Erdélyi Napló, 2002. március-április (12. évfolyam, 9-17. szám)
2002-04-16 / 15. szám
14 Szélcsend? A kolozsvári Szabadság című napilap váratlanul befejezte a színházi vitaanyagok közlését, miután megjelentette Kántor Lajos Egy évtizeddel az ünnep után és Marius Tabacu Válasz Selmeczi Györgynek című írását. Mindkét cikk néhány tételével vitázva, leadtam kéziratomat a szerkesztőségben. A már nyomdakész anyagot - derült égből - visszakaptam. Amihez - természetesen -joguk volt a szerkesztőknek, bizonyára okuk is, amit nekem nincs jogom firtatni. (Talán a kolozsvári nézők-olvasók már nemcsak a színházat, hanem a róla szóló vitákat is elunták?) Mint annyi minden, a kolozsvári színházi gondok kérdése is közönybe fulladt: a színház játszik egyre szűkülő baráti körének, a felvetett szakmai, etikai kérdésekről néma csönd honol. Visszakapott kéziratomat eltettem még rosszabb színházi időkre. Gondoltam: elég volt, nekem és feleségemnek az állásunkba került, hogy szervezett színházi munkarendet, közönségvonzó repertoárt igényeltem. Ahelyett, hogy beálltam volna a tapsikoló színháziak sorába. Ami mégis arra késztet, hogy írjak a színház helyzetéről, a következő: a Román TV 2002. március 18-ai magyar adásában elhangzott néhány érdekes dolog a vásárhelyi színházzal kapcsolatban. Megszólalt Frunda György szenátor is. Szó szerint nem tudom őt idézni, de a gondolatát leírom. A nézőszám rendkívüli módon megcsappant. Ezért a színház is felelős. Régen két, két és fél, három hónapot kellett várni színházjegyre, ma a harmadik előadás már fél házakkal megy, a vásárhelyi színház nemzeti színház, nem stúdióelőadásokat kell ott tartani, vissza kell csalogatni a közönséget. (Ismétlem, nem szó szerint idézem a szenátort, ez csupán mondanivalójának lényege volt.) 2001 októberében kipattant a Kolozsvári Állami Magyar Színház műsorpolitikájával, kiüresített nézőterével kapcsolatosan egy vita. Főpapok, akadémikusok, iskolaigazgatók, tanárok, mérnökök, nyugdíjas művészek stb. kérték Tompa Gábor eltávolítását az igazgatói székből (2001. december 18.). Miután egy évtized alatt bebizonyosodott: a főigazgató még csak udvariasságból sem figyel arra a befogadó igényre, cikikért a színház van (még a kolozsvári is). Ebben az ügyben az RMDSZ-vezetéshez is fordultak a kérelmezők. Minderre az „ellentábor” reagált. Aláírásokat gyűjtve négy pontban megfogalmazták álláspontjukat (2002. január 11.). Az aláírásra szánt és megfogalmazott szöveg torzításait kimutattam a Szabadság január 19-ei számában megjelent cikkemben. Az aláírók utolsó, 4-es pontját idézem: “A Kolozsvári Állami Magyar Színház műsorpolitikája és szervezése természetesen nem vitathatatlan. Azzal viszont nem érthetünk egyet, hogy egy művészeti intézmény működését a politikai hatalom, illetve bármiféle cenzúra bírálja felül”. Az aláírók névsora olvasható a Szabadság január 11 -ei számában. Nos, amit a kolozsvári fórum csak óhajtott (színházi kérdések megoldásában az RMDSZ segítségét igényelte), Vásárhelyen megtörtént: „felülbírálták” a vásárhelyi színház működését. Miféle „szörnyűségeket” mondott a szenátor úr? Többek között azt, hogy a színház is felelős a nézők elvesztéséért. Nos, nincs más hátra (próbálok logikusan gondolkodni), hogy a szenátor urat is el kell marasztalni, hogy felülbírálta, netán felülcenzúrázta az olyan előadásokat, amik a kutyának sem kellenek (pardon, amelyeknek a művészi magasságát - magas kultúra - az avatatlan, hozzá nem értő nézőréteg fenntartással és távolmaradással fogadja). Tessék hát újra aláírást gyűjteni (ha már nézőt képtelenek toborozni egy műsorpolitikához), hölgyeim és uraim! A Kolozsvári Állami Magyar Színház nézőszámával kapcsolatosan két véleményt idézek (nem írom ide a lesújtó statisztikai adatokat, azok már megjelentek, senki sem törődött velük): - A Színház február 2-ai számában beszélget Nánay István Tompa Gáborral ,A Rómeó és Júlia sorozatban telt házzal megy, stúdióelőadásainkon pedig rendszeresen nem férnek be az érdeklődők” - mondja T. G. - Bogdán Zsolt színművész ezt nyilatkozza A Hét február 17-ei számában: „De stúdióelőadásainkon, amilyen a Mizantróp is, a száz férőhelynek be kellene telnie. Azonban nem telik be (...), vannak esték, amikor meghívottaknak, barátainknak játszunk”. (Ilyen nyilatkozatok után félő, hogy Bogdán Zsolt is „szélsőséges” lesz, és viseli a következményét igazságkimondásának. Mint néhányan, egykori kolozsvári színészek.) Érdemes eltűnődni a most érdemes művészi kitüntetést elnyerő Tompa Gábor és a Jászai Mari-díjjal frissen kitüntetett Bogdán Zsolt nyilatkozatain. Nem valószínű - gondolom -, hogy ugyanazon az előadáson egy időben telt ház és üres nézőtér is legyen. Bár ki tudja? Lehetséges, avatatlan vagyok bizonyos színházetikai kérdésekben. Kolozsváron, ahol távolról sincs annyi néző, mint Vásárhelyen - mégis néma csend honol. Belefásultaknak, színházzal nem törődőknek hála. Itt csak dicsérni lehet a színházat, mert aki itt bírál, az fasiszta, hatodrangú színészecske, demagóg, aki a közönség nevében szónokol. Pedig Kolozsváron már rég nem a közönség nevében beszél bárki is. Maga a közönség szólalt meg a Szabadság lapjain (akadémikustól, színészektől, közjegyzőktől, iskolaigazgatóktól, tanároktól nyugdíjas művészekig). A közönség mondta el a véleményét. Bárhogy is van és lesz, köszönöm Frunda György szenátornak, hogy kimondta azt a több évezredes színházi igazságot (ami Kolozsváron, a színházban kultúraellenes), hogy a színházhoz néző kell, és nem nézőhiányt már álcázni sem tudó stúdió-megoldás. Köszönöm, hogy végre kimondta: ha egy színháznak nincs nézője, azért a színház is hibás. Talán a fenti kijelentés elgondolkoztat néhány „művész-színház”-hívet: nem felülcenzúrázás egy nyilvánvaló igazság kimondása. És nem feltétlenül fasiszta vagy sztálinista megnyilvánulás közönségvonzó repertoárt vagy netán előadásformát igényelni. Jancsó Miklós Kolozsvár Tengerentúlra... (folytatás az 5. oldalról) Féltem az utólagos lelkiismeret-furdalástól. Könyveket halmoztam asztalomon, folyóiratokat, próbáltam megfejteni fölöttébb labilis magatartásának okait. Talán azt is mondhatnám, tapasztalatlanságomban gyógyírt kerestem beteg lelkére. Hirtelen lekötött a pszichológia, csetteztem, netteztem, egyszóval mindenbe belefogtam, ami addig üresen hagyott. Ritkán, de megesett, hogy tiszta fejjel ült le mellém. Beszélgetni akart közös jövőnkről, arról a karácsonyra kitűzött eljegyzésről, amiről elfeledkezett. Azóta sem kért bocsánatot. Gyerekeket akart, hangulatos otthont, feleséget, hogy legyen ki beszappanozza koszos ingeit, ebédet készítsen, reggelit, uzsonnát, hogy legyen akihez éjjelenként hozzásimuljon. ,A cégnél egyedül én vagyok hajadon" - sajnálkozott, s újból megesett rajta a szívem. Elképzeltem, amint Örs, a munkatársa, sugárzó arccal kicsomagolja a tízóraiját, miközben teli szájjal elmeséli legújabb családi botrányait, a Bükkben töltött hétvégét, amiben Öcsinek gyermekkora óta nem volt része. ,Anyám tanított meg íjazni, ő ültetett először lóra. Apám folyton csak írt. És ivott" - elevenítette fel emlékeit egy vasárnapi sétánk alkalmával. Nagy dolognak számított, hogy aznap kétszer is megmászta velem a Fellegvárt. Abban a percben azt gondoltam, sikerült kilopnom életéből az alvilágot, a szennyet, s ezentúl falevelek alatt osztjuk majd meg egymással kudarcainkat. A téli hó azonban belopta magát közénk. Szüleiről, akik tizennyolc évesen úgy nagykorúsították, hogy dohányzóasztalkát különítettek el számára az erkélyen, egyre kevesebbet beszélt, akkor is csak befeketítően. Zavart lett és közömbös. „Felőlem felfordulhatnak, nem érdekel. Hagyjanak békén" - ordította utánam hadonászva utolsó találkozásunkkor. Éreztem, valami megszakadt benne, kialudt az utolsó reménysugár is. Szemei nem ragyogtak többé fel a szocialisták győzelmétől, attól, hogy olcsóbb lesz a szesz, drágább a kórházi kezelés. Hallgatott nagyokat, levelei elkerülték a postaládámat. Szomszédai azt állítják, elissza az eszét minden áldott nap. Magányosan tengődik. Öcsit elvesztette a társadalom. szóra bírtak Érd elvi Napló Postabontás Nem szolgál örömünkre elutasító válaszokat adni senkinek sem, de olykor elkerülhetetlen. Általában akkor történik meg ez, amikor egyes olvasóink, levelezőink nem tudnak beleilleszkedni semmilyen formában bizonyos műfaji, nyelvi, fogalmazásbeli, alaki stb. elvárásainkba, amelyek megítélésünk szerint nem túlzottak, de esetenként merő kényszerűségből szigorúak, így például sokan nem hajlandók megérteni, hogy fikciós műveket, irodalmat általában nem közlünk. Vagy hogy kézírásos ákombákomok kisilabizálására, kilométeres faxüzenetek értelmezésére, vaskos ügyiratcsomók átolvasására egyszerűen nem tudunk időt, energiát szánni, nincs hozzá kellő létszámú munkatársi gárdánk. Hogy szakkiadványokba illő munkák közlését sietünk elhárítani, és hogy névtelen levelek, küldemények közlését természetesen nem vállalhatjuk, legföljebb beérkezésüket vagyunk hajlandók regisztrálni. Ez utóbbira máris szolgálunk egy friss példával: „egy felháborodott székelykeresztúri lakos” a helyi önkormányzat tevékenységéhez fűzött alig olvasható levélben keresetlen megjegyzéseket - a fűtéspótlékok odaítélése kapcsán -, de nem merte vállalni névvel a véleményét, kritikáját. Burján Gál Emil (Gyergyószentmiklós) Honlap - hunlap című „pamfletját’’ (az idézőjel éppen az írás műfajtalanságát jelzi) talán rossz helyre küldte, első látásra és második elolvasásra is csak valamelyik székelyföldi felszínes (felszínes...) bulvárlapba illőnek találták. Bartus András (Varsóié) egy elemista jegyzetfüzetébe körmök szertelen naplóját nyújtotta be elolvasás végett, szabadkozva ugyan, ám a szabály őrá is vonatkozik: kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza... Köszönjük az említetteknek is, hogy megtisztelték kitüntető figyelmükkel lapunkat, és reméljük, legközelebb nagyobb szerencsével járnak, megszívlelve a fenti keresetlen sorok közé rejtett tanácsainkat. A szerk. (Kencsán József karikatúrája) Kulturális esemény nejlonpoharakkal... Nagyzási kórság kora reggel a piacon. Nyúlt arcú eladók, sietős vevők, rakodás, lárma, nyüzsgés. Hátul kocsiról cserél gazdát az áru. Itt tanyáznak az őstermelők és a viszonteladók. Kocsin persze nem a régi lovas szekeret kell érteni, amelynek táblájáról ország-világ megtudhatta gazdájának nevét, címét, hanem Daciákat, Arokat, Oltcitokat. - Mit hoztak? - lépek az egyikhez. Emberem kelletlenül válaszol, ránézésre látja, nem vagyok nagybani vevő, csak valamiféle akadékoskodó minden lében kanál. - Krumplit, hagymát, miegymást... - Bírja még ez az öreg járgány? - billentem meg cipőm orrával a mindenütt rozsdás masinát. - Ameddig kell, bírja. Különben is van másik. Sebes kocsi a gyerkőcnek urizálásra. - Sebes kocsi? Az meg milyen? - Hát... kinek mire futja. Dévó, Audi, Rónó... Végigmér, elfordul, befejezte. Mi a vadfenét tárgyaljon tovább olyan ürgével, aki még azt sem tudja, mi is az a sebes kocsi? Aggasztó kórság kínozza a tehetősebbeket. Egyik vidéken az ad rangot, tekintélyt, gőgös lelket cirógató elismerést, hogy kinek magasabb fél méterrel az emeletes háza a szomszédjánál, másutt kerítés-kórság kerítette hatalmába a cicomákkal hivalkodókat egy-egy felkelő napot ábrázoló kovácsoltvas „remekművel". Itt márvány sírbolt dukál a módosabbnak, amott „sebes kocsi”, ha nem akarja, hogy lecsórózzák hasonszőrű társai. A néhány év alatt ki tudja, milyen módon vagyonokat összetarháló újnagygazdagok körében is szaporodnak a státusszimbólumok. Kezdetben vala a pedigrés ek, aztán a márkás kocsi, majd a telek nyaralóval. Most újabb módi járja: pincebár a villa alatt, elengedhetetlenül külföldi italokkal, egy hónapos világjárás színes diákkal, amiket irgalmatlanul levetítenek minden odavetődő vendégnek: ....a nyáron Olaszban, Franciában meg Spanyolban... visszafelé Svájcban, Németben...", no meg a főúri sportok egyike: a vadászat. Méregdrága puskák díszítik a rongyrázáshoz illő módon dolgozószobának nevezett helyiség falait, s az elhájasodott testét terepszínű overallba tuszkoló nagy vadász évente kétszer-háromszor dzsippel fácánokat, nyulakat kezd kergetni az erdőben. Ezalatt az ország fele vagy még nagyobb része a nyomorszinten vagy már rég alatta él. Számukra egy kiadósnak mondott ebéd is, falatnyi, méregdrága csüllöngős húscafattal, amely mintha papagájé lenne, alig lehet elfogyaszthatóvá főzni, már „státusszimbólum”. Amíg még arra is telik... Rettyüs Sándor Nagyvárad 2002. REKLÁMDÍJSZABÁSAINK Belső oldalakon 1 cm2 = 0,25 dollár + áfa Első oldalon 1 cm2 = 0,75 dollár + áfa Utolsó oldalon 1 cm2 = 0,50 dollár + áfa Az első és az utolsó oldalon reklámozóknak térítésmentesen kísérőszínt ajánlunk fel. Külföldi megrendelőinknek 100 százalékos felárat számítunk fel. APRÓ- ÉS TÁRSKERESŐ HIRDETÉSEK DÍJSZABÁSA 1 szó : 1000 lej + áfa Áraink rugalmasak, megegyezés szerint kedvezményeket nyújtunk! VÁRJUK REKLÁMÜGYNÖKSÉGEK ÉS -ÜGYNÖKÖK JELENTKEZÉSÉT EGYÜTTMŰKÖDÉS CÉLJÁBÓL. BŐVEBB FELVILÁGOSÍTÁS: 059/41-71-58.