Ellenzék, 1885. július-december (6. évfolyam, 149-302. szám)

1885-09-12 / 210. szám

Hatodik évfolyam.m m. Kolozsvár, szombat, szeptember 12.1885. SZERKESZTŐI IRODA: Bokirily-Brcza u.6. sz. hová a lap szellemi részét illető közlemények csimzendők. AZ „ELLENZÉK­ ELŐFIZETÉSI DIJA: Vidékre postán, vagy helyben házhoz hordva­­.in mi....................16 trt. 1 negyedév­e . . . 4 frt. Félévre......................... 8 trt. 1­ Egy bóra Inlyben . t frt 60 kr. Egyes szám ára 5 kr. Megjelenik az „Ellenzék“ mindennap, a vasár- és ünnepnapok kivételével. Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI NAPILAP. KIADÓ­HIVATAL: Kolozsvárt, Belközép-utcza 38. szám. A HIRDETÉSI DIJAK alku utján állapíttatnak meg. Bélyegdij minden hirdetés után 30 kr. Nagyobb és gyakoribb hirdetéseknél külön kedvezményt nyújt a kiadó­hivatal. Nyilttéri czikkek gázmond sora után 20 kr. fizetendő. Lapunk mai számának tartalma: A 3 dr. irány­­itikk. — Politikai hírek. — Román irredenta — S­.G­ .-henyi társulat első naggyülése. — E. M. K. E. kimu­tatásai. — Művészet és tudomány. — Az ellenzék tá­­dittai. — Mindenéle. — Közgazdaság. Tárcsák: Üdvözlet. (E. Kovács Gyula.) — A hét története. — Dávid királynéja, angol regény. A 3 dr. Jeles kotyvasztó elég a Trois fre­res provenceaux minden franczia város­ban. Versenytársa akadt dr. Jenei, dr. Kolozsvári, dr. Szász Béla személyében, a­kik már régen testvérek, ha nem is Provence völgyeiből, legalább a kame­­ratikum ormairól. Ha még hatszor dr. is, vastagkoty­­valék azon ingyen törvényjavaslat, melyet az erdélyi ev ref. egyház szá­mára kifőztek Rekettyó-Erdőszlakon. Rekettyó-Erdőszlak! Uj dátum a világtörténelemben. Ahol ők,a 3 dr. összejönnek, az is­meretlen nem maradhat. Ezt nem ad­hatta meg neked oz Erdőszlak ! Géléi Ka­tona István, Bod Péter, a kik kanont és tör­vényt szabának; de nem ismerték az egyházi törvényhozás első kellékét: a magányt, a hegyet, a barlangot. A he­gyet, melyen Mózes imádkozott, a barlangot, melyben Mohamed böjtölt, az erdőszlakot, a hol a 3 dr. — 9 z o­m­­­a­­zott. Az imádság felemel, a böjt láto­­mányokkal kápráztat, a szomjúság szi­várványt láttat. A szivárvány összefolyó színeiből van mázolva egünkre e javaslat. Pres­biteri rendszert hirdet és konzistoriális rendszerbe téved; képviseleti fejlődést szaval és a korosabbat hívja meg; au­tonómiáról beszél és jogot koboz el a szent igazgató tanács részére ; egyházi és világiak között nem ismer különb­­séget, hogy a papokat nullifikálhassa; a püspököt megbecsüli, hogy elnökség­ben még a legutolsó státus­gondnok­a után se következzék, ellenőrzést köve­tel és a vizitáczió közvetlen helyi fel- ügyeletét átalakítja központi, közvetett felülvizsgálássá. És a többi. Részletesen nem méltó foglalkozni ezen javaslattal, hanem némelyeket példa­ként feltüntetünk. A zsinati törvény 9. §-a, a kép­viseleti rendszerrel egyező fejlődést kí­ván. Az új alkotmány pedig ezen irányt hanyagolja el leginkább, mivel a 06 választott tagon és néptanítóknak képvi­selőin kívül, minden elem, épen a túl­nyomó elem nem képviseleti: a gond­nokok, az esperesek hivataluknál, a tag­­­nárok és kollégium gondnokok hivata­luk és koruknál, az igazgatótanácsosok és hivatalnokai hivataluknál fogva tag­jai a kerületi közgyűlésnek. A kollé­­giumok tanárai, „hivatali idősbség sze­rint“ hivatnak meg, a kép­­viseleti rend­­szer dicsőségére, mert a czél nem a ta­rt o­d á­t, hanem az időt képviselni, hogy így „minden választási izgalom és ver­sengés mellőzve légy/ 1.“ Képviseleti rendszer választás nélkül, mert a vá­lasztásnak izgalma, versenye van. A választás a protestantizmus alap­elve, éltető eleme: püspök, pap, gond-­­ nok, tanár, tanító, presbiter mind vá-­­­lasztva van. Saját alapelvétől ijedne meg Kál-­­­vin egyháza ! Igenis, Kálvin és nem VII. (Grergely­­ egyháza! Kálvin organisztiája választást is­mer és a tanai szerint szervezkedett amerikai egyesült államok mindent vá­lasztás útján konstruálnak. Az egyesült , államok nem hanyatló, hanem emelkedő ( politikai eszmény, melyben meg van dicsőü­lve maga Kálvin. A 3 dr leczkét ad mesterének ma a tanodák képvisel­­tetésével. Pia e felfogás egyszer érvé­nyesül, el is terjedhet. A tanárok vá­lasztása helyett kinevezés, tanító vá­lasztás helyett kinevezés, pap választás helyett kinevezés, hisz a versengés, az izgalom óriási ezen állások betöltésénél, mivel akkor kenyeret adnak és nem, mint a közgyűlési kiküldetésnél csak­­ ingyen kolozsvári jegyet. A választások izgalma, érdeke ítélete erőt adó, ébrentartó, buzdító volt mindig, melytől a protestáns egy­házak fejlődtek, s a­melyben varázsuk is volt, amit a magyar közélet mindig elismert és reczipiált, csak Thun Leó és a 3 dr borsódzik tőle. A püspök „élethosziglan választa­­tik.“ Mindnyájan tudjuk, hogy régi törvényeink szabatosan ezt is elmond­ják: „kijelölés nélkül“ „szaba-­­­don“ választandó, ami nem felesleges­­ szószaporítás, bizonyára annyira szük­séges, mint az, hogy az „egyház­kerü­let kebelében működő“ legyen, ami védvámos rendszer a tehetségesebbek — bizalmatlanság Magyarországi testvé­reink ellen. Hasonló törvény mellett a m­ű­k­ö­d­ő minisztertanácsos aki nem is volt lelkipásztor, a működő poéta aki nem is volt felszentelt hittanár. Szász Károly, püspök nem lehetett volna. „A püspöki hivatal üresedésbe jön: lemondás, halál, törvényszéki el­mozdítás által.“ Ugyan micsoda törvényszék moz­dítja el? Az egyházkerületi fegyelmi bíróság ? A polgári törvényszék? A ha­di törvényszék ? Szabad ilyen kényes kérdésben ilyen könnyelműen mondani valamit? Elmúlt talán örökre a küzde­lem eshetősége? Nincsen még minden ellensége a szabadságnak és a protes­táns egyházaknak hatalomként konstru­álva? Végül, az esperesi vizitácziónak nem hiányait orvosolják, hanem azt csaknem megszüntetik és központi számvevősé­get kontemplálnak. Most a püspöki vizs­gálat alatt álló egyházközségek száma­dásai központilag vizsgáltatnak meg. Elég ez elrettentő példának azok szá­mára, kik a helyszíné­t, közvetlenül fo­ganatosított ellenőrzésnél hatályosabb­nak vélik a távolból, papirosról, törté­nő holt ellenőrzést. Közéig az idő. A rendkívüli köz­gyűlés rázza le magáról a nyel­velők jármát és elvetve a férc javaslatot egész Rekettyó-Erdőszlakig a 3 drnak kiált­son javaslatukhoz méltó 3-szoros aochot. «„ELLENZÉK“ TÁRCZÁJA 1885. Szeptember 12. Üdvözletül A Széchenyi társulatnak“ — sept. 12 én tartandó naggyű­lése alkalmából. Irta: E. Kovács Gyula. zengő zászlók, tündöklő tekintet, néphullámlás — — báli­­ mi zaj riad ? Mért tolul könny a lángzó szemekbe 2 Nagy öröm — vagy nagy bánat miatt ? ünnep van ma ! — Szathmármegye népe. Színe java hévvel ünnepel, egy magas czél imádatában Dobban össze minden hit kebel. S égi szózat hallszik a fényürből. — Gyökeréig rázva a szivet — : „Öröködből, magyarom, ne engedj, Ne egy morzsát soha senkinek. Álmodoztál rabságod korában Nagy napokról boldog hon felett, Nemzetnagyság büszke diadalmin Ringatott a tündér képzelet. Föl tehát most ! Szívvel, ésszel, karral !­­ Európa bámul, néz reád — Ragyogd túl most a dicsőült írsek’ Rád lenéző szellem táborát. Karod, kardod rettegett volt egykor ; Legyen az most: lelked, szellemed. Szellemharczra Szittya daliáim Küzdjetek most észszel, vas helyett ! Fut az árnyék , ragyog a jég már is, Mosolyog rád a tiennyboltozat. Szárnyra szökken a börtönzött lélek, kg felé tör a rab gondolat. Uj honszerzés, új honfoglalásnak Uj életre keltő hajnalát Üdvözölje e szent mozzanatban Miljó szívben, mil jó dobbanás ! isten ! a ki századok viharján Csodamódon óvtad népedet, Hallgass meg áthatott kebellel, Esdekelve kérünk tégedet: Terjeszd ki e föl támadt hazára Győzhetetlen áldó karjaid, Tedd magyarrá ennek összes népét, Mindenrendű­­­ rangú tagjait ! Ki köztünk él, tedd, hogy vallja büszkén Hogy magyar, és sírig az marad, Legyen tette minden porczikája, Egy-egy szirtszál, egy-egy érezdarab ; Hogy bár merről dől reánk az ellen, Mint érerbástya álljunk ellene, Ne csábítson e hon üdve nélkül, Idegen föld semmi kellem­e. Tedd, akarjon élni, halni velünk, Ha orkán zug, ha fény andalít, Unokáink együtt simogassák Együtt küzdött testünk hamvait. Mindenható tüzeidnek lángján Tedd kristálylyá mi ma sár­elem. Feltisztultam mint örök szivárvány, Hintsen áldást majd e nemzeten. Fogjunk össze, vessük össze vállunk Tévedt társak, rossz testvéreink ! S meglátjátok mint peregnek össze Boldog szünkből ömlő könnyeink . A mi jólét, hir, dicsőség mostan Európán dúltam tévelyeg : Világokra fénylő glóriában Árad össze Hunniánk felett .... Polifikai Sirek Bethlen Gábor gr. hazafiságát a trón­nal szemben a korom ítélheti meg illeté­kesen, a ki főispánjává tette. Bühlen gróf Olaszországban a légióban volt, de tettle­gesen fegyverét Ausztria ellen nem hasz­nálta, területét meg nem támadta, mint a Klapka légióban Károlyi István gróf, a fenséges trónőrökös barátja. Miért főispán Bethlen, miért kedvelt Károlyi? Mert az udvar tudja, hogy­ a­mint ellenségek vol­tak nyíltan, barátok is egész lélekkel, nem alattomos összeesküvők és nyílt hiva­tal keresők, mint a Tribunát olvasók töme­ge. Sejtjük mi fáj a Tribunának: az olasz­­országi magyar légió Calabria brigantáziá­­ját vette le, irtotta ki, kiknek hálózata egy országrész biztonságát veszélyeztette, tehát Bethlen gr. elnöksége rész­emen a latin töredéket beszélő­­­ banditáknak. Az erdélyi ev ref. egyház f. hó 20-án és 21 én re­nkivüli közgyűlést tart Kolozs­váron. Ez alkalommal igtatják be az új püs­pököt és választják meg a főjegyzőt. A horvát klérus tíz rossmayer diakovári püspök vezetése alatt tudvalevő­leg élénk részt vesz a Magyarország ellen Horvátországban folyó izgatásban, ezért-­­mint a „Budapesti Hírlap“ értesül — a király Pozsegán, midőn fogadni fogja a horvát klérus hódolatát, inteni fogja őket, hogy viseljék magukat legálisan és tartóz­kodjanak minden politikai izgatástól. Román irredenta. Bukarestből írják, hogy ott valami Okazeanu és Sakk­a­zeanu urak­ra hárult a gyanú, hogy ők szerkesztették a lázító proklamációt, miért is kiutasítással fenyegették őket. Ennek folytán megjelen­tek a rendőrségnél és fehérre mosni igye­keztek magukat. Tervben volt az is, hogy A hét története. — Az „Ellenzék“ eredeti tárczája. — Budapest, szept. 11. Néhai való jó Beöthy Lászlótól azt kérdezte egy ízben ugyancsak néhai való jó Tóth Kálmán : Te, Laczi, mi tartja ben­ned az életet ? Azt felelé az örök víg ke­délyű Beöthy Laczi: A lelkesedés s a du­­dunaparti szilva ! Hagyjuk el a dunaparti szilvát s Beö­thy Laczi mondásában megtaláljuk a hely­zet szignaturáját. Mert ha egyben-másban akad is párja a daliás magyarnak, a lelke­sedésben nem. Mikor a franczia irók jártak nálunk, azt hittük : no, most elértük a ne­továbbot. Hazafias örömmel konstatálom, hogy kellemesen csalódtam. Nálunk a lel­kesedésnek lehet fokozata, de nincs neto­vábbja. Mi csak egy „netovábbot“ isme­rünk, azt a gyöngyös szalagot, melyet tün­­dérujjak hímzenek a könyvünkbe, mondván, hogy : netovább ! És ebben az egy dologban hallgatunk is az intőszóra, s jól eső meg­könnyebbüléssel lélekzünk fel, ha e téren minél hamarabb sikerült elérnünk a „neto­vábbot. Ám nagy különbség van Velencze és Gelencze, deszkakert és vesszőkert s könyv és a lelkesedés közt. De végre is kinek mi köze ahhoz, ha a magyarnak vérében van a lelkesedés, a testvérisülés, dikezió ? Ki lelkesedik ? Az, a kinek van miért. Ki testvérisül ? Az, a kinek van kivel. S ki­­ dikeziózik ? Az, a ki­­ tud hozzá. Minden­nek meg van a maga ideje. Mi most „ben­ne* vagyunk. Maradjunk is „benne“, a­mig lehet. Lám az osztrák szomszéd is maradna ha volna miben. Lelkesednék, ha volna mi­ért ; testvérisülne, ha volna kivel, s diketi­­óznék is, ha tudna. A büszke Bécs, mely hajdan Mátyás király bús hadát nyögte, most meg az irigységtől sápadoz, látván, hogy Budapest leányasszonyt menynire körülcsongja az udvarlók nagy serege. Budapest maga az élet, Bécs egy kösz­­vényes, kökécselő öreg­ember, kinek a fól­iába a koporsóban. Este, reggel varázsitalt iszik, hogy egykori ereje, élénksége vissza­térjen. Kereskedői illuminálnak, hogy ki­csalják odújából a szendergő lakosságot. A töméntelen sok drága gáz mind kárba vész, a nép nagyot ásit, aszondja, hogy nem kell világosság, süssétek meg s azzal a más ol­dalára fordul és tovább alszik. Bezzeg Budapesten a kereskedőknek nem kell haszontalan költségbe verni ma­gukat. A városi tanács sem látta még ed­dig szükségét, hogy csak egy lámpával is többet gyújtson meg (ehhez persze előbb még először több lámpa is kellene), a kül­városok ma épen oly ijesztő sötétek, mint máskor, a belváros egy szikrával se ragyo­góbb, mint tavaly s mégis hullámzik a néptől minden utcza; kora reggel kezdődik az élet s nem végződik éjfélkor (különösen mióta itt vannak a haza reményei), kell is itt világítás, a lelkesedés mindent pótol. (A lelkesedést pedig nem pótolja semmi. Valami ilyesfélét mond egyik poétánk, nemde ?) Egy modern népvándorlás az, melynek mi boldog pestiek szemtanúi vagyunk nap nap után. Nincs az a szemfüles riporter, (titkos rendőrről nem is beszélek, mert egy riporternek a kis ujjában több szeme van, mint száz titkos rendőrnek), mondom, nincs az a riporter, a­ki számot tudna adni ar­ról, hogy ezen meg ezen a napon az ország és a külföld mely részeiből jöttek látogatók, azok hol jártak, mit csináltak. Annyi az idegen, hogy már saját magunkat se látjuk tőlük s egy szórakozott barátommal már az is megesett, hogy önmagát idegennek vélve, minden embert megállított, hogy aszongya , kérem, merre van a­ lánczk­id'“ Valamennyi nemzetbéli vendég közt, mondjam-e, hogy a lengyeleket tüntettük ki leginkább vendégszeretetünkkel. A bécsi vendéglősöket a budapesti vendéglősök fog­lalták le s — azt mondják, bár én nem tudom elképzelni,­­ hogy vendéglőseink ezúttal megfordították a jelszavukat: „Ma pénzért, holnap ingyen* s a menük fölé odapingálták : „Ma ingyen, holnap pénzért*. Hallom azt is, hogy vendéglőseink kitettek magukért étel és ital dolgában s megmu­tatták, hogy Budapesten is lehet kitünően enni és inni a­­ bécsi vendéglősöknek. A brünni iparosokat lefoglalta Gelléri, a vándorgyülésező iparos ifjak lefoglalták egymást, a kongresszusozó nyomdászok nem beverik a bukaresti magya­r-o­s­z­­trák követség ablakait, a rend­őrség azonban elég okos volt meggátolni ezt a szemtelen demon­strációt. * A nagy-szibeni „Telegraful roma­n“, a gör. kel. román érsekség lapja, hosszú hallgatás után tudomást vett az irredenta proklam­áczióról és most ki­mondja véleményét. De a lap ravaszul egy kalap alá akarja vonni az irredentát az erdélyi magyar kultúregy­­lettel, mert egy csapással sújtja s mindketet, ekképen : „A magyar sajtó által prédikált fajharcz ellen, a román saj­tó ritka becsületességgel harczolt és mégis igazán haza­fias magatartása miatt denuncziálva lett és a megharczol­­va a kolozsvári esküdtszék előtt. — A nem tudjuk ki által proklamált polgárháború ellen, — mindenkor férfiassággal fogunk harczolni, habár merjük elhinni,­­ hogy a magyar sajtó gyanúsítása nem fog csökkenni. De tudniok kell, hogy mi a rendnek emberei vagyunk, akarjuk, hogy ez alkalommal is konstatálva legyen, hogy reánk nézve nem létezik esküdtszék, a­midőn ar­ról van szó, hogy egynéhány ürjöngőnek irredentismusa el­len harczoljunk, a­kik politikai konfigurációt keresnek nem­zetiségünk megsemmisítésével, a­mely azonos az állam megsemmisítésével. Vérrokoni kötelékek nem léteznek, a­midőn arra vagyunk felhíva, hogy az aktuális állam ellen működjünk, hogy működjünk institúciói ellen, főleg pedig a Habsburg-ház ellen. Becsméreljük a magya­­rosítási cselszövényeket, — becsméreljük az irre­­dentista tendenciákat, — a melyek könnyebbülés he­lyett még inkább elkeserítik napjainkat, — melyek úgyis elég keserűek a jelenlegi bánásmód által. — Hogyha zavargó elemekről van szó, azokat nem kell a románok között keresni. Mi békés, rendszer­ező és jog­érzékkel bíró emberek vagyunk, és már bebizonyítottuk, hogy reánk alkalmazhatók Vörösmartynak e szavai: „Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell.“ Ez mondjuk tájékozás végett a kulturegyletnek és a bu­karesti irredenta proklamácziónak.“ A Széchenyi-társulat első nagygyűlése. A szatmármegyei Széchenyi társulat m­a tartja Nagy­ Károlyban első nagygyűlé­sét. A gyűlés megnyitásáról a következő táviratot vettük : Nagy Károly, szept. 12. A gyűlés 10 órakor vette kezdetét a me­gyeszékház, széktermében, mintegy 300 társu­lati tag s nagyszámú hallgatóság jelenlété­ben. Még a karzatokat is díszes hölgy kö­zönség foglalja el s meglátszik az arczákon az ünnepélyes pillanat tudata, annak büsz­kesége, hogy most az öntudatra ébredt ma­gyar társadalom nagy és szépnek tevésére vállalkozik. — Uj­fál­ussy Sándor al­ispán, mint házi­gazda a következő rövid, talpraesett beszéddel üdvözölte a társulat tagjait: „Nagyméltóságu elnök úr ! Tisztelt uraim ! Honfiúi igaz lelkesültséggel üdvözlöm a Széchenyi társulatot Szatmár megye kö­zönségének tanácskozási termében. Úgy is mint a társulat alelnöke, de ez alkalommal főképen mint alispán, — tehát e teremnek gazdája. Köztudomású, hogy e megye termében lángoltak fel a 30-as években báró Wesse­­lényi Miklós és Kölcseynk gyűjtő szavai, a melyek a nemzetet apathhiájából felrázván, azt tevékenységre ébresztik vala. Hiszen e teremben proklamálta a 40-es évek derekán Kovács Lajos, Ujfalussy Miklós és Somogyi Antal ama nagy hirű 12 pontot, a melyek „szatmári 12 pont“ nevezete alatt, mint futótűz bejárván min­den vármegyét, büszke önteltséggel állít­hatjuk, hogy az 1830-iki szabadelvű törvé­nyeknek azok képezték főbb vonásokban alapját, kiindulás pontját. E termet tehát joggal tarthatjuk az 1848 iki öröktörvények bölcsőjének. A hazafiság eme felsz­entelt templomá­ban hadd zengjenek fel tehát a Széchenyi­­társulat zsolozsmái, a­melynek zsoltára a magyar államegység, nemzeti szellem és műveltségnek terjesztése, végczélja Magyar­­országnak második kulturális, erélyes bár, de békés visszahódítása a tévelygő és nagy­zási hóbortban szenvedő nemzetiségi agitá­toroktól, a­kik nem bíznak fajunk uralmá­nak állandóságában, nem Magyarország örökkévalóságában. Midőn tehát Szatmár megye lelkes kö­zönsége nevében egy szívből jött „hozott Isten benneteket, mondanék, átadom a szót a társulat nagynevű elnökének, kérvén őt, hogy jelen közgyűlésünket ismert szellemi fensőségének erejével vezetni kegyeskedjék.“ Schlauch JLöriacz beméde. Schlauch Lőrincz szatmári püs­pök, tiszteleti elnök, a következő nagysza­bású beszéddel nyitotta meg a nagygyűlést: Ha valaki Magyarországnak közhan­gulatát tekinti, ha megvizsgálja és figye­lemmel kíséri azon mozgalmak természetét és irányát, melyek az Adriától a Kárpátok­ig mindinkább magukkal ragadják a szelle­meket, egy jelenség fog szemébe tűnni, és ez az, hogy szilárdulni kezd azon öntudat, miszerint, ha Magyarország mint önálló ál­lam élni kíván, előbb a nemzeti consolida­te nagy művét kell végrehajtania. A kor­mánynak tevékenysége, hogy a törvényho­zás intézkedéseinek megfelelőleg mindenütt, a­hol a felekezetek vagy törvényhatóságok ereje elégtelen, állami iskolák emeltessenek ; a magyar állam eszméjének terjesztésére és a magyar nyelv megtanulására alakult tár­sulatok, a közművelődési és iskolai egyle­tek, — mindez azon meggyőződésnek a ki­folyása, hogy Magyarország csak akkor le­het erős, ha tizenöt millió magát magyar állampolgárnak vallja. És ezen mozgalom, ezen meggyőződés nem parancsszóra keletkezett ; egész vidé­kek ösztönszerűleg sorakoztak, az eszme a szellemekben meg volt, életre hívta azt a szükség érzete, tevékenységre ösztönözte az épfentartás sugallata. Nem politikai ügynö­kök, nem hírlapi izgatások, nem külföldről jövő hitegetések vagy buzdítások, nem kor­mány­kényszer teremtette a meggyőződést ; kifejlődött az a viszonyokból, érezte min­denki, hogy tökéletlen azon egység, a­ha az egységnek összekötő kapcsa centrifugai erők által gyengíttetik. Jellemző még ezen mozgalomban az, hogy eltérve más államok eljárásától, nem a vallások vagy nemzetiségek nivel­­lírozásában keresi az egységet; nem kívánja, hogy valaki ősei hitét, fajának nyelvét megtagadja; nem kényszerít senkit, hogy templomát vagy családjának hagyományait vagy iskoláit áldozatba hozza. — Nem ! — csak egyre törekszik , hogy a magyar ál­lameszme lebegjen mindezek fölött, mint a vallás, a nemzetiségek külféleségének védője.

Next