Ergonómia, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 1. szám
DR. PUPOS LÁSZLÓ A vezetéstudomány tudományelméleti problémái . Az európai tudományelmélet újabban megint egyre többet foglalkozik a „tudomány” fogalmával, illetve azzal a kérdéssel, hogy egyáltalán vannak-e a tudományosságnak általánosan alkalmazható normái. A tudományosság kérdését felvethetjük egy kialakulófélben lévő új tudományág, a vezetéstudomány kapcsán is. Mielőtt megpróbálnánk erre választ adni, tisztáznunk kell néhány fogalmat. A legtágabb értelemben vett vezetést úgy definiálhatjuk, mint társas befolyásolási folyamatot. Ha elfogadjuk ezt a posztulátumot, akkor a vezetéssel foglalkozó diszciplína — a vezetéstudomány — a humán tudományok körébe sorolható. A humán tudományok századunkban alapvetően két különböző útra léptek. Az úgynevezett pozitivista felfogás szerint a tudományosságot csak az egzakt, természettudományos módszerek alkalmazása biztosíthatja a humán tudományok területén is. Ez a szemléletmód az okság s a törvény alapvető fontosságát hangsúlyozta, ami egy sajátos „szcientikus”, „tudományos” módszertant eredményezett. Az úgynevezett szellemtudományi, illetve újabban a szemiotikai (általános jeltani) felfogás azt emeli ki, hogy a humán tudományok tárgya nem egyszerűen perceptív (érzékelhető, reális), hanem szignitív létező, vagyis jelentés és érték tapad hozzá, mellyel az értelmező tudat látja el, s amely csak ennek számára áll fenn. Ebből a szemléletmódból egyenesen következik az úgynevezett megértés, a hermeneutika, illetve az „üzenetek dekódolásának” módszertana. Az emberi tevékenységeket nemcsak a tárgyuk és módszerük jellemzi, hanem ugyanakkor a céljuk is. A tudomány célja egész általánosan a megismerés. Ez a cél bizonyos fokig meghatározza az alkalmazott módszerekkel és eszközökkel szemben támasztott logikai és ismeretelméleti követelményeket. A vezetéstudomány esetében nem eléggé egyértelmű a cél, illetve a célok egymáshoz való viszonya. Az ezzel kapcsolatos problémák közül most csak egyet említünk, mely talán mind közt a legfontosabb: a vezetéstudomány megismerési és felvilágosító-pedagógiai céljának, funkciójának viszonyát. A vezetéstudományi szaknyelvvel kapcsolatosan — amennyiben egyáltalán beszélhetünk már ilyenről — gyakran elhangzik az a kritika, hogy elvontsága miatt nehezen érthető. Ugyanakkor azonban a vezetéstudomány előtt is az egyre megalapozottabb, egyre mélyebb és sokoldalúbb megismerés követelménye áll, melynek kielégítéséhez nélkülözhetetlen eszköz a logikailag-módszertanilag korrekt fogalomalkotás. A vezetéstudománynál különbséget kell tennünk a tudomány taníthatósága és oktatása, illetve tárgyának taníthatósága és oktatása között. Felfogásunk szerint a vezetéstudomány oktatásának két alapvetően fontos területe van: a vezetéselmélet és a vezetésmódszertan. Ezeket azonban didaktikailag össze kellene kapcsolni egymással. A vezetési helyzeteknek való megfelelés — a vezetői kompetencia — fejlesztéséhez elvileg nem szükséges a szorosan vett tudomány oktatása, az mégis — kimondva vagy kimondatlanul — egyre nagyobb szerephez jut a képzés során. Az olyan vezetőképzés és -továbbképzés ugyanis, mely csupán a vezetői kompetencia fokozására irányul, ellentmond a tudat természetes fejlődésének. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az oktatás alanyainak kutatókká kell válniuk, mint ahogy azt sem, hogy az eredményes vezetői gyakorlatban közvetlen konstitutív szerepe lenne a tudományos fogalmi ismeretnek. Az oktatás mindig a mindenkori „közérthetőségi” szintnél valamivel magasabb fokon közvetítette az új ismereteket, természetesen megfelelő pedagógiai-didaktikai áttételekkel. A vezetéstudomány megismerési funkciója viszont éppen ellenkezőleg, szükségessé tenné a tudományosan képzett fogalmak és a szaknyelv kialakítását, használatát. Tudományos kutatás — mint lényegénél fogva közösségi tevékenység — csak közös támpontok alapján és közös kommunikációs eszközök segítségével végezhető. Napjaink jogos kutatói törekvése az interdiszciplinaritás. Ennek azonban komoly veszélyei vannak — a dilettantizmus, illetve az áltudományosság —, amik öncélú terminológiaalkotásban szoktak testet ölteni. Másfelől viszont — épp az új tudományos felismerések következményeképpen — a vezetéstudomány saját szaknyelvének kialakítása nyilvánvalóan sürgető feladat. Egyébként a helyes fogalomalkotásnak és a következetes fogalomhasználatnak elsősorban didaktikai szempontból lenne jelentősége, ezek ugyanis a közérthetőség nélkülözhetetlen feltételei. A vezetéstudomány legsürgetőbb feladata, hogy pontosan meghatározza tárgyát, és kidolgozza logikailag kifogástalan, valamennyi e területen dolgozó kutató által elfogadott fogalomrendszerét. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy a fogalomalkotás végső soron eleve elfogadott értékrendszerek függvénye. Ennek ellenére nem szükségszerű az egymást részben vagy teljesen kizáró értékrendszerek dogmatizmusa, lehetséges az értékrendszerek megvitatása és egymáshoz való közelítése. II. Napjaink tudományelméleti kutatása arra törekszik, hogy egy tágan értelmezett tudományfogalomban megszüntesse — különbözőségük elismerése mellett — a természettudományok és a humán tudományok ellentétét (E. Topitsch, 1965, A. Diemer, 1968). W. Dilthey (1957) azon tudományokat, „melyeknek tárgya a történelmi-társadalmi valóság...”, a „szellemtudományok” név alatt foglalta össze. Figyelemre méltónak tartja, hogy ennek a tudománycsoportnak — szemben a