Erdély, 1871 (1. évfolyam, 1-44. szám)
1871-02-23 / 8. szám
gult mozgó orrlyukai, egészen kinyílt szép nagy kék szemei, lihegő melle, nagyocska, félig nyitott szája — teljes valóságában mutatták a szenvedélyes, életszerető, férj nem kedvelő, másokat becsülő derék anyát, ki most is egyetlen tekintetével kész volt rabságba ejteni több, erre hajlandó agglegényi szivet. Tamás úr kénytelen volt bevallani, hogy e bájos mosolyú asszony, kellemetes egy jelenség. A mérnökné nevetett, intett, bókolt, szóval: kimutatta, hogy szive szabad. E hölgytől alig egy pár arasznyi távolban ült egy testes, elhízott, kaczér öltözetű és bátor, nyilt tekintetű asszonyság, ki épen az ötven és hatvan tisztes évszámok között járhatott. — A legvalódibb birtokában volt a betanult, különféle nemű mosolyoknak, váll-, fej-, nyak- és karmozgatásoknak, úgy illegette, emelgette magát, mint ama boldog időkben tehette talán, midőn sikerült lelánczolni a hamis fogú, görbe hátú gavallért. Azonban Tamás úr e kecses jelenségtől elfordult, szíve még ifjabbak után vágyott. Hiába hordozta körül szemeit, e teremben mind csak ilyen rendű nőket talált, szépeket, de nagyon eleveneket. Az igen bátor nők csak a nagyon ifjú emberek előtt szoktak hódítók lenni, öregebb, tapasztaltabb legények inkább szeretik a szerénységet, a kedves, együgyű, szemérmes elpirulást, szemlesütést, ártatlan remegést. Tamás úr is másfelé tekintgetett. Úgy vette észre, hogy a túlsó szobában, mely ettől a klubbféle szobától csak egy üvegesajtó által volt elválasztva — még több nő cseveg, nevetgél. Amint szép fejeikkel egy-egy pillanatra az üvegesajtónál meg-megjelentek, biztosan láthatta, hogy ezek már valódi kedvességek. Ezeknél már más volt az arcz színe, szemek járása, a mosoly, a magatartás. Igenis, ilyen szépségekért, ilyen valódi igaz nőkért jött ő le Pestről, hogy szíve, szeme egy kis egyszerűséget, természetes kellemet lásson. Rögtön meg is rántotta öreg vezetőjének karját, s szólt suttogva : — Kérlek édes bátyám, vezess azokhoz, ezeket, úgy tetszik, ismerem én már. Az öreg vezető mosolygott s a fejét csóválgatta. — Kedves öcsém — szólalt meg hasonlókép mintegy suttogva — ott vannak leányaim, a feleségem, a húgaim, ott van a Gábor barátod nője is, s még innen a vidékről is egy-két jóravaló menyecske. S a vén ember olyan arczkifejezéssel mondta mindezeket, melyből Könyves úr tisztán kivehette, hogy a bátya nem fogja őt azok közé vezetni. Esengve nézett tehát a szegény agglegény, mintha e kérő tekintet által meglágyítani vélte volna az óvakodó öreget. — Nem, édes öcsém, oda csakugyan nem mehetünk. Hagyjuk azokat magukra, a leányok fiatal emberekkel múlatnak ott, azok valók , hozzájuk, a férjes nők meg elbeszélgetnek egymás között. Itt nálunk úgy a szokás. Ha azonban valamelyik leány, vagy asszony meg találna közülök bomolni , az olyat minél előbb kitaszítják maguk közül, mint valamely beteg juhot, azt aztán, öcsém, ne félj, mert megtalálod itt, ebben a szobában, amelyben vagyunk. Itt, öcsém, amint ugye láthatod is , mind azok a leánykák, és aszszonykák múlatnak, akiket a kezetekhez szoktattatok. Ezek szegények, a ti nyomorékjaitok. Eredj öcsém, szólj hozzájuk egy-két szép szót, ne félj, mert ezek megértik az agglegényi szép tolvaj nyelvet. A vén ember nagyot kacsagott, kirántotta karját a kedves öcsém karjából, egy élénk kanyarulattal beszökött a másik szobába, hol a tisztességes világ múlatott, s onnan tekintett nevetve a bámuló pesti úrra, ki azért jött le a falusi együgyűek közé, hogy itt folytassa azt, amit oda fenn Pesten a klubb tervezete és szabályzata szerint, már a lelkéből megunt. Halmay Gábor ott állott az üvegesajtónál, átkarolva szép fiatal feleségét, s nézte Tamás urat, anélkül, hogy csak egy ujjal is intett volna neki, hogy jer. — Gábor, Gábor — kiáltott nagy erőlködéssel Könyves úr. — Hallom, hallom, Tamás! — Gábor — kiáltott hosszú nyögéssel még egyszer a pesti vendég — nem eresztesz be, nem mutatsz be feleségednek ? S e kérés oly nyöszörgő, siró hangon volt mondva, hogy Gábor jóízű hahotában tört ki. Megsimogatta barátjának verejtékes homlokát, s Tamás úr az érintésre ijedt lélekzéssel szökött fel — ágyából. — Dehogynem, édes barátom — válaszolt az utóbbi kérésre Gábor, örömest, csak öltözz fel, hála istennek minden jobbra fordult. A te szives gondoskodásod, meghálálhatlan ápolásod megmentette mind a kettőt. — Kit? — kérdé inkább magától Tamás úr — — — Fiamat és leányomat is. — Lehetetlen. Gábor hálás szeretettel szorongatta barátja kezét, s nem győzte eléggé köszönni a szíves őrködést és virrasztást. Könyves Tamás úr kérdezni akarta, hogy a két gyermek csakugyan nem halt meg, és még sok mindent szeretett volna megtudni, de szégyenlett csak egy szót is tenni az álombéli badar kalandozások iránt. Hallgatott tehát, s csak úgy titokban futott végig a csodálatos jelenéseken, me rt he lyek egyre jobban-jobban kezdtek előtte összefutni, s mint a szakadozott, szélüzte felhők, végkép eloszolni. (Folytatása következik.) Sokat faggat érző szivem... Gyakran kérdez, mi fáj nekem ? S én esküszöm egyre-másra, Nincsen gondom senki másra... De hát van lény a föld hátán, Mely ne vágynék egy név után? Hogy egy szivet ne szeressen? A miként én árva lelkem. ... De megintem kis szivemet, Ne faggasson, hogy ha szeret, — Mert ha égek, ha nem égek, Nem mondhatom mindenkinek; Ha szeretek híven, nagyon, Egy falunak nem mondhatom... — Az áldott nap fenn az égen, Megesküszik százszor érttem, De már aztán a teli hold, Soha érttem nem állna jót, Az estve is látott engem, Mit csináltam ? hová mentem ? Az ő halvány világánál, Rózsám kertje ajtajánál, Lovam kantárszárát fogva, Szép rózsámat átkarolva... — Csak a hold s egy csillag tudja: Kis szivemben hány az óra!? Moldován Gergely. Az özvegyasszony sorsa. — Hackländer beszélve. — (Folytatás.) Scheppeler vonogatta vállait s elhatározta — mit is tehetett volna jobbat ? — hogy semmit sem fog válaszolni, azonban mégis győzött a természetében rejlő jószívűség, s mondá vétkezés közben: — Amint előbb is mondtam, épen most telt el 11 óra, vagy talán azóta 12 is; várj csak kissé, mindjárt meg fogod hallani, hogy az éji őr kiáltja a 12-őt, s aztán különben is — téve hozzá neki bátorodván — úgy gondolom, nem valami borzasztó szerencsétlenség az, egy oly állású s elismert szerény viseletű férfira nézve, milyen én vagyok, ha egyszer életében fél 12 órakor jő haza. Három pont volt ezen nyilatkozatban, melybe fogódzhatott Scheppelerné; maga azon tény, hogy férje fél 12 órakor jött haza, ennek elismert szerény magaviselete és az éji őr. Az utolsót választá ezek közül, s bizonyos rettenetes humorral mondá: — S ugyan te az éji őrre hivatkozol? no, ha ez sem nevetséges dolog, akkor semmi sem az a világon, — az éji őrre hivatkozni! Mintha nem tudnám, hogy mennyire hajlandók a hozzád hasonló férjek megvesztegetni az éji őrt, hogy szegény nőik ablaka előtt reggeli 3 óra helyett estéli 10-et kiáltson. — az éji őrre