Erdélyi Helikon, 1933 (6. évfolyam, 1-10. szám)
1933-12-01 / 10. szám
IRODALMI KRÓNIKA JOHAN FABRICIUS Egy író könyve lelkiismeretes és pontos megvizsgálásához gyakran nem elegendő az, ha egyedül azt a könyvét analizáljuk, amit épen megjelentetett. Újra és mindig vissza kell kanyarodni teljes munkásságára, fel kell mérni fejlődése vonalát, eszméit, elméleteit, minden munkájában jelentkező élettapasztalatait, képei, párhuzamai művészetét és csak úgy mondhatjuk meg, várjon új könyvével nyert-e jelentőségében, nagyobbra nőtt-e olvasói szemében. Johan Fabriciusnál, ennél a nyugatindiai holland gyarmatokon született és azóta a világot csavargó, negyvenedik évén még jóval innen levő holland írónál mintha erre a teljes oeuvrere vissza-vissza nézésre nem lenne szükség. Minden könyvében egészen és maradéktalanul adja önmagát, könnyedén finom és frissen kacagó elbeszéléseitől a nagy kalandok imagination romantiquejában fogant regényeiig és nyugodtan elmondhatjuk, ugyanaz a „A kék kalapos leány“-ban és a Velencei kaland“-ban, mint utolsó regényében a „Mariettádban, ami figyelmünket ráirányította. Csak a hangulat, az eszköz, a miben más, ami ezekből a regényekből és a „Mario Ferraro hiú szerelmé"-ből kiárad, különben mindegyikben egy vezérmotívum muzsikál, egy lélekben romantikus, elgondolásaiban tiszta író szívéből fakadó melódiája, mely csak úgy ontja színeit, a főmotívum újabb meg újabb modulációit, mint mikor a komponista valamennyi szimfóniáját egy orcheszter zúgja, egy karmester vékony pálcikája dirigálja. Mindez a teljes Johan Fabricius, aki akár Mario Ferraro tragikusan kalandos élete exotikus freskóit festi, akár a Marietta olasz kisváros tompa csöndjéből felizzó szerelmét, amit mint egy tavaszi vihar után elszabaduló tiszta fuvallatot visz tovább, pasztorális hangulatával és drámai recitativjaival egy hangszerelésben bont szét. Első regényei tulajdonképen ifjúsági regények, élükön Bontekoes kapitány tizenhetedik századbeli csodálatos keletindiai hajóútjáról, amit az ismert hajónapló primitív és hiányos anyagából a világirodalom egyik legbájosabb, a fiatalság szívét, lelkét üdítő, öntudatosító regényévé ír. Ezt a könyvet a festőnek induló író tollrajzai, egyszerű és néhány vonással képpé konstruálódó szuggesztív ábrák díszítik, amelyek a gyermeki látás lehatárolt perspektívájában mutatnak ódon uccarészleteket, süppedő házakat, öreg matrózokat és a szumátrai szigetvilág pompázó csodáit: bennszülötteket, papagályokat, karcsú pálmákat. Hogy évekig az ifjúságnak írt és írásművészete mellett a világ színességét, az élet zsivaját, nagy élményeket (a világháborúban, alig kamaszodóban hadirajzolóként járja a harctereket) a meleg tusfekete fénytelenségével és a pasztellek abszolút fényességével adta vissza, mindkettő jellegzetesen befolyásolja későbbi írásait, nagy regényeit, amelyekhez mindjárt elkanyarodunk. Mert mit jelent az ifjúságnak írni? Gyermeklélekhez nyúlni, a visszaemlékezés hamvas varázsától dobogó szívvel mesélni, derűt, kacagást hinteni és szívettépő apró tragédiák felett könnyen száradó könnyeket ejteni, az ifjúsági író finom kezével mélyen a gyengéd lélek talajába nyúlni, finom izgalomba hozni gyengéd szíveket, de vigyázni, nehogy a veszélytelen karcolásból vérző seb patakzódjon. S a rajz, az illusztráció? Zabolátlan fantáziát betűhöz szelídíteni, a mondanivalót önállóan teremtő kompozícióval kiegészíteni s eggyütthaladni a képzelet elet.