Esti Budapest, 1955. február (4. évfolyam, 26-49. szám)
1955-02-05 / 30. szám
Az erdő felé a szakadékban vitt az út. A szakadékban előrenyomuló katonák előtt csak egyetlen helyen tárultak fel a havas mezők, de az ellenség ide sem láthatott be, mert ezt a helyet is eltakarta az erdő széle. A zászlóalj támadásának kiindulópontja az erdő északi csücske volt: innen kellett lecsapnia a faluba befészkelődött ellenség oldalára. Az ezred fő erői szemben támadták az ellenséget. Csodálatos nap volt. A nap, a ragyogó, de hideg téli nap egész szépségében ragyogott kék égi trónusán és mintha fékezhetetlen vidámságával iparkodott volna hevíteni a katonákat. A levegő tiszta volt, szinte külön-külön lehetett látni a horizonton elterülő erdő minden egyes fáját. Egészen az erdőig millió napsugár, millió és millió kristályragyogású hópehely. Orosz táj, fenséges orosz föld! Könnyebb a harc, ha érzed, hogy ő veled van és te ővele. Érzed, hogy vele együtt űzöd a vadállatok bandáját, érte harcolsz erődet nem kímélve és kész vagy halni is érte, mert tudod, hogy ölében a halhatatlanság vár rád. A mezőn, az erdőtől háromszáz méterre falucska állott. A faluban fasiszták. Csend van. A tüzérségi tűz már elhallgatott. A harcosok beásták magukat a hóba, ott feküsznek várva a jelt. Várják a jeladást, hogy meghúzhassák a ravaszt, hogy pusztító tüzükkel és szuronyrohamukkal új győzelmet arassanak, újabb falut ragadjanak ki a fasiszták karmaiból. Várnak a jelre, hogy előrevihessék a Vörös Zászlót és új hőstettel öregbítsék a zászló hírnevét. A zászlóaljparancsnok már az utolsó parancsot adja ki. Mellette ott áll a politikai tiszt, meg egy komor ábrázatú százados, a törzsparancsnok. A katonák, a moszkvai önkéntesek feküsznek. Amikor az ellenség Moszkva alatt állott, felkeltek a főváros védelmére. A gyárak és a hivatalok, a metró és a főiskolák küldték őket. Feleségek, szülők, gyermekek — Moszkva küldte őket. A hősi Moszkva egy darabkája: ezek ők. Most a csatatéren küzdenek Moszkváért, a hazáért, győzelmünkért. Az ötödik század a jobbszárnyon helyezkedett el. Oldalba kell támadnia az ellenséget. Ez a század már nem egyszer adta a hősiesség és a küzdeni tudás példáját. Ezért kapta most is ezt a nehéz feladatot. A századparancsnok megsebesült a minapi harcokban, de most, az Osztraveny faluért indított harc előtti percekben egyszerre ismét feltűnt a katonák előtt a szeretett parancsnok alakja: ismét közöttük volt Jazovszkij hadnagyot, az ezred legjobb századparancsnokai között emlegették. Neki köszönhette a század, hogy parancsnokához hasonlóan szinte legyőzhetetlen volt. A harcba indulók sorait szempillantás alatt bejárja a hír: Velünk a parancsnok. Nem csoda ez. Jazovszkij hadnagy nagyszerű parancsnok, kitűnő ember és szerény harcos volt, ezért szerették katonái. A katonák feküsznek. Vezényszó: Tűz! Tüzelj! Értsd őket! A németek állásaira golyózápor hull. A fasiszták nem késtek a válaszszál, tüzet okádnak a puskák, a géppisztolyok, a géppuskák és az aknavetők. Az egész szörnyű zaj: a lövések és a robbanások, golyózúgás és nyöszörgés egyetlen egésszé, a csata muzsikájává olvad egybe. A sűrű tűzeső mindkét harcoló tábort elborítja. Halálos, pusztító, idegekre menő tűz ez. Ki lesz az, aki nem bírja? Egyelőre egyikük sem inog. Mindkettő egyforma elkeseredéssel tüzel. De most mintha kicsit enyhült volna a német tűz. Egyszerre azonban két újabb fasiszta bunker kezd tüzelni. — El kell pusztítani, — szól csendesen Jazovszkij hadnagy. — Kérek engedélyt... A hadnagy a jelentkező harcos felé fordul. — ...a bunker megsemmisítésére. — Lesz még időd — mosolyog a hadnagy. Sztyepan Olejnyikov a jelentkező, fiatal 17 esztendős katona. A múlt októberben, alighogy elvégezte az utolsó osztályt, társaival együtt beállt a munkás-zászlóaljba, Moszkva védelmére. Külsőre „egész gyerek“ — így is nevezik gyakran — de a szemei, a szemei mást mondanak. A tűzpárbaj válttozatlan hevességgel folyt. Az egészségügyiek gondjaikba vették a sebesülteket. Két harcosunk már az ellenséges bunker felé kúszott. Hidegvérrel céloztak és tüzeltek: egyetlen töltényt sem pazaroltak hiába! Köröskörül golyók fütyültek, de ők nem törődtek velük, hisz nem ez volt első küzdelmük. Sztyepan egyszerre azt látta, hogy volt iskolatársa, Dima sebet kapott az arcán és hátrafelé kúszik, segíteni akart neki, de hirtelen meglátta, hogy a századparancsnok a földre zuhant. — Hadnagy... — Sztyepan odavetette magát a parancsnok mellé. Szorosan mellette akna robbant. Mintha fejbeverték volna. A vér elborította szemeit. Megsebesült. — Oh, az átkozottak!... nyögte Sztyepan. — Elvesztettem a szemeimet? Nem, látok. A századparancsnok felé próbált kúszni, de sehol sem találta. Nem ide zuhant? De igen. Jazovszkij hadnagy azonban nincs sehol. Csak később tudta meg, hogy az egészségügyiek vitték el a hadnagyot. Sztyepan úgy ahogy bekötötte sebét. Valahol a füle körül volt. A tűz folytatódott. Sztyepan mellett egy géppisztolyos feküdt, éppen hátrafelé akart húzódni. — Hová?! Tüzelj! — üvöltötte magánkívül Sztyepan. A géppisztolyos folytatta a tüzet. ... Magával ragadott a csata lelkesedése, elkapott valami hatalmas erejű indulat — mesélte később bajtársainak Sztyepan. Kúszott a közelében lévő géppuskához. A kezelő halott volt. A kettes számú géppuskás mellsebet kapott, de tüzelt. — Eressz, testvér — mondta Sztyepan — és igyekezett odaférni a géppuskához. — Mit akarsz? — kiáltott rá a géppuskás. — Megsebesültél, menj hátra, majd én lövök. — Butaság! Miért volnék én sebesült? — mosolygott a géppuskás. El— Minden jót, gyere vissza mielőbb. Sztyepan vette a géppuskát, amely oly hűségesen szolgálta a derék harcost. A németek tüze gyengült. Egyszerre lángnyelvek csaptak fel. A fasiszták felgyújtották a falut, a haldoklás ismert jele ez. — Férgek! Sztyepan a gyújtogatókra szegezte a géppuskát. Egy sorozat és az égő házak körül már nincs senki. Néhány robbanás és az ellenséges bunkerek a levegőbe repültek. — Előre! Hurrá! A harcosok előretörtek. Kezdetét vette az orosz szuronyroham. — Hurrá! A hazáért, Moszkváért, Sztálinért! Hurrá! Sztyepan átadta géppuskáját egy harcosnak, akinek fegyvere összetört. A maga tovább futott arrafelé, amerre lávaként özönlött a harcosok tömege. A mezőn acélkeményen harsogott a hurrá. Szörnyű hatása volt ennek a csatakiáltásnak a németekre. Sztyepan teljes erejéből kiáltott. Puskáját szorítva ott futott a politikai megbízott mellett. Nehéz volt a futás, a hó térden felül ért, köröskörül golyók fütyültek. De a mindenütt harsogó hurrá erőt adott, hívott és előrevitt. Már közel az ellenség. A lövések ritkábban jönnek. Repülnek a kézigránátok, futnak a fasiszták. Nem bírják a nyomást, nem bírják a mi hurránkat. Egy-egy német géppisztolyos még megpróbál ellenállni. A padlásokon rejtőztek el, de hamarosan megsemmisítették őket. A falu a miénk! Még egy felszabadított falu! Az utcákat német holttestek borítják. A hó feketésvörös, a szennytől és a vértől. Puskák, gázálarcok, lőszer, és táskák hevernek mindenfelé. A fasiszták veszteségei súlyosak. A lövések elcsendesedtek. A harcosok a leégett kunyhók parazsánál melegszenek. Alig-alig ejtenek egyegy szót. A harcra, a sebesült és elesett elvtársakra emlékeznek. Kisvártatva előkerülnek a falusiak is. Rongyosak, piszkosak, soványak. Szemeik könnyesek. Hálásak. Soványkezüket nyújtják a katonák felé, sírva szólongatják őket. Sztyepannak csak most jut eszébe a sebe. Feje irtózatosan fáj. Odatámaszkodik egy ház feljáratához. Fejében zúg, zakatol, szirénázik a csata zaja. A ház mellett egy katona ment el. Ki ez? A törzsparancsnok ment el mellette. — Az ötödik századból — gondolta a törzsparancsnok. Megpróbálta emlékezetébe idézni a katona nevét: — Olejnyikov! Sztyepan felemelkedett és összekapta magát. Százados elvtárs .. . — Ülj le, Sztyepan, hisz sebesült vagy. Láttalak a harcban. Rögtön küldöm az egészségügyit. — Köszönöm, százados elvtárs, elmegyek magam. "Először látta ilyennek a száza-*adost. Szemeiben most valami gyöngédségfélét vett észre. Máskor mindig komor volt__ Sztyepan ügyetlenül kezdte érezni magát. — Ne nyugtalankodjék, százados elvtárs, jól érzem magam..? Az egészségügyieknél, a kötözésre várva, végigvonult szeme előtt a harc: a századparancsnok, a géppuskás, Dima, az elesett bajtárs, a géppuskát szorító kéz, a roham, a hurrá, a német holttestek, az égő falu, a búvóhelyükről előjövő falusiak... Ezért a távolodó csatazajban született találkozásért, azért, hogy viszszaadják a boldogságot ezeknek az embereknek, harcolni kellett, meg kellett tenni ezt az utat. Úgy érezte, mintha kitüntették volna. Elégedett volt. Moszkvára gondolt, az iskolára, szüleire, barátaira, a taggyűlésre, amelyen a Komszomol tagja lett, a barátok gratulációira. Látta a Vörös teret, a Lenin-mauzóleumot a Kreml falánál, látta Sztálin ismerős és szeretett arcát. Aztán önkéntelenül csendben suttogni kezdte annak a dalnak néhány szavát, amely elválaszthatatlanul eggyé vált emlékezetében a frontraindulás élményével: Moszkva védelmében, hazánk védelmében. A komszomolok harcba indulnak... Oldner Vladimir: Hétköznap a fronton taszította Sztyepant és lőtt. A feje azonban hirtelen lehanyatlott és kezei lehullottak a gépfegyverről. Sztyepan el akarta tolni onnan, de amint hozzáért, újra felrázta magát és lőni kezdett. — Eredj innen — kiáltott Sztyepanra anélkül, hogy feléje fordult volna. Lám, ilyenek a hősök — gondolta Sztyepan. Meglátott egy egészségügyit és odakiáltott neki: Egészségügyi! Itt egy sebesült! Segített felemelni az erejét vesztett géppuskást. — Hová való vagy? Moszkvába? .., , , ... ,, „ — Krasznaja Presznya... — sutalálos nyugalommal tüzelt. befogta a sebesült. — Hát mégis meglyét gyakran változtatta, odakaptam — tette hozzá — és éppen ma őrségen. (Szlovák György rajza) Mészáros Ferenc: A PUSKA Süle Ferenc főtörzsőrmester úr feszesen sétálgat az Andrássy úton és meg-megáll a kirakatok előtt, hogy megnézze benne magát. Nagyon jól áll a ruha, a kard úgy csillog, mintha rásütne a nap. Pedig nincsen nap, mert január vége van, ezerkilencszázharminchárom januárja. Sülé kiér a Kossuth térre, ahol kedden, pénteken és vasárnap áll az emberpiac. Sülé Ferenc még inkább kihúzza magát, hadd lássák a napszámosok, ez nagyon jó. Mégpedig azért, hogy ilyenkor nem mernek alkudozni, ha hívják, azonnal mennek. A nagygazda meg Sülé felé fordul, nagyot köszön és mindjárt meghívja a Topogóba néhány pohárra, így kell ezekkel a nyavalyás parasztokkal bánni, mert már nagyon megnőtt a szarvuk. Azt hiszik, hogy övék a diófáig. De majd megtanulják, hogy ki az a fülé. Nem hiába mondja nekem csáky kapitány úr, hogy magát az isten is rendőrnek teremtette! Erre születni kell!... Ami igaz, Süle Ferenc erre született, mégpedig úgy, hogy az apja is rendőr volt, már Ferenc József idejében. Amint Süle Ferenc iszik a Topogóban, azon gondolkodik, hogy a parasztokkal még csak könnyen lehet bírni, pofonnal ki lehet belőlük szedni, de a Kokron-gyáriak már makacsok. Azok nem vallanak. Hallgatnak, mint a hal. Ide aztán ész kell! Ész ám! Akárcsak ezekhez a gimnazistákhoz. Mert ott is van egy-kettő, aki gyanús kezd lenni. A falakra olyan dolgokat irkálnak minden reggelre Horthy Miklósról, hogy azt ki se lehet mondani. Pedig ott csak jómódú gyerekek vannak, mégis befurakodhatott közéjük néhány tetűből telhetetlen. Amikor kijönnek a kocsmából, épp jönnek ki a gimnáziumból a diákok és Süle Ferenc rögvest elhatározza, hogy három hét múlva rend lesz a főgimnáziumban. A diákok mennek az Andrássy út és a Vilmos császár út kereszteződésén át, úgy, mintha ott se állna a rendőr. Sülé elkiáltja magát az utcáról: — Fiaim, az úttest a lovaké! Az útkereszteződésnél csak derékszögben szabad áthaladni, azt a fűzfán fütyülőjét! De a diákok mennek, mint a vak ló, meg se állnak. Sülé még egyszer elkiáltja magát, s néhány diák, aki hátul kullog összenéz és visszafordul. Sülé erre még inkább kihúzza magát és széjjelnéz, hogy vegyék észre. A diákok meg kétrét görnyednek, úgy, hogy derékszögben legyenek. Az egyik még szögvonalzóval a hajlatot is megméri, s így indulnak neki a túlsó oldalnak. Nevet az egész utca, mg az ácsorgó embereknek is a szájára lopakodik egy mosoly... Sülé főtörzs űl meg toporzékos mérgében, mert ilyen viccet még a nagy isten sem űzött vele. Ezt nem is hagyja annyiban. Ettől kezdve Sülé főtörzs úr néhanéha meglepetésszerűen megjelent a főgimnáziumban, elbeszélgetett az öreg portással, meg felment az igazgató úrhoz megkérdezni, találnak-e még felírást? Egyszer azután május végén Sülé úr megjelenik megint a gimnáziumban és látja, hogy a kapu zárva. Hát ez minek? A portás beengedi ugyan, de barátságtalan. — Főtörzsőrmester úr, ma érettségi van — mondja. Sülé végigsétál az udvaron, gyerek egy se. Mind kinn van a népkertben, nehogy valaki segítsen az érettségizőknek. Sülé bemegy a folyosóra, benéz az illemhelyre, megnézni a felírásokat, ugyanis ide szokták írni krétával... Horthyról semmi... A főigazgatóról semmi... De ez mi? ... „Sétál a főtéren Sülé Kétfelől lelóg a füle Az orrára egy légy üle Ilyen ember főtörzs Sülé...“ Ahogy ezt elolvasta, kiverte a homlokát a verejték. Éppolyan gyalázatosan szidják őt is, mint Horthyt — gondolta, s felemelte a fejét az ablak felé, s ekkor meg mit lát?... Az ablak, amely az utcára nyílott, félig nyitva. Előtte egy aktatáska emelkedett gyorsan a magasba egy zsinegen... Süle kiugrott a helyiségből, kiszaladt a kapun, ki az utcára. Akkor megint ment egy táska felfelé. A harmadik emeleten kinyúlt egy kéz, bevette a táskát és újra kitette... Azonnal beszaladt a kapitányságra és percek alatt megjelent negyedmagával. Az ajtóhoz állított egyet, ráparancsolva: — Egy teremtett lelket se ki, se be! Mennek le a pincébe. A nagy behemót ember csörög a kardjával, s akkora zajt csap, hogy a pincében lévő diákok meghallották. Valaki ijedt hangon azt mondja: — Dugjátok el a puskát, gyorsan! Az ajtónál Sülé megáll, úgy látszik,inába szállt a bátorság. De jól láttam? Persze, a táska a pincéből emelkedett, most meg itt a puska ... Ez kész lázadás!... De ezek lehetnek is — gondolta, s ezért betartotta a pisztolyát az ajtón, s elkiáltotta magát: — A törvény nevében kezeket fel, puskát le! A gombaszagú pincében három diák állott egy kis asztal körül. Az asztalon egy rozoga írógép, néhány szelet papír. A három diák azt se tudja, mit tegyen. De amikor azt látják, hogy Sülé komolyan keresi a puskát, az egyik elneveti magát. Sülé dühbe gurul. A nevető felé fordul. — Hogy hívnak? Ki az anyád? A gyerek azt se tudja, melyikre feleljen. Végül azt mondja: — özvegy Szél Józsefné. Sülé mérgesen rárivall: — Téged hogy hívnak, azt kérdeztem! Közben a másik tiszthelyettes nézegeti az asztalon lévő papírlapokat. Megszólal: — Főtörzsőrmester úrnak jelentem, itt egy titkos írás. — Azonnal megnézem — mondja sokatmondóan Sülé. — De előbb lássuk azt a puskát. Na, előadjátok, vagy nem? Mozgás, mozgás! — Olyan puska nincs, amit keresni tetszenek — mondja ez egyik. — Hát milyen van? — Olyan, amiből érettségizni lehet — felel a gyerek. Süle szétnéz, addig gondolkodik. Ezt nem érti eléggé. Megkérdi: — Az hol van? — Már felküldtük a harmadik emeletre. A harmadik diák megszólal: — De másolat van. Ott van az asztalon. Sülé odamegy, és nézd el. Puska nincs, csak papír. Megnézi. „Spartacus az ország déli részében húszezer felfegyverzett rabszolgával várta a pillanatot, hogy döntő vereséget mérjen az arisztokráciára ...“ Azután latin szöveg, s csak később akad magyar: Hannibál ante portás. ... Szóval a kapus is tud a dologról? — Bevinni az őrsre mindet! — adta ki az utasítást Sülé, mert nem tudta, hogy most mit tegyen. Kovács tizedes itt marad, házkutatást tart, a puskát megkeresi... — És Sülé magához vette a latin szöveget. A kapunál megbilincselték az öreg portást is. A kapitányságon Sülé azonnal Csáky kapitányhoz rohant. Mindent elmondott és a gyanús röplapokat átadta Csákynak. Majd hozzátette: — A házkutatás folyik. Meglesz a puska is. Csáky maga elé tartotta a szöveget és olvasta. Közben morgott Süle felé: — Fiam, magát az isten is rendőrnek teremtette! — Azután pedig elmerült emlékezetében. Vajon mit jelentenek ezek a latin nyelvű mondatok? Most az egyszer jó lett volna, ha az apja pénze nem húzza ki a csávából a latintanárnál... Habár, ez ritka eset. — Áthivatom az igazgatót. Addig vallassa ki a portást! Sülé összevágta a bokáját és nagy robajjal kiment. Bement a portás cellájába és kérdezgetni kezdte. Az öreg nem tudott semmit. — Hát valamit csak tud? — Hát azt tudom, hogy a diákok rosszak, jó diák nincs, nem is lesz. A múltkor is pukkantyút tettek Tölcséry tanár úr széke alá .. . Sülét ez nem elégítette ki. Ránézett az öregre és gondolta: no, majd vallasz te. Kivett a zsebéből egy krétát és egy kisebb és egy nagyobb kört rajzolt a falra. Aztán azt mondta: — No, apuska, addig fújja a kisebbiket, amíg belemegy a nagyobbal Felment a kapitány úrhoz. A fotelben a gimnázium-igazgató ült és a fejét fogta: — Felháborító! Ilyen még nem történt a praxisomban! Mit fog szólni a tanfelügyelő úr, ha megtudja __! — Szóval meglett a puska? — kérdezte rögtön Sülé. — Meg hát! — felelt az igazgató és Sülé erre összevágta a bokáját. — És hol vannak a puskák? — Itt a kezemben. Most adta át a kapitány úr, Süle egy pillanatra megdermedt. Kimeredt szemmel nézett a papírlapra. Rápillantott a főkapitányra, az elégedetlenül nézett rá. Sülé úgy érezte, menten elsüllyed ... De azután az a gondolata támadt, hogy a fene szeretné, ha puskából csak úgy fejbesúgnák... A saját viccén elmosolyodott. Csak akkor komolyodott el, amikor a kapitány intett, hogy elmehet. — Kiengedhetem a diákokat? — kérdezte udvariasan. — Ki! — felelt a kapitány. Fél óra múlva a kapitány Sülét behívatta. — Így lejáratni a rendőrséget! Maga ... maga paraszt! Még szerencse, hogy itthon voltam és én fogadtam az igazgatót... Tudja mi lesz, ha ezt a méltóságos úr megtudja, Pesten? Egész Pest rajtam nevet. — Aztán hozzátette mérgesen: — Magát az isten is parasztnak teremtette, olyan buta! Sülé tisztelgett és lelépett. Elment ebédelni a kaszinóba. Amint áthaladt a téren, egy csapat diák haladt el mellette. Hangosan nevettek. Még Sülé felé is forgolódtak... Ezek rajtam nevetnek — gondolta Sülé. De megálljatok csak, délután jelentem a verset, amit rólam írtatok. A diákok csak továbbnevettek, nem tudhatták Sülé gondolatát. Sülének csörgött a kardja, még rázta is, hogy elnyomja a nevetést.