Ellenzék, 1889. július-december (10. évfolyam, 150-302. szám)
1889-12-24 / 298. szám
Kolozsvárt 1889. ELLENZÉK Deczember 24 Fülei Sz. Lajos, Megnyugvás. Habár a sors oly mostoha, Csüggedni nem tudtam soha. Saivemben élő szép remény Szelíd mosolylyal int felém. A vágyam is — nem nagy világ. (A mely nyugalmat sohasem ad) Kisded család, hol megpihen Sierettimért verő szivem ... Én itt megállni, mint a síirt, Nem vágyni rangot, fényt, & hirt. Kötelmem bittató szava ! Mindent teérted szent haza ! Boldog ki igy előre tört, Betöltve hűn a munkakört.. . Ila bú a Örömben hol valál, Mosoly kést jón meg a halált ! A nők Amerikában. A nők élete, a két nem közötti társadalmi viszony a legjobb mérték valamely nép műveltségi fokának megítélésére. Egy franczia humorista, akit Rioll Miksa álnév alatt ír, igen vonzóan cseveg e tárgyról »Jonathan és Kontinense« czimű művében. Pompásan illustrálja az amerikai nőt, azonban árnyoldalairól sem felejtkezik meg s oly képét állítja elénkbe, melyben jelleme, hajlama, függetlenségre és önállóságra törekvő természete, — de egyszersmind hideg, ^az ő^kiszámitása is oly dologban, mely Europában a szív ügyeihez tartozik, a legjobban kiviláglik, de a mely dolog Amerikában, mint oly sok más, nem egyéb mint dollár kérdés. Ha Amerikában a férfi arra született, hogy ősapánknak, Adamnak bűnbeesését kemény munkával, arczának verejtékével engesztelje ki, akkor a nő — O’Bell szerint — arra van hivatva elsősorban, hogy férje vagy atyja verejtékezésének eredményét füleiben, nyakán, kebelén gyémántok alakján jegeczesítse. Az amerikai nőre nézve a gyémánt nem fényűzési czikk, hanem valóságos szükséglet, úgy hogy Angolországban egy vén leány inkább nélkülözheti pl. a kávét vagy teát, mint Amerikában a gyémántokat. Száz nő közül alig van Amerikában egy, aki füleiben nagy gyémántokat nem visel. Tagadhatatlan: a gyémántok báli ruhákon, estélyeken a csillárok fényes világításánál bizonyos eestheticai jogosultsággal bírnak; de mit mondjon az ember ahoz, ha az amerikai nők utczai és házi öltönyeiken is gyémántokat viselnek? Füleikben, nyakukon, karjaikon, ujjaikon, kalapjuk karimáin, mindenütt ragyognak e drágakövek. Sőt láttam egyszer egy hölgyet, s a ki czipő-csatjain is brilliántokat viselt. »Ez, gondolom magamban, oly hölgy, a ki nem fél hogy elveszti gyémántjait, ha ballépést követ el, talán épen azon az utón szerezte azokrát, melyen ismét elveszítheti. Bizonyára nem lehet előkelő társaságból való hölgy.« Pedig csalódtam, mert épen a legelőkelőbb hölgyek egyike volt Ha az előkelő modor abban áll, hogy ne tegyük azt, mit a közönséges ember tesz, akkor Amerikában abban keresnék e modort, hogy gyémántokat soha sem viselnénk. Ilyen körülmények között természetes, hogy Amerikában nem mind valódi gyémánt, ami fénylik, s ha ilyen ékköveket boltos leányok vagy varrónők füleiben látunk, bizton számíthatunk rá, hogy azok vagy hamis kövek, melyeket tisztességes utón szerzett pénzen vásároltak meg, vagy pedig valódiak, melyekhez nem tisztességes utón szerzett pénzen jutottak az illető hölgyek. Szép nőket láttam, kik tényleg az által rántották el magukat, hogy roppant nagyságú briliantokat akasztottak füleikbe. Ezen ékszereknek félzüle nagy kereskedelmi becsük van, de épen semmi műbecsük. Ez oly hiba, mely Amerikában más dolgoknál is előfordul s abban áll, hogy a tárgyak értékét kizárólagosan azoknak drágaságában keresik. Láttam amerikai nőket, kik két millió értékű gyémántokat viseltek vállaikon, ujjaikon, füleikben és ruhaderékukon. Az amerikainak vele született szeretete a nő iránt egymagában még meg nem magyarázza a fényűzést, melylyel az Egyesült Álamok férfiai nejeiket elhalmozták, mert hisz nem csak Amerikában hódolnak a nőnek s teljesítik minden szeszélyét! Más szempontból kell az amerikainak fényűzését megítélni. Az Egyesült Államokban könnyen szerzik a pénzt, s ép azért könnyen adják azt ki, s ennél fogva az üzlet is házsárd játékhoz hasonlít inkább, mint tulajdonképeni kereskedelemhez. Az amerikai úgy tesz mint az a játékos, kit egy alkalommal San Carloban láttam, midőn egy száz frankos bankjegyet ajándékozott egy koldusnak. Midőn megkérdeztem, miért teszi azt, így felelt: »Ha a treats-et-quarante-ban nyerek, miért ne szereznék örömet egy szerencsétlennek száz frankkal ; ha pedig veszitek . . . nos akkor a croupier-k száz frankkal kevesebbet visznek el tőlem.« Ha Jonathán bátya gyémántokkal halmozza el nejét, igy okoskodik: »ha nyerek, miért ne szerezném meg ezt a gyönyörűséget feleségemnek; ha pedig veszitek, — akkor legalább ennyit megmentettek a hajótörésből.« Az amerikai nem azért gyűjti a pénzt, hogy azt halomra rakja, abban gyönyörködjék és azt számítgassa, hanem azért, hogy helyzetét jobbá tegye, hogy hozzátartozóit boldogítsa. A pénzt ép oly szívesen rakja zsebre, mint ahogy kiadja, különösen ha arról van szó, hogy nejének vagy leányainak örömet szerezzen, kik mindig leggyöngédebb figyelmének tárgyai. Európában az a balleit van elterjedve hogy Jonathán bátya csakis a pénzre gondol, s egész életét azzal tölti, hogy leborul a »mindenható dollár« előtt, « azt imádja. Nagy tévedésben van, aki így vélekedik az amerikairól. Ellenkezőleg, nagyon kevésre becsüli a pénzt. A milliomos nem milliói által vívja ki polgártársai tiszteletét, hanem azon tettereje és észbeli tehetsége által, melyet tanúsítania kell, hogy amazokat megszerezze. Azt az amerikait, aki csakis millióival tudná magát érvényesíteni, Angolországban tárt karokkal fogadná a társadalom, de nem így Bostonban és New Yorkban ; itt megkívánják, hogy még valamely érdemet és czímet is szerzett igyen reá. Amerikában egy bankettnél például nem a milliomost illeti az első hely, hanem a tudomány és szellem emberét. Egészen sajátszerű, és pedig igen előnyös állást foglalnak el a nők, nevezetesen a leányok az amerikai társadalomban. A fiatal amerikai nő 18 ik évétől fogva oly szabadságot élvez, mely Európában épen hihetetlennek látszik. Elmehet mindenüvé egyedül : barátnőihez, színházba, hangversenyekre, sőt utazhatik is egymagában. Meg van zsebpénze, melyet tetszés szerint t. i. édességre, szalagokra és ékszerekre ad ki. A szabó és divatárusnő számláit a tata fizeti, alkudozás nélkül. Azt fogadja, akit akar, odamegy látogatóba, ahova akar. Ha a bálban egy fiatal embert lát meg, ki neki megtetszik, azt mondja neki : »Ekkor meg ekkor otthon vagyok látogasson meg.« A következő napon aztán egy zártszék jegyet küldhet neki a fiatal ember s színházba is elkísérheti , majd virágot hoz, felvonások között frissítőkkel kínálja, s előadás után kocsin hazakíséri. Az effélében senki sem botránkozik még Amerikában. Néhány nappal később megtörténhetik, hogy a fiatal ember tánczestélyen találkozik ismét a kisasszonnyal, aki így szólítja meg : »Szeretném önt barátnőmnek bemutatni ; kérem mondja csak, minek hívják, — a múltkor elfelejtettem önnek nevét megkérdezni.« A tisztelet, mellyel az amerikai féfiak a nők iránt általában viseltetnek, teszi lehetővé a fiatal leánynak azt, hogy mindenüvé elmehet, és bizonyos tekintetben feltétlenül uralkodhatik is. Jonathán bátya e részben az óvilág férfiúinak tényleg mintául szolgálhat. A nő iránti tisztelete minden érdek nélküli, tisztán platói. Európában ez a tisztelet inkább csak udvariasság, s nem ment olyan indító okoktól, melyeket bevallani nem szokás. A franczia is visszalép, hogy elsőséget engedjen a nőnek , azonban fel fogja használni az alkalmat , szemébe néz az illető hölgynek, míg az amerikai hasonló körülmények között illetlenségnek tartja azt. A vasuton, hol az ülések csak két személyre valók, az amerikai csak a végső szükségben fog egy fiatal leány mellé ülni , sőt másodrendű vasutaknál gyakran láthatni, hogy ki urak inkább állanak egész órákon keresztül, semhogy egy leánynak alkalmatlanok legyenek. De ezen gyöngédség a szép nem iránt nemcsak jobb társaságbelieknél található meg hanem a legalsó néposztálynál is — ha e *) Na még mijünk is ! A fordító kifejezés az amerikai viszonyokra alkalmas,ható. Szívesen emlékszem vissza mindig azon estélyekre, melyeket fiatal amerikai hölgyek társaságában tölték. Szépségük, előkelő modoruk, fesztelenségük, őszinteségük, természetes és élénk társalgásuk valóban elbájoljon embert. Az illem legszigorúbb megtartása mellett száműzve van tőlük mindenféle álszenteskedés; e bájoló teremtésekkel úgy cseveghet az ember, mint valami régi pajtásaival. Az amerikai leány többféle okokból företi fel fiatal emberek társaságit. Mindenek előtt azért, mert igen jó nevelésben részesülvén, érdekli őt a férfiak társalgása Tadd ez öltözetekről is beszélni, de elolvasta a legújabb irodalom termékeit is, van érzéki és ízlése a művészet iránt, és kecsesen tud oly dolgokról ess vágni, melyek már a magsabb tudományosság színvonalát érintik. De felkeresi a férfiak társaságát sieti is, hogy imádóinak számát szaporítsa, s m egy jó házasságnak eshetőségét a maga részére biztosítsa. Bármily pajzán legyen is különben az amerikai hölgy — a jövök soha sem téveszti el szeme elől. A férfiak társasága annál kevésbbé veszélyes reá nézve, mivel erénye a legszolidabb alapra, az észserűség alapjára van fektetve. Kalandba csak akkor fog bocsátkozni, ha abból szerencsén kimenetelre és — vagyonra nyílik kilátás. Vagyon és — csim, ez az 5 czélja, még a »legkedélyesebb« pillanatokban is. Az egyik meg a másik csók között azt fogja kérdezni imádójától: »Gazdag ön« s ha tagadó választ kap, biztos lehet »Don Jaen,« hogy 03 egyikkel marná. A amerikai leány özön szenvedélyének hogy gazdagon házasodjék, gyakran igen farcsa következményei vannak: tizennyolcszusz éves nők hetven,nyolcvan éves aggastyánoknak lesznek nejei. Hogy ennek az alapjában véve szomorú dolognak komikus oldalai is vannak, az magától értetődik. A következő kis történet Bostonban esett meg: Egy agglegény, aki házasodni akart nemrég hirdetést tett közé egy elterjedt hírlapban. Bosszantó nyomdahiba következtében életkora 37 helyett 87 évre volt téve. De a hiba azonban nem akadályozta meg, hogy a vélt aggastyán néhány nap alatt késel háromszáz levelet ne kapjon . Valamennyit tizenhat és hatvan év közötti kőjüktől, kik mindnyájan his szerelmet és orrhű önfeláldozást ígértek a »vén embernek« kora lévő napjaira. Ha az emerikai leány bizonyos kort elér, annélkül, hogy konty alá kerüljön, veszélyes lesz a tapasztalatim idegenre nézve. Az amerikai törvényhozás kivételesen nagyon szigorú a házassági ígéreteket avagy olyanelekvényeket illetőleg, melyek a leányban házasság iránti reményt felkelthetik. Egy gazdag angol lord megtanultttját kárán, hogy Amerikában nem szabad« tekintetben a leánynyal tréfálni Egy fiatal amerikai kisasszony meghívta vacsorára saját szobájába, — ami ott nem tartozik a ritka dolgok közé. A lord elfogadta a meghívást, evett, ivott és —■ elaludt. Hajnalba kopogtatnak az ajtón, a fiatal leány felbontott hajjal izgatottan rohan az ajtóhoz, kizárja azt, s bebocsátja szüleit, két tanút kar papot. Hasztalan bizonyítgatja a fiatal lord ártatlanságát; akarva, neki akarva, összeadták őket, s a fiatal asszony addig viszsza sem bocsátotta »férjét« hazájába, amíg az 200,000 dollárt részére jogérvényesen nem biztosított, s az összeget egy amerikai bankháznál le nem téteményezte. — megsikere esetére. Cyreze szigete az ókorban nem volt veszélyesebb a hajósra nézve, mint egy n®frikai kisasszonynak meghitt, bizalmas mohácskája a jámbor és még mindenféle yakoe-zsírral meg nem kent külföldire nézve. Sz. Nr. A nagyobb szláv költő Sladkovics, a családi nevén Braxatoris és Mikszáth Kálmán. A kék előbbivel egy időben volt a selmeczi kathgymnázium növendéke Nicolaus, Niembsch von Streblenau, később Lenau néven az osztrákok legkiválóbb költője. Éppen azért Selmeczen minden diák igyekezett verseket írni, aki pedig csinos verseket írt, azon volt, hogy ha már ki nem csaphatják, legalább meggerundázzák egy-két tantárgyból. Mert hát Diligenter frequentáltam. Oskoláim egykoron, Mégis etc. A selmeczi diákság közszelleme különben szerfölött vonzó. A nagyobb diákok szeretik a társas összejöveteleket s ilyenkor jókedv, néha azonban többé-kevésbbé ügyes csinyek dolgában is vetekednek az ottani bányász- és erdész-akadémia növendékeinek, az u. n. praktikátoknak, az en gidőmben egészen a német »Burschenschaftok« mintájára ktalakított. . . erkölcseivel. A lyceumi diákság büszke »a magyar társaságra«, melynek érdemkönyvében ott található a felvidéki közélet protestáns hiten levő szereplőinek színe java, kik ifjúságuk legszebb emlékeit találják fel, ha a társaság ez eredmény könyveiben vagy az általa kiadott írott lapnak,Korányé-nak évfolyamaiban lapozhatnak. Legbüszkébb azonban a lyceum arra, hogy ezen érdemkönyvben olvashatók a nagy magyar költő, Petőfi zsengéi s ott hangzottak el első szavalmányai, az ifjúság sokért nem adja, ha e társaságban némi szerepet vihet, akit pedig ennek valamiféle »tisztviselőjévé« tesz meg a közbizalom, megválasztják kivált főjegyzőnek s a gazdag pénztár és gyönyörű könyvgyűjtemény tárnokának, az ott örvend akkora tekintélynek, mint később, a valódi életbin legalább is a — főispán. Boldog és odaadó buzgalma tagja voltam a selmeczi lyceum »magyar társaságának.« Hányszor oda nem képzeltem Petőfit a padokra, a mint fényes pályájának elősejtelmeivel — a kezdődő glóriával — homlokán és Emmijének, a szép Suhajda Emmi iránti szerelmének lángjával a szivében. Ismertem minden zeg-zugot, amelyről azt tartották, hogy a költő ott tartózkodott s a melyekhez a mende-monda ma is el-elcsalogatja a Petőfi kultusz rajongóit, úgyszólván, vele sétáltam Selmecz vadregényes hegy-völgyei vidéken! Fölkerestem a szabadságharcz óta nei Jtee »Schachtot« a melyen .src«jöl került a bekerített Görgei hirtelen a muszka háta mögé. Leereszkedtem a bányák sötét üregébe s úgy tetszett, mintha velem sétálná végig a nagyszivfi Petrovics mind e helyeket. Együtt jártuk be a gyönyörű kálváriát, a melynek mása különben kijutott az ő élete passioutjának is. Nem is lehet, hogy azok az ős várak, ódon rejtelmeikkel, és érdekelték volna a költői szellemet. Az egyik várban szerzetesek, a másikban apáczák laktak s a két várat összekötő földalatti folyosó látható a mai napon is. Mennyi árnyszerűség, hány rege-alak egy lángelmének már zsendülni kezdő s mindent magába feölelni igyekvő világa számára ! Lehetetlen (gondolom számtalanszor) hogy amott, az a százados reá fa ne kölcsönzött volna madárdalából egy akkordot, hulló leveleiből egy borongó sejtelmet a ne szólította volna meg bűbájos nyelven a magányt kereső, ennek őreit, a vén fákat kedvelő dalnokot! És Emmi, a szép Emmi, a kedves, a bájos ideál, ki a költő első szerelmének mézét szivta ajkaival, hajnal fényét érezte szivében ! A szigoru tanár szép leánya, kinek »inter alia . . .« No de ezt az egy árnyalatot az az indiskrét latin-magyar vers sem fejtegeti bővebben, mi se feszegessük hát, hogy mi történt »inter alia.* Elég az hozzá, hogy megtörtént s nekem nem volt több vágyam, minthogy egyezer, csak egyetlen egyszer lássam a Petőfi ideálját! Mily szép, mily bájos, mily gyönyörű lehetett az! Az ideál pedig akkor még élt s évtizedeken át őrző élete nagy regényének emlék kincstárát. A megcsalt, az elhagyott hivebb volt annál, a kit a költő hitvesül választott s rajongó lelkének törbetlen vonzalmával környezett. E nő özvegy sem tudott maradni. Petőfi özvegye — mily tiszteletet parancsoló czim lett volna ni! — Emma pedig tisztes, hosszú évsor ridig magányosságával fizette meg azt, ami életében a legszebb, legédesebb, legdicsőbb vala! Szerettem volna a szegény nő kezét megcsókolni s szemeinek mélyéből kiolvasni a múltak történetét! Az apát Suhajda professort aki a poezisból megszekundázta a poéták fejedelmét, rég ismertem. Az öreg ur már csak egy-két óráig taníthatott lstenkint. Tiszteletből hagyták meg nála a prozódia tanítását. Én nem hallgattam. Magas, szikár alakjával, mankóra támaszkodva el-elbiczegett az előadásokra. Hosszú, tabábszin kaputját lengette a szél. Nehéz munka volt ez az út a számára, kivált télen. Fent laktak a hegylejtőbe épített házikóban és a leánya. Emma azalatt talán otthon olvasgatta költőjének szerelemtől izzó dalait; elővette talán az édes viszony emlékeit, a hervadt virágot, a melyet bizalmas együttlét perczeiben téptek ki a berkekben a szalagot, melyet a költő sokszor bámult a Selmeczen oly gyakori szőkehaj fürtjei között, egyszóval felnézegette újra és újra mindazt az édes-bús örökséget a melyet az első szerelem nem von meg egy pártfogoltjától sem... Mialatt tehát a szegény Emma Petőfi szebb emlékével foglalkozott, a vén professor elővette latin szövegű tankönyvét és tanítgatta éppen azt a tantárgyat, tényleg ugyanazon füzetből s valószínűleg ugyanazon szavakkal is, a melyekből s a melyek miatt megbuktatta valaha Petőfi Sándort. . . . De mit beszélek én Petőfiről? Ezt a nevet sohasem ismerte el az öreg Suhajda profevzor. — »Petrovics, az az Istentől elrugaszkodott Perovics!« szokta mondani pörögve, lobogva, mint valami megrekedt gőzgép »Te ia olyan csavargó leszel, (volt legerősebb szidása) mint az a perversus nebuló Petrovics ! A ki... a ki . .. Itt megállt a constructióban. »A ki . . . a ki...« Oh! ekkor bizony a szegény Emmára, az egykori tündöklő szépségre, most pedig keserű szivil vén leányra, az öreg apa gyámoltalan vénségének szerencsétlenné tett támaszára gondolt. Nem mondta tovább, elnyelte a panaszt, el a szitkot; mit tudnak ahhoz e nebulók, akik a csavargó Petrovics verseiben lelik nyönyörűségöket és nem ebben a szabatosan, Szép latinsággal megirt prozodiában ! Horác, Vergil, Ovid! Legföljebb még Virág Benedek és Berzsenyi Dániel, de aztán punktum! Oh ! az a prozodia ! Ez adott be malomnak is. Okvetlen összeesküvést kellett szőnünk a tanárok ellen. Hogy na szőttünk volna, mikor még nem akartak kicsapni ! őszeálltunk 6-7-en, V. és VI. osztályú Petőfi imádók s az én koltómra »Kivánalmak«-at nyomattak ki vagy 100 példányban. 8 vagy 9 pontból állhattak ki s a 4849-ki nemzedék, kivált pedig a mársziusi ifjúság példáját utánozva, persze igen szegényesen, egy pont úgy hangzott, hogy »a tankönyvek mind magyarul szerkesztessenek.« Mikor a direktor (a nagytekintélyű Breznyik János, most már — fájdalom — kir. tanácsos) kérdőre vont, ráfogtam, hogy ezt a pontot Lubzsda tanár Petőfi-buktató s igy némileg irodalom történelmi becsű prozodiája miatt felháborodásunk diktálta . . . Bizony csak »consilium abeundi« lett a jutalmam ezen és egyéb okok miatt, de nem addig, mielőtt Emmát láthattam volna. Karácsony táján történhetett. Víg fiúk indultunk el csapatostól, korcsolyázni. Fel a hegy lejtőnek vitt utunk. A lávát magát nem ismertem, de eszembe sem ütött volna, hogy arrafelé lapnak Suhajdáék. Annak sem én voltam az okozója, hogy a Sisera-baba (kisebb diákok) megpillanták a gceisták született ellenségeit a hever(bányász) lukét és óriási hógolyó bonbardement fejlett , az engesztelhetetlenek között. Én is megállottam a kemény csetepaté szemléletére s csak azon vettem magamat észre, hogy valami szerencsétlen hógolyó nekizuhant egy ablaknak, azt betörve egyúttal kora enyészetnek adván át az ablakpárkányon a kenevésző cserepes muskátlikat és rozmaringokat. — »A Subajdáék ablaka !« — monda társam s igyekezett a megriadt hadakozók után iramlani. A Subajdáék ablaka ! Alig hogy a kár színhelye felé fordultam, felpattant egy pitvarajtó s azon bekötött fejű, kopottas öltöny és görnyedt anyóka rontott elő. Nagyon haragudhatott, mert a kezében seprő volt, amelyet erős harczikedvében emelgetett a futamodók felé, az ajkán pedig csak úgy tolult elő a szitok még pedig ékes szláv nyelven. Suhajda Emma volt, aki évtizedek előtt, rágta-régen, valamikor talán éppen e helyen, amott a rózsabokrok közt, itt a leveles kis ajtónál várta délczeg dalnokát. A kezében akkor liliom és rózsa, gazdag híjfonatok hullámzottak gyöngyös pártája alól s vérpiros ajkai pedig epedő vágyat, forró szerelmet susogtak . Danti Beatriceje, Petrarca Laurája mellett lakott Emma emléke az én szivemben. Mélyen meghatva, st felindulásból valóban reszketve léptem Petőfi kedvese elé, s bocsánatot akartam kérni a sérelemért, a melyet nem is én követtem el. — »Hát még neked áll feljebb!« — hangzott most, de még mindig a Svatopluk király hamisítatlan idiómájában s életemben nem voltam oly közel ahhoz a fatalitáshoz, hogy egy hatcziasan kezelt seprő hulljon reám, mint abban a pillanatban. A kritikus momentumban azonban nem hökkentem meg, s kalapomat levéve még közelebb léptem. A fúria rám tekintett. A seprő csakhamar a földre hanyatlott, s a nő mintegy szégyenkezve nézett a szimsim közé. — Oh! ő látta meghatottságomat, vehette észre, hogy én ugyan nem azért jöttem ide, hogy őt sérelmekkel illessem. Könnyek fátyolozták el tekintetemet s így középkori lovag kisasszonyt megillető tisztességgel hajoltam a remegő kisekhez s maga okoltam azokat. — »No no fiacskám ! Édes fiam ! Máskor ne keveredj azok közé a gazemberek közé !« De az utolsó szóknt már jó fennhangon s az elfutamodottak után rikácsolta s többé rám sem ügyelve tünt el a valaha lángelme első fellobbanását, lángszivek első szerelmét magába foglalt, most két szerencsétlen, nevetséges öreg lélek barátságtalan, rideg otthonát képező házikóba. Értette talán felrándülásomat? Eszébe jutott, hogy itt érző szívre talált, mely regéjét ismeri s "Bapiziában részt tud verni? Nem tudom. Azonban láttam Suhajda Emmát s mély szánalommal ismertem fel e találkozáskor a nagy torzképfestőt, az időt, melynek elég egy ecset vonás, hogy a bájos nő arczból rémes halál főt, a nagy költő időjából prózai lényt teremtsen; felismertem az időt, e kegyetlen zsarnokot, a kinek nyomában boldogtalanság, csúfság és kiábrándulás , a földilét többi lakói vonulnak. Neved mégis meg lesz írva nagy költők szerelmeinek könyviben. Szegény nő! Nyugodj szelíden a selmecsi hegyoldal árnyas temetőjében. Pihenj kiengesztelődve atyád, a földi szenvedésben s elhagyatásban borsósodnak oldalán. Álmodj költődről s álmodd ki-eza boldogan nagy emléked történetét!