Erdélyi Napló, 1999. március-április (9. évfolyam, 9-17. szám)
1999-04-06 / 14. szám
A HEGYEK ERŐSEBBEK AZ EMBERNÉL Érdekes ismeretterjesztő diavetítésre került sor nemrég a nagybányai Mihai Eminescu Gimnázium dísztermében: Szendrő Szabolcs budapesti hegymászó, az Everest Expedíció részvevője mutatta be a helyszínen készített, csodálatos keleti vidékeket ábrázoló diafilmjeit a nagybányai természetbarát közönségnek. Ez a vetítés tulajdonképpen folytatása a tavaly áprilisinak, amikor a Himalája magas, hóborította csúcsait ismerhették meg az érdeklődök. Szendrő Szabolcsról - akit ezúttal is az Erdélyi Kárpát Egyesület Gutin Osztályának vezetősége hívott meg Nagybányára - tudni kell, hogy tizenhat éves korában vonatbaleset következtében elveszítette fél lábát, s az addig más vágyakat dédelgető fiatalember lassanként érdeklődni kezdett a hegymászás iránt. Valósággal megszállottja lett ennek a veszélyes sportnak, és - nem kis nehézségek árán, rengeteg ambícióval - műlábbal kezdett el hegyet mászni... Mára Magyarország egyik legismertebb amatőr hegymászójaként tartják számon az egykori MÁV-alkalmazott, ma rokkantnyugdíjas férfit, aki Németh Gézával, a Természet Világa című folyóirat szerkesztőjével közösen írt könyvben meséli el az 1996-os Everest Expedíció történéseit, kalandjait. A budapesti Korona Kiadónál 1998-ban megjelent izgalmas kötet címe Fél lábbal a csúcson, és fülszövege szerint „nem egyfajta »hegymászók könyve«, nem csak a hegymászósport népszerűsítését szolgálja. Elsősorban a jellem, az akaraterő fejlesztésének rögös útját mutatja be, segítséget nyújt ahhoz, hogy mindenki eljuthasson a csúcsra. Ki-ki a magáéra”. - Mióta mászik hegyet? - kezdtem el faggatni. - Hivatalosan 1980-ban, tehát harminchárom éves koromban kezdtem el hegyet mászni. - Azelőtt milyen sport(ok)nak hódolt? - Úgy tizenhat éves koromban súlyemelő szerettem volna lenni, ám mindezt meghiúsította az a bizonyos vonatbaleset, melynek következtében a bal lábamat térd alatt amputálni kellett. Akkor már világossá vált számomra, hogy soha az életben nem lehetek súlyemelő, de ekkor még nem vonzott a hegymászás.....Ülő sportként” a kajakozást láttam a legmegfelelőbbnek, s a BKV Előréhez igazoltam. Hét évig kajakoztam ott versenyszerűen, ráadásul az utolsó négy évet első osztályú sportolóként. Majd megnősültem. Miután a házasságom elromlott, egyre közelebb kerültem a hegyekhez, és amint elváltam, egyre inkább megszerettem a hegymászást... - Miféle belső indíttatás ösztönözte arra, hogy hegycsúcsokat hódítson meg? - Mint említettem, elég hosszú volt a hegymászást megelőző sportmúltam, s közben rájöttem: a hegymászás az egyetlen olyan sport, ahol a társaimat nem kell legyőznöm... Ennél szebb dolgot nem igazán tudok elképzelni! Ebben a sportban ugyanis az ember nem verseng a társával, hanemi együttműködik vele, mintegy rábízva az életét... Ez volt talán a legfőbb indíték. Ezenkívül valamennyi, a hegymászással kapcsolatos, magyar nyelven megjelent szakkönyvet elolvastam. - Mi ennek a különös sportnak az első számú íratlan szabálya? - A legfontosabb, hogy a hegymászónak a hegyek között is embernek kell lennie, segítenie kell társát a csúcs meghódításában, ami csakis közös erővel lehetséges. Nagyon jól tudom - mindig is tudtam hogy egyedül sohasem leszek képes a hegyet legyőzni. A hegymászás hihetetlenül igénybe veszi az embert, mivel a hegyek sokkal erősebbek az embernél. De megfelelő alázattal bármelyik csúcsra föl lehet „kéredzkedni". Természetesen előtte megfelelően kell fölkészülni a megmérettetésre. - Fél lábbal a csúcson című könyvében igen sok viszontagságról tesz említést. Került-e már közvetlen életveszélybe? - Bizonyára a hegyen is, de egész életem azt bizonyítja, hogy a földön sokkal nagyobb veszélyeknek voltam kitéve, mert az igazi baleseteimet mindig lent „szedtem össze”. Nem tudok olyan hegymászóról, aki azt állítaná, hogy életét sohasem fenyegette veszély egy hegycsúcs megmászása során. - Családja mit szól az ön szenvedélyéhez? - Második feleségem már hegymászóként ismert meg, úgyhogy ő nagyon jól tudja, milyen nagy fába vágta a fejszéjét... Azt azonban egyikünk sem sejtette, hogy eddig eljutok majd ebben a sportágban, ami természetesen sok utazással és anyagi áldozattal is jár. Személyében szerencsére ilyen szempontból is megértő társra találtam. Nem okoz számára különösebb gondot a hobbim, sőt az ezzel járó nehézségeket is könnyen viseli. - Két fiuk van: Sebestyén és Szilveszter. Örökölte-e valamelyikük apja hegyek iránti szenvedélyét? - Sebestyén nem túlzottan, bár lehetséges, hogy rá tudnám venni... Szilveszter viszont nagyon szívesen folytatná ezt a sportot. Őszintén szólva azt várnám el tőle, hogy - amennyiben belekezd - ugyanúgy szeresse a hegyeket, mint én, mert különben az egésznek semmi értelme nincs. Hisz ha nem vonzódik ehhez a sporthoz úgy, mint én, számára a hegymászás sohasem nyújthat maradandó élményeket. - Az Everest Expedíciót élete fői művének is nevezhetjük... - Magyar turisták számára először 1986-ban adatott meg a lehetőség, hogy megpróbáljanak följutni a Himalájára. Ez akkor nem sikerült, ami egyértelmű, hiszen nem voltunk megfelelően fölkészülve. A szükséges pénzösszeg megszerzése minden energiánkat fölemésztette, s így nem maradt elég erőnk az edzésre... A csapatból Erőss Zsolt és osztrák társunk, Reinhard Wlasich 8300 méterig jutott föl, hárman másztunk 7800 méterig, a többiek valahol lejjebb elakadtak... A Himalája továbbra is nagyon magasnak, fenségesnek tűnik számomra. Csapatunk 1996-ban újra nekivágott, ezúttal már nagyobb sikerrel. Sajnos ekkor vesztettük el örökre Reinhardot... - Tagja-e valamilyen hegymászó-egyesületnek? - Az FTSK-Excelsior szakosztálynak, illetve a Megszállottak Klubjának egyszerű, a Magyar Hegymászó Klubnak pedig tiszteletbeli tagja vagyok. E három klub többek között arról „híres", hogy egyik sem részesül anyagi támogatásban. Talán éppen ezért is éreznek irántunk őszinte elismerést az emberek. - Mi segítette a leginkább abban, hogy ilyen hosszú időn át kitartson az alpinizmus mellett? - A legjobban talán a vetítés árulkodott arról, mennyire szeretek a hegyekben fotózni, mennyire jó nekem a hegyek között. Amíg kedvet érzek hozzá, mindig elmegyek hegyet mászni. Azért is, hogy megoszthassam az emberekkel a bércek szépségét, az ott megszerzett élményeimet. Szika Levente ... És mindent kezdhetünk elölről Fura döntései vannak az átmenetkori román bíróságnak. Kimondja például, hogy Schiller jöhet, de csak Petőfi nélkül. Ugyanis az alkotmányban benne találtatik, hogy csak világnyelveken lehet a román főiskolákon tanítani. Az nincs benne, hogy melyek ezek a világnyelvek, de az itélőbirák szerint a magyar biztosan nem az. Pedig ha tudnák, annyira szétszakadt e nemzet, hogy a világjáró a földteke bármely pontján találkozhat a Kárpát-medence valamelyik szegletéből héthatárnak indult és aztán idegen földön ragadt magyarokkal. Ami pedig a Bolyai-egyetemet illeti, arról meg a román honatyák nem akarnak hallani. A képviselőház oktatási szakbizottsága visszakézből utasítja el a kolozsvári magyar egyetem újraindítását előirányzó törvényjavaslatokat. Kónya-Hamar Sándor képviselőtől kérdeztük, hogy miként érvelnek az ellenzők. A magyar honatyák hiába vezették föl a politikai motivációkat, utaltak a történelmi sorsfordulókra, eseményekre, hozták föl érvként a nemzetközi dokumentumokat, a román honatyák szinte egyöntetűen megszavazták azt, hogy az erdélyi magyarságnak nincs szüksége állami egyetemre. Ők ezt jobban tudják? - Bizonyosan. Érdekes, hogy azzal egyetértenek: az információkat az ember leginkáb az anyanyelvén képes elsajátítani, és a versenyre is így tud a legjobban fölkészülni. Csak épp a magyar nyelv vörös posztó. Pedig a Bolyai-egyetem esetében csak jogorvoslatról lenne szó. Az intézet születési bizonyítványa az 1945- ből származó 407-es számú rendelet, amelyet eddig senki nem hatálytalanított, érvényben van, csak alkalmazni kellene. A jelenlegi hatalom sem hajlandó erre, noha az RMDSZ is részese... Többségi szavazással mindent meg lehet gátolni, s ezért a többségi demokrácia a jelenleginél permisszívebb kell legyen. Hogy ne akarja a többség megmondani a kisebbségnek: mi a jó és mi a rossz. De ehhez szükség lenne a nyugati országokban mindinkább teret hódító konszenzusos demokráciára. - A szakbizottsági vitán sokszor felmerült, hogy a kisebbségek nyelvén beindított egyetem szeparatizmushoz vezet, az ország egységének megbontásához. Románia szétszakadásától félnek a többségi honatyák. Mennyire jogos az aggodalmuk? - Az alapvető emberi jogok tiszteletben tartása és érvényesítése, márpedig az anyanyelven való tanulás az, a világon sehol nem jelenti a szeparatizmus intézményesítését. Az lenne az igazi, ha ebben az országban a magyarság meg a többi nemzetiség a hazáját is megtalálná, és otthon éreznék magukat a kultúrájukban is. Fölemlegettük, hogy a bukovinai románoknak hasonló a helyzetük, s nem véletlenül tudunk egymásról, egyeztetjük az igényeinket, és ha szükség van rá, utalunk a helyzetünkre, kérelmeinkre a viták során. Nemegyszer szóltak, hogy ezt értessük meg romániai testvéreinkkel, hiszen ha itt a nemzetiségek jogokat kapnak, akkor ugyanolyan jogokat ők is könnyebben kiharcolhatnak. Persze volt, aki utalást tett Koszovóra, hogy ott is minden az egyetem követelése körül robbant ki. Azzal replikáztam az illetőnek, hogy nem ismeri a demográfiai valóságot sem itt, sem ott, no és az erdélyi magyarság kulturált magatartása is sok mindentől megóv. Mi a parlamenti demokráciában szeretnénk jogainkat kivívni. Felhozták ellenérvként, hogy a két világháború között sem volt magyar egyetem. Ez igaz is, mert egyfajta revansizmus jegyében törölték az 1872-ben alapított egyetemünket, amit csak 1945-ben sikerült újraindítanunk. A fasiszta világ fölötti győzelem ünnepi hangulatában, de még távol a kommunista diktatúrától. Ekkor Erdélynek - történelmében először - két, más-más nyelvű állami egyeteme volt, s ezek nagyszerűen kiegészítették egymást. Belegondolhatunk, hogy ha nem verik szét, akkor Erdély, de Románia is hol tarthatna. - Az összehasonlító adatok is a Bolyai újraindítása mellett szólnak? - De még mennyire! Az 1990 és 1998 között végzett diákjainknak mindössze 31 százaléka tanult magyarul, a többi - tehát 69 százalék - románul. Ez egyértelműen bizonyítja, hogy jogos a megfogalmazott követelésünk. A jogi keret erre adva van, egy magyar egyetem létesítéséhez csak a politikai légkör nem felel meg. Persze szükség van arra, hogy a tanügyi törvényben pontosan leírjuk, miként lehet egyetemet létrehozni. Egyébként, tanulva a történtekből, a személyemhez való viszonyulásokból, a következő javaslatot jobban előkészítjük. Valaha azt nyilatkozta, hogy újabb és újabb törvényjavaslattal hozakodik elő, amíg el nem fogadják a magyar egyetem létrehozásának gondolatát. Erről a javaslatról beszél? Pontosan. Én ezzel a visszautasítással nem teszek pontot az ügy végére. Újra beadok egy jogszabálytervezetet, amelyben a indoklások közé betehetem a craiovai precedenst is, hiszen itt egyetlen egyetemről két főiskola vált le, a Babeş-Bolyai szétválása is hasonlóképpen történhetne. De létezik a tarsolyomban még jó néhány év az egyetem újraindításának. Cieú idő kérdése, hogy mikor teszem le a parlament asztalára, hiszen egyfajta politikai konjunktúrát is figyelembe kell vennem. A régi Sütő András-i mondás szellemében - ha szájba vágnak is, de mondani, mondani kell, amíg valami lesz belőle - teszem mindezt. Bármilyen legyen a Petőfi-Schuller „multikulturális ötlet” sorsa, a kolozsvári székhelyű önálló állami magyar egyetemről szóló törvényjavaslatunkat újból beadjuk. Román Győző Szendrő Szabolcs a nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban tart diavetítést április 8-án 18 órakor a Czárán Gyula Alapítvány meghívására.