Esti Budapest, 1955. február (4. évfolyam, 26-49. szám)

1955-02-05 / 30. szám

Az erdő felé a szakadékban vitt az út. A szakadékban előre­nyomuló katonák előtt csak egyetlen helyen tárultak fel a havas mezők, de az ellenség ide sem láthatott be, mert ezt a helyet is eltakarta az er­dő széle. A zászlóalj támadásának kiinduló­pontja az erdő északi csücske volt: innen kellett lecsapnia a faluba be­fészkelődött ellenség oldalára. Az ez­red fő erői szemben támadták az el­lenséget. Csodálatos nap volt. A nap, a ra­gyogó, de hideg téli nap egész szép­ségében ragyogott kék égi trónusán és mintha fékezhetetlen vidámságá­val iparkodott volna hevíteni a kato­nákat. A levegő tiszta volt, szinte külön-külön lehetett látni a horizon­ton elterülő erdő minden egyes fá­ját. Egészen az erdőig millió napsu­gár, millió és millió kristályragyo­­gású hópehely. Orosz táj, fenséges orosz föld! Könnyebb a harc, ha ér­zed, hogy ő veled van és te ővele. Ér­zed, hogy vele együtt űzöd a vadálla­tok bandáját, érte harcolsz erődet nem kímélve és kész vagy halni is érte, mert tudod, hogy ölében a hal­hatatlanság vár rád. A mezőn, az erdőtől háromszáz méterre falucska állott. A faluban fasiszták. Csend van. A tüzérségi tűz már elhallgatott. A harcosok beás­ták magukat a hóba, ott feküsznek várva a jelt. Várják a jeladást, hogy meghúzhassák a ravaszt, hogy pusztító tüzükkel és szuronyrohamukkal új győzelmet arassanak, újabb falut ra­gadjanak ki a fasiszták karmaiból. Várnak a jelre, hogy előrevihessék a Vörös Zászlót és új hőstettel öreg­bítsék a zászló hírnevét. A zászlóaljparancsnok már az utolsó parancsot adja ki. Mel­lette ott áll a politikai tiszt, meg egy komor ábrázatú százados, a törzspa­rancsnok. A katonák, a moszkvai ön­kéntesek feküsznek. Amikor az ellen­ség Moszkva alatt állott, felkeltek a főváros védelmére. A gyárak és a hi­vatalok, a metró és a főiskolák küld­ték őket. Feleségek, szülők, gyerme­kek — Moszkva küldte őket. A hősi Moszkva egy darabkája: ezek ők. Most a csatatéren küzdenek Moszk­váért, a hazáért, győzelmünkért. Az ötödik század a jobbszárnyon helyezkedett el. Oldalba kell támad­nia az ellenséget. Ez a század már nem egyszer adta a hősiesség és a küzdeni tudás példáját. Ezért kapta most is ezt a nehéz feladatot. A századparancsnok megsebesült a minapi harcokban, de most, az Oszt­­raveny faluért indított harc előtti percekben egyszerre ismét feltűnt a katonák előtt a szeretett parancsnok alakja: ismét közöttük volt­ Jazovszkij hadnagyot, az ezred leg­jobb századparancsnokai között em­legették. Neki köszönhette a század, hogy parancsnokához hasonlóan szinte legyőzhetetlen volt. A harcba indulók sorait szempil­lantás alatt bejárja a hír: Velünk a parancsnok. N­­em csoda ez. Jazovszkij had­­nagy nagyszerű parancsnok, kitűnő ember és szerény harcos volt, ezért szerették katonái. A katonák feküsznek. Vezényszó: Tűz! Tüzelj! Értsd őket! A németek állásaira golyózápor hull. A fasiszták nem késtek a válasz­­szál, tüzet okádnak a puskák, a gép­pisztolyok, a géppuskák és az akna­vetők. Az egész szörnyű zaj: a lövé­sek és a robbanások, golyózúgás és nyöszörgés egyetlen egésszé, a csata muzsikájává olvad egybe. A sűrű tűzeső mindkét harcoló tá­bort elborítja. Halálos, pusztító, ide­gekre menő tűz ez. Ki lesz az, aki nem bírja? Egyelőre egyikük sem inog. Mindkettő egyforma elkesere­déssel tüzel. De most mintha kicsit enyhült vol­na a német tűz. Egyszerre azonban két újabb fasiszta bunker kezd tü­zelni. — El kell pusztítani, — szól csen­desen Jazovszkij hadnagy. — Kérek engedélyt... A hadnagy a jelentkező harcos felé fordul. — ...a bunker megsemmisítésére. — Lesz még időd — mosolyog a hadnagy. Sztyepan Olejnyikov a je­lentkező, fiatal 17 esztendős katona. A múlt októberben, alighogy elvé­gezte az utolsó osztályt, társaival együtt beállt a munkás-zászlóaljba, Moszkva védelmére. Külsőre „egész gyerek“ — így is nevezik gyakran — de a szemei, a szemei mást mondanak. A­ tűzpárbaj vál­t­­­tozatlan heves­séggel folyt. Az egész­ségügyiek gondjaikba vették a sebesülteket. Két harcosunk már az ellenséges bunker felé kúszott. Hideg­vérrel céloztak és tü­zeltek: egyetlen töl­tényt sem pazaroltak hiába! Köröskörül go­lyók fütyültek, de ők nem törődtek velük, hisz nem ez volt első küzdelmük. Sztyepan egyszerre azt látta, hogy volt iskolatársa, Dima se­bet kapott az arcán és hátrafelé kúszik, segíteni akart neki, de hirtelen meglátta, hogy a századparancs­nok a földre zuhant. — Hadnagy... — Sztyepan odavetette magát a parancsnok mellé. Szorosan mel­lette akna robbant. Mintha fejbeverték volna. A vér elborí­totta szemeit. Megse­besült. — Oh, az átkozot­tak!... nyögte Sztye­pan. — Elvesztettem a szemeimet? Nem, látok. A századpa­rancsnok felé próbált kúszni, de sehol sem találta. Nem ide zuhant? De igen. Jazovszkij hadnagy azonban nincs sehol. Csak később tudta meg, hogy az egészségügyiek vitték el a hadnagyot. Sztyepan úgy ahogy bekötötte se­bét. Valahol a füle körül volt. A tűz folytatódott. Sztyepan mellett egy géppisztolyos feküdt, éppen hátra­felé akart húzódni. — Hová?! Tüzelj! — üvöltötte ma­gánkívül Sztyepan. A géppisztolyos folytatta a tüzet. ... Magával ragadott a csata lel­kesedése, elkapott valami hatalmas erejű indulat — mesélte később baj­­társainak Sztyepan. Kúszott a közelében lévő géppuská­hoz. A kezelő halott volt. A kettes számú géppuskás mellsebet kapott, de tüzelt. — Eressz, testvér — mondta Sztye­pan — és igyekezett odaférni a gép­puskához. — Mit akarsz? — kiáltott rá a gép­puskás. — Megsebesültél, menj hátra, majd én lövök. — Butaság! Miért volnék én sebe­sült? — mosolygott a géppuskás. El­— Minden jót, gyere vissza mi­előbb. Sztyepan vette a géppuskát, amely oly hűségesen szolgálta a derék har­cost. A németek tüze gyengült. Egy­szerre lángnyelvek csaptak fel. A fa­siszták felgyújtották a falut, a hal­doklás ismert jele ez. — Férgek! Sztyepan a gyújtogatókra szegezte a géppuskát. Egy sorozat és az égő házak körül már nincs senki. Né­hány robbanás és az ellenséges bunkerek a levegőbe repültek. — Előre! Hurrá! A harcosok előre­törtek. Kezdetét vet­te az orosz szurony­­roham. — Hurrá! A hazá­ért, Moszkváért, Sztá­linért! Hurrá! Sztyepan átadta géppuskáját egy har­cosnak, akinek fegy­vere összetört. A ma­ga tovább futott arrafelé, amerre lá­vaként özönlött a harcosok tömege. A mezőn acélkemé­­nyen harsogott a hur­rá. Szörnyű hatása volt ennek a csata­­kiáltásnak a néme­tekre. Sztyepan tel­jes erejéből kiáltott. Puskáját szorítva ott futott a politikai meg­bízott mellett. Nehéz volt a futás, a hó térden felül ért, kö­röskörül golyók fü­tyültek. De a min­denütt harsogó hurrá erőt adott, hívott és előrevitt. M­­­ár közel az el­­lenség. A lö­vések ritkábban jön­nek. Repülnek a ké­zigránátok, futnak a fasiszták. Nem bírják a nyomást, nem bírják a mi hurránkat. Egy-egy német gép­pisztolyos még megpróbál ellenáll­ni. A padlásokon rejtőztek el, de ha­marosan megsemmisítették őket. A falu a miénk! Még egy felszaba­dított falu! Az utcákat német holttestek bo­rítják. A hó feketésvörös, a szenny­től és a vértől. Puskák, gázálarcok, lőszer, és táskák hevernek minden­felé. A fasiszták veszteségei súlyo­sak. A lövések elcsendesedtek. A har­cosok a leégett kunyhók parazsánál melegszenek. Alig-alig ejtenek egy­­egy szót. A harcra, a sebesült és el­esett elvtársakra emlékeznek. Kis­vártatva előkerülnek a falusiak is. Rongyosak, piszkosak, soványak. Szemeik könnyesek. Hálásak. Sovány­­kezüket nyújtják a katonák felé, sírva szólongatják őket. Sztyepannak csak most jut eszébe a sebe. Feje irtózatosan fáj. Odatá­maszkodik egy ház feljáratához. Fe­jében zúg, zakatol, szirénázik a csata zaja. A ház mellett egy katona ment el. Ki ez? A törzsparancsnok ment el mellette. — Az ötödik századból — gondol­ta a törzsparancsnok. Megpróbálta emlékezetébe idézni a katona nevét: — Olejnyikov! Sztyepan felemelkedett és össze­kapta magát. Százados elvtárs .. . — Ülj le, Sztyepan, hisz sebesült vagy. Láttalak a harcban. Rögtön küldöm az egészségügyit. — Köszönöm, százados elvtárs, el­megyek magam. "Először látta ilyennek a száza­­-*a­dost. Szemeiben most valami gyöngédségfélét vett észre. Máskor mindig komor volt__ Sztyepan ügyetlenül kezdte érezni magát. — Ne nyugtalankodjék, százados elvtárs, jól érzem magam..? Az egészségügyieknél, a kötözésre várva, végigvonult szeme előtt a harc: a századparancsnok, a géppuskás, Dima, az elesett bajtárs, a géppuskát szorító kéz, a roham, a hurrá, a német holttestek, az égő falu, a búvóhelyük­ről előjövő falusiak... Ezért a távolodó csatazajban szü­letett találkozásért, azért, hogy visz­­szaadják a boldogságot ezeknek az embereknek, harcolni kellett, meg kellett tenni ezt az utat. Úgy érezte, mintha kitüntették volna. Elégedett volt. Moszkvára gondolt, az iskolára, szüleire, barátaira, a taggyűlésre, amelyen a Komszomol tagja lett, a barátok gratulációira. Látta a Vörös teret, a Lenin-mauzóleumot a Kreml falánál, látta Sztálin ismerős és sze­retett arcát. Aztán önkéntelenül csendben suttogni kezdte annak a dal­nak néhány szavát, amely elválaszt­hatatlanul eggyé vált emlékezetében a frontraindulás élményével: Moszkva védelmében, hazánk védelmében. A komszomol­ok harcba indulnak... Oldner Vladimir: Hétköznap a fronton­ ­ taszította Sztyepant és lőtt. A feje azonban hirtelen lehanyatlott és ke­zei lehullottak a gépfegyverről. Sztye­pan el akarta tolni onnan, de amint hozzáért, újra felrázta magát és lőni kezdett. — Eredj innen — kiáltott Sztye­­panra anélkül, hogy feléje fordult volna. Lám, ilyenek a hősök — gondolta Sztyepan. Meglátott egy egészség­­ügyit és odakiáltott neki: Egészség­­ügyi! Itt egy sebesült! Segített felemelni az erejét vesz­tett géppuskást. — Hová való vagy? Moszkvába? .., , , ... ,, „ — Krasznaja Presznya... — sut­alálos nyugalommal tüzelt. be­­fogta a sebesült. — Hát mégis meg­­lyét gyakran változtatta, oda­­kaptam — tette hozzá — és éppen ma­ őrségen. (Szlovák György rajza) Mészáros Ferenc: A PUSKA Sü­le Ferenc főtörzsőrmester úr feszesen sétálgat az Andrássy úton és meg-megáll a kirakatok előtt, hogy megnézze benne magát. Na­gyon jól áll a ruha, a kard úgy csillog, mintha rásütne a nap. Pedig nincsen nap, mert január vége van, ezerkilencszáz­harminchá­­rom januárja. Sülé kiér a Kossuth térre, ahol kedden, pénteken és va­sárnap áll az emberpiac. Sülé Ferenc még inkább kihúzza magát, hadd lássák a napszámosok, ez nagyon jó. Még­pedig azért, hogy ilyenkor nem mernek alkudozni, ha hívják, azonnal mennek. A nagy­gazda meg Sülé felé fordul, nagyot köszön és mindjárt meghívja a To­pogóba néhány pohárra, így kell ezekkel a nyavalyás pa­rasztokkal bánni, mert már nagyon megnőtt a szarvuk. Azt hiszik, hogy övék a diófáig. De majd megtanul­ják, hogy ki az a fülé. Nem hiába mondja nekem csáky kapitány úr, hogy magát az isten is rendőrnek te­remtette! Erre születni kell!... Ami igaz, Süle Ferenc erre született, még­pedig úgy, hogy az apja is rendőr volt, már Ferenc József idejében. Amint Sü­le Ferenc iszik a To­pogóban, azon gondolkodik, hogy a parasztokkal még csak könnyen le­het bírni, pofonnal ki lehet belőlük szedni, de a Kokron-gyáriak már makacsok. Azok nem vallanak. Hall­gatnak, mint a hal. Ide aztán ész kell! Ész ám! Akárcsak ezekhez a gimnazistákhoz. Mert ott is van egy-kettő, aki gyanús kezd lenni. A falakra olyan dolgokat irkálnak minden reggelre Horthy Miklósról, hogy azt ki se lehet mondani. Pedig ott csak jómódú gyerekek vannak, mégis befurakodhatott közéjük né­hány tetűből telhetetlen. Amikor ki­jönnek a kocsmából, épp jönnek ki a gimnáziumból a diákok és Süle Ferenc rögvest elhatározza, hogy há­rom hét múlva rend lesz a főgim­náziumban. A diákok mennek az Andrássy út és a Vilmos császár út kereszte­ződésén át, úgy, mintha ott se állna a rendőr. Sülé elkiáltja magát az utcáról: — Fiaim, az úttest a lovaké! Az útkereszteződésnél csak derékszög­ben szabad áthaladni, azt a fűzfán fütyülőjét! De a diákok mennek, mint a vak ló, meg se állnak. Sülé még egyszer elkiáltja magát, s néhány diák, aki hátul kullog összenéz és visszafor­dul. Sülé erre még inkább kihúzza magát és széjjelnéz, hogy vegyék észre. A diákok meg kétrét gör­nyednek, úgy, hogy derékszögben le­gyenek. Az egyik még szögvonalzó­val a hajlatot is megméri, s így in­dulnak neki a túlsó oldalnak. Nevet az egész utca, m­­g az ácsorgó embereknek is a szájára lo­pakodik egy mosoly... Sülé főtörzs űl meg toporzékos mérgében, mert ilyen viccet még a nagy isten sem űzött vele. Ezt nem is hagyja annyiban. Ettől kezdve Sülé főtörzs úr néha­­néha meglepetésszerűen megjelent a főgimnáziumban, elbeszélgetett az öreg portással, meg felment az igaz­gató úrhoz megkérdezni, találnak-e még felírást? Egyszer azután május végén Sülé úr megjelenik megint a gimnázium­ban és látja, hogy a kapu zárva. Hát ez minek? A portás beengedi ugyan, de barátságtalan. — Főtörzsőrmester úr, ma érett­ségi van — mondja. Sülé végigsétál az udvaron, gye­rek egy se. Mind kinn van a nép­kertben, nehogy valaki segítsen az érettségizőknek. Sülé bemegy a fo­lyosóra, benéz az illemhelyre, meg­nézni a felírásokat, ugyanis ide szokták írni krétával... Horthyról semmi... A főigazgatóról semmi... De ez mi? ... „Sétál a főtéren Sülé Kétfelől lelóg a füle Az orrára egy légy üle Ilyen ember főtörzs Sülé...“ Ahogy ezt elolvasta, kiverte a homlokát a verejték. Éppolyan gya­lázatosan szidják őt is, mint Hor­­thyt — gondolta, s felemelte a fe­jét az ablak felé, s ekkor meg mit lát?... Az ablak, amely az utcára nyílott, félig nyitva. Előtte egy ak­tatáska emelkedett gyorsan a ma­gasba egy zsinegen... Süle kiugrott a helyiségből, kiszaladt a kapun, ki az utcára. Akkor megint ment egy táska felfelé. A harmadik eme­leten kinyúlt egy kéz, bevette a tás­kát és újra kitette... Azonnal beszaladt a kapitányság­ra és percek alatt megjelent ne­gyedmagával. Az ajtóhoz állított egyet, ráparancsolva: — Egy teremtett lelket se ki, se be! Mennek le a pincébe. A nagy be­­hemót ember csörög a kardjával, s akkora zajt csap, hogy a pincében lévő diákok meghallották. Valaki ijedt hangon azt mondja: — Dugjátok el a puskát, gyorsan! Az ajtónál Sülé megáll, úgy lát­szik,­inába szállt a bátorság. De jól láttam? Persze, a táska a pincéből emelkedett, most meg itt a puska ... Ez kész lázadás!... De ezek lehet­nek is — gondolta, s ezért betartotta a pisztolyát az ajtón, s elkiáltotta magát: — A törvény nevében kezeket fel, puskát le! A gombaszagú pincében három diák állott egy kis asztal körül. Az asztalon egy rozoga írógép, néhány szelet papír. A három diák azt se tudja, mit tegyen. De amikor azt látják, hogy Sülé komolyan keresi a puskát, az egyik elneveti magát. Sülé dühbe gurul. A nevető felé fordul. — Hogy hívnak? Ki az anyád? A gyerek azt se tudja, melyikre feleljen. Végül azt mondja: — özvegy Szél József­né. Sülé mérgesen rárivall: — Téged hogy hívnak, azt kérdez­tem! Közben a másik tiszthelyettes né­zegeti az asztalon lévő papírlapokat. Megszólal: — Főtörzsőrmester úrnak jelen­tem, itt egy titkos írás. — Azonnal megnézem — mondja sokatmondóan Sülé. — De előbb lás­suk azt a puskát. Na, előadjátok, vagy nem? Mozgás, mozgás! — Olyan puska nincs, amit ke­resni tetszenek — mondja ez egyik. — Hát milyen van? — Olyan, amiből érettségizni le­het — felel a gyerek. Süle szétnéz, addig gondolkodik. Ezt nem érti eléggé. Megkérdi: — Az hol van? — Már felküldtük a harmadik emeletre. A harmadik diák megszólal: — De másolat van. Ott van az asztalon. Sülé odamegy, és nézd el. Puska nincs, csak papír. Megnézi. „Spartacus az ország déli részé­ben húszezer felfegyverzett rabszol­gával várta a pillanatot, hogy döntő vereséget mérjen az arisztokrá­ciára ...“ Azután latin szöveg, s csak később akad magyar: Hannibál ante portás. ... Szóval a kapus is tud a dologról? — Bevinni az őrsre mindet! — adta ki az utasítást Sülé, mert nem tudta, hogy most mit tegyen. Kovács tizedes itt marad, házkutatást tart, a puskát megkeresi... — És Sülé magához vette a latin szöveget. A kapunál megbilincselték az öreg portást is. A kapitányságon Sülé azonnal Csáky kapitányhoz rohant. Mindent elmondott és a gyanús röplapokat átadta Csákynak. Majd hozzátette: — A házkutatás folyik. Meglesz a puska is. Csáky maga elé tartotta a szöve­get és olvasta. Közben morgott Süle felé: — Fiam, magát az isten is rendőr­nek teremtette! — Azután pedig el­merült emlékezetében. Vajon mit je­lentenek ezek a latin nyelvű monda­tok? Most az egyszer jó lett volna, ha az apja pénze nem húzza ki a csávából a latintanárnál... Habár, ez ritka eset. —­ Áthivatom az igazgatót. Addig vallassa ki a portást! Sülé összevágta a bokáját és nagy robajjal kiment. Bement a portás cellájába és kérdezgetni kezdte. Az öreg nem tudott semmit. — Hát valamit csak tud? — Hát azt tudom, hogy a diákok rosszak, jó diák nincs, nem is lesz. A múltkor is pukkantyút tettek Töl­­cséry tanár úr széke alá .. . Sülét ez nem elégítette ki. Ráné­zett az öregre és gondolta: no, majd vallasz te. Kivett a zsebéből egy krétát és egy kisebb és egy nagyobb kört rajzolt a falra. Aztán azt mondta: — No, apuska, addig fújja a kiseb­biket, amíg belemegy a nagyobbal Felment a kapitány úrhoz. A fo­telben a gimnázium-igazgató ült és a fejét fogta: — Felháborító! Ilyen még nem történt a praxisomban! Mit fog szólni a tanfelügyelő úr, ha meg­tudja __! — Szóval meglett a puska? —­ kérdezte rögtön Sülé. — Meg hát! — felelt az igazgató és Sülé erre összevágta a bokáját. — És hol vannak a puskák? — Itt a kezemben. Most adta át a kapitány úr, Sü­le egy pillanatra megdermedt. Kimeredt szemmel nézett a papír­lapra. Rápillantott a főkapitányra, az elégedetlenül nézett rá. Sülé úgy érezte, menten elsüllyed ... De az­után az a gondolata támadt, hogy a fene szeretné, ha puskából csak úgy fejbesúgnák... A saját viccén el­mosolyodott. Csak akkor komolyo­dott el, amikor a kapitány intett, hogy elmehet. — Kiengedhetem a diákokat? —­ kérdezte udvariasan. — Ki! — felelt a kapitány. Fél óra múlva a kapitány Sülét behívatta. — Így lejáratni a rendőrséget! Maga ... maga paraszt! Még sze­rencse, hogy itthon voltam és én fogadtam az igazgatót... Tudja mi lesz, ha ezt a méltóságos úr meg­tudja, Pesten? Egész Pest rajtam nevet. — Aztán hozzátette mérge­sen: — Magát az isten is parasztnak teremtette, olyan buta! Sülé tisztelgett és lelépett. Elment ebédelni a kaszinóba. Amint átha­ladt a téren, egy csapat diák haladt el mellette. Hangosan nevettek. Még Sülé felé is forgolódtak... Ezek raj­tam nevetnek — gondolta Sülé. De megálljatok csak, délután jelentem a verset, amit rólam írtatok. A diá­kok csak továbbnevettek, nem tud­hatták Sülé gondolatát. Sülének csörgött a kardja, még rázta is, hogy elnyomja a nevetést.

Next