Erdélyi Lapok, 1933. január-március (2. évfolyam, 1-73. szám)
1933-01-01 / 1. szám
4 Erdélyi Lapok II. évf. 1. szám. — Vasárnap, 1933. január 1. Kínai újságíró barátom ebédje (Párizsi levél.) Irtat RUFFY Péter, az Erdélyi Lapok kiküldött munkatársa. Párizs. December. Nemsokára Párizsba érkezésem után összetalálkoztam egy kínai újságíróval, aki egy nagy nankingi napilapnak franciaországi szerkesztője. A távol-keleti kartársat Mong-Wa-Csung-neik hívják, fiatal ember, alig 20 éves. Először akkor láttam, mikor egy idegen félénk szerénységével bemerészkedtem a híres párizsi Újságíró-iskola egyik órájára, amelyen a Matin közgazdasági szerkesztője tartott előadást korunk időszerű gazdasági kérdéseiről és a pénzügyi élet kibontakozásának lehetőségeiről. Kínai barátom az előadóterem egyik szögletében ült, csendesen és szerényen. Előtte a Le Temps legfrissebb száma feküdt, szétszórt jegyzetekkel. Az előadás többi hallgatói — öt világrészből idesereglett idős és ifjú újságírók — időnként megjegyzéseket engedtek meg maguknak és az előadót fejtegetései közben érdeklődésekkel, a tárgyhoz tartozó kérdésekkel ostromolták. Mong-Wa-Csung csak hallgatott és jegyzett. Azután felfigyelt és ismét jegyzett. Sötétkék ruha volt rajta és vörös cipő. Világos kék inget viselt, szélesen csíkozott nyakkendővel. Ferdén metszett, jellegzetesen kínai szemeiben tudásszomj, értelem. Időnként végigsimította a haját és megigazította a nyakkendőjét. Az előadás után összeszedte jegyzeteit, betette irattáskájába, felvette spriccelt angol felöltőjét, fekete kalapját és ment, így külsőleg, tetteiben és visszavonultságában, szűkszavúságában és rezerváltságában már különbözött a többiektől. Az előadásokon senkit sem ismert, csak a széles körszakállas és piszkos gallérú, hetvenkét éves ajtónállót. Hullámzó embertömeg között, fehérbotos rendőrök mellett, a múlt napokban, a francia képviselőház bejáratánál ismerkedtem meg vele. A francia kamara egyik nagy napján fél Párizs akarta hallani a Chambre vitáját. Este volt már, ezer fényben reszketett Párizs s az úttesteken hatsorban rohanó autók. A képviselőház előtt embergyűrű. A tömeg halk morajlást hallat, mozog, hullámzik. Most valaki hátulról harsányan elkiáltja magát: — Betörni az ajtót! Nagy buzgalommal fogadják meg a jótanácsot. Sodor az emberár, kiabálás, füttyszó hullik, rendőrök hatolnak a tömegbe, most félrelöknek, az emberár megáll, visszabukik és jómagam érzem: — kétségtelen bizonyossággal — emberi lábon állok. A földre nézek: vörös félcipőt pillantok meg, sárosan, piszkosan, betört,orral, sebesülten. Mellettem: Mong-Wa- Csung. Szabadkozom: — Bocsánat! . . . Választékos francia nyelven kapok feleletet: — Én tartozom bocsánatkéréssel! , — A hibás én vagyok? , —■ ? ! — A pardont nekem kell mondanom. Szabadkozunk, kölcsönös bocsánatkéréssel, udvariassági formákon esünk át, bemutatkozunk, névjegyet váltunk, társalogni kezdünk. Mong-Wa-Csung Erdélyről érdeklődik, én Kimnáról, ő véleményt mond a békeszerződésekről, én a japán-kínai ellentéteket hozom szóba. Vitázni kezdünk. Mong-Wa-Csung Bismarckot idézi, már világproblémáknál tartunk, mikor valaki megjegyzi mellettünk: — Uraim, az úttesten tilos a csoportosulás. Egy közlekedési rendőr állott mellettünk. Ketten voltunk a járdán, előttünk a képviselőház zárt ujzai. Mosolyogtunk egyet saját bárgyúságunkon, azután megbékéltünk a sorssal és sajnálattal állapítottuk meg, hogy az időt kissé elvitáztuk, a kamarát pedig bezárták. Barátom egy kávéházra mutatott és megjegyezte: — Nézzünk be egy feketére, így történt a megismerkedés néhány nappal ezelőtt. Sokat tanultam tőle. Kínai kartársam választékos modorú, finom ember. Nyugati műveltsége van, több nyelvet beszél. Mint minden kínai, előzékeny, sima beszédmodorú. Elmondta, hogy Honkongban született, középiskoláit Londonban végezte, azután belépett egy nagy nankingi napilap szerkesztőségébe. Négy éve él Párizsban, világlátott ember, 26 éves, de már bejárta egész Európát. Jól ismeri a magyar problémát és hozzá tud szólani a népkisebbségi kérdésekhez is. Később megtudtam, hogy előkelő család gyermeke. Megismerkedésünk óta naponként összejövök vele. Sokat beszél a távolkelet életéről, szokásairól, hagyományairól, társadalmi berendezettségéről, érdekességeiről és borzalmairól. Hogy teljes legyen a történet, elmondom zavartalan barátságunk egyetlen kellemetlen élményét. Az elmúlt napokban történt, hogy egy találkozásunk alkalmával Mong-Wa- Csung így fordult felém: — Örömömre szolgálna, ha holnap ebédre vendégül láthatnálak. Ilyen választékosan beszél mindig, finoman megszövegezett mondatokban. Tekintettel szomorú és teljesen zavart anyagi helyzetemre, kapva-kaptam a meghívás Újévi ajándékokat szépet, jót és célszerűt legjobban vásárolhatunk 9 CZIULER IMRE szövet, bársony, selyem, flanell, kesztyű, harisnya, fehérnemű és vászonáruházában. son, amelynek örömére aznap nem is vacsoráztam. Másnap délben pedig — kiéhezve, farkasétvággyal és egyben gyomromban korgó ürességgel jelentem meg barátom lakásán. Csengetésemre öreg kinai inas nyitott ajtót, kinai viseletben, sapkával fején. Majdnem földig hajolt, valamit motyogott foganjjas szájában, lesegítette kabátomat és oldalt görbülő testtartással rám nézett és az arcán fagyott mosolylyal egy ajtóra mutatott. Azután megint kibökött valamit ajkai között, néhány szertartásos kézmozdulatot tett és ment. Tágas ebédlőbe érkeztem. Rövid néhány perc múlva már sietett elém barátom, meglepetésemre kínai öltözetben, sapkával fején. Övözött, azután ruhájára mutatott és így szólt: — Odakint már megtagadtam a hagyományokat. De itthon még ebben járok... Néhány udvarias szó után ebédlőjébe vezetett: — Azt hiszem, ebédelhetünk, — mondotta. A szobában módérn bútorok, előttem terített asztal. Felcsigázott étvággyal, ereimben jóleső bizsergéssel ültem le. Barátom velem szemben foglalt helyet. A teáskanna felé nyúlt és apró kínai emberkékkel díszített csészémet teával töltötte meg. Tagadhatatlanul szomjas voltam és jólesett barátom figyelme. De annál nagyobb volt a meglepetésem, mikor a teát számhoz emeltem. A tea — langy meleg volt. Kenyeret kerestem az asztalon. Mong-Wa Csang szemmel láthatólag észrevette ezt, egy rizzsel telt tál után nyúlt, egy csészébe három kanál rizst rakott ki nekem, azután édes-kedvesen megjegyezte: — Nálunk, kínaiaknál, a kenyeret a rizs pótolja. Kétségbeesetten néztem szét. Végül, hogy betartsam az etikai illendőségeket, elhatároztam, hogy megeszem a rizst. Barátom ekkor már vígan evett. A kis csészét szája elé emelte, jobb kezében pedig két negyedméter hosszú, egy cm. átmérőjű ébenfa-pálcát tartott, amik tudvalévően kínai evőeszközök. Bízva az isteni gondviselésben és kezem ügyességében, biztosan nyúltam a fapálcák után. De nem tudtam velük bánni. Nagy gyakorlatot igényelnek. Teljesen kilátástalan volt a sorsom. Végül pokoli kínok után letettem a tálat és a langymeleg tea után nyúltam, hogy időt nyerjek. Közben a foghíjjas inas bejött az ,,első fogással“. Végső elkeseredésemben becstelen tervet eszeltem ki. Míg az éthordó inas és kedves kartársam néhány szót váltottak, felvettem a rizses telt csészémet és ujjaimmal számba gyömöszöltem a rizst. Megkönnyebbülten lélegzettem fel. Az igazi megpróbáltatások azonban csak ezután következtek. Megkezdődött az első fogás elfogyasztása. Barátom vette tányéromat, piramisalakban fél centiméter nagyságúra vágott húst halmozott fel rá, tökéletesen ehetetlen salátával, amely nem volt más, mint egy nálunk is jól ismert gyomkonyhai átdolgozásban. Ő maga hatalmas étvággyal falatozni kezdett. Jómagam szomorú jövő elé néztem. Homlokomon veritek gyöngyözött, de álltam a sarat, mert barátom nemzeti önérzetét nem akartam megsérteni. Mong — nagy meglepetésemre — ismét a rizs felé nyúlt, d íjból megtöltötte csészémet Kína ,,kenyerével“, majd a rizst megöntözte a drága langyteával. Középkori lovaghoz illő elszánt bátorsággal kezdtem enni. Közben elgondolkoztam, hogy miért kell nekem most itt ülni és enni? Ez az elmélyedt gondolat pontban fél egykor jutott eszembe. Egynegyed kettőkor már félig élve, félig holtan ültem az asztal előtt, kemény fejfájással, heveny gyomorgörccsel, vizes homlokkal, kilátástalan sorssal, beletörődve a rendelésbe és átadva magam a végzetnek. Az utolsó fogás szintén egy csomó félcentiméterre vágott csibemellből állott. Ez így fölötte kívánatosnak tűnik fel, de az utolsó fogás étvágygerjesztő voltát nagyban csökkenti az a körülmény, hogy a csibe sóba és olajba volt áztatva. Ezenkívül össze volt keverve paradicsommal és mandulával. Óh, emberi végzet! Már forgott velem a világ, fejemben kába bizsergés keringett, szememet ólmos fáradtság gyűgözte és minden pillanatban tartottam a rizs viszontlátásának örömétől, amikor kedves barátom kibökte két foga között: — A nagy világ előtt alsóbbrendű emberek vagyunk. A művelt közvélemény barbároknak ismer. Többen lenéznek, megvetnek... de azért jól élünk, ugye? —■ és kielégült art nyújtózkodott egyet.* A kínai ebéd nem vert éket közénk. Jó barátok maradtunk. Én tisztelem az ő hagyományait, életberendezését, ő nagyrabecsüli az én fajtámat. Azóta kétszer hívott meg ebédre, de én mindig kitértem a meghívás elől. Inkább élek hazai módra: kolbásszal, száraz kenyéren. Telefon 376. [Alapittatott 1840-ben HONIG FRIGYES/ARIIT Románia legrégibb harangöntödéje ajánlja harangjait a legtisztább harang bronzból, a hangok előre való meghatározásával. — Vas harangszerelvények és harangállványok. Műérc és szobor öntöde.