Ellenzék, 1889. július-december (10. évfolyam, 150-302. szám)

1889-12-24 / 298. szám

Kolozsvárt 1889. ELLENZÉK Deczember 24 Fülei Sz. Lajos,­ ­ Megnyugvás. Habár a sors oly mostoha, Csüggedni nem tudtam soha. Saivemben élő szép remény Szelíd mosolylyal int felém. A vágyam is — nem nagy világ. (A mely nyugalmat sohasem ad) Kisded család, hol megpihen Sierettimért verő szivem ... Én itt megállni, mint a síirt, Nem vágyni rangot, fényt, & hirt. Kötelmem bittató szava ! Mindent teérted szent haza ! Boldog ki igy előre tört, Betöltve hűn a munkakört.. . Ila bú­ a Örömben hol valál, Mosoly kést jón meg a halált ! A nők Amerikában. A nők élete, a két nem közötti társa­dalmi viszony a legjobb mérték valamely nép műveltségi fokának megítélésére. Egy franczia humorista, a­ki­t Rioll Miksa álnév alatt ír, igen vonzóan cseveg e tárgyról »Jonathan és Kontinense« czim­ű művében. Pompásan illus­­trálja az amerikai nőt, azonban árnyoldalairól sem felejtkezik meg s oly képét állítja elénk­­be, melyben jelleme, hajlama, függetlenségre és önállóságra törekvő természete, — de egy­szersmind hideg, ^az ő^kiszámitása is oly do­logban, mely­ Europában a szív ügyeihez tar­tozik, a legjobban kiviláglik, de a mely do­log Amerikában, mint oly sok más, nem egyéb mint dollár kérdés. Ha Amerikában a férfi arra született, hogy ősapánknak, Adamnak bűnbeesését ke­mény munkával, arczának verejtékével engesz­telje ki, akkor a nő — O’Bell szerint — arra van hivatva első­sorban, hogy férje vagy atyja verejtékezésének eredményét füleiben, nyakán, kebelén gyémántok alakján jegecze­­sítse. Az amerikai nőre nézve a gyémánt nem fényűzési czikk, hanem valóságos szükséglet, úgy hogy Angolországban egy vén leány inkább nélkülözheti pl. a kávét vagy t­eát, mint Amerikában a gyémántokat. Száz nő közül alig van Amerikában egy, a­ki fülei­ben nagy gyémántokat nem visel. Tagadhatatlan: a gyémántok báli ruhá­kon, estélyeken a csillárok fényes világításá­nál bizonyos eestheticai jogosultsággal bírnak; de mit mondjon az ember ahoz, ha az ame­rikai nők utczai és házi öltönyeiken is gyé­mántokat viselnek? Füleikben, nyakukon, kar­jaikon, ujjaikon, kalapjuk karimáin, mindenütt ragyognak e drágakövek. Sőt láttam egyszer egy hölgyet, s a ki czipő-csatjain is brillián­­tokat viselt. »Ez, gondolom magamban, oly hölgy, a ki nem fél hogy elveszti gyémánt­jait, ha ballépést követ el, talán épen azon az utón szerezte azokrát, melyen ismét elve­szítheti. Bizonyára nem lehet előkelő társa­ságból való hölgy.« Pedig csalódtam, mert épen a legelőkelőbb hölgyek egyike volt Ha az előkelő modor abban áll, hogy ne tegyük azt, mit a közönséges ember tesz, akkor Ame­rikában abban keresnék e modort, hogy gyé­mántokat soha sem viselnénk. Ilyen körülmények között természetes, hogy Amerikában nem mind valódi gyémánt, a­mi fénylik, s ha ilyen ékköveket boltos leányok vagy varrónők füleiben látunk, biz­ton számíthatunk rá, hogy azok vagy hamis kövek, melyeket tisztességes utón szerzett pénzen vásároltak meg, vagy pedig valódiak, melyekhez nem tisztességes utón szerzett pén­­zen jutottak az illető hölgyek. Szép nőket láttam, kik tényleg az által rántották el ma­gukat, hogy roppant nagyságú br­iliantokat akasztottak füleikbe. Ezen ékszereknek fél­zül­e nagy kereskedelmi becsük van, de épen semmi műbecsük. Ez oly hiba, mely Ame­rikában más dolgoknál is előfordul s abban áll, hogy a tárgyak értékét kizárólagosan azoknak drágaságában keresik. Láttam ame­rikai nőket, kik két millió értékű gyém­án­tokat viseltek vállaikon, ujjaikon, füleikben és ruhaderékukon. Az amerikainak vele született szeretete a nő iránt egymagában még meg nem ma­gyaráz­za a fényűzést, melylyel az Egyesült­ Álamok fér­fiai nejeiket elhal­moz­ták, mert hisz nem csak Amerikáb­an hódolnak a nőnek s teljesítik minden szeszélyét! Más szempont­ból kell az amerikainak fényűzését megítélni. Az Egyesült­ Államokban könnyen szer­zik a pénzt, s ép azért könnyen adják azt ki, s ennél fogva az üzlet is házsárd játékhoz hasonlít inkább, mint tulajdonképeni keres­kedelemhez. Az amerikai úgy tesz mint az a játékos, kit egy alkalommal San Carloban láttam, midőn egy száz frankos bankjegyet ajándékozott egy koldusnak. Midőn megkér­deztem, miért teszi azt, így felelt: »Ha a treats-et-quarante-ban nyerek, miért ne sze­reznék örömet egy szerencsétlennek száz frank­kal ; ha pedig veszitek . . . nos akkor a crou­­pier-k száz frankkal kevesebbet visznek el tőlem.« Ha Jonathán­ bátya gyémántokkal halmozza el nejét, igy okoskodik: »ha nye­rek, miért ne szerezném meg ezt a gyönyö­rűséget feleségemnek; ha pedig veszitek, — akkor legalább ennyit megmentettek a hajó­törésből.« Az amerikai nem azért gyűjti a pénzt, hogy azt halomra rakja, abban gyönyörködjék és azt számítgassa, hanem azért, hogy hely­zetét jobbá tegye, hogy hozzátartozóit boldo­­gítsa. A pénzt ép oly szívesen rakja zsebre, mint a­hogy kiadja, különösen ha arról van szó, hogy nejének vagy leányainak örömet szerezzen, kik mindig leggyöngédebb figyel­mének tárgyai. Európában az a balleit van elterjedve hogy Jonathán­ bátya csakis a pénzre gondol, s egész életét azzal tölti, hogy leborul a »mindenható dollár« előtt, « azt imádja. Nagy tévedésben van, a­ki így vélekedik az ame­rikairól. Ellenkezőleg, nagyon kevésre becsü­­li a pénzt. A milliomos nem milliói által vív­ja ki polgártársai tiszteletét, hanem azon tettereje és észbeli tehetsége által, melyet ta­núsítania kell, hogy amazokat megszerezze. Azt az amerikait, a­ki csakis millióival tud­ná magát érvényesíteni, Angolországban tárt karokkal fogadná a társadalom,­­ de nem így Bostonban és New­ Yorkban ; itt megkívánják, hogy még valamely érdemet és czímet is szerzett igyen reá. Amerikában egy bankett­nél például nem a milliomost illeti az első hely, hanem a tudomány és szellem emberét. Egészen sajátszerű, és pedig igen elő­nyös állást foglalnak el a nők, nevezetesen a leányok az amerikai társadalomban. A fia­tal amerikai nő 18 ik évétől fogva oly sza­badságot élvez, mely Európában épen hihe­tetlennek látszik. Elmehet mindenüvé egye­dül : barátnőihez, színházba, hangversenyekre, sőt utazhatik is egymagában. Meg van zseb­pénze, melyet tetszés szerint t. i. édességre, szalagokra és ékszerekre ad ki. A szabó és divatárusnő számláit a tata fizeti, alkudozás nélkül. Azt fogadja, a­kit akar, oda­­megy látogatóba, a­hova akar. Ha a bálban egy fiatal embert lát meg, ki neki megtetszik, azt mondja neki : »Ekkor meg ekkor otthon vagyok látogasson meg.« A következő napon aztán egy zártszék­ jegyet küldhet neki a fia­tal ember s színházba is elkísérheti , majd virágot hoz, felvonások között frissítőkkel kí­nálja, s előadás után kocsin hazakíséri. Az effélében senki sem botránkozik még Ame­rikában. Néhány nappal később megtörténhe­tik, hogy a fiatal embe­r tánczestélyen talál­kozik ismét a kisasszonnyal, a­ki így szólít­ja meg : »Szeretném önt barátnőmnek be­mutatni ; kérem mondja csak, minek hívják, — a múltkor elfelejtettem önnek nevét meg­kérdezni.« A tisztelet, mellyel az amerikai féfiak a nők iránt általában viseltetnek, teszi lehetővé a fiatal leánynak azt, hogy mindenüvé elme­het, és bizonyos tekintetben feltétlenül ural­kodhatik is. Jonathán bátya e részben az ó­­világ férfiúinak tényleg mintául szolgálhat. A nő iránti tisztelete minden érdek nélküli, tisztán platói. Európában ez a tisztelet in­kább csak udvariasság, s nem ment olyan indító okoktól, melyeket bevallani nem szo­kás. A franczia is visszalép, hogy elsőséget engedjen a nőnek , azonban fel fogja hasz­nálni az alkalmat , szemébe néz az illető hölgynek, míg az amerikai hasonló körülmé­nyek között illetlenségnek tartja azt. A va­­suton, hol az ülések csak két személyre va­lók, az amerikai csak a végső szükségben fog egy fiatal leány mellé ülni , sőt másod­rendű vasutaknál gyakran láthatni, hogy ki urak inkább állanak egész órákon keresztül, semhogy egy leánynak alkalmatlanok legye­­nek. De ezen gyöngédség a szép nem iránt nemcsak jobb társaságbelieknél található meg hanem a legalsó néposztálynál is — ha e *) Na még mijünk is ! A fordító­ kifejezés az amerikai viszonyokra alkalmas,­ható. Szívesen emlékszem vissza mindig azon estélyekre, melyeket fiatal amerikai hölgyek társaságában tölték. Szépségük, előkelő mo­doruk, fesztelenségük, őszinteségük, természe­tes és élénk társalgásuk valóban elbájoljo­n embert. Az illem legszigorúbb megtartása mel­­lett száműzve van tőlük mindenféle álszentes­­kedés; e bájoló teremtésekkel úgy cseveghet az ember, mint valami régi pajtásaival. Az amerikai leány többféle okokból fö­­reti fel fiatal emberek társaságit. Mindenek előtt azért, mert igen jó nevelésben részesül­­vén, érdekli őt a férfiak társalgása Tad­d ez öltözetekről is beszélni, de elolvasta a le­­gújabb irodalom termékeit is, van érzéki és ízlése a művészet iránt, és kecsesen tud oly dolgokról ess vágni, melyek már a magsabb tudományosság színvonalát érintik. De felkeresi a férfiak társaságát sieti is, hogy imádóinak számát szaporítsa, s m­ egy jó házasságnak eshetőségét a maga ré­szére biztosítsa. Bármily pajzán legyen is különben az amerikai hölgy — a jövök so­­ha sem téveszti el szeme elől. A férfiak tár­sasága annál kevésbbé veszélyes reá nézve, mivel erénye a legszolidabb alapra, az ész­­s­erűség alapjára van fektetve. Kalandba csak akkor fog bocsátkozni, ha abból szerencsén kimenetelre és — vagyonra nyílik kilátás. Vagyon és — csim, ez az 5 czélja, még a »legkedélyesebb« pillanatokban is. Az egyik meg a másik csók között azt fogja kérdez­ni imádójától: »Gazdag ön­« s ha tagadó választ kap, biztos lehet »Don Jaen,« hogy 03 egyikkel marná. A amerikai leány özön szenvedélyének hogy gazdagon házasodjék, gyakran igen far­­csa következményei vannak: tizennyolcs­­zusz éves nők hetven,­nyolc­van éves aggas­tyánoknak lesznek nejei. Hogy ennek az alap­jában véve szomorú dolognak komikus olda­lai is vannak, az magától értetődik. A következő kis történet Bostonban esett meg: Egy agglegény, a­ki házasodni akart nem­rég hirdetést tett közé egy elterjedt hírlapban. Bosszantó nyomdahiba következté­ben életkora 37 helyett 87 évre volt téve. De a hiba azonban nem akadályozta meg, hogy a vélt aggastyán néhány nap alatt ké­sel háromszáz levelet ne kapjon . Valamen­­nyit tizenhat és hatvan év közötti kőjük­től, kik mindnyájan his szerelmet és orrhű önfeláldozást ígértek a »vén embernek« ko­ra lévő napjaira. Ha az emerikai leány bizonyos kort elér, annélkül, hogy konty alá kerüljön, ve­­szélyes lesz a tapasztalatim idegenre nézve. Az amerikai törvényhozás kivételesen nagyon szigorú a házassági ígéreteket avagy oly­ane­lekvényeket illetőleg, melyek a leányban házasság iránti reményt felkelthetik. Egy gazdag angol lord megtanult­­tt­ját kárán, hogy Amerikában nem szabad« tekintetben a leánynyal tréfálni Egy fiatal amerikai kisasszony meghívta vacsorára sa­ját szobájába, — a­mi ott nem tartozik a ritka dolgok közé. A lord elfogadta a meg­hívást, evett, ivott és —■ elaludt. Hajnalba kopogtatnak az ajtón, a fiatal leány felbon­tott hajjal izgatottan rohan az ajtóhoz, ki­zárja azt, s bebocsátja szüleit, két tanút k­a­r papot. Hasztalan bizonyítgatja a fiatal lord ártatlanságát; akarva, neki akarva, ös­­­szeadták őket, s a fiatal asszony addig visz­­sza sem bocsátotta »férjét« hazájába, a­míg az 200,000 dollárt részére jogérvényesen nem biztosított, s az összeget egy amerikai bank­háznál le nem téteményezte. — megsi­kere esetére. Cyreze szigete az ó­korban nem volt veszélyesebb a hajósra nézve, mint egy n®f­rikai kisasszonynak meghitt, bizalmas mo­­hácskája a jámbor és még mindenféle ya­­koe-zsírral meg nem kent külföldire nézve. Sz. N­r. A nagyobb szláv költő Sladkovics, a családi ne­vén Braxatoris és Mikszáth Kálmán. A kék előbbivel egy időben volt a selmeczi kath­­gymnázium növendéke Nicolaus, Niembsch von Streblenau, később Lenau néven az oszt­rákok legkiválóbb költője. Éppen azért Sel­­m­eczen minden diák igyekezett verseket ír­ni, a­ki pedig csinos verseket írt, azon volt, hogy ha már ki nem csaphatják, legalább meggerundázzák egy-két tantárgyból. Mert hát Diligenter frequentáltam. Oskoláim egykoron, Mégis etc. A selmeczi diákság közszelleme külön­ben szerfölött vonzó. A nagyobb diákok sze­retik a társas összejöveteleket s ilyenkor jó­kedv, néha azonban többé-kevésbbé ügyes csinyek dolgában is vetekednek az ottani bá­nyász- és erdész-akadémia növendékeinek, az u. n. praktikátoknak, az en gidőmben egé­szen a német »Burschenschaftok« mintájára ktalakított. . . erkölcseivel. A lyceumi diák­ság büszke »a magyar társaságra«, melynek érdemkönyvében ott található a felvidéki kö­zélet protestáns hiten levő szereplőinek színe java, kik ifjúságuk legszebb emlékeit találják fel, ha a társaság ez eredmény könyveiben vagy az általa kiadott írott­ lapnak,­­­­Ko­­rányé-nak évfolyamaiban lapozhatnak. Leg­büszkébb azonban a lyceum arra, hogy ezen érdemkönyvben olvashatók a nagy magyar költő, Petőfi zsengéi s ott hangzottak el el­ső szavalmányai, az ifjúság sokért nem ad­ja, ha e társaságban némi szerepet vihet, a­kit pedig ennek valamiféle »tisztviselőjévé« tesz meg a közbizalom, megválasztják kivált főjegyzőnek s a gazdag pénztár és gyönyörű könyvgyűjtemény tárnokának, az ott örvend akkora tekintélynek, mint később, a valódi életbin legalább is a — főispán. Boldog és odaadó buzgalma tagja vol­tam a selmeczi lyceum »magyar társaságá­nak.« Hányszor oda nem képzeltem Petőfit a padokra, a mint fényes pályájának elősejtel­­meivel — a kezdődő glóriával — homlokán és Emmijének, a szép Suhajda Emmi iránti szerelmének lángjával a szivében. Ismertem minden zeg-zugot, a­melyről azt tartották, hogy a költő ott tartózkodott s a melyekhez a mende-monda ma is el-el­csalogatja a Petőfi kultusz rajongóit, úgy­szólván, vele sétáltam Selmecz vadregényes hegy-völgyei vidéken! Fölkerestem a szabad­­ságharcz óta nei Jtee »Schachtot« a melyen .src«jöl került a bekerített Görgei hirtelen a muszka háta mögé. Leereszkedtem a bá­nyák sötét üregébe s úgy tetszett, mintha velem sétálná végig a nagyszivfi Petrovics mind e helyeket. Együtt jártuk be a gyö­nyörű kálváriát, a melynek mása különben kijutott az ő élete passio­utjának is. Nem is lehet, hogy azok az ős várak, ódon rejtel­meikkel, és érdekelték volna a költői szelle­met. Az egyik várban szerzetesek, a másik­ban apáczák laktak s a két várat összekötő földalatti folyosó látható a mai napon is. Mennyi árnyszerűség, hány rege-alak egy lángelmének már zsendülni kezdő s mindent magába feölelni igyekvő világa számára ! Le­hetetlen (gondolom számtalanszor) hogy amott, az a százados reá fa ne kölcsönzött volna madár­dalából egy akkordot, hulló leveleiből egy borongó sejtelmet a ne szólította volna meg bűbájos nyelven a magányt kereső, ennek őreit, a vén fákat kedvelő dalnokot! És Emmi, a szép Emmi, a kedves, a bájos ideál, ki a költő első szerelmének mé­zét szivta ajkaival, hajnal fényét érezte szi­vében ! A szigoru tanár szép leánya, kinek »inter alia . . .« No de ezt az egy árnyala­tot az az indiskrét latin-magyar vers sem fejtegeti bővebben, mi se feszegessük hát, hogy mi történt »inter alia.* Elég az hozzá, hogy megtörtént s nekem nem volt több vá­gyam, minthogy egyezer, csak egyetlen egy­szer lássam a Petőfi ideálját! Mily szép, mily bájos, mily gyönyörű lehetett az! Az ideál pedig akkor még élt s évtizedeken át őrző élete nagy regényének emlék kincstárát. A megcsalt, az elhagyott hivebb volt annál, a kit a költő hitvesül választott s rajongó lel­kének törbetlen vonzalmával körny­ezett. E nő özvegy sem tudott maradni. Petőfi özvegye — mily tiszteletet parancsoló czim lett volna ni! — Emma pedig tisztes, hosszú évsor ri­­dig magányosságával fizette meg azt, a­mi életében a legszebb, legédesebb, legdicsőbb vala! Szerettem volna a szegény nő kezét megcsókolni s szemeinek mélyéből kiolvasni a múltak történetét! Az apát Suhajda professort a­ki a po­­ezisból megszekundázta a poéták fejedelmét, rég ismertem. Az öreg ur már csak egy-két óráig taníthatott lstenkint. Tiszteletből hagy­ták meg nála a prozódia tanítását. Én nem hallgattam. Magas, szikár alakjával, mankóra támaszkodva el-elbiczegett az előadásokra. Hosszú, tabábszin kaputját lengette a szél. Nehéz munka volt ez az út a számára, kivált télen. Fent laktak a hegy­lejtőbe épített há­zikóban é­s a leánya. Emma azalatt talán ott­hon olvasgatta költőjének szerelemtől izzó da­lait; elővette talán az édes viszony emlékeit, a hervadt virágot, a melyet bizalmas együtt­lét perczeiben téptek ki a­ berkekben a sza­lagot, melyet a költő sokszor bámult a Sel­­meczen oly gyakori szőkehaj fürtjei között, egyszóval felnézegette újra és újra mindazt az édes-bús örökséget a melyet az első szerelem nem von meg egy pártfogoltjától sem... Mi­alatt tehát a szegény Emma Petőfi szebb em­lékével foglalkozott, a vén professor elővette latin szövegű tankönyvét és tanítgatta éppen azt a tantárgyat, tényleg ugyanazon füzetből s valószínűleg ugyanazon szavakkal is, a me­lyekből s a melyek miatt megbuktatta vala­ha Petőfi Sándort. . . . De mit beszélek én Petőfiről? Ezt a nevet sohasem ismerte el az öreg Suhajda profevzor. — »Petrovics, az az Istentől elrugasz­kodott Pe­rovics!« szokta mondani pörögve, lobogva, mint valami megrekedt gőzgép »Te ia olyan csavargó leszel, (volt legerősebb szi­dása) mint az a perversus nebuló Petrovics ! A ki... a ki . .. Itt megállt a constructióban. »A ki . . . a ki...« Oh! ekkor bizony a szegény Em­mára, az egykori tündöklő szépségre, most pedig keserű szivil vén leányra, az öreg apa gyámoltalan vénségének szerencsétlenné tett támaszára gondolt. Nem mondta tovább, el­nyelte a panaszt, el a szitkot; mit tudnak ahhoz e nebulók, a­kik a csavargó Petrovics verseiben lelik nyönyörűségöket és nem eb­ben a szabatosan, Szép latinsággal megirt prozodiában ! Horác, Vergil, Ovid! Legföljebb még Virág Benedek és Berzsenyi Dániel, de aztán punktum! Oh ! az a prozodia ! Ez adott be ma­lomnak is. Okvetlen összeesküvést kellett sző­nünk a tanárok ellen. Hogy na szőttünk vol­na, mikor még nem akartak kicsapni ! ősze­­álltunk 6-7-en, V. és VI. osztályú Petőfi imá­dók s az én koltómra »Kivánalmak«-at nyo­mattak ki vagy 100 példányban. 8 vagy 9 pontból állhattak ki s a 48­49-ki nemzedék, kivált pedig a mársziusi ifjúság példáját utá­nozva, persze igen szegényesen, egy pont úgy hangzott, hogy »a tankönyvek mind magya­­rul szerkesztessenek.« Mikor a direktor (a nagytekintélyű Brez­­nyik János, most már — fájdalom — kir. tanácsos) kérdőre vont, ráfogtam, hogy ezt a pontot Lubzsda tanár Petőfi-buktató s igy né­mileg irodalom történelmi becsű prozodiája miatt felháborodásunk diktálta . . . Bizony csak »consilium abeundi« lett a jutalmam ezen és egyéb okok miatt, de nem addig,­­ mielőtt Emmát láthattam volna. Karácsony táján történhetett. Víg fiúk indultunk el csapatostól, kor­csolyázni. Fel a hegy lejtőnek vitt utunk. A lávát magát nem ismertem, de eszembe sem­­ ütött volna, hogy arra­felé lap­nak Suhaj­­dáék. Annak sem én voltam az okozója, hogy a Sisera-baba (kisebb diákok) megpillanták a gceisták született ellenségeit a hever­(bányász) lukét és óriási hó­golyó bonbardement fejlett , az engesztelhetetlenek között. Én is meg­állottam a kemény csetepaté szemléletére s csak azon vettem magamat észre, hogy vala­mi szerencsétlen hógolyó neki­zuhant egy ab­laknak, azt betörve egyúttal kora enyészetnek adván át az ablakpárkányon a kenevésző csere­pes muskátlikat és rozmaringokat. — »A Subajdáék ablaka !« — monda társam s igyekezett a megriadt hadakozók után iramlani. A Subajdáék ablaka ! Alig hogy a kár színhelye felé fordultam, felpattant egy pit­varajtó s azon bekötött fejű, kopottas öltöny és görnyedt anyóka rontott elő. Nagyon hara­gudhatott, mert a kezében seprő volt, a­me­lyet erős harczikedvében emelgetett a futa­modók felé, az ajkán pedig csak úgy tolult elő a szitok még pedig ékes szláv nyelven. Suhajda Emma volt, a­ki évtizedek előtt, rágta-régen, valamikor talán éppen e helyen, amott a rózsabokrok közt, itt a leveles kis ajtónál várta délczeg dalnokát. A kezében akkor liliom és rózsa, gazdag híjfonatok hul­lámzottak gyöngyös pártája alól s vérpiros ajkai pedig epedő vágyat, forró szerelmet su­sogtak . Danti Beatriceje, Petrarca Laurá­ja mellett lakott Emma emléke az én szi­vemben. Mélyen meghatva, st felindulásból valóban reszketve léptem Petőfi kedvese elé, s bocsá­natot akartam kérni a sérelemért, a melyet nem is én követtem el. — »Hát még neked áll feljebb!« — hangzott most, de még mindig a Svatopluk király hamisítatlan idiómájában s életemben nem voltam oly közel ahhoz a fatalitáshoz, hogy egy hatcziasan kezelt seprő hulljon reám, mint abban a pillanatban. A kritikus momentumban azonban nem hökkentem meg, s kalapomat levéve még kö­zelebb léptem. A fúria rám tekintett. A seprő csakha­mar a földre hanyatlott, s a nő mintegy szé­gyenkezve nézett a szimsim közé. — Oh! ő látta meghatottságomat, vehette észre, hogy én ugyan nem azért jöttem ide, hogy őt sé­relmekkel illessem. Könnyek fátyolozták el tekintetemet s így középkori lovag kisasszonyt megillető tisztességgel hajoltam a remegő ki­sekhez s maga okoltam azokat. — »No no fiacskám ! Éde­s fiam ! Más­kor ne keveredj azok közé a gazemberek közé !« De az utolsó szóknt már jó fennhangon s az elfutamodottak után rikácsolta s többé rám sem ügyelve tünt el a valaha lángelme első fellobbanását, lángszivek első szerelmét magába foglalt, most két szerencsétlen, nevet­séges öreg lélek barátságtalan, rideg ottho­nát képező házikóba. Értette talán felrándülásomat? Eszébe jutott, hogy itt érző szívre talált, mely re­géjét ismeri s "Bapiziában részt tud verni? Nem tudom. Azonban láttam Suhajda Emmát s mély szánalommal ismertem fel e találko­záskor a nagy torzképfestőt, az időt, melynek elég egy ecset vonás, hogy a bájos nő arcz­­ból rémes halál főt, a nagy költő idő­­jából prózai lényt teremtsen; felismertem az időt, e kegyetlen zsarnokot, a kinek nyomában boldogtalanság, csúfság és kiábrándulás , a földilét többi lakói vonulnak. Neved mégis meg lesz írva nagy köl­tők szerelmeinek könyviben. Szegény nő! Nyugodj szelíden a selme­­csi hegyoldal árnyas temetőjében. Pihenj ki­­engesztelődve atyád, a földi szenvedésben s elhagyatásban borsósodnak oldalán. Álmodj költődről s álmodd ki-eza boldogan nagy em­léked történetét!

Next