Erdélyi Hirlap, 1924. november (8. évfolyam, 1941-1964. szám)
1924-11-22 / 1957. szám
Szombat, 1924, november 22._____________ ^ Egnt Lilgisi'A B 3 Csokonai százötven éve. Mint rövid sugár villámlott át, elmúlt ezzel egve és nevetve «négy pipadohánynyal» s mikor halott lénye garmadával söpörte be már a diadalmakat, ma egy esztendei késő jubileummal élesztik fel emlékezetét. Hiába, az a furcsán szép, gazdag fürtözetü, betegen egészséges, magyarkodón világias, parasztkodva finom, érzelgő és bölcs, művelt és szeplős fiú, szerencsétlen vándor, akit Izsó tudott megragadó és erős bájjal kemény agyagba formálni, akit Petőfi és Ady, nagyszerű szerelemmel ébresztett fel néhány bő és szűz szóval-gondolattal. Mi, akik a múltból keresünk erőket a jövőhöz, mert a földanya szivére vagyunk lefektetve, részegek leszünk a nagy emlékezésektől és amikre az iskola tanított, újra, most már lelkesültséggel és megértéssel bányásszuk ki a nagy kincseket a Csokonai gazdag hagyatékából. Az nem izgat, hogy élete vehemens tragédia volt; mi is ilyenben, még nagyobban vergődünk: vagyunk vérehullató, letaposott fű. Az se izgat, hogy fiatalon, 31 éves korában pusztult elmeszesedett Lilla-csalódással a szívében és a lélek halhatatlanságának örök nagy szavaival húsos, élveteg alakán: megszoktuk a legnagyobb magyar szivek kora kialvását. Nem érdekel, hogy a nagy erdő homokja és a debreceni kollégium kövér levegője elmulasztotta finom tüdejét, melyet könnyelműen hurcolt országos barangolásokban. Petőfi is ilyet vitt a fehéregyházi sárga rögök alá. Nem az anakreoni italossága, erőszakos társadalmi elvei, trágár tréfái, anyaszerelme, «áldott magánossága», hisz ezt a furcsa-szép egyéniséget újra élte és tovább szőtte Ady is. Nekünk az drága, történeti jelentőségű, bölcseséget adó gondolatnak, a jövendő elmátkázására aranygyűrűnk, hogy nem Csokonai az első és utolsó, aki a magyar lángész fényét és melegét táplálja; van sora még szakadatlan termékenységnek. Csokonai problémája abban van, hogy az égi szolgaság ajándéka mellett olyan terjedelmes lélek, mely az antik, a modernség, a magyar különködés mind belefér, területességei mind magába zárta és sok elütő embernek volt hajléka: újabb költők úgy érzik, hogy egykor ő benne laktak. íme ez a vakmerő vízió ez a robusztus vers, mely messze eső időket fog össze egy óriási ívvel koronatanú: bizonyítja, hogy a legnagyobb kezdet is csak folytatás és örök élet. Csokonai Vitéz Mihály: S amikor az este elterjedt, Rongyos mécsese lánginál imádkozott egy nagyon furcsát Csokonai Vitéz Mihály: „Add, óh Uram, ki vagy, vagy nem vagy Rossz hátam alá a karod, Úgy emelj el innen magadhoz, Ne lássanak a magyarok... „Add, óh Uram, hogy szépet lássak Távolból. Mindegy, ha hamis Az, amit a távolból látok. Magyar vagyok én magam is.“ „Akarok egy valakit látni, Aki szebben hal, hogyha hal, Aki a fajtáját átkozta S aki magyar volt, nagy magyar." „Egy századdal előbbre lássak S lássam, aki engem idéz, Szomorú sarjamat hadd lássam, Aki ismét Vitéz, Vitéz." S amikor a hajnal szétharsant, Rongyos mécsese lánginál Furcsát látott s szomorúan halt meg Csokonai Vitéz Mihály. ADY ENDRE Meg kell azonban mondanunk, hogy a költészet nem puszta játék. A hortobágyi fejszél, a kunsági hevület és az érnek a világtengerig folyó habja is csak akkor emelhet nagy magyar súlyokat, ha tele vannak az élet néhány örök eszméjével, nemcsak önmaguk nemzkedési tömegével, hanem a történelemművészetnek nagy emlékeivel és a nyugat jelenlegi katlanaival. Meg kell mondanunk azt is, Csokonainak van olyan érdeme is, mellyel felette áll az ő dicsőségét zugó későbbi nagy tölgyeknek, hogy nemcsak kedvvel, reményekkel, villákkal, tarka képzetekkel van csordultig tele, hanem csattogó trillákkal, a szóművészet csodás zeneiségével. Nemcsak költő, hanem művész. Sas, aki a pacsirta röptének éneklését is tudja és torkára nézve valóban fülemile az ősi, kemény, pusztai diófáról. Nálam a nagyság ott kezdődik, ahol egy darabka zene is van, Spectator. Halálba kergetett aradi uriasszony• Százhúsz fél havi nyugdíj — A kegyetlen háziúr. — A nagy béremelés elől a halálba menekült egy hetvenkét éves uriasszony. (Az Erdélyi Hírlap tudósítójától.) Rövid rendőrségi jelentés, özv. Simon Istvánná 72 éves állami nyugdíjas tegnap délután 5 óra körül öngyilkossági szándékból a Marosba vetette magát és mire tettét észrevették, már elmerült a hullámok között. Levelet hagyott hátra, amelyben tettének okául azt hozta fel, hogy a ház tulajdonosa, Szabó Imre kalauz lelketlensége és szívtelensége keserítette el. Özv. Simon Istvánná tragédiája valahogyan nyilvánosság elé kívánkozott talán éppen a búcsúlevele kapcsán, amelyben vád volt, súlyos és nyomasztó vád a háztulajdonos ellen, amelyet özv. Simon Istvánná az életével pecsételt meg, amelyről úgy érezte, hogy elviselhetetlenné vált számára. Százhuszonöt lei nyugdíj. A Radnai út 21. szám alatti házban lakott az öngyilkos uriasszony. Már 29 év óta itt élt, itt volt boldog és itt morzsolódtak le napjai, amelynek egyedüli örömét az adta meg, hogy késő öregségét biztosítva látta nyugdíjával. Simon István közigazgatási tisztviselő volt, a háború utolsó éveiben halt meg, amikor már nyomasztóvá kezdett válni a drágaság és amikor az özvegy érezte, hogy a boldog öregségről szőtt álom nem egyéb utópiánál és amint az évek múltak, úgy növekedtek a gondok, a szenvedések és a gyötrelmek. 125 lejt állapított meg részére a kincstár nyugdíjilletmény fejében és özv. Simon Istvánná a száz és száz nehezen élő és tengődő nyugdíjas kereseti forrását választotta: albérletbe adta a lakását. Okosabb volt és a kérdést úgy oldotta meg, hogy a lakást teljes ellátás fejében adta bérbe, természetesen azzal a kikötéssel, hogy az továbbra is az ő tulajdonát képezi. A szívtelen háziúr. Talán sohasem történt volna semmi változás eseménytelen életében és nyugodtan várta volna az érte is elsurranó halált, ha közben a hatalmas bérház gazdát nem cserél. Egy kalauz vette meg, Szabó István, aki előbb az Acsev szolgálatában állott, ahol kalauzi minőségét főként arra használta fel, hogy üzleteket kössön. Gyűjtött, harácsolt s midőn már elegendő pénze volt, megvette a Radnai ut 24. számú házat. Még a nevén sem volt, midőn mint uj háztulajdonos és korlátlan kényur kilakoltatási eljárást indított a házban lakó Barza nevű szabó ellen, aki nem akart házmesteri teendőket végezni s akit különböző uton lakásából valóban ki is tett. Rendőrökkel dobatta ki a többgyermekes családapa bútorait az utcára és Barza rettentő átkot mondott a szívtelen kalauzra. Ezután mindent elkövetett, hogy mint háziúr saját lakásába költözhessen be, ami sikerült is. Ezután a bérkaszárnyában napirenden voltak a súrlódások és a veszekedések a lakók és a háztulajdonos között. Túlzó követelések elől a halálba. November 1-je előtt özv. Simon Istvánné albérlői tudatták az uriasszonnyal, hogy elmennek a lakásból és azt egy Brassóból jött Wagner nevű fodrásznak adják át. özv. Simonná megállapodott Wagnerral, hogy a lakáson kívül teljes ellátást biztosítanak számára, s aztán teljes nyugalommal bejelentette Szabó Imrének, mint háztulajdonosnak, Wagnerek beköltözését. Szabó Imre nyomban közölte az uriasszonnyal, hogy lakbérét 400 lejre emeli fel, amelyből özv. Simonná a béke kedvéért 300 lejt ajánlott fel. Szabó Imre először bele is ment az alkuba, később azonban meggondolta magát, magához hivatta özv. Simonnét és tudomására adta, hogy 300 lei helyett 600 leit követel tőle. Követelését arra alapította, hogy egy személy ellátása ma 1200 leibe kerül, özv. Simon Istvánná tehát tulajdonképen annyit kap a lakásért, amelynek fele törvényes alapon a háztulajdonost illeti. Özv. Simon Istvánné szédülve jött ki a szívtelen háziúrtól, kezeit tördelve rohant fel és alá a ház földszinti folyosóján és nem akadt senki sem, aki felvilágosította volna a kétségbeesett asszonyt, hogy Szabó Imre követelése jogtalan, s amennyiben ezért a bíróságnál jelentést tenne a kapzsi háziurat súlyosan meg is büntetnék. Özv. Simon Istvánné azonban szegény, elesett özvegyasszony volt, aki csak sírni és sopánkodni tudott s aki végső kétségbeesésében nem talált más megoldást, mint a halált. Reszkető kézzel és öreges betűkkel megírta a súlyosan vádoló levelet, pecsétet a leghatalmasabb biró a halál ütött reá és özv. Simon Istvánné sokat szenvedett lelke már ott bolyong valahol a Maros jeges hullámai felett. A bűnvádi feljelentés. Az elhunyt uriasszony rokona Wessely István államvasuti mérnök a búcsúlevél birtokában elhatározta, hogy megindíttatja az eljárást az embertelenül kapzsi háztulajdonos Szabó Imre kalauz ellen. A feljelentés már a rendőrségnél van, amely bevezette a nyomozást, amely minden valószínűség szerint sok olyan adatot fog még feltárni Szabó Imréről, a háztulajdonosról, amely érthetővé fogja tenni, hogy házának egyik lakója a halálba keresett előle menedéket Meghalt az egyiptomi haderők főparancsnoka (Kairó, november 21.) Sir Lee Stack tábornok, az egyiptomi angol haderő főparacsnoka, aki ellen mint tegnap jelentettük, bomba- és revolvermerényletet követtek el, sérüléseibe belehalt. Fuaa egyiptomi khedive a hadsereghez intézett kiáltványában súlyos szavakkal bélyegzi meg a merényletet. Londonból érkező távirat szerint tegnap éjjel rendkívüli minisztertanács ült össze és foglalkozott a Stack meggyilkolásával bekövetkezett súlyos egyiptomi krízissel. A ma reggeli londoni lapok felfogása szerint a kormány, a helyzetet igen komolynak tartja. Azt remélik, hogy Chamberlain Austen külügyminiszter az egyiptomi kormánynál igen szigorú lépést fog tenni Franciaországban elítélt német tábornok (Berlin, november 21.) Közismeretes, hogy Nathasius német tábornok halottak napján Franciaországba utazott, hogy elesett fiának sírját meglátogassa. A francia hatóságok letartóztatták, mert az a vád volt ellene, hogy Motte gyáros soubouxi házát a háború ideje alatt kifosztotta. A lillei törvényszék tegnap ítélkezett felette és bár a vád igen gyenge alapokon nyugodott, mert úgy a gyáros, mint a tábornok soffőrje mentően vallott, azon az alapon,