel megtisztelt, azt mondja, hogy „a mindenség alkotója elanynyira kiolthatlanul felgyujtá minden nemzet kebelében a függetlenség iránt való vágy és törekvés szent lángját, hogy az csak magának a nemzetnek halálával alhatik ki, és én ismerem nemzetemet, tudom, hogy az nem oly agyagból van gyúrva, miszerint róla ezeréves történelmének kéznyomát az események akármely súrolása is letörölhetné: hát tudom, hogy azon elvek s aspirácziók, melyekhez nevem hangoztatása az emlékezetet visszavezeti, nem veszhettek ki Árpád nemzetének lelkéből; ott rezegnek azoknak húrjai minden magyar ember szivében, egynél mint életczél, melyre soha nem lankadó tevékeny buzgalommal törekedni kell; másnál mint remény, melyet az emberi dolgok változatosságának esélye megvalósíthat, s még a kishitüeknél is legalább mint jámbor óhajtás; de hát ez időszerint köztük s a helyzet közt ellentét van, s az ellentét nyomában a törvénynyé avatott jogtalanságnak az élet viszonyaiba mindinkább beszövődő tényezeje és korunk tulanyagias iránya, mely a hazafi szív nemesebb ösztönének szövétnekét itt a napi gondok, amott a magán érdekek pocsolyájába fojtja, és a hatalom varázsa, mely a röppenő pereznek szolgálatába szegődtet s a meghajláshoz szokott derekak alkalmazkodási hajlama elszomorító uralomra vergődtek az érzelmek felett. Hát nekem úgy látszott, hogy nem alkalomszerű dolog, egy oly merőben jelentéktelen esély miatt, mint az én 80-dik születésnapon, rokonszenvnyilatkozatokra hívni fel a közönséget, mert azt lehetetten elvitatni, hogy a válhatlan kapcsolatnál fogva, mely szerény nevem s a múltak azon iránya s elvei közt fenforog, melyek a 17 év óta uralgó iránnyal kiáltó ellentétben állanak, minden ily nyilatkozatnak kissebb nagyobb mértékben politikai színezete is van, amely még azok közül is, akik különben jóindulattal emlékezhetnek reám, sokakat viszszatarthat attól, hogy valamely “szembetűnő — ne mondjam ünnepélyes — módon kifejezésre jusson, a rokonszenves megemlékezés a múltak azon romjára, melynek neve akként hangzik az ezeréves államjogot feladott mai Magyarországban, mint egy bánatos szemrehányás. — Engem a történelem logikája, melyet, képletileg szólva, isten ujjának tartok, reménnyel tölt el, hogy azon elveknek s iránynak jövendője van, de ép azért, mint hazafi, mindent valódi csapásnak tartok, ami tévedésbe vezetheti a világ közvéleményét nemzetem valódi érzelmei s kiolthatlan aspirácziói felől; már pedig Magyarország látszólagos alkotmányossága, mely nem egyéb, mint egy igen korlátolt statutárius hatóság, melyet azonban a látványos alakiság által félrevezetett világ valódi alkotmányosságnak hiszen, tizenhét év óta sokkal több táplálékot nyújtott a fonák felfogásnak nemzetünk valódi érzelmei felől, mintsem hogy aggódás nélkül gondolhattam volna azon eshetőségre, hogy a tisztán személyi tekintetben igen természetes közöny, melylyel nevem nyilvános szóbahozatala találkozhatik, alkalmat szolgáltathat annak hangoztatására, miként a magyar nemzet annyira elégedettnek érzi magát az osztrák birodalommal egy államtestté összeolvasztásában, hogy sírba temette a múltak azon emlékeinek inspiráczióit, melyek (s nem egyéni érdemeim, amik bizony mondom nincsenek) egyedül lehetnének képesek kegyeletes megemlékezést kelteni teljesen értéktelen személyem iránt. Mint ember, hálás megilletődéssel, mint hazafi, örömmel vallom be, hogy az aggodalmam oly mértékben lett megcáfolva, aminőt megérhetni nem remény lettem, mert az én 80 ik életévem szóbahozatala oly nyilatkozatokra vezetett nemcsak ezekre menő egyes aláiratkozók, körök, társulatok, egyesületek, községek s városok, hanem még az ország törvényhatóságai nagy többségénk részéről is, miszerint szorosan tárgyilagos alapon jogosítottnak tartom magamat azt mondani, hogy ez már nem a személyemnek szánt megemlékezésnek amolyan szén,le virága, a minő elvétve romok közt is megterem, hanem valóságos plebiscitum, a kegyelet plebiscituma a harminczöt év előtti időkamaz emlékei iránt, melyekkel más jobbaké mellett az én szerény nevem is várhatlan kapcsolatban áll. Nehogy félreértésre adjak alkalmat, megjegyzem, miként ezt nem oly értelemben mondom, mintha az üdvözlő iratokból, melyekkel nyolczvanadik életévem betöltésének alkalmából megtiszteltetem, azt akarnám kiolvasni, hogy a nemzeti kegyelet plebiscituma most az én ismeretes össze - férketlenségi hitvallásomnak is szól, melyet reám a tapasztalás akkor kényszerűétt, midőn a kérlelhetlen erőszak azon keserves dilemmába helyezett, hogy a hazának tartozott hűség s az uralkodó házhoz ragaszkodás közt kellett választanom. Nem fog-e a nemzet csalatkozni, ha más után is meg-