Érdekes Ujság, 1958. január-június (3. évfolyam, 1-26. szám)
1958-04-12 / 15. szám
l'Urfii _ elszenvedett méltánytalanságok könnytengere. Szavaimban a megsértett világrend, a meggyalázott természeti törvény izzott, felszabadultan, mert a meg nem értés, a gonoszság, a ridegség után eljutottam az uralkodóhoz, aki fölötte áll minden kicsinyességnek. Előadtam neki, hogy amikor hazatértem a Haley-üsztökösről, ahol félévi szabadságomat töltöttem, kiderült, hogy távollétem alatt a lakásom majdnem teljesen tönkrement, a tető beázott. És hiába fordultam az ingatlankezelőséghez, mindig csak halasztották a dolgot, nem csináltatták meg a tetőt, közben a parketta is megvetemedett, végre én maszekkal megcsináltattam, elég drága volt, de még örülhettem, és akkor kértem az ingatlankezelőséget, hogy térítsék meg az összeget. Kápolnási kartársnővel beszéltem, rátartozik, és akkor azt mondta, hogy nem téríthetik meg, mert nekem nem volt jogom maszekkal megcsináltatni, különben is már be volt ütemezve a csináltatás, miért nem voltam türelemmel, különben is igazolnom kell a tanács műszaki osztályán, hogy a javítás szükségszerűsége fennáll, a tisztiorvosi hivatalban a ragályveszélyt kell igazolni, rosszindulatú ez a Kápolnásiné, küldözgetnek mindenhova, és nem akarják kifizetni ... Dőlt, dőlt belőlem a panasz és patakzottak a könnyeim, őfelsége sokáig hallgatott, s úgy éreztem, hogy ha nem földöntúli lény lenne, akkor ráncolná a homlokát Végül kijelentette, éreztette, tudatta velem, hogy ő nem tehet semmit sem, forduljak a tanácsösszekötőhöz, esetleg adjak be egy kérvényt... Hevesen dobogott a szívem, amikor elhatároztam magamat a végsőkre. Remegő kézzel előhúztam a zsebemből az előre elkészített borítékot, száz forint volt benne, s félszeg mozdulattal feléje nyújtottam. — Felség ... ha meg nem sérteném.. egy kis csekélység... a szives fáradozásért... őfelsége felől valami földöntúli erő áramlása indult meg majd a boríték eltűnt a fényözönben, s nekem az a határozott képzetem támadt, hogy az uralkodó zsebre gyűrte a borítékot. — Miért nem kezdte mindjárt ezzel? — vibrált felém a földöntúli szózat — Majd megnézem a dolgot, azt hiszem, lehet valamit csinálni. Boldogan lebegtem kifelé, s egy halványkék fénylénynek lelkendezve újságoltam, hogy végre elintézik az ügyemet. — Persze belekerült száz forintomba — tettem hozzá. A fénylény széttárta szivárványait. — Sajnos, másként nem megy! Feleki László Nem volt könnyű eljutnom XIL Galaktikushoz, a Tejút királyához, aki számos naprendszer, gömbhalmaz, köd, üstökös, bolygó, meteor, kozmikus por és kóborló atomok fölött uralkodik. Birodalma flaggó terjedelmes, hosszúsága mintegy 220 000 fényév, szélessége 20 000 fényév, s e szép királyságnak még vastagsága is van, ami szintén számottevő távolság Hozzávetőlegesen valami százezermillió csillag fölött uralkodik őfelsége, s ez jókora felelősséget jelent számára, még akkor is, ha nem mindegyik csillag lakott. Hosszú évek fáradságos előkészítő munkája és egy kis protekció segítségével sikerült eljutnom kegyes színe elé. Különleges védőruhát kellett felöltenem, mert őfelsége, amióta reumás, az S. Doradus-i rezidenciájában tartózkodik, az orvosok ugyanis meleget rendeltek betegségére. Itt viszont 300 000-szer melegebb van, mint a Napon, s bizony még a védőruhában is izzadtam. Nehezen tudnám leírni, hogy mit éreztem az uralkodó környezetében. Minden szebb, magasabbrendű, fenségesebb volt, mint amilyet egyáltalán el tudtam képzelni az én szegényes, sárban csúszó fantáziámmal. Mi azt hittük a Földön, hogy az élet legmagasabbrendű formáját képviseljük, s még a túlvilágról, a mennyországról is rendkívül szegényes elképzeléseink voltak. Itt, őfelsége környezetében fénylények élnek, testük — ha szabad ezt a kifejezést használni — vakító villózésokból áll, s hangjukhoz képest az elképzelt szférák zenéje repedt fazék kongassa lehet csak. Földöntúli lények, angyalok, a lét csodát vettek körül, csillagfényű jóindulattal, egy tökéletes világ végtelenül finom szellemével. Itt villanásszerűen láttam át mindent, amit odahaza nem értettem, kitárult előttem a fenséges igazság. Tér, idő, világ és túlvilág ölelkezett össze, miközben a színek és érzések csodáin keresztül vezettek őfelsége elé. Végül ott lebegtem előtte, s amikor tekintetemet rámerészeltem vetni, azt hittem, megvakulok a ragyogástól. Milyen volt, nem tudom megmondani, nincsenek szavaim hozzá. Érthető volt és érthetetlen, látható és láthatatlan, óriási és mégis megfoghatatlan. Ha rám nézett, szemmé vált, látó Nappá. Ha szólt, fenséges száj nyit meg, s hang-óceán hullámai borítottak el. Éreztem, hogy amit hallok, vagy amit felfogok, már a számomra átváltoztatott, számomra is érthető csoda. Boldogságom határtalan volt, amikor úgy értettem, tudtam, éreztem, hogy őfelsége megkérdezte, mit akarok tőle, miért kerestem fel. És akkor szabadon áradt belőlem a panasz, az elnyomott, meg nem hallgatott panasz, azon már csak úgy szeretlek, mint hívők a keresztet. Viselj, ha vérem áron a gondok rádszegeztek. Feszülj teám zokogva, szögezz kitárt karodra. Elnyerni -végső órám pergő szived a kocka. Ha csókban, ha dologban — rém örökös jogod van. Hazám is, temetőm is már csak a te karodban. Sorsoddá megnövesszél, többé el ne eresszél, ínségeidben őrizz, ha velem bűnbeestél. Majd vétkemért — ha vétek, hogy mindent elveszitek — megbocsát,aid, mint én, oly keresztrefeszitett. A tettnek és a szórtak, így rónom le adómat, példázatot teremtvén énrólam és terdtad. Jancsi és Juliska Sirrin a föld erdőt, kit gyermek — nem felnőtt — eltévedt. Mivé lett kalandvágy, bátorság? Bátorság sétálni, kását és majort nem találni, úgy éppen, miként a mesében Jancsi és Jacska. Mégis a szerencse: Járt arra egy lencse, fényképész lencséje. Egy bokor tévéből megleste és a két elveszett kisgyerek megörözkiztetett. S ezzel a mesének vége lett. (Dr. Horváth Róbertné felvételei )