Erdélyi Napló, 2002. március-április (12. évfolyam, 9-17. szám)

2002-04-16 / 15. szám

14 Szélcsend? A kolozsvári Szabadság című napilap váratlanul befejezte a szín­házi vitaanyagok közlését, miután megjelentette Kántor Lajos Egy év­tizeddel az ünnep után és Marius Tabacu Válasz Selmeczi Györgynek című írását. Mindkét cikk néhány tételével vitázva, leadtam kézirato­mat a szerkesztőségben. A már nyomdakész anyagot - derült égből - visszakaptam. Amihez - termé­szetesen -joguk volt a szerkesztők­nek, bizonyára okuk is, amit ne­kem nincs jogom firtatni. (Talán a kolozsvári nézők-olvasók már nemcsak a színházat, hanem a róla szóló vitákat is elunták?) Mint annyi minden, a kolozsvári színházi gondok kérdése is kö­zönybe fulladt: a színház játszik egyre szűkülő baráti körének, a fel­vetett szakmai, etikai kérdésekről néma csönd honol. Visszakapott kéziratomat eltettem még rosszabb színházi időkre. Gondoltam: elég volt, nekem és feleségemnek az ál­lásunkba került, hogy szervezett színházi munkarendet, közönség­vonzó repertoárt igényeltem. Ahe­lyett, hogy beálltam volna a tapsi­koló színháziak sorába. Ami mégis arra késztet, hogy írjak a színház helyzetéről, a következő: a Román TV 2002. március 18-ai magyar adásában elhangzott néhány érde­kes dolog a vásárhelyi színházzal kapcsolatban. Megszólalt Frunda György szenátor is. Szó szerint nem tudom őt idézni, de a gondola­tát leírom. A nézőszám rendkívüli módon megcsappant. Ezért a szín­ház is felelős. Régen két, két és fél, három hónapot kellett várni szín­házjegyre, ma a harmadik előadás már fél házakkal megy, a vásárhelyi színház nemzeti színház, nem stú­dióelőadásokat kell ott tartani, vissza kell csalogatni a közönséget. (Ismétlem, nem szó szerint idézem a szenátort, ez csupán mondaniva­lójának lényege volt.) 2001 októberében kipattant a Kolozsvári Állami Magyar Színház műsorpolitikájával, kiüresített né­zőterével kapcsolatosan egy vita. Főpapok, akadémikusok, iskola­­igazgatók, tanárok, mérnökök, nyugdíjas művészek stb. kérték Tompa Gábor eltávolítását az igaz­gatói székből (2001. december 18.). Miután egy évtized alatt bebi­zonyosodott: a főigazgató még csak udvariasságból sem figyel arra a befogadó igényre, cikikért a színház van (még a kolozsvári is). Ebben az ügyben az RMDSZ-ve­­zetéshez is fordultak a kérelmezők. Minderre az „ellentábor” reagált. Aláírásokat gyűjtve négy pontban megfogalmazták álláspontjukat (2002. január 11.). Az aláírásra szánt és megfogalmazott szöveg tor­zításait kimutattam a Szabadság ja­nuár 19-ei számában megjelent cik­kemben. Az aláírók utolsó, 4-es pontját idézem: “A Kolozsvári Álla­mi Magyar Színház műsorpolitiká­ja és szervezése természetesen nem vitathatatlan. Azzal viszont nem érthetünk egyet, hogy egy művészeti intézmény működését a politikai hatalom, illetve bármiféle cenzúra bírálja felül”. Az aláírók névsora ol­vasható a Szabadság január 11 -ei számában. Nos, amit a kolozsvári fórum csak óhajtott (színházi kér­dések megoldásában az RMDSZ se­gítségét igényelte), Vásárhelyen megtörtént: „felülbírálták” a vásár­helyi színház működését. Miféle „szörnyűségeket” mondott a szená­tor úr? Többek között azt, hogy a színház is felelős a nézők elveszté­séért. Nos, nincs más hátra (próbá­lok logikusan gondolkodni), hogy a szenátor urat is el kell marasztalni, hogy felülbírálta, netán felülcenzú­rázta az olyan előadásokat, amik a kutyának sem kellenek (pardon, amelyeknek a művészi magasságát - magas kultúra - az avatatlan, hozzá nem értő nézőréteg fenntar­tással és távolmaradással fogadja). Tessék hát újra aláírást gyűjteni (ha már nézőt képtelenek toborozni egy műsorpolitikához), hölgyeim és uraim! A Kolozsvári Állami Magyar Színház nézőszámával kapcsolato­san két véleményt idézek (nem írom ide a lesújtó statisztikai ada­tokat, azok már megjelentek, senki sem törődött velük): - A Színház február 2-ai számá­ban beszélget Nánay István Tompa Gáborral­ ,A Rómeó és Júlia soro­zatban telt házzal megy, stúdióelő­adásainkon pedig rendszeresen nem férnek be az érdeklődők” - mondja T. G. - Bogdán Zsolt színművész ezt nyilatkozza A Hét február 17-ei szá­mában: „De stúdióelőadásainkon, amilyen a Mizantróp is, a száz férő­helynek be kellene telnie. Azonban nem telik be (...), vannak esték, amikor meghívottaknak, baráta­inknak játszunk”. (Ilyen nyilatkozatok után félő, hogy Bogdán Zsolt is „szélsőséges” lesz, és viseli a következményét igazságkimondásának. Mint néhá­­nyan, egykori kolozsvári színé­szek.) Érdemes eltűnődni a most érde­mes művészi kitüntetést elnyerő Tompa Gábor és a Jászai Mari-díj­jal frissen kitüntetett Bogdán Zsolt nyilatkozatain. Nem valószínű - gondolom -, hogy ugyanazon az előadáson egy időben telt ház és üres nézőtér is legyen. Bár ki tud­ja? Lehetséges, avatatlan vagyok bi­zonyos színházetikai kérdésekben. Kolozsváron, ahol távolról sincs annyi néző, mint Vásárhelyen - mégis néma csend honol. Belefá­­sultaknak, színházzal nem törő­­dőknek hála. Itt csak dicsérni lehet a színházat, mert aki itt bírál, az fa­siszta, hatodrangú színészecske, demagóg, aki a közönség nevében szónokol. Pedig Kolozsváron már rég nem a közönség nevében beszél bárki is. Maga a közönség szólalt meg a Szabadság lapjain (akadémi­kustól, színészektől, közjegyzőktől, iskolaigazgatóktól, tanároktól nyugdíjas művészekig). A közönség mondta el a véleményét. Bárhogy is van és lesz, köszö­nöm Frunda György szenátornak, hogy kimondta azt a több évezredes színházi igazságot (ami Kolozsvá­ron, a színházban kultúraellenes), hogy a színházhoz néző kell, és nem nézőhiányt már álcázni sem tudó stúdió-megoldás. Köszönöm, hogy végre kimondta: ha egy szín­háznak nincs nézője, azért a szín­ház is hibás. Talán a fenti kijelentés elgon­dolkoztat néhány „művész-szín­­ház”-hívet: nem felülcenzúrázás egy nyilvánvaló igazság kimondása. És nem feltétlenül fasiszta vagy sztáli­nista megnyilvánulás közönségvon­zó repertoárt vagy netán előadás­formát igényelni. Jancsó Miklós Kolozsvár Tengerentúlra... (folytatás az 5. oldalról) Féltem az utólagos lelkiismeret-fur­­dalástól. Könyveket halmoztam asz­talomon, folyóiratokat, próbáltam megfejteni fölöttébb labilis magatar­tásának okait. Talán azt is mondhat­nám, tapasztalatlanságomban gyógy­írt kerestem beteg lelkére. Hirtelen lekötött a pszichológia, csetteztem, netteztem, egyszóval mindenbe bele­fogtam, ami addig üresen hagyott. Ritkán, de megesett, hogy tiszta fejjel ült le mellém. Beszélgetni akart kö­zös jövőnkről, arról a karácsonyra kitűzött eljegyzésről, amiről elfeled­kezett. Azóta sem kért bocsánatot. Gyerekeket akart, hangulatos ott­hont, feleséget, hogy legyen ki be­szappanozza koszos ingeit, ebédet készítsen, reggelit, uzsonnát, hogy legyen akihez éjjelenként hozzási­muljon. ,A cégnél egyedül én vagyok hajadon" - sajnálkozott, s újból megesett rajta a szívem. Elképzel­tem, amint Örs, a munkatársa, su­gárzó arccal kicsomagolja a tízórai­ját, miközben teli szájjal elmeséli legújabb családi botrányait, a Bükk­­ben töltött hétvégét, amiben Öcsinek gyermekkora óta nem volt része. ,Anyám tanított meg íjazni, ő ültetett először lóra. Apám folyton csak írt. És ivott" - elevenítette fel emlékeit egy vasárnapi sétánk alkalmával. Nagy dolognak számított, hogy az­nap kétszer is megmászta velem a Fellegvárt. Abban a percben azt gon­doltam, sikerült kilopnom életéből az alvilágot, a szennyet, s ezentúl fa­levelek alatt osztjuk majd meg egy­mással kudarcainkat. A téli hó azonban belopta magát közénk. Szüleiről, akik tizennyolc évesen úgy nagykorúsították, hogy dohányzó­asztalkát különítettek el számára az erkélyen, egyre kevesebbet beszélt, akkor is csak befeketítően. Zavart lett és közömbös. „Felőlem felfordul­hatnak, nem érdekel. Hagyjanak bé­kén" - ordította utánam hadonászva utolsó találkozásunkkor. Éreztem, valami megszakadt benne, kialudt az utolsó reménysugár is. Szemei nem ragyogtak többé fel a szocialis­ták győzelmétől, attól, hogy olcsóbb lesz a szesz, drágább a kórházi keze­lés. Hallgatott nagyokat, levelei elke­rülték a postaládámat. Szomszédai azt állítják, elissza az eszét minden áldott nap. Magányosan tengődik. Öcsit elvesztette a társadalom. szóra bírtak Érd elvi Napló Postabontás Nem szolgál örömünkre elutasító válaszokat adni senkinek sem, de olykor elkerülhetetlen. Általában akkor történik meg ez, amikor egyes ol­vasóink, levelezőink nem tudnak beleilleszkedni semmilyen formában bizonyos műfaji, nyelvi, fogalmazásbeli, alaki stb. elvárásainkba, amelyek megítélésünk szerint nem túlzottak, de esetenként merő kényszerűségből szigorúak, így például sokan nem hajlandók megérteni, hogy fikciós műveket, irodalmat ál­talában nem közlünk. Vagy hogy kézírásos ákombákomok kisilabizálására, kilométe­res faxüzenetek értelmezésére, vaskos ügyiratcsomók átolvasására egyszerűen nem tu­dunk időt, energiát szánni, nincs hozzá kellő létszámú munkatársi gárdánk. Hogy szakkiadványokba illő munkák közlését sietünk elhárítani, és hogy névtelen levelek, küldemények közlését természetesen nem vállalhatjuk, legföljebb beérkezésüket va­gyunk hajlandók regisztrálni. Ez utóbbira máris szolgálunk egy friss példával: „egy felháborodott székelyke­resztúri lakos” a helyi önkormányzat tevékenységéhez fűzött alig olvasható levélben keresetlen megjegyzéseket - a fűtéspótlékok odaítélése kapcsán -, de nem merte vál­lalni névvel a véleményét, kritikáját. Burján Gál Emil (Gyergyószentmiklós) Honlap - hun­lap című „pamfletját’’ (az idézőjel éppen az írás műfajtalanságát jelzi) talán rossz helyre küldte, első látásra és második elolvasásra is csak valamelyik székelyföldi felszínes (felszínes...) bulvárlapba illőnek találták. Bartus András (Varsóié) egy ele­mista jegyzetfüzetébe körmök szertelen naplóját nyújtotta be elolvasás végett, szabad­kozva ugyan, ám a szabály őrá is vonatkozik: kéziratokat nem őrzünk meg és nem kül­dünk vissza... Köszönjük az említetteknek is, hogy megtisztelték kitüntető figyelmükkel lapun­kat, és reméljük, legközelebb nagyobb szerencsével járnak, megszívlelve a fenti kere­setlen sorok közé rejtett tanácsainkat. A szerk. (Kencsán József karikatúrája) Kulturális esemény nejlonpoharakkal... Nagyzási kórság kora reggel a piacon. Nyúlt arcú eladók, sietős vevők, rakodás, lárma, nyüzsgés. Hátul kocsiról cserél gazdát az áru. Itt tanyáznak az ősterme­lők és a viszonteladók. Kocsin persze nem a régi lovas szekeret kell érte­ni, amelynek táblájáról ország-világ megtudhatta gazdájának nevét, cí­mét, hanem Daciákat, Arokat, Oltcitokat. - Mit hoztak? - lépek az egyikhez. Emberem kelletlenül válaszol, rá­nézésre látja, nem vagyok nagybani vevő, csak valamiféle akadékoskodó minden lében kanál. - Krumplit, hagymát, miegymást... - Bírja még ez az öreg járgány? - billentem meg cipőm orrával a min­denütt rozsdás masinát. - Ameddig kell, bírja. Különben is van másik. Sebes kocsi a gyerkőc­nek urizálásra. - Sebes kocsi? Az meg milyen? - Hát... kinek mire futja. Dévó, Audi, Rónó... Végigmér, elfordul, befejezte. Mi a vadfenét tárgyaljon tovább olyan ürgével, aki még azt sem tudja, mi is az a sebes kocsi? Aggasztó kórság kínozza a tehetősebbeket. Egyik vidéken az ad ran­got, tekintélyt, gőgös lelket cirógató elismerést, hogy kinek magasabb fél méterrel az emeletes háza a szomszédjánál, másutt kerítés-kórság kerí­tette hatalmába a cicomákkal hivalkodókat egy-egy felkelő napot ábrázo­ló kovácsoltvas „remekművel". Itt márvány sírbolt dukál a módosabb­nak, amott „sebes kocsi”, ha nem akarja, hogy lecsórózzák hasonszőrű társai. A néhány év alatt ki tudja, milyen módon vagyonokat összetarháló új­­nagygazdagok körében is szaporodnak a státusszimbólumok. Kezdetben vala a pedigrés ek, aztán a márkás kocsi, majd a telek nyaralóval. Most újabb módi járja: pincebár a villa alatt, elengedhetetlenül külföldi italok­kal, egy hónapos világjárás színes diákkal, amiket irgalmatlanul levetíte­nek minden odavetődő vendégnek: ....a nyáron Olaszban, Franciában meg Spanyolban... visszafelé Svájcban, Németben...", no meg a főúri sportok egyike: a vadászat. Méregdrága puskák díszítik a rongyrázáshoz illő módon dolgozószobának nevezett helyiség falait, s az elhájasodott testét terepszínű overallba tuszkoló nagy vadász évente kétszer-három­­szor dzsippel fácánokat, nyulakat kezd kergetni az erdőben. Ezalatt az ország fele vagy még nagyobb része a nyomorszinten vagy már rég alatta él. Számukra egy kiadósnak mondott ebéd is, falatnyi, mé­regdrága csüllöngős húscafattal, amely mintha papagájé lenne, alig lehet elfogyaszthatóvá főzni, már „státusszimbólum”. Amíg még arra is telik... Rettyüs Sándor Nagyvárad 2002. REKLÁMDÍJSZABÁSAINK Belső oldalakon 1 cm2 = 0,25 dollár + áfa Első oldalon 1 cm2 = 0,75 dollár + áfa Utolsó oldalon 1 cm2 = 0,50 dollár + áfa Az első és az utolsó oldalon reklámozóknak térítésmentesen kísérőszínt ajánlunk fel. Külföldi megrendelőinknek 100 százalékos felárat számítunk fel. APRÓ- ÉS TÁRSKERESŐ HIRDETÉSEK DÍJSZABÁSA 1 szó : 1000 lej + áfa Áraink rugalmasak, megegyezés szerint kedvezményeket nyújtunk! VÁRJUK REKLÁMÜGYNÖKSÉGEK ÉS -ÜGYNÖKÖK JELENTKEZÉSÉT EGYÜTTMŰKÖDÉS CÉLJÁBÓL. BŐVEBB FELVILÁGOSÍTÁS: 059/41-71-58.

Next