Ellenzék, 1907. január-június (28. évfolyam, 1-146. szám)
1907-04-05 / 78. szám
fővárt péntek, 1907. április 578 szám. Huszonnyolczadik évfolyam, előfizetem Az i Egy vérrgBiogceptonétornyi hirdetés ár 10 fillér. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvezményben részesülnek 1 év r»egéai félévre Nífyedévra _ egybér» — Reklám sora 2 korona Hivatalos közlemények sorait kot Szerkesztőség: Kolozsvárt, Emke-tér 19 szám. Alapította: BARTHA MIKLÓS. Kiadóhivatal Kolozsvárt, Deák Ferencz a. 33 32 koron» 16 koron» 8 koron» S koron» egyet nimint 10 fillér. líboiv mindennap, kivéve a vezárünnepnapokat féliratok nem adatnak rlaata. POLITIKAI NAPILAP Nyílttéri czikkek garmond sora után 50 fillér fizetendő. Évfordulón: 1907. április 4. Most van egy éve, hogy kibékült a nemzet és király, visszatért a hazába a rend és nyugalom s kinevezést nyert a nemzeti kormány. Nagy lelkesedés vett erőt az országon, nemzeti ünnepnek tekintettük e napot, lelkesedtünk a lelkesedőkkel s láttuk lelki szemeink előtt a jövendő boldog, gazdag, önálló Magyarországot. Megmagyarázhatatlan hangulat vesz erőt rajtam e napon. Nem tudok parancsolni fájó érzéseimnek, a midőn visszaidézem lelkembe e nap eseményeit, látom az örömtől kipirult arcokat, hallom fülemben megcsendülni az öröm riadalát, mely az első nemzeti kormány megérkezését fogadta. Feltűnik lelki szemeim előtt a budapesti utcákon hullámzó lelkes tömeg, mely szinte elbódulva az öröm, a lelkesedés érzésétől, maga húzta végig az utcákon a miniszterek diadalszekereit s hallom a felcsendülő kiáltást : „ Magyarország uj korszaka, szép jövője eljőve/“ S a lelkesítő, isteni szépségű látomány szebb, istenibb lesz azzal, ha képzeletem végig fut az egész országon s látom, hogy minden magyar, gazdag és szegény, ur és koldus, a nemzeti géniusz szent lelkétől áthatva, örült, örvendezett, büszkén vallotta magát magyarnak s minden magyar keblét ékesítve látom, egy magunk alkotta, s közörömmel s lelkesedéssel elfogadott jelvénynyel : a tulipánnal! A hosszú szenvedés, kétségtelen jogaink igazságtalan elrablása, szent alkotmányunk nap-nap melletti lábbal tiprása meghozták a reakciót. Mint egy ember mozdult meg az egész ország s fogadta el a kiadott jelszót, szabaduljunk az osztráktól, társadalmi, nemzeti mozgalommal, önállóan, politika bevegyítése nélkül, csupán a hazafi érzésre appellálva, pártkülönbség s személyes tekintetek mellőzésével, ki-ki a maga nemzeti érzésétől, honszeretetétől lelkesítve, támogassa e mozgalmat, megszületett a Tulipán Szövetség s viseltük jelvényét a tulipánt. Végig zúgott a hazán a tulipán dal, s mindenki tüntetően viselte e nemzeti jelvényt s nem egyszer, hanem százezerszer hallom csengeni e sort: „ A szép tulipánok virágozzatok“. Végig fut elmém ezeken az évfordulón, s nem gondolkozom azon, hogy három éves nemzeti küzdelmünk semmi reális eredményét nem látjuk, nem hallom meg a panaszt, hogy jogaink ismét vásárol, hogy leszereltük e fenséges harcot eredmények nélkül, de lelkem fájó, bántó hangú kérdését, mely feleletet követel, meg kell hallanom s fájdalmas szemlélődéssel nézek körül e kérdés hatása alatt s kutatva keresem: hol a tulipán, hol a lelkesedés, hol a mozgalom? Felteszem magamban a kérdést, s feleleletet nem találok rá. Mert legyen úgy, higyyük el, hogy jogaink a kiegyezés terén újból kudarcot aratnak, de nem köthetik meg egy nemzet akarat-nyilvánítási szabadságát, nem adhatják el azt a jogunkat, hogy nemzeti iparunk s gazdasági önállóságunk kiépítésére mozgalmat indíthassunk, nem ígérhetik meg, hogy lerontják a szívekben, érzésekben emelt vámsorompókat, mely mindent, mi osztrák kézből jön, visszautasít, nem paktálhatják el azt a jogunkat, hogy társadalmunkban mozgalmat indíthassunk a magunk hasznáért, a magunk boldogulhatásáért, saját nemzetünk iparát, kereskedelmét támogassuk, s nem tilthatják meg, hogy ennek a mozgalomnak jelvényét mindnyájan viselhessük. Mert hiszen ezen legszentebb jogunk eladására, még a legnagyobb hazaáruló sem vállalkozhatik s nem ismer. Vártam az év eltelte után, hogy az ország összes tulipán-szövetségei jelentést adnak ki elért sikereikről, aggódó figyelemmel lestem, hogy azok, kik szinte a legnagyobb lelkesedéssel, agitálással élesztették e mozgalmat, viselik-e a tulipánt, s nem tapasztalom. Vagy úgy áll a dolog s ekkor, midőn ez eszembe jut, szinte borzongás fut végig rajtam, ellenségeinknek volna igaza, kik azt állítják, hogy nem képes a magyar az eszmékért tartósan lelkesedni, s hogy nem képes lelkesedése szülte eszméit kitartó, határozott s erős akarattal megvalósítani? S mikor ez eszembe jut, szinte látom azt a gúnyos mosolyt, mely osztrák vigécek ajkán kelt akkor, midőn a lelkesedés szent napjaiban, jóakaratúlag figyelmeztettek, meglátják az urak: szalmaláng az egész, nem félünk tőle. Igaz volna ez? Hát csakugyan nincs a magyarban erély, kitartás ? Hiszen magyar lelkem minden erejével tiltakozik a gondolat ellen, s a szégyen pírja kell ellepje minden magyar arcát a gondolat lehetőségére is. Nem, nem lehet igaz, az önérzetes, büszke magyar vér fel kell hogy lázadjon ilyen gyanúsítás hallatára, s láza, fellobbanása bizonyítja, hogy nem lehet, nem szabad igaz legyen e gyanúsítás s egyben bizalmam támad a nemzeti büszkeségben s tudom, ha el is lankadt a lelkesedés tüze, nem aludt ki teljesen az, hiszem, hogy most, midőn egy újabb, nehéz csatája előtt áll a nemzet, a hosszúlejáratú kiegyezés réme fenyeget, magasan fog fellobogni a láng, állandó, erős, határozott küzdelemmel fogjuk megmutatni az agyarkodó osztrákoknak, hogy lángoló érzésű, tetterős magyarok vagyunk s virágozni fog e tavaszon újból a tulipán. Sz. L. M. TÁRCA. Hermine.* — Elbeszélés. — Irta: Tanács József. (Vége.) Emelkedett lélekkel távozott el a nemesszivü ifjú grófnő a papi háztól. Amint haza ért, befogatott és nem szólva senkinek, meglátogatta sorban a templomban látott gyászos nőket, nem kerülve el a számadógulyás feleségét sem. Látogatása, mint futótűz terjedt el a faluban és egy csapásra meghódította a sziveket. Otthon azután Balázst, a kertészt pirongatta meg, hogy nem volt hozzá őszinte. Neheztelő szóval szólt hozzá: — Balázs bácsi magára haragszom. Nem mondta meg az igazat. Nem a fáról esett le, hanem a csatákban sebesült meg; de most el kell mondania, hogy miként került oda? — Egy napon, együtt mentünk el — válaszolt sóhajtva — a tiszteletes ur, Lajos urfi, a jegyző ur, Ladányi tekintetes ur, Kovács úr a tiszt, meg Galamb Mihály, a számadógulyás. Jött még velünk vagy harminc ember a faluból. Lajos urfi még gyerek volt, melléje rendelt a tiszteletes 1Q( - " Fe"olvasta szorzó az .Erdélyi Irodalmi Társaság március 24-iki ülésén, az, hogy vigyázzak reá, ha bajba kerülne. De nem maradhattam végig mellette, csak a szolnoki csatáig. Hej ! Szép nap volt az méltóságos kisasszony! — Hn tűzben égett a kertész szeme — ....Csak az a bolond golyó belém ne ütődött volna. — Mind ott voltak, a tiszteletes ur is? — Hogyne ! Ki maradt volna otthon, mikor minden pokolbeli ördögöt ellenünk hoztak. De mi valamennyien Damjanics vörössapkásai voltunk! Ladányi úr, meg a tiszttartó úr előbb estek el, szegény Galamb Mihály bácsi mellettem bukott fel, de mi azért, mint az űzött ördög rohantunk előre Lajos urfival. Hátrált is a német, mi pedig Lajos urfival, ki a lobogót tartotta, előre! Úgy ment az a fiú a tűzbe, mint egy arkangyal, de én se maradtam el tőle! Rohanás közben valami szúrást éreztem a térdemben, fölbuktam és ott maradtam a haldoklók meg a sebesültek között. Ha a tiszteletes úr reám nem akad és ki nem hoz a doktorokhoz, nem én nyesegetnék most itten.— Csodás mesét mond Balázs bácsi ! _ Nem mese az, itt a merev térdem. Le is akarták vágni a lábamat, de nem hagytam , inkább meghalok — gondoltam — de koldus nem léttszik • — És az urfival mi történt ? _ Azután én Lajos urfit többet nem láttam. Csak a kórházban, a körülöttem fekvő sebesültektől hallottam, hogy győztünk. Tíz ember helyett küzdött az a fiú s mikor vértől elborítva a lobogóval előkerült, alig ismerték meg bajtársai. A zászlóalj előtt kapott dicséretet s ott a csata színhelyén nevezték ki hadnagynak. Engem pedig haza szállítottak s a lábam is lassan begyógyult. Mohón szívta magába a leány a kertésztől hallott szavakat, csak könnyes szemükkel, remegő ajkakkal rebegte időnkint: — Csodás idők lehettek azok Balázs bácsi ! És akkor egy fogadalommal, egy eszménynyel lett gazdagabb a lelke. Töprengett rajta, hogy mi lehet az a magasztos ideál, mely a nemes földbirtokost, a papot, az urat és parasztot, a gyermeket és a vénet, a tisztviselőt és a száraz adógulyást egy akaratban, egy gondolatban úgy tud egyesíteni, hogy életet, vért, családot, boldogságot, mindent, ami csak kedves lehet az életben, feláldozhatnak egy fogalomért ? Vele ezt soha meg nem értették s csak most tudta meg, ez egyszerű embertől, hogy e drága eszmény : a haza ! — És azután mi történt Balázs bácsi ? — Azután ?.............Árulás történt. A legjobb hazafiak életüket a bitófán vagy golyó által végezték. Egyrészt a börtönök mélyére zártak, most is ott vannak, várva a szabadulást, már négy öt éve, másik részé pedig hazátlan bujdosó. Hermine mélyen bevéste lelkébe a kertész elbeszélését. Nehéz teherrel szívében élte napjait és többé rém hagyta el a falut. Évről-évre, mint segítő angyal járta a kunyhókat, a szalmafedelek alá derűs napokat, varázsolt, vigasztalta az özvegyeket és árvákat, gyógyitgatta a betegeket. Világos ruháit fölcserélte sötétekkel s várta ő is a nemzet napjának feljövetelét. Egy társas és Méész már régóta mindenütt általános kedveiteknek örvend, mert be van bizonyítva, hogy a HIAttACTAfl I vS .Srtf legjobb körökkel versenyképes. Figyelmeztetés: a dogén ,C«II Frigysi i* Fial MrIHUHVJIvM katlI /VI fjjjdjj, Kolozsvár be van égetve. Mindegyik palack 0 6 liter sort tartalmaz. Zie.pt.„tó adaden Kalmérél, fU.me.ró. elme^Bzle.bea. 268