Erdélyi Helikon, 1939 (12. évfolyam, 1-10. szám)

1939-10-01 / 8. szám

annyira a nyelvtudomány, mint inkább az esztétikai tetszés szempontjai vezettek e sorok megírásában, s ezekhez hasonlókat — elismerem — más nyelvekről is lehet írni, anélkül azonban, hogy hitünket a magyar nyelv szépségében megcáfolhatnák. Hadd induljak ki Vörösmarty Mihálynak egy a németek számára néme­tül írt, kicsiny magyar nyelvtanából, a »Kurzgefasste ungarische Sprachlehre für Deutsche«-jelből, amelyet 1832-ben adott ki Pesten. A nagy költő e könyvében ma már régiesnek, avultnak látszó nyelven tanít, s a beszédgya­korlatok magyar felében így társalog: »letéve az esket«, vagy »holnapra mulatságot intéztem«. De azért még ilyen iskolás, száraz tankönyvben is megvillantja szabadabb, vörösmartyas szóhasználó kedvét. Én például szívesen fogadtam a mozgalmas változatot, hogy »hemzseg a hibától« (és wimmelte von Fehlern) helyett úgy mondja, hogy »pezseg a hibától«. Bevezetése meg azért érdekes, mert figyelmeztet, hogy »a magyar nyelv, néhány szót kivéve, annyira elüt a keresztény Európa többi nyelvétől, hogy aki meg akarja tanulni, kénytelen úgy a szókapcsolásban, mint fő­ként a névszók és igék ragozásában egészen különleges módszert elsajá­títani.« Ez az »eigenthümliche Methode« a határkő, mely Londontól ke­letre utal az első komoly nyelvi eltérésre, arra, ami már nem indogermán, tehát kissé exoticum is a nyugatiaknak. Csemegét kap itt a nyelvészet ínyence, csalétket talál bármely humanista, aki kontinensünk észjárásának árnyalati változataira kiváncsi, míg a néplélektan kutatója tág mezőre — ha nem is éppen steppére — bukkan, Eurázia egységes lelki flórájának nyomaival. Köztudomású, hogy mind több külföldi nyelvész tanul meg magyarul, mert ezen a nyelven át, mint egy kapun, beléphet a finnugor és töröktatár nyelvterületekre. Szembeötlő előnye a magyar nyelvnek, hogy a finnugor atyafiság­­ban ő az előkelő rokon, akinek íráskultúrája régi és gazdag, s műveltsé­gének hagyományai korán gyarapodtak a török rokonsággal való tartós érintkezésben. A mai európai civilizációnak külön és nem kellemetlen ref­lexe van, ha előtte nemzetünk nevét említik. Nem a megkopott, de ma is hasznunkra váló »lovagias magyar nemzet«-féle patronokra célzok, ha­nem a visszhangra, melyet a magyar szó idegen fülekben ver és az ide­gen véralkat magatartására, melyet költészetünk nemesfémének csengése hív elő. A legtöbb idegen jólesen erőlködik, míg elhelyezi a magyar szót az ismert kultúrnyelvek hanglemezei közt. Egyszer, ezelőtt huszonnyolc esztendővel, jénai egyetemi hallgatókat, különböző nemzetiségű nyuga­tiakat és keletieket próbára tettünk, arra kértük, ejtsék ki előttünk ezt a szót, hogy »magyar«. Egyik sem ejtette egészen helyesen. Némelyik meg­közelítette ugyan a rövid és mély magyar »a«-t, de a »gy« kettőshangba mindeniknek beletört a nyelve. Pedig az angolnak van valamilyen meg­közelítő ejtése, mikor a »du« szótagot »djú«-nak mondja. Egy japán diák is csak »mádzsár«-ozott, mint a szlávok. Úgy látszik, már népünk nevé­nek a kiejtése is elegendő annak megállapítására, hogy valaki valóban leírja-e nyelvünket. Simonyi Zsigmond állítja, hogy a »magyar« szóban

Next